Ausztria 1847 őszén

A Múltunk wikiből

Európa e legutolsó másfél évtizedének fejlődése természetesen nem hagyta érintetlenül a Habsburg-birodalom örökös tartományait: Ausztriát sem. Láthattuk, Ferenc császár halálával a birodalom irányítása egy, a korlátolt V. Ferdinánd nevében kormányzó gyakorlatilag kollegiális testület kezébe került, ezen belül a két vezető egyéniség, Metternich és Kolowrat a közös cél, a bürokratikusan központosított abszolutista állam fenntartása érdekében követendő politikát illetőleg egymásétól teljesen eltérő: ideologikus, illetve pragmatikus koncepcióinak állandó ütközésével. Az államvezetés így szükségképpen csökkenő hatékonyságát és a rendszer megrendülését a veszedelmessé vált személyekre vadászó titkosrendőrség és a még veszedelmesebb gondolatokat üldöző cenzúra tevékenysége már egyre kevésbé tudta ellensúlyozni, Különösen azután nem, hogy – mint azt már a gazdaságtörténetről szólva láthattuk – a Nyugat-Európából kiinduló gazdasági változások elértek a birodalom határait is.

A gazdasági élet, így mindenekelőtt az ipar, majd később (a vasútépítés és gőzhajózás révén) a szállítás és kereskedelem kétségtelen fejlődése ellenére is, az ipari forradalmon már túljutott vagy kibontakozásában előrehaladt európai államok versenyével az e versenybe csak későn belépett, ráadásul mezőgazdaságában még feudális alapokon álló Ausztria persze csak nehezen tudott lépést tartani. Az állami pénzügyek zavara, mely először a napóleoni háborúk végén mutatkozott meg – a brutális devalvációs intézkedések ellenére is – csak átmenetileg csökkent; s nem utolsósorban a birodalom nagy és állandó katonai kiadásainak következtében mindvégig fennállt. Mindez új adók és monopóliumok bevezetését tette szükségessé. A fogyasztási adó, a dohánymonopólium, a vámok azonban közvetve vagy közvetlenül végül is elsősorban a legszélesebb fogyasztói rétegeket sújtották. Így azután nem meglepő, ha a városok a hús, a kenyér, a tűzifa – a fogyasztási adó folytán – magas ára miatt panaszkodtak, míg a gyáripar, illetve az annak cikkeit közvetítő kereskedelem versenye a kisiparosság egyre szélesebb rétegeit juttatta kétségbeesett helyzetbe. A parasztot a magas földadó, a feudális járadékok és az általános pénzhiány nyomasztotta, aminek következtében a parasztbirtok értéke is erősen lecsökkent.

Bár kétségtelen, hogy a gazdaság majd minden, a polgárosodás felé mutató ágazatában a főnemesség és a nemesség részvételi aránya és szerepe jóval nagyobb volt, mint a német államokban (ami magyarázza azt, hogy a Metternich és Kolowrat koncepciói ütközésének ellenére is alapjában ennek az osztálynak érdekeit képviselő legfőbb államvezetés ilyen szívósan tudta fenntartani magát), kétségtelen lett az is, hogy e fejlődés Ausztriában is megteremtette és kibontakoztatta a modern nagyburzsoáziát: elsősorban a kereskedelemben és a hitel területén. E nagyburzsoázia így nyert pozícióiból, természetének megfelelően, erőteljes terjeszkedésbe fogott, amiben kivált a birodalomban az 1840-es években meginduló és roppant tőkéket igénylő vasútépítés nyújtott számára nagy lehetőségeket. 1848 elején a birodalom gyorsan növekvő vasúthálózatának hossza meghaladta az 1700 km-t. Mindez azonban a birodalom feudális vezető osztályának rövidesen várható háttérbe szorulásával fenyegetett. Amikor 1848 elején Engels Ausztriának a saját magát szétzúzó mozdonyairól beszélt, ennek a vasútépítéseken meggazdagodó nagypolgárságnak a gyorsan várható hatalomátvételére, s ezzel a régi Ausztria megsemmisülésére célzott.

Nem lehet meglepő azonban, ha a társadalomban végbement ilyen változások megteremtik a nekik megfelelő, velük egybehangzó politikai magatartásokat is. A nemesi polgárosodás és a nagyburzsoázia megerősödése természetszerűen juttatta szóhoz az abszolutizmussal ellentétes liberális politikai felfogásokat is – ha azok a hordozóikat az abszolutizmushoz sokféle vonatkozásban hozzákötő kapcsolatok (e sajátosan ausztriai, bár az örökös tartományok gazdaságát a birodalmon belül sokféle módon előnyben részesítő gazdaságpolitika ismeretében nem érthetetlen jelenség) folytan csak későn, lassan és vontatottan jutnak is szóhoz –, jellemző módon éppen Ferenc császár halálától válva erősebbekké. Mintegy megérezve a központi irányítás meglazulását, erősödik és óvatosan hangot is kap egyfajta kritika a kormánnyal szemben, miközben az egyre erősebb polgári liberális kritika mögött egyre jobban elhalkul a régi jozefinista, illetve rendi liberális hang. Ezt a hangulatot csak erősítette a Németországban már az 1830-as évek közepére kibontakozó (láttuk: a magyarországi reformmozgalomnak is nem egy gondolatot adó) liberális irányzatoknak: az erős nemzeti töltésű, s az önkormányzat, esküdtszék, nemzetőrség és a Friedrich List által megfogalmazott nemzeti gazdaság igényével fellépő délnémet, valamint az inkább Angliára orientálódó és a porosz vezetés alatti német nemzeti egységet hangsúlyozó északnémet liberalizmusoknak, s a politikai katolicizmus kezdeteinek hatása és a IV. Frigyes Vilmos trónra lépéséhez fűzött illúzió. A kritikai magatartás csakhamar megteremti a maga támadhatatlan címek alatt alakuló szervezett formáit, illetve várható bázisait is: 1839-ben az Alsóausztriai Iparegyletet, 1840-ben az írók Concordia társaságát, 1841-ben pedig a bécsi Juridisch-politischer Lesevereint. 1842-ben a bécsi lapszerkesztők már a cenzúra enyhítése érdekében nyújtanak be folyamodványt a rendőrminiszternek, ám még éppolyan eredménytelenül, mint 1845-ben az ugyane tárgyban egyenesen Metternichhez forduló tudósok, művészek és írók, élükön Grillparzerrel. Mindez a rendi képviseletek tevékenységébe is némi mozgalmasságot hoz, bár ezeknek rendkívül korlátozott jogköre szavaknak korántsem biztosít a magyar vármegyékéhez és még kevésbé az országgyűléséhez hasonló súlyt és lehetőséget. Ugyanekkor azonban kiterebélyesedik a külföldön megjelentetett, Ausztriát kritizáló, az abszolutizmust ostorozó és leleplező irodalom, megnő az emigráns írók száma.

Persze a rendszer számára önmagában mindez még nem lenne veszélyes, ha itt – éppúgy, mint Európa más már polgáriasult államaiban – is nem jelennének meg hátterükben a széles tömegek elégedetlenségére utaló egyre sűrűbb jelek is: a birodalom egész, a nemesség uralkodó helyzete által jellemzett gazdasági és társadalmi szerkezetéből következően elsősorban a parasztság részéről.

A parasztság az örökös tartományokban már azért is elégedetlen volt, mert II. József reformjai nem folytatódtak. A kormány (nem utolsósorban anyagi nehézségei, pénzhiánya miatt is) nem akarta korlátozni jogaikban a földesurakat, akik saját uradalmi apparátusukkal látták el az alsófokú igazságszolgáltatás, az adószedés és a katonaállítás különben az államot terhelő teendőit. Így azután megmaradt az úrbéri járadék: a robot, a tized, és a katonai terhek továbbra is egyedül a parasztot nyomták. És bár a 18. század vége óta lehetséges volt a paraszt számára feudális terheinek megváltása, erre gyakorlatban csak kevéssé került sor. Jellemző, hogy a kormány 1835-ben és 1846-ban egyaránt visszautasította az alsóausztriai rendek kérvényét a pénzhiányban szenvedő paraszt (persze a földesurat is pénzhez juttató) önmegváltásának egy új földhitelintézet felállítása által történő lehetővé tétele iránt. A terhek ellen lázadó, összességükben még csak kevéssé ismert parasztmozgalmak, kivált a keleti, Magyarországgal szomszédos német és morva tartományokban, követeléseikben és főleg taktikájukban és ideológiájukban igen sok rokon vonást és időbeli megegyezést is mutatnak a kor magyarországi mozgalmaival, elsősorban a passzív forma: valamely szolgáltatás megtagadása, emelletti makacs kitartásuk és az udvarba vetett egyfajta bizalom által. És mint Magyarországon, e mozgalmak is nem egy esetben csak jelentős katonai erők bevetésével lesznek letörhetők.

Az 1840-es évek azonban e tömegmozgalmakban is jelentős változást hoznak, kibővítve ezek bázisát a manufaktúrákban és a gyáriparban kialakuló ipari proletariátus (valamint a vasútépítéseknél egyre nagyobb számban megjelenő, jórészt féllábbal még falusi viszonyok között élő munkáshadsereg) soraiból is. E réteg növekedésének gyorsaságát jól mutatja az üzemi balesetek számának 1831 óta tartó állandó növekedése és azok az egyre sűrűsödő hatósági kísérletek, melyek (nyilván e réteg elégedetlenségének kirobbanásától tartva) a munkaidőnek és kivált a gyermek- és női munka igénybevételének valamilyen szabályozására törekednek: angol mintára, ám csekély hatással. Az iparból kiinduló mozgalmak résztvevőinek sorában éppúgy találunk egy társuk elbocsátása miatt sztrájkba lépő gyapotfonodai munkásokat Vorarlbergben (1841), mint béremelésért sztrájkoló útépítőket Prágában, tüntető munkanélkülieket Brünnben (1843), vasútépítőket Csehországban és Karintiában, gyári munkásokat Bécsben (1844). A parasztmozgalmakhoz hasonlóan ezek is elszigetelt és végül is mindenhol letört mozgalmak, számuk és hevességük messze elmarad nemcsak Nyugat-Európa, hanem még a német államok már fejlődő ipari proletariátusának mozgalmaitól is; mint ahogy még igen gyengék azok a szervezetek is, melyeket elsőnek a munkásság legjobban fizetett, a kispolgárosodáshoz legközelebb álló rétege: a nyomdászság kezd kialakítani. E mozgalmak jelentkezése azonban már most, az 1840-es években is utal arra, hogy léteznek olyan erők a társadalom mélyén, melyeknek mozdulatlanságára a rendszer egyensúlyának bármilyen megingása esetén már nem lehet számítani. Annál is kevésbé és annál is veszélyesebbé válva, mert erősödő osztályöntudatú soraikhoz könnyen felzárkózhatnak a nagyburzsoázia erősödésével egyre hátrányosabb helyzetbe került kisiparos, kiskereskedő kispolgárság tömegei is; úgy, amint azt majd 1848 eseményei, tömegmozgalmai fogják megmutatni.

És végül: nem szűntek meg, sőt hevességükben még csak fokozódtak a birodalom kereteiben egyre nehezebben összefogható sokféle népnek csúcspontjukra ekkor érő, centrifugális, a birodalomból kiszakadni vagy legalábbis az ahhoz fűződő kapcsolataikat minél jobban lazítani akaró sajátlag nemzeti törekvései is. Ennek sodrában Itáliában már állandósul az elégedetlenség, erősödik a cseh nemzeti mozgalom (mely egyes vonatkozásokban nem kisebb pártfogónak örvendhet, mint maga Kolowrat); s ha az Ausztriához csatolt Galícia lengyel nemességének 1846. évi nemzeti felkelését Bécs a nemesi győzelem esetén a II. József alatt nyert könnyítések eltörlésétől félő parasztság aktív támogatásával leverte is, az elégedetlenség lángja itt sem hunyt ki. Kivált azután nem, hogy a felkelés pacifikálása címén az addig még szabad és önálló Krakkó városállam is elvesztette függetlenségét, s a birodalom részévé lett.

1847 őszén ilyen tehát Európa képe és benne a Habsburg-birodalom ausztriai országainak helyzete. A képet éles kontraszt jellemzi: Nyugat-Európában a tőkés termelési viszonyok feltartóztathatatlan kibontakozása és a polgári intézmények – átmeneti megtorpanás után – gyors továbbfejlődése és megszilárdulása; Ausztriában a feudalizmus rohamos gyengülése mind a termelésben, mind a társadalmi szerkezetben, mind az ideológiában, s a politikai vezetés fokozódó elbizonytalanodása és zavara. Mindez egyértelművé teszi a választ arra a kérdésre, mely a magyarországi feudalizmus még hátralevő idejét találgatta. Európa a feudalizmusból már kilépett országainak példája bebizonyította, hogy a feudalizmus egyaránt gátja a gazdasági, a társadalmi és a kulturális haladásnak. Ausztria örökös tartományainak – még a legfejlettebbeknek is – helyzete viszont azt bizonyította, hogy a feudális abszolutista rendszer, gazdasági alapjának gyorsuló szétmorzsolódásával, elveszítette ellenállóképességét: merev fenntartása már a legszűkebb kormányzó csoportnak is megszűnt kizárólagos érdekévé lenni. Együttesen immár a rendszer mély válságának jelei ezek, és tükrükben egyre világosabbá válik: magyarországi képviselői és politikájuk ellen most már a siker reményében lehet fellépni.

Irodalom

Az ausztriai viszonyokra, a forradalmi helyzet ottani érlelődésére és sajátos vonásaira legújabb marxista összefoglalás a vonatkozó újabb irodalom hivatkozásával, valamint bécsi levéltári anyag alapján: Helmut Bleiber, Zur Entwicklung de antifeudalen Oppositionsbewegung in Österreich vor der Revolution 1848/49 (Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 1975. 1).


A forradalmi helyzet érlelődése
Európa 1847 őszén Tartalomjegyzék