Augusz Antal

A Múltunk wikiből
Szekszárd, 1807. február 10. – Szekszárd, 1878. szeptember 9.
színházvezető, mecénás
Wikipédia
Augusz Antal (1807–1878). Illusztráció a  Vasárnapi Ujságban
1864. december 27.
Albrecht főherceg bizalmasának, Augusz Antal báró első látogatása Deáknál.
1865. április 7.
Augusz Antal báró mint az uralkodó megbízottja tárgyal Deákkal.

Szabad György

Deák Ferenc kiegyezési ajánlata

Deák államjogi munkájának megjelenése idején már biztosítékot kapott arra, hogy az udvarban kedvező fogadtatásra találna „kiegyenlítést” célzó kezdeményezése, sőt Ferenc József – elkerülendő az Októberi Diploma fogadtatásához hasonló csalódást és presztízsveszteséget – ezt a konzervatívok által sürgetett újabb fordulat előfeltételének tekinti. 1864 karácsonyát követően Augusz Antal báró, Albrecht főhercegnek, a császár nagybátyjának, a volt magyarországi főkormányzónak a bizalmasa kereste fel Deákot. Írásban rögzítette a magyar államférfinak a pragmatica sanctióra mint a Monarchia államjogi viszonyainak „alfájára és omegájára” épített, a „közös ügyek” körét, kezdésük módját és a jogfolytonosság helyreállításának a kívánatos menetét körvonalazó kibontakozási elképzeléseit és készségét a nemzetiségi kérdés rendezésének előmozdítására „az egyenjogúság” alapján. A tárgyalások folytatására magától a császártól felhatalmazást nyert Augusz két további látogatása alkalmával sor került a feljegyzés német fordításának szabatossá tételére és Deák azon nyilatkozatára, hogy a kibontakozás alkotmányos feltételeinek megteremtése esetén javaslatai a képviselőház teljes támogatására számíthatnak. Augusz báró Deáknál tett látogatásait nem sikerült teljesen titokban tartani, Kemény Zsigmond azonban egy, a tárgyalások jelentőségét kisebbítő magánlevelével gátat vetett az ezúton keresett kibontakozást esetlegesen keresztezni szándékozó bécsi hírverésnek.

A rendszerváltozás előkészítése a színfalak mögött több síkon folyt. A császár titkos audiencián fogadta a lajtántúli konzervatív körök bizalmát élvező Richard Belcredi gróf csehországi helytartót, s közölte vele, hogy kulcsszerepet szán neki az új rendszerben. Magyarországot illetően amellett, hogy a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformoknak az országgyűlés elé terjesztésére határozat született, Zichy kancellár uralkodói megbízást kapott a katonai bíráskodás felfüggesztésének és az országgyűlés egybehívásának az előkészítésére. Zichy Hermann gróf, aki hatásköri konfliktusba is keveredett Pálffy Móriccal, mindezt egybekapcsolta a rendkívüli hatalommal felruházott helytartó menesztésének és a helytartótanács hagyományos jogköre helyreállításának az indítványozásával. 1865. április 5-én el is nyerte ehhez Ferenc József hozzájárulását. Pálffy tényleges leváltását azonban elhalasztották olyan események közbejötte folytán, amelyek végül is a provizórium egész vezérkarának a menesztéséhez vezettek.

A birodalmi tanács képviselőházában az 1865. március 27-én megkezdődött költségvetési vitában Schmerlinget a vártnál is hevesebb támadások érték. Schmerling, aki korábban oly sikerrel rémítgette az abszolutizmus visszatérésétől, illetve a konzervatív föderalisták kormányrúdhoz jutásától rettegő képviselőket azzal, hogy bukása a Februári Pátensre alapozott „alkotmányosságot” sodorná végveszélybe, most egy előzetes magánértekezleten lemondással fenyegetődzve sem tudta elhárítani politikája minden addiginál élesebb bírálatát. Noha néhány hónappal korábban még arra hivatkozva kért türelmet „magyar politikája” számára, hogy „egy annyira fölizgatott és szenvedélyekkel elárasztott országban igen nehéz oly férfiakat találni, akik hajlandók az ár ellen úszni”, most felcsillantotta annak reményét, „hogy Magyarországban sokan, akik meg vannak győződve annak múlhatatlan szükségéről, hogy hazájuk Ausztriához szorosan csatlakozzék, és a birodalmi alkotmány végre Magyarországban is érvényre jusson… valahára elég bátrak is lesznek e meggyőződésük nyílt és hangos bevallására is”.[1] Bírálói azonban nem érték be ennyivel. Kaiserfeld, az egyik kisebb liberális frakció vezetője, aki kezdettől fogva helytelenítette a „jogeljátszás” elméletére építő államminiszter „magyar politikáját”, azt kívánta, tegyék lehetővé, hogy minden további halogatás nélkül összeülhessen a magyar országgyűlés, és létrejöhessen a magyar alkotmányos törekvéseket érvényesítő „kibékülés” a „birodalmi eszme elismerésének feltétele mellett”.[2] Schmerling válasza korántsem volt mereven elutasító. Kijelentette, hogy Kaiserfeldhez hasonlóan rokonszenvez „a magyarországi szabadelvű párttal” amin a bécsi publicisztika szóhasználatának megfelelően Deák táborát értette), de ellenfeleinek tekinti „az ókonzervatívokat”, majd sajnálatát fejezte ki. hogy Magyarországon „a kiegyezést” nem az általa kívánatosnak tartott értelemben tekintik politikai célnak. Szerinte a kiegyezés feltétele, hogy „az 1848-diki törvényeket lényegesen revideálni kell, mégpedig oly irányban, hogy mielőtt érvényük elismertetik, az 1848-diki törvényekből mindaz kiküszöböltessék, ami alkotmányunkkal ellenkezik”.[3]

Schmerling megnyilatkozása nem maradhatott megválaszolatlanul annak a magyar politikai irányzatnak a részéről, amely a színfalak mögött tulajdonképpen már meg is kezdte a kiegyezési tárgyalásokat az udvarral. Annál kevésbé, hiszen a megingott hatalmú államminiszter – elejtve a „jogeljátszás” érvét – immár maga is kiegyezési ajánlatot tett, mégpedig az 1848-as törvények revíziójának és a konzervatívoktól való elhatárolódásnak a feltételével. Ajánlata azonban aligha mentesülhetett attól a gyanútól, hogy csak taktikai húzásról van szó. Deák és a konzervatívok együttműködése pedig egyfelől túlságosan messzire jutott ahhoz, hogy visszakozni lehetett volna, másfelől indokoltan vetettek úgy számot vele, mint a császári bizalom megnyerésének elengedhetetlen előfeltételével. Deákék nemcsak azért törekedtek a kibontakozás során Schmerling feltétlen mellőzésére, mert minden későn jött hajlandósága ellenére kielégíthetetlen igényű tárgyalófélnek ítélték, hanem azért is, mivel egy esetleges kiegyezési megállapodás nemzeti vívmányként való elfogadtatását Magyarországon messzemenően kompromittálta volna, ha annak megkötésében a birodalmi beolvasztó törekvések reprezentánsának tekintett államminiszter közvetlen szerephez jut.

Deák megnyilatkozási készségére minden bizonnyal nagy hatással volt Augusz újabb látogatása. Nem tudjuk, melyik fél volt a tényleges kezdeményezője a Deák és a császár megbízottja között április 7-én lezajlott újabb tárgyalásnak. Ferenc Józsefet a kibontakozás feltételezhető siettetésére mindenekelőtt az a szakítással fenyegető nyílt konfrontáció ösztökélte, ami a saját és a porosz hatalom képviselői között a német szövetségi gyűlésben éppen a megelőző napokban alakult ki, Deákot pedig Schmerling burkolt ajánlata és Ferenc József arra alighanem közvetlenül utaló üzenete nyomán minden bizonnyal aggodalom fogta el, hogy a császár ismét államminisztere befolyása alá kerülhet. Erősen valószínűsíti ezt, hogy Augusz a látogatásáról adott jelentésében Deák „hűségének” és „lojalitásának” rendkívül erős magasztalása mellett azt hangsúlyozta, hogy a magyar államférfi csak egy, a pragmatica sanctióra, és semmiképpen sem „a februári alkotmányra” alapozó kibontakozási kísérletet hajlandó támogatni.

Lábjegyzetek

  1. Magyar fordítását közli: Deák Ferencz beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. III. 2. kiadás (továbbiakban: Deák Ferencz beszédei) Budapest, 1903. 383., 388.
  2. Ugyanott III. 391.
  3. Ugyanott III. 395.

Irodalom

Augusz szerepére először utalt Frankenburg Adolf, Egy kis adat a kiegyezés stadiumaból. (In: Deák-album. Budapest, 1876). Wertheimer Ede forrásfeltárására és Redlich művére is támaszkodva a kérdéssel behatóan foglalkozott Hanák Péter, Deák húsvéti cikkének előzményei (Történelmi Szemle, 1974. 4.). Felfogásának alakulására: Hanák Péter, Deák és a kiegyezés közjogi megalapozása (In: Tanulmányok Deák Ferencről. Zalai gyűjtemény, 5. Zalaegerszeg, 1976).