Az Árpád-ház mellőzésétől a német hűbérig

A Múltunk wikiből
1038
augusztus 15. István király meghal. Orseolo Péter (1038-1041; 1044-1046) elfoglalja a királyi trónt.
A pécsváradi apátság felszentelése.
1039
II. Konrád német király meghal. Fia, III. Henrik követi a trónon, aki hadat indít I. Bretiszlav cseh herceg ellen.
Péter pusztítja az osztrák határvidéket.
1040
ősz: III. Henrik hadjáratot indít I. Bretiszlav cseh herceg ellen, de a Péter által segített cseh hercegtől vereséget szenved.
Bulgáriában felkelés robban ki a bizánci uralom ellen. Delján Péter bolgár trónkövetelő Magyarországról Bulgáriába megy, ahol egy évig uralkodik.
1041
A magyar urak fellépnek a tirannus módjára uralkodó Orseolo Péter királlyal szemben. Midőn Péter hívét, Budát felkoncolják, Péter Németországba menekül.
Aba Sámuelt (István király unokaöccsét) királlyá választják. (Uralkodik 1044-ig.)
karácsony: Aba Sámuel követei III. Henrik udvarában, Strassburgban tartózkodnak; a császár nem hajlandó Aba Sámuel uralmát elismerni.
1042
tavasz: Aba Sámuel Ausztriában a Traisen folyóig pusztítja a vidéket, a várható német támadás útvonalán.
nyár: III. Henrik seregével betör Magyarországra, lerombolja Hainburg és Pozsony határvárat, és a Duna bal partján a Garamig hatolva, kilenc várat elfoglal. A nyitrai dukátusba István unokaöccsét, valószínűleg Bélát ültetik, akit Aba Sámuel visszaűz Csehországba.
1043
Aba Sámuel ismét követséget küld III. Henrikhez, de Henrik újabb támadást készít elő Magyarország ellen; a támadás a Rábca mocsaraiban elakad.
ősz: III. Henrik békét köt Aba Sámuellel, aki lemond a Lajta–Fischa közéről és a Morvamezőről.
1044
nagyböjt: Aba Sámuel Csanádon lemészároltatja az ellene lázadó főurakat; az életben maradt főurak III. Henrik beavatkozását kérik.
július 5. III. Henriknek a Rábcán és Rábán átkelt serege Ménfőnél megveri Aba Sámuel hadát; a menekülő Aba Sámuelt a Tisza mellett megölik.
nyár: III. Henrik Péterrel Székesfehérvárra vonul, és Pétert visszahelyezi trónjára.

Az a kora feudális társadalmi rend, amelyet István király kiépített, a társadalom sejtjeinek életműködéséig kihatott. A tulajdonviszonyok átformálása, az elidegeníthető egyéni jószágtulajdon bevezetése azt jelentette, hogy a gazdasági élet szerkezete megváltozott, hiszen a nagycsaládi gazdasági üzem megszűnt, és helyébe több kiscsaládi üzem vagy szolgaság lépett. A dolgozó tömegekre rakott terhek növekedtek, nemcsak azért, mert az udvar és vár alá rendelt félszabadok köteles szolgáltatásai súlyosabbá váltak, és mert az egyházi birtokon a félszabad termelők is szolgaság állapotába jutottak, hanem azért is, mert mindenkit egyaránt súlyosan érintett az egyházi tized bevezetése. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a társadalmi átrétegződés során nemzetségfők szegényedtek el, szabadok és félszabadok váltak földönfutóvá, elég volt egy repedés az új konstrukción, hogy a belső elégedetlenség valamilyen formában utat törjön magának.

Péter trónra léptével az új rend még nem bomlott meg, csupán az uralkodó osztályban támadt ellenzék a két Árpád-házi óriás utódaként beültetett olasz főnemessel szemben.[1]

Péter utódként jelölése István király, helyesebben a megtört és beteg király nevében intézkedő Gizella tragikusan elhibázott lépése volt. Már önmagában az Árpád-házi hercegek és a leány-ági magyar főurak mellőzése is kihívás volt a pogány kori szokásjoggal szemben, ráadásul a választás egy oda nem való embert juttatott a trónra. Péter ugyan tehetséges hadvezér volt, amellett minden ízében keresztény, mint az olasz főnemesség bármely tagja, hiányzott azonban belőle az államférfiúi bölcsesség és mindazok az erények – jámborság, türelem, alkalmazkodás stb. –, amelyeket István király az Intelmekben fia számára követendőnek jelölt meg. Akár hallgatta Péter az Intelmeket, akár nem, rövid kormányzata alatt oly gyakran ellenére cselekedett, hogy rövidesen még a tirannus nevet is kiérdemelte.

Péter jellemének megítélésében nehézséget okot, hogy a Vazul-ág történetét megíró magyar krónikás utólag őbenne látta a trónbirtorlót, aki a Vazult megillető helyet elfoglalta, tehát méltán vádolható elfogultsággal. Péterről azonban az egykorú Altaichi és Sankt Gallen-i Évkönyvek olyan ismertetést adnak, ami inkább támogatja a róla idehaza megőrzött negatív véleményt, semmint egyetlen kortárs megbocsátó szavait.[2] Ha ugyanis Berno reichenaui apát a császárhoz menekült Pétert levélben intette az Istenben való bizodalomra, és visszahelyezésekor azt írta róla, hogy megalázkodott, mint Ezékiás, s ezért meghallgattatott,[3] ez csupán annyit jelent, hogy Péter, ha kellett, tudott buzgó keresztény módra viselkedni. Erről tanúskodik két hazai alapítványa is: a pécsi püspökségen épített Szent Péter-bazilika és az óbudai Szent Péter prépostság. Ezek építését Péter talán még István király életében kezdte el, mert rövid, viharos uralkodása legfeljebb a tervek elkészítéséhez és az alapok lefektetéséhez engedett volna időt. Pécs és Óbuda, ez a két antik romváros, civitas volt, amelyet Péter megkezdett kiépíteni a Duna fejedelmi partvonalának két végpontján.[4] Lehet, hogy a két központot még István király bízta rá, amikor utódnak jelölve őt a főhatalmat a kezébe fektette le.

Péter tragédiája abban rejlik, hogy nem látta be, az ő szerepe csak a nagy alkotás megőrzése, összhangban az özvegy királyné, az egyháznagyok és a hagyaték őrizetére rendelt főurak akaratával. Péter önállóan, saját elképzelése szerint akart uralkodni, döntéseit pedig nem a királyi tanáccsal való megfontolás alapján hozta, hanem főként egy ember, Buda tanácsára hallgatott. Buda nem volt higgadt, elfogulatlan tanácsadó. Szerepe volt Vazul megvakításában, s ezért a magyar dinasztikus párt gyűlöletének célpontja lett, még saját életét sem érezhette biztonságban mindaddig, amíg a Vazul-fiak a szomszédban várakoztak arra, hogy elérkezzék az órájuk.

Ez a félelem is befolyásolhatta Pétert abban, hogy új, „aktív” külpolitikát kezdjen, s ezzel felrúgta a Géza és István által kialakított külpolitikai irányvonalat, melynek alapelve a szomszédok ügyeibe való be nem avatkozás és az ország függetlenségének megőrzése volt.

1039 tavaszán meghalt II. Konrád német császár, ami mozgolódást idézett elő hűbéresei körében. Elsőként Bretiszlav cseh herceg látta elérkezettnek az időt függetlensége kiharcolására és hatalma gyarapítására. Mindenekelőtt a forrongástól és belháborútól földre sújtott Lengyelország megrablásából nem akart kimaradni. Szövetségest keresve Péterhez fordult, annál is inkább, mert Kázmér lengyel trónörökös 1034 óta Magyarországon élt száműzetésben, és követei útján kérte, hogy Péter továbbra is tartsa Kázmért fogságban. Péter bizonyára szívesen megtette volna ezt, ha cserében biztosítva látja a Vazul-fiak ártalmatlanná tételét, Levente és Endre azonban idejében eltávozott Csehországból Lodomériába, majd a besenyők földjére, s így Péter sem tartóztatta Kázmért,[5] amikor ez anyjához, a német Richeza hercegnőhöz Németországba akart távozni. Bretiszlav lengyel hadjáratán elpusztította Poznant és Gnéznát, ahonnan elhozta Szent Adalbert hamvait is.

Az új német császár, a fiatal, energikus III. Henrik először is Kázmért 500 lovas kíséretében hazaengedte Lengyelországba, majd hadjáratot indított Bretiszlav ellen. A cseh–magyar együttműködés keretében Péter pusztító támadást intézett az osztrák határvidékre, annak ellenére, hogy az nővérének férje, Adalbert őrgróf őrizetére volt bízva; Bretiszlav ugyanekkor a német túlerővel szemben behódolt. Henrik 1040-ben a renitens Bretiszlav ellen újabb hadjáratot indított, de ekkor súlyos vereséget szenvedett az egyesült cseh–magyar seregtől.[6]

Ugyanerre az időre esik a Bizánc-ellenes bolgár felkelés kirobbanása, amelybe a magyar udvar is beavatkozott, nyilván Péter tudomásával. II. Baszileiosz halála (1025) után felbomlott a makedón dinasztia alatt kiépített kormányzati rend. A nagybirtokos arisztokrácia az adóterheket elhárította magától; a könyörtelen pénzügyi igazgatás minden terhet a paraszti gazdaságokra igyekezett rakni, és az adót nem terményben, hanem pénzben követelte. A Balkánon növelte az elkeseredést, hogy 1037-ben az ochridai patriarkátus élére – bolgár-szláv jellegét megszüntetendő – görög főpapot neveztek ki. A mozgalom 1040-ben robbant ki felkelésben, amikor a mindaddig Magyarországon élt Delján Péter bolgár trónkövetelő, Péter király unokatestvére, a Dunán átkelve megszállta Nándorfehérvárt, és ott cárrá kiáltatta ki magát. Az egész Balkánt lángba borító szláv mozgalom ugyan erejét vesztette 1041-ben, midőn Delján Pétert elfogták, és Szalonikiban megvakították, a szerb lakosságú Zéta fejedelme azonban ezt az alkalmat használta ki önállósága kivívására; 1042-ben megverte az ellene vonuló bizánci sereget, és a mai Hercegovina területén létrehozta az első görög függésből kiszabadult délszláv országot.[7]

Péter oktalan beavatkozása a szomszédos nagyhatalmak ügyeibe – főleg pedig a németekkel való háborúskodás – mindinkább szembeállította őt Gizellával és a főpapi–főúri tanáccsal, melynek meghallgatása nélkül döntött, és hozott új, sérelmes dekrétumokat. Mindenekelőtt Gizellát megfosztotta attól a birtokszervezettől és vagyontól, amelyet István király reá hagyott, és aminek tiszteletben tartására Péter esküt tett, ráadásul a királynét még el is záratta egy várban, alighanem Veszprémben. A főpapsággal is ellentétbe jutva, két püspököt, akit Szent István nevezett ki, a kánonjog sérelmével elmozdított, és helyükre mást állított.

1041-ben végül a főurak egyhangúlag felléptek ellene. Követelték tőle tanácsadójának, Budának a kiadatását. Péter, hogy mentse magát, hívét kiszolgáltatta, de mikor a közharag véres tettekbe csapott át, és Budát felkoncolták, gyermekeit pedig megvakították, Péter lóhalálában Bajorországba menekült.

Az úr nélkül maradt ország nem hívta haza a külföldön élő Vazul-fiakat, hanem egyhangúlag királyt választott, a rejtélyes emlékű Abát, keresztnevén Sámuelt. Aba Sámuel egyéniségének megrajzolását különösen nehézzé teszi, hogy csak ellenfeleinek véleményét tükröző források maradtak fenn, amelyek trónbitorló tirannusként állítják be: így a Péter-barát német krónikák, valamint a Vazul-fiak nézetét tolmácsoló magyar gesta és Gellért-legenda. A sorok közt azonban felcsillan egy ellentétes vélemény is: a nép ugyanúgy szerette, mint ő a közrendűeket, és nem csupán népszerű volt; utóbb hamvait a szentekéhez hasonló módon tisztelték.[8]

Mi az igazság ebben az ellentmondásos képben? Aba Sámuel Szent Istvánnak közeli rokona, sororiusa volt.[9] Mivel a sororius szó nemcsak sógort, hanem a nővér fiát is jelenti, Aba Sámuel pedig nem István király, hanem a következő nemzedékbeli Delján Péter és Orseolo Péter kortársa volt, ugyanolyan unokaöcs lehetett, mint ezek. Az agg István már 8 éve elhalálozott, amikor Aba fiatalosan végignyargalta a GyőrEger távot, fiúgyermekei pedig még anyjuk mellett nevelődtek. Ha ugyanis Aba István kortársa lett volna, fiai mint duxok harcoltak volna oldalán. Aba Sámuel nem volt fejedelmi sarj, de elei kabar vezérek voltak, apja pedig a király sógora, feltehetően Csaba (Ceba) nádorispán. Sámuel maga is elnyerte a nádori méltóságot már István korában, és így a király kíséretében bejárta az egész országot; közismert lett, és közvetlen természeténél fogva nagyon népszerű. Két hevesi uradalmának központjában, Debrőn és Abasáron apjának, illetve neki tulajdonítható az a két nemzetségi monostor, amely centrális alaprajzánál fogva fejedelmi temetkezőhelyre mutat.

Aba királlyá választásával Magyarországon a többség egyetértett, holott kevés uralkodó lépett ilyen reménytelen helyzetben trónra. Az ellenkirály a német császárhoz menekült,[10] a Vazul-fiak közül pedig Béla Csehországban, Endre és Levente Oroszországban várta sorsának jobbra fordulását. Mindenki tudta, hogy III. Henrik várja az alkalmat a magyar ügyekbe való beavatkozásra, az apja által elszenvedett 1030. évi kudarc helyrehozására.

A békét a harcnál jobban kedvelő Aba első lépése volt, hogy követeket küldött a császárhoz: kitudni, békét akar vagy háborút. III. Henrik Strassburgban fogadta őket, de nem adott egyenes választ, amiből kiderült, hogy nem akar békét kötni, sőt arra lehetett következtetni, hogy háborúra készül. Aba, hogy a császár felvonulási terepén üres földet teremtsen – ebbe bukott bele az 1030. évi német hadjárat is – megrohanta a Géza-kori magyar gyepűelvét (Ostarrichi keleti végét a Traisen vonaláig), az új telepeseket és az állatokat elhajtotta, a házakat és a tartalékokat pedig elpusztította. Az osztrák és a karantán őrgrófok azonban a visszavonuló magyarokon rajtaütöttek, és a foglyokat kiszabadítva Aba seregét szétverték. A császárnak ez jó ürügy volt a hadjárat megindítására. 1042 nyarán betört az országba, lerombolta a magyar kézen levő Hainburg és Pozsony határvárat, majd Bretiszlav cseh seregével egyesülve, a Duna bal partján a Garamig hatolt, és itt kilenc várat – feltehetően Sasvárt, Boronát, Sárvárt, Trencsént, Bolondócot, Bányát, Galgócot, Nyitrát és Barsot – elfoglalt. A nyitrai dukátus kezére esvén, Pétert akarta beültetni a hercegségbe, de az ott lakó magyarok kétségbeesett tiltakozására elállt tőle, és Bretiszlav kérésére Szent István Csehországban tartózkodó unokaöccsét helyezte be. A név szerint ismeretlen Árpád-házi herceg, alighanem Béla, dukátusa nem volt hosszú életű: mihelyt Henrik kitette a lábát, Aba Sámuel visszakergette Csehországba.

A király 1043-bam – előző évi békekísérletét megismételve – ismét követeket küldött a császárhoz. Henrik azonban csak húzta az időt, és közben felkészült az újabb támadásra. A birodalmi sereg ezúttal a jobb parton nyomult be, de a támadás a Rábca mocsaraiban elakadt. Henriknek nehéz helyzetében jól jött Sámuel újabb békeajánlata. Sámuel nem volt sikeres hadvezér, mint Péter, békében akart uralkodni, és ezért nagy áldozatokra is hajlandó volt. A megkötött békében lemondott a Lajta–Fischa közéről és a Morvamezőről, 400 aranytalentum és 400 köpeny – egy testőrsereg évi zsoldja – fizetésére kötelezte magát, és ígéretet tett Gizella jogaiba való visszahelyezésére.

Mire sikerült békét teremtenie, elszállt a népszerűsége. Békekötését vereségnek könyvelték el, és sok főúrnak az sem tetszett, hogy Sámuel jobban érzi magát vitézei és parasztjai között, mint az arisztokrácia társaságában: az egyszerű emberekkel étkezett, lovagolt és társalgott, nem pedig a „jobbágyurakkal”. Péter főúri hívei összeesküdtek ellene, azzal, hogy Abát élve vagy halva kiszolgáltatják a császárnak. Az összeesküvést beárulták a királynak, aki könyörtelen bosszút állt. 1044 nagyböjtjét Csanádon töltvén, az összeesküvőket összehívta egy házba tanácskozásra, és vitézeivel lekaszaboltatta őket.

A vérengzés Gellért püspököt annyira ellene hangolta, hogy húsvét ünnepén megtagadta a király ünnepi koronázását, amire évente többször is sor került, latin prédikációjában pedig kemény szavakkal ostorozta, és bukását jósolta. Nagyobb baj volt, hogy életben maradt összeesküvők a császárhoz vágtattak, és kérték beavatkozását. A humanista Aventinus – alighanem elveszett forrás alapján – arról is ír, hogy ugyanekkor regensburgi összeesküvők Aba katonai beavatkozását kérték Henrik ellen, s ez Henrik tudomására jutott.

Henrik az általa behelyezett IX. Benedek pápával, egy erkölcstelen ifjú olasz főnemessel kiátkoztatta Abát, és felkészült a leszámolásra. A bajor végekre jött, mintha tárgyalásokba akarna kezdeni, és közben titokban egy bajor–cseh sereget gyűjtött össze. Aba értesülve Henrik közeledtéről, újból követeket küldött hozzá Nána nevű írnokával, és ígéretekkel próbálta meg visszatartani, de eredmény nélkül. Henrik serege Péterrel és magyar híveivel együtt váratlanul megindult Magyarország ellen és betört a mosoni kapun. A Rábca vízzel és erősségekkel elzárt vonala ekkor is útját állta, de a magyar csatlósok hada egy gázlón átkelve hátba támadta a gyepűőröket, és így szabaddá tette az utat. Henrik a Rábán zavartalanul kelhetett át, mert Aba, félreismerve az erőviszonyokat, Henrik becsalogatott seregének bekerítésével számolt. 1044. július 5-én Ménfőnél, Győr alatt ütköztek meg, s a harcot az döntötte el, hogy Aba seregét nem hatotta át a hódító elleni önvédelem gondolata, hiszen a szemben álló seregben ott lovagolt a másik megkoronázott magyar király. A Péterhez húzó csapatrészek megfutamodása magával ragadta az egész magyar sereget. Aba lóhalálában menekült szűkebb hazájába, a Tisza felé, de egy faluban ellenfelekbe botlott, akik elfogták, és valamilyen régi veremben megölték. Itt temették el a közeli templomban. Az idők megnyugvásával hazatért fiai a testét kiemelték, hogy „saját monostorába” – a legújabb ásatások szerint a debrői altemplomba – helyezzék el, és ekkor az a hír terjedt el a nép körében, hogy testét és ruházatát romlatlan állapotban találták, sebei beforrtak, mint megannyi szenté.

Aba Sámuel népi tisztelete nem lehet teljesen alaptalan. Aba egyesítette magában egy nomád nemzetségfő patriarchális társadalomszemléletét, amely az öröklött rabszolgát is emberszámba veszi mint tágabb közössége tagját, és a keresztényét, amely végső fokon minden keresztény embert azonos állapotúnak tekint. Bár egy ilyen felfogás a feudalizmus viszonyai között korszerűtlen, és önmagában is sikertelenségre ítélt, Aba bukását mégsem ez okozta, hanem a politikai erőviszonyok, amelyeken tartósan felülkerekedni alig lehetett.

III. Henrik Péter személyében olyan adut kapott a kezébe hatalmi törekvéseinek kiélésére, amelyet mindaddig nem adott ki, amíg erővel és csellel meg nem valósítja azt, amit német uralkodónak még sohasem sikerült: hűbéri függésbe hajtani Magyarországot.

Péternek, a velencei szerencselovagnak pedig Magyarország nem jelentett többet, mint egy másik otthont, vadászmezőt, amely addig és úgy jó, amíg gazdagon fizet, s ha ennek császári hűbér az ára, attól sem riad vissza.

Henrik megindult Péterrel Fehérvár felé. A menethez sietve csatlakoztak a helyezkedők, majd a székvárosban ünnepélyesen vonultak a királyi bazilikába. Henrik Péter kezébe kormánypálcát adott, és kézen fogva vezette a trónushoz. A német források azt is állítják, hogy a jelenlevők kérelmezték a bajor jog bevezetését, amit Henrik kegyesen megadott. Valószínű, hogy Péter csatlósai kérték a „lex Bioaricá”t vagyonuk, életük és állásuk biztosítására, ez a törvény ugyanis több biztosítékot nyújtott rá, mint István törvényei. Miután a császár Péter és hívei védelmére német helyőrséget hagyott hátra, elvonult.

Péter, akinek helyzetét a német katonaság jelenléte sem szilárdította meg, 1045 húsvétjára meghívta Magyarországra Henriket ünnepelni. A császár ezt az alkalmat ragadta meg Magyarország formális hűbérül vételére. A székesfehérvári bazilikában Péter aranyos lándzsával együtt átadta Magyarországot a császárnak. Minthogy ekkor hallunk utoljára magyar királyi jelvényként használt lándzsáról, valószínűleg ez az a zászlós lándzsa (vexillum), amelyet István király Szilveszter pápától kapott a koronával együtt. Ezeket a pápától nyert felségjelvényeket III. Henrik visszaküldte Rómába annak jelképezéséül, hogy az a spirituális függőség, amely Magyarországot Rómához kapcsolta, megszűnt, és helyébe új függőség lépett.

Hogy Péter ezentúl István egy másik koronáját használta-e, avagy III. Henriktől is kapott hűbérest megillető jelvényeket ajándékba, arra nézve nem rendelkezünk adattal. Az viszont tény, hogy Péter díszlakomát csapott Henrik tiszteletére, s ennek befejeztével igen nagy mennyiségű aranyat adott át neki, amit Henrik helyben szétosztott azon vitézei között, akik az előző évi győztes hadjáratban részt vettek.

Ez a leplezetlen nyerseséggel végrehajtott jelenet: a magyar nép dénárjaiból összeszedett kincs az országot eladó királytól a német megszálló katonák kezébe vándorol, elég volt arra, hogy még azokat a főurakat és főpapokat, így a velencei Gellértet is elfordítsa Pétertől, akik István király rendelkezését tiszteletben tartva melléálltak, és egy olyan tömegmozgalom robbanjon ki, amely Pétert az uralmát őrző idegen katonákkal együtt elsodorja.

Irodalom

  1. Péter alakjára lásd Wertner, Az Árpádok családi története 61. kk.; Pauler Gyula (A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt p. 78. kk.) és Hóman Bálint (Magyar történet I6. 245) reális értékelésével szemben Péterből pozitív történeti alakot próbált rajzolni Gombos F. Albin (Századok 45. 1911. 507–512, 569–585) és Kristó Gyula (Megjegyzések az úgynevezett "pogánylázadások" kora történetéhez. Acta Universitas Szegediensis: Acta Historica. Szeged 18. 1965. 43. kk.). Vesd össze még A. Fest, Pietro Orseolo, secondo re d'Ungheria (Budapest 1923).
  2. Péter jellemére az SRH I. 323. mellett lásd az Altaichi és Sankt Gallen-i Évkönyveket (Gombos I. 93, 200), valamint Monumenta Germaniae Historica Libelli de lite I. 364;
  3. Orseolo Péterre a fenti forrásokon kívül lásd Berno leveleit: E. Strehlke, AKöG 20. 1865. 197–206. és F.-J. Schmale, Die Briefe des Abtes Bern von Reichenau (Stuttgart, 1961).
  4. Péter óbudai alapítására lásd Karácsonyi János, Századok 31. 1897. 291–297; Györffy, Budapest története 267.
  5. Péter és Kázmér kapcsolatához vesd össze Gallus Anonymus: Monographie Anonima TZW. Galla kronika czyli dzieje ksiazat i wladcow polskich = Galli Anonymi cronicae et gesta ducum sive principum polonorum Editor K. Maleczyński (Kraków, 1946). 41–42.
  6. III. Henrik hadjárataira főként az Altaichi Évkönyvek (Gombos I. 94. kk.) adnak anyagot; jó feldolgozása: E. Strehlke, De Heinrici III. imperatoris bellis Ungaricis (Berlin, 1856); Steindorff, Jahrbücher des Deutschen Reich unter Heinrich III. I. 106. kk.; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 80. kk.
  7. A bizánci birodalom lehanyatlásához és a bolgár felkeléshez vesd össze Ostrogorsky GBS2 256–259; a forrásokat lásd OstrogorskyBarišić, Fontes Byzantini historiam populorum Jugoslavier spectantes III. 141–155, 206–210. kk. Delján Péterre lásd Fehér Géza, Századok 61-62. 1927–1928. 8. kk.; V. Zlatarsky, Annales Academiae Scientiarum Fennicae 27. 1932. 354. kk.; Vajay Szabolcs, Székesfehérvár évszázadai I. 66, akitől eltérőleg születését későbbre teszem.
  8. Aba Sámuel alakjához vesd össze Wertner, Az Árpádok családi története 102. kk.; Kandra Kabos, Aba Samu király (Budapest 1891) és az idézett kézikönyvek.
  9. A sororius 'néném vagy húgom gyermeke' értelmezéshez lásd például Páriz-Pápai szótárát.
  10. Abával való viszályára lásd még Szabó Károly, Péter és Aba. Értekezések a történeti tudományok köréből 1873).


Péter és Aba
Tartalomjegyzék Pogánylázadás