Aulikus főnemesség és új nemesi rétegek

A Múltunk wikiből

A főurak, a köznemesi rétegek és a kisnemesek tömegei végletesen elkülönülnek egymástól. Vagyon, politikai-társadalmi súly, vallás és műveltség már korábban is nagyon megosztotta a kiváltságosokat.[1] Most az egyes rétegekből jellegzetes csoportok válnak ki. A nemesség arculatán ebben a negyedszázadban új vonások tűnnek fel, bár társadalmi helyzete nem változik.

Több főnemes család kihalt, miként a Zrínyiek, Thökölyek, vagy eljelentéktelenedett, mint a Czoborok. Ugyanakkor rendkívül sok új család került be a főúri rendbe. Egyfelől osztrák, olasz, cseh arisztokraták, hadi tisztek, hadseregszállítók, vállalkozók kaptak indigenátust,[2] másfelől a köznemességből törtek előre többen a mágnási réteg peremére, mint Szenthe Bálint alnádor, a Festetics család vagy Szirmay István, az 1690-es években báróságot szerző Klobusiczky Ferenc személynök és az erdélyi Jósika Imre élelmezési biztos. A korábban 60–80 családból álló magyar főnemesi réteg számban megnövekedett, s most kristályosodik ki körükből az a csoport, amely az állam hatalmi szervezetében később is elfoglalja a kulcspozíciókat.

Az 1650–1670-es évek gazdasági és politikai harcait átvészelő főúri családok jelentős része anyagilag megerősödve érte meg a századfordulót. Hatalmuk alapja a földbirtok, de emellett a családi kapcsolatok, hivatal, gazdagság, műveltség is meghatározói a tekintélynek. Az ország visszafoglalása után kerekednek ki a Pálffy, Batthyány, Zichy, Forgách családok hatalmas földbirtokai. Bercsényi Miklós házassága és pénzügyi tranzakciói révén alakította ki Felső-Magyarország egyik legnagyobb birtokát. Nyugat-Magyarország leggazdagabb birtokosa a nádor, Esterházy Pál herceg; uradalmait a korabeli tőkésített becslés 6–7 millió forint értékben határozta meg. Az ország első főura a csaknem 2 millió holdnyi birtokával, családi múltjában megtestesülő tekintélyével Rákóczi Ferenc, Sáros vármegye örökös főispánja, római szent birodalmi herceg.

Most válik szinte áthidalhatatlanná a társadalmi különbség főúr és köznemes között. Az 1696. évi dikális összeírás szerint kilenc dunántúli vármegyében száznál több falu a családok 1, 30&ndah;100 falu a családok 3, 11–30 falu a nemesek 5%-ának kezén van, vagyis a nemesek 91%-a 10 vagy annál kevesebb falut vagy falurészt birtokol.[3]

A visszafoglalt terület a vármegye nagyságú földek urainak hazája lett. Köznemes birtokos itt – kivéve az egykori hódoltság peremvidékeit – vármegyénként alig néhány akadt.[4]

Az új főnemesség kezén felgyűlt földbirtok értékét az új gazdálkodás növelte sikeresen. A birtokosok vállalkozó szelleméről birtokkezelési utasításaik tanúskodnak. Pálffy János bekapcsolódott a kincstár marhaüzletébe, Károlyi Sándor, Esterházy Pál sókereskedésből gyarapodott,[5] sokan, mint Bethlen Miklós is, közvetítő kereskedelemből nyerték értékeiket. Többen komoly kölcsönöket adtak a kincstárnak, Teleki Mihály özvegye, Veér Judit például 45 ezer rhénes forintot 10% kamatra. A pénzszűkében levő kincstár pedig, még a kamatokat sem tudván törleszteni, tisztségekkel, birtokadományokkal fizetett; így kapta meg az ifjú Teleki Mihály 1692-ben a kővári kapitányságot.[6]

A földbirtokért, falvakért régen is heves harcokba bekapcsolódtak az osztrák és cseh újarisztokraták is. A piac, a kereskedelem kisajátításával igyekeztek maguk alá gyűrni minden hazai vetélytársat.

A malom még mindig az egyetlen gépi berendezés volt. Korszakunkban megnövekedett a gabonaőrlő, olajütő, fűrész- és kallómalmok száma és jelentősége. Szirmay András 354 forint 80 dénár költséggel építtetett háromkövű malmot Topolyán. A malmokért a főurak kíméletlenül harcoltak a városokkal, jobbágyokkal, nemesekkel, császári tisztekkel és a Kamarával. Az 1690-es évek sok példájából kiragadott két híres eset az érdekkörök változatosságát tanúsítja. 1698-ban a Nyugat-Dunántúlon Batthyány Ádám és Erdődy Sándor grófok szövetkeztek 37 malomtulajdonos kisebb-nagyobb földesúrral a Vas megyei molnárcéh ellen, és keresztülvitték, hogy földesúri malomtulajdonosi közösségük szabja meg a molnárok kötelességeit. Itt földesurak élén szállt szembe két főúr a parasztiparosokkal, nehogy a molnárok önállósíthassák magukat. Erdélyben Apor István kincstartó és Bethlen Miklós kancellár harcolt – polgárokból, parasztokból álló érdekcsoportok élén – egymással a tordai négykövű nagy malomért. Bethlen attól sem riadt vissza, hogy a malmot fegyveres hajdúival éjnek idején megrohamozza, és tulajdonosaitól erővel elvegye. Az ügy megjárta az országgyűlést és a császári íróasztalt, végül a Habsburg-állam és Rabutin generális, erdélyi katonai parancsnok fegyveres végrehajtása döntött, de nem véglegesen, mert még Rákóczi állama is foglalkozott az üggyel.[7]

A Habsburg-abszolutizmus a magyar főúri réteg számára egyénenként megkülönböztetett helyet biztosított az újonnan berendezkedő államban. Földbirtokigényeinek kielégítését segítette az udvar, a hitbizományi rendszer pedig konzerválta a családi vagyont. 1687–1698 között a főnemességnek az udvari vállalkozásokból is jutott valamennyi: erdélyi főurak bérelték a kincstári jövedelmeket (Societas Arendatoria), és Esterházy Pál nevét, tekintélyét adta – nem csekély haszon fejében – Oppenheimer Sámuel sókereskedelmi monopóliumához (Palatino-Transsilvanica Societas).

Régi értelemben vett országos, önálló politikai státusaiból sokat vesztett a magyar főúri réteg. Ugyanakkor megnyílt előtte az új birodalmi állandó hadsereg főtiszti testülete. Pálffy János pályája töretlenül ívelt, Lotharingiai Károly hadsegédje az altábornagyi rangig jutott el. Pekry Lőrinc, az erdélyi Thököly-párt tömlöcviselt főura, miután katolizált, bárói diplomát, grófi címet, udvari tanácsosi kinevezést nyert, birtok, pénz, kapornaki kapitányság és szörényi bánság lett szolgálatainak jutalma.

Főúri fiak kapják a rendi főméltósági tisztségeket, mágnáscsaládok az örökös főispánságokat. A másod-, harmadszülött fiak egyetemi színvonalon, többnyire európai universitasokon nyerik el képzettségüket a magas egyházi tisztségekre. A főúri családok pénzüket egyházaknál, kolostoroknál helyezik el, s így az alapítványokból is ők meríthetnek hitelt. Rokoni szálaik szorosabbra fűződnek az udvari arisztokratákkal: Batthyány Ádám felesége Strattmann lány, Pálffy János anyja Harrach grófnő, Aspremont Ferdinánd a Rákóczi családból nősül. Erdélyi és magyarországi arisztokraták az 1690-es években otthonosan forognak a császárvárosban, részt vesznek az udvari életben, megvan a helyük a császári protokollban. Pálffy János, Esterházy Pál, a Nádasdyak palotát tartanak Bécsben, életformájuk, életvitelük nem különbözik az európai társadalom elitjéétől. Főúri otthonokban vidéken is sok a nyugati holmi: Bercsényi ungvári kastélyába holland kárpit, angol óra, kényelmes bútor, mitológiai jeleneteket ábrázoló festmény valószínűleg Bécsen át jutott. A Rákócziak makovicai kastélyában a fürdőházon is üveg az ablak. Apor István vadászfelszerelést, virágmagvakat, pléhet, orvosságot, bérelt vashámorába öntőformákat hoz haza Bécsből. Mikor a főurak az udvari szórakozások, vadászatok, színházak, álarcosbálok, tűzijátékok emlékeivel hazatérnek kastélyaikba, német szakácsok, német lovászok, német kertészek követik őket. 1700-ban Apor Péter újszülöttjének német öltözetet rendel a család Bécsből.

Sok magyar főúr kap az uralkodótól bárói, grófi címet. A római szent birodalmi hercegi címet ketten nyerik el, Esterházy Pál és Rákóczi Ferenc. Eleonóra császárné 1694-ben alapított csillagkeresztes hölgyei közé magyar főúri nőkkel együtt Draskovich Miklós országbíró özvegye is bebocsátást nyer. I. Lipót tudatosan igyekszik a magyar arisztokráciát magához láncolni. Mert, mint Apor István grófi diplomájában (1696) mondja, „miként az ég harmatát, a nap pedig fényét és ragyogását az útjába eső tárgyaktól megtagadni nem tudja, ellenkezőleg ajándékait velük megosztja”,[jegyzet 1] olyképpen ő is az érdemek dicséretét és a megtisztelések fényét árasztja rá alattvalóinak tapasztalt erényeire.

1687–1700 között sokkal több indigenátust nyert osztrák, cseh, olasz főúr kapott az országban bárói, grófi címet, mint magyar. A kilencvenes évek végére a magyar nemességnek a kisebb rendi méltóságokon is osztoznia kellett az országot elárasztó hivatalnokokkal és császári főtisztekkel. Az egyházi főméltóságokba is idegenek kerültek. A magyar klérusra nézve pedig az Udvari Kamarával kötött 1702–1703. évi egyezmény elég kedvezőtlen volt: a magyar főpapok ezentúl csak hagyatékuk egyharmadával rendelkezhettek szabadon, a második harmad az egyházat, a harmadik pedig az Udvari Kamarát illette.

A Habsburg-állam udvari arisztokráciájának első vonalában magyarok már nem kapnak helyet. Az 1650-es években még vannak a Titkos Tanácsban magyar főurak, most a bizalmi, diplomáciai és a miniszteriális pálya már nem nyílik meg előttük. A századfordulóra a hazai főhivatalokból is kezdenek kiszorulni. Rendre elesnek az udvari vállalkozásoktól, beleütköznek a kincstári érdek vagy a kincstári érdeket kisajátító udvari arisztokratacsoportok gátjaiba, s 1698–1702 között Lipót országos vám-, só-, adó-, sör- és más rendeletei a főúri vállalkozásokat is bekerítik.

A köznemesi réteg helyzetét alapvetően meghatározta, hogy nehezen tudott eleget tenni az újszerzeményi bizottság követelményeinek. A török területeken fekvő birtokok igazolása hosszadalmas, a fegyverváltság összege magas, a birtok értékének kb. 10%-a volt. Egyes köznemesek mégis hihetetlen szívóssággal összeszedték széthullott családi birtokaikat, miként a Rádayak, Vayak, Révayak, Radvánszkyak.[8] A kilencvenes évek azonban a köznemes földesurak nehéz évei. Gazdaságukat bekerítette a nagybirtok, s a császári hivatalnok új földesurak földéhségével is szembe kell nézniük. Piac, munkaerő, jobbágyrobot, kereskedési kiváltság dolgában a nehézségek sokaságával csak a kedvező feltételek között gazdálkodó állattartó vagy szőlőművelő köznemesek gazdaságai vehették fel a versenyt.

Korszakunkban a főúri familiaritás régi formája felbomlott, a köznemesek egyre inkább önállóan keresték a boldogulás útját. Sok köznemes választotta a hivatali pályát a vármegyékben, a Kamaránál és más központi intézményeknél, esetleg a rendi főhivatalokban. A városi és a főúri gazdaságok nyújtotta pályák némileg megosztották a hivatalnok köznemesek csoportját. Politikai, gazdasági érvényesülésre ugyancsak eléggé eltérő utak nyíltak előttük.

A vármegyei tisztség az 1687–1700-as években a köznemesség politikai súlyvesztésének változatos élményeivel szolgált. Pimasz tisztek és közkatonák telepedtek a kúriákba. Császári generálisok és hadbiztosok könnyen és gyakran vetettek tömlöcbe alispánokat, egész vármegyei tisztikarokat, mert késett az adó, nem gyűlt össze idejében a megrendelt több száz vagy ezer szekér, robotos jobbágy, pénz vagy ajándék. A központi hatalom újszerű kormányzásából rengeteg munka adódott. A vármegyei tisztek, miközben számba vették az adózóképességet, felosztották és beszedték az adót, összeírták a házak, porták, malmok, állatok számát és körmölték a kárbecslő jegyzőkönyveket, áttekintést szereztek vármegyéjük, összességében az ország társadalmi viszonyairól.[9]

A főúri nagybirtok a régi, már lazulóban levő familiáris szervezet az új szakpálya közös előnyeivel sok köznemest vonzott. Az uralkodó osztály soraiban tapasztalható nagy társadalmi mobilitás egyik jellegzetes példája Ottlyk György sorsa. Ottlyk János, Trencsén vármegye alispánja még hatalmas úr volt; fia már nélkülöz, rokonoknál hányódik. amikor megnősül, vagyona kevesebb, mint egy közepes tehetségű jobbágyé. Thököly ezredeseként próbál megkapaszkodni, majd Salm hercegnek, az Udvari Tanács elnökének hatvani jószágigazgatója lesz.

A köznemesség zöme evangélikus vagy református; sokan külföldi egyetemeken vagy jól képzett mesterektől tanultak. A központi állami hivatalok és a magasabb rendi méltóságok körül azonban csak katolikusok remélhetnek előmenetelt. Vallás és politika összemosódó érdekei miatt sok köznemes elveszti hivatalát, vagy súlyos lelkiismereti válságot él át. Az új berendezkedés évtizedében azonban a császári börtönökből is van felívelő pálya. Szirmay Miklós, miután Odera-Frankfurtban befejezte egyetemi tanulmányait, regéci kapitány lett, 1687-ben megjárta Caraffa börtönét, majd Aspremont uradalmi prefektusaként kiderülnek kivételesen jó képességei, 1697-ben már Bercsényi felső-magyarországi hadi pénztárosa. Koháry István gróf – az udvari főnemesség tipikus képviselője – mint füleki kapitány, majd Pest katonai parancsnoka köznemesek egész sorát segíti a közéleti és vagyoni érvényesülésben. Sőtér Ferenc apja még patrícius polgár, 1659-ben szerzett nemeslevelet; ő maga a sószállítás egyik központjából, Gyöngyösről indul el, füleki várszolgálat után kerül megyei tisztségekbe, Pesten vesz telket és házat, és a visszafoglalt Pest vármegye első alispánja lesz.[10]

A katonai pálya a kilencvenes években már nem vonz jelentős köznemesi tömegeket, inkább már csak a sokgyermekes családok egy-egy fiának ad megélhetést, vagy kisnemesek ugródeszkája magasabb tisztségre.

A dunántúli végvári és egyéb hadi szervezetekben feltörő szabad katona és kisnemescsaládok a kilencvenes években sorra vármegyei tisztségekre cserélték a fegyvert, vagy kereskedelmi vállalkozásokban kamatoztatták fönt és lent egyaránt szerteágazó társadalmi kapcsolataikat és – nem utolsósorban – pénzüket, miként az Esztergomban letelepedő Bottyán János császári ezredes. Pénzforgatással a kilencvenes években bárki vagyont szerezhetett. A vállalkozó köznemesek tipikus képviselői voltak a hegyaljai borkereskedelemből élő Keczerek, Kapyak, Szirmayak, a Gömörben bánya- és hámortulajdonos Lányi Pál. Anyagi helyzet, megélhetési lehetőségek, foglalkozások már szélsőségesen elkülönülő csoportokra osztották a köznemesi rendet.

A kiváltságosok alsó peremén ebben az időben az átmeneti helyzetben lévők különösen nagy tömege él. Egyaránt vezet innen út a köznemesség megállapodottabb rétegeibe vagy a szegények, kisnemesek, polgárok közé. A városokban szerencsét próbáló nemesek közül sokan vegyülnek el az iparosok között, származásuk tudatát azonban ápolják. A hegyaljai mezővárosok feltűnően nagyszámú nemes iparosai viszont minden bizonnyal a jobbágyi rendből emelkedtek ki.[11]

A császári tisztekből sokasodó tehetős újnemesek, a magyar, szlovák, román jobbágyokból is szaporodó kisnemesek, az armalisták, az egytelkesek sok helyütt paraszt módra élő, másutt kereskedelemből, fuvarozásból gyarapodó tömegétől a köznemesség igyekszik elhatárolni magát. A konzervatív, főleg csak gazdálkodásból élő köznemesek sokszor a származásra hivatkozó gőggel vélik különbnek magukat, a vállalkozó nemesség azonban már az ismeret, a tájékozottság, a műveltség, emberség, a főurakat is megmérő új értékrendszer szerint ítélkezik.[12]

A vármegyei köznemesség az 1690-es években úgy érzi, mozog alatta a talaj. Sokan a rendi kiváltságokban igyekeznek megkapaszkodni. Vannak azonban, akik az ország visszafoglalása után családjuk régi politikai múltjára is pontot tesznek. Az új erőviszonyokat mérlegelő józanság jellemzi Kajali Pált, aki a családi birtokot Salm hercegtől erőnek erejével elperelni akaró atyafiait így inti le: „hogy erővel se engedjük az jószágot, de az haszontalan tanács, mert ott van Hatvanban a Német Bandérium, mostani időben ki mer feltenni vele”.[jegyzet 2] Elítéli a perlekedésbe, borozgatásba, semmittevésbe merülő életmódot, a nemesség jövőjét a magasabb műveltség elsajátításában, a tevékeny életben látja. Csakhogy az e józan réteg előtt nyitva álló vármegyei, közhivatali, gazdatiszti pálya olyan tapasztalatokkal szolgált, amelyekből előbb-utóbb le kellett vonni a súlyos következtetést: „országunk nem boldog”, „országunkban nincsen békesség”.[jegyzet 3] S az út kétfelé nyílik: Sőtér Ferenc a jászkun kapitánnyal kerül ellentétbe a Jászkun kerület császári kiárusítása miatt, Ráday Pált vármegyei és bécsi tapasztalatai nyomán felébredt államelméleti érdeklődése Machiavelli Fejedelméhez vezeti.

A 17–18. század fordulóján a nemesi rendben megnövekedett az ellentét az egyes rétegek között. A főúri és a köznemesi rend, illetve a kisnemesek nagy tömege a megnyíló új lehetőségekért egymással, az országot elözönlő császári tisztekkel s az udvari nemességgel egyaránt harcolva, sarkukban a jobbágyok és katonák sokaságával, súlyos belső és külső feszültségek közé kerültek. Az általános nehézségeken és az udvar gazdaságpolitikai intézkedéseinek gátjain csak kevesen tudtak áttörni; a többség megoszlott az új életpályák, új értékrend irányában tájékozódók és a régi rendi keretekben megkapaszkodni igyekvők sokféle csoportja között.

Lábjegyzetek

  1. Idézi: Bíró Vencel, Altorjai báró Apor István és kora. (Cluj) 1935. 27,
  2. Idézi: R. Várkonyi Ágnes, Rákóczi állama és Nógrád vármegye. A Nógrád megyei múzeumok évkönyve 1976. 47.
  3. Ugyanott 48.

Irodalom

Az aulikus főnemesség és az új nemesi rétegek hazai kialakulásának nincs monografikus feldolgozása.

  1. A nemesi rend egyes rétegeinek súlyát meghatározó tényezőkről a nemzetközi irodalomban is nagyon megoszlik a kutatók véleménye. Vesd össze A. Mączak, Zur Grundeigentumsstruktur in Polen im 16.–17. Jahrhundert (Jahrbuch für Wirtschaftsgeschichte, 1967:IV); P. GoubertJ. Meyer, Les problemes de la noblesse au XVIIe siecle (XIII. Congres Internazional des Sciences Historiques. Moscou, 1970).
  2. A főurak és nemesek kereskedelmi tevékenységéről az elméleti irodalmat is összefoglalja W. Kula, Teoria ekonomiczna ustroju feudalnego (Warszawa, 1962) sok vitát kiváltó munkája; magyarul D. Molnár István fordításában: A feudális rendszer gazdasági elmélete (Budapest, 1985).
  3. A nemesi birtokmegoszlást az 1696. évi dikális összeírás adatai alapján Nagy Erzsébet dolgozta ki.
  4. A rendi társadalom rétegződéséről Szabó István, A nemesség és parasztság osztályviszonyai a XVI–XVII. században (Jobbágyok–parasztok. Értekezések a magyar parasztság történetéből. Sajtó alá rendezte Für Lajos, Budapest, 1976).
  5. Esterházy Pálról és a kortárs főnemesi családokról újabban nagy anyagot tárt fel Iványi Emma, Esterházy Pál nádorsága (Kéziratos kandidátusi értekezés. Budapest, 1976).
  6. Nagy haszonnal forgattuk továbbá az egyes főúri családok történetét és iratanyagát: Thaly Kálmán, A székesi gróf Bercsényi család, 1470–1835. I–III. (Budapest, 1887–1892); Bakács István, A magyar nagybirtokos családok hitelügyletei a XVII–XVIII. században (Budapest, 1965); L. Gál Éva, Az óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt, 1659–1766 (Budapest, 1988); Rácz István, Városlakó nemesek az Alföldön 1541–1848 között (Budapest, 1988).
  7. Az erdélyi főúri típusról Trócsányi Zsolt, Teleki Mihály, Erdély és a kuruc mozgalom 1690-ig (Budapest, 1972); R. Várkonyi Ágnes, Erdély változásai, 1660–1711 (Budapest, 1984).
  8. A nemesség mentalitásáról Szekfű Gyula, Faji sajátságaink a gazdaságtörténet világánál (Minerva, 1922); Pach Zsigmond Pál, Üzleti szellem és magyar nemzeti jellem (Történelmi Szemle 1982).
  9. A köznemességkutatás problémáiról lásd a Szécsényben 1980-ban megrendezett) történészkonferencia tanulmánykötetében Köpeczi Béla, Benda Kálmán, Benczédi László, Wellmann Imre, Nagy József Zsigmond, R. Várkonyi Ágnes tanulmányait (A Nógrád megyei Múzeumok Évkönyve 1981).
  10. A Pest megyei nemességre: Kosáry Domokos, Pest megye a kuruckorban (Pest megye múltjából. Budapest, 1965).
  11. A városi és vállalkozó nemességre Dümmerth Dezső, Pest város társadalma, 1686–1696 (Budapest, 1968); Heckenast Gusztáv, Lányi Pál. A magyarországi korai kapitalizmus történetéhez (Történelmi Szemle 1962); Sinkovics István, Esterházy Pál nádor és az erdélyiek kereskedelmi társasága (A Gr. Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve 1937); Vasmegyei malmosgazdák kartellje 1698–1061 (Magyar gazdaságtörténelmi szemle 1895); Bánkúti Imre, Egy kuruc nemesifjú útja a laki udvarháztól a francia emigrációig (Arrabona, 1971); R. Várkonyi Ágnes, „Az ígéret ideje” (Országegység, önálló államiság, gazdasági fejlődés), 1683–1718. (Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzetése idején. Salgótarján, 1987); Takáts LászlóTakáts Endre, Lang Jakab Ambrus, a kuruc hadsereg tábori főorvosa (Honvédorvos, 1971).
  12. A nemességet nyert bányászcsaládokra, mint általában a bányavárosok társadalmára, hatalmas anyagot tett közzé Péch Antal, Alsó-Magyarország bányamívelésének története. III. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos (Budapest, 1967) és ugyancsak Péch Antal, A selmeci bányavállalatok története. II. Sajtó alá rendezte Kosáry Domokos (Budapest, 1967).

Mindemellett bőven felhasználtam saját levéltári kutatásaimat, főleg a Szirmay család, a Radvánszky család, a herceg Esterházy család és a Batthyány család levéltárában, továbbá a Pálffyak vöröskői levéltárában és az Erdődy család levéltárában Pozsonyban, valamint a Hellenbach család levéltárában Zágrábban végzett kutatásaim eredményeire építettem.


A társadalom a 17–18. század fordulóján. Társadalomfejlődés és országegységR. Várkonyi Ágnes
Tartalomjegyzék Változások a városfalak mögött