Az állam és egyház viszonyának átrendezése

A Múltunk wikiből

VI. Pius pápa megtagadta a bécsi udvar azon kérését, hogy misét celebráltasson Mária Terézia halála alkalmából.[1] Az uralkodó nő volt, és ez a tény megszabta az egyházi lehetőségeket. A II. József vezette bécsi udvar és a pápaság között az együttműködés ilyetén indulása nem volt éppen szerencsésnek mondható. A válasz nem sokáig késett.

A külpolitikai tervek operatív megvalósítása helyett amúgy is a belső viszonyok átrendezésére, nem utolsósorban egyházi vonatkozású ügyekre kellett a kormányzat erőit összpontosítani. Amikor túljutottak a gyötrelmes szertartásokon – a francia követ kevéssé hihető ádázsággal arról referált miniszterének, hogy a bécsi nép, neheztelve a boradó miatt, rosszindulatú közönnyel vett részt a temetésen –, a gyásztól valóban megrendült császár először a végakarat rendelkezéseinek lebonyolításához látott hozzá Ennek során régi elveinek megfelelően a Habsburg-család magánvagyonát és az államkincstári tételeket szigorúan szétválasztotta, és anyja óriási méretű jótékonysági kiadásainak egyszer s mindenkorra véget vetett. Ifjúkorában kifejtett elvei szerény udvartartást és takarékosságot hirdettek: ennek most eljött az ideje. A végrendelkezés 15. pontja ugyan nagyon határozottan intézkedett a magánkincstárból a továbbiakban is folyósítandó nyug- és kegydíjakról, de már 1781 elején ezzel ellentétes rendelkezést adott ki a császár.[2] Minden bizonnyal hatott rá Necker frissen megjelent Számadása, amelyre már Lipót öccséhez írt márciusi levelében is reagált. Ő, aki Turgot-nak a királyhoz intézett figyelmeztetéseit francia útja alkalmával megszerezte és meg is szívlelte, most lelkesen üdvözli Necker számvetését és felvilágosult programját, a munkát fameux-nek, elveit nagyszerűnek nevezi. Való igaz – válaszolja öccse –, nagyon helyes, ha az uralkodó a nagyközönségnek számot ad a kiadásokról. Hiszen az uralkodó nem más, mint a közügyek, a pénzügyek adminisztrátora, a kiadások kizárólag az állam, a köz javát szolgálhatják. Ez a megnyilatkozás aligha volt őszinte.[3] Mária Terézia magánpénztárából a családtagok is bőven részesültek. Lipót és Ferdinánd költséges olasz háztartását az uralkodónő évente sokezer dukáttal segítette, sőt, fiai külön jutalmat kaptak minden újszülött unoka után. Mária Terézia bőkezűsége az öregeket, betegeket, a himlőjárványok idején imádkozó gyermekeket éppúgy dotálta, mint ahogy a közvetlen környezetében élők kéréseinek vagy hangtalan igényeinek is eleget tett. A császár, aki a jótékonyságot is szervezeti úton alakította ki, a szigorú új rendet a császári család tagjainál, közvetlen rokonságában kezdte.

Két idősebb hajadon testvérét kolostorba küldte, Mariannát Klagenfurtba, Erzsébetet Innsbruckba, „az öreg nőket” pedig, Mária Terézia udvarhölgyeit és személyzetét eltávolította a Burgból. Felülvizsgálta és leszállította a nyugdíjakat és kegydíjakat, s azonnali hatállyal törölte a katolikus hitre áttért protestánsok jutalom-kegydíját. Az operáció, amelyet az udvartartáson végrehajtott, némi megütközést keltett ugyan, de minthogy ő maga az augarteni házba költözött a Burgból, amelyet már csak hivatalos célokra szánt, és a továbbiakban sem Schönbrunnba, hanem a sokkal szerényebb Laxenburgba járt pihenni, eljárását érdemben nem lehetett kifogásolni. Régen meghirdetett célja volt az államadósság csökkentése. Ezt szolgálta mind anyja végakaratának takarékos teljesítése, mind az, ami a továbbiakban az állam és egyház viszonylatában történt.

Annak érdekében, hogy az egyház és a vallásgyakorlat ügyeiben minél szabadabban intézkedhessék, József első dolga volt a placetum regium újbóli kibocsátása, s ezzel anyja 1767. évi rendeletét újította meg. „Minthogy kétségtelen, hogy minden Rómából, az apostoli széktől eredő bulla, bréve és más rendelet hatással lehet az államügyekre, jónak láttuk minden örökös tartományunkra nézve kegyesen elhatározni, hogy ezeknek szövege ezentúl előzetesen és mulaszthatatlanul terjesztessék elénk, királyi tetszésünk és jóváhagyásunk kieszközlése végett, s ezen iratok közzététele kegyes hozzájárulásunkig elhalasztandó.”[jegyzet 1] A kritikus-radikális-renitens hangú társuralkodói iratok után íme az egyeduralkodó hangvétele.[4] Túl a rendeleti nyelv természetszerű formai követelményein, valódi változásnak is tanúi lehetünk. A most következő egész procedúra, az állam és egyház viszonyának átrendezése immár nemcsak egy felvilágosult fő javallata, hanem a felséges akarat realizálódása. Mind egyházi ügyekben, mind a társadalmi reform további fejezeteiben figyelnünk kell a dinasztikus öntudat, az államfői felelősség és a humánus, felvilágosodott igények sajátos, kimondhatjuk: egyedi ötvözetére.[5]

A placetum regium kötelezte a magyar érsekeket, püspököket, prépostokat és apátokat arra, hogy a Szentszék hozzájuk intézett rendeleteit a Helytartótanácshoz terjesszék fel, amely ezeket a Kancelláriához továbbítja. Az uralkodót illeti meg a jóváhagyás, vagyis a placetum joga. Nemcsak a Rómából jövő, hanem az országhatárokon túl élő püspökök, apátok és rendi elöljárók intézkedéseire is vonatkozott a placetum regium. II. Józsefnek jó oka volt e rendelet kibocsátására, különösen örökös tartományaiban, ahol ily módon például elejét tudta venni a salzburgi érsek nemkívánatos befolyásának. A magyar püspöki kar szerette volna legalább a merőben dogmatikus tartalmú pápai iratokat a placetum hatásköre alól mentesíteni, kísérlete azonban sikertelen maradt.

Ugyancsak, 1781-ben jelent meg az a rendelkezés, amely a szerzetesrendeket Rómától, a külföldön élő rendfőnököktől függetlenítette, és a megyés püspököknek rendelte alá. Az anyagi érdek egyértelmű volt: a tartományi rendfőnökök és megbízottaik folytonos utazgatásaival sok pénz áramlott külföldre. Nem volt kívánatos az sem, hogy idegenben élő rendfőnökök intézkedjenek a vagyonfelesleg fölhasználásáról. Háborús bonyodalmak idején – s ezt a külpolitikai kötelezettségek következtében nem lehetett kizárni – veszélyessé válhatott a külföldi szerzetesek ki-bejárása. Bár József a püspökök hatáskörét ezzel a rendelkezéssel kiterjesztette, a magyar püspöki kar ebben a kérdésben is Róma döntését várta, s az állami szempontokat nem érezte magáénak. A pápai nuncius a magyarországi ellenállást tapasztalva tervbe vette, hogy odautazik, de utazását József nem engedélyezte. Egyébként Róma jobban bízott a magyar püspöki karban, mint az osztrák klérusban. Ez a császár intézkedéseivel szemben most is, később is merevebb és tartózkodóbb volt. A feudális társadalom magyar és osztrák variánsának különbségéből adódott ez, abból, hogy nálunk a püspökök „első rend”-voltuk tudatában jártak el, és mindenkor hivatkozhattak, egészen Szent Istvánig visszamenően, álláspontjukat támogató törvényekre. A további, komoly következményekkel járó egyházi rendelkezések során ezt nem is mulasztották el megtenni.

Nem szervezeti, nem is anyagi veszteséget jelentett az egyház számára az 1781 júniusában kibocsátott cenzúrarendelet, mégis érzékelhető volt politikai-eszmei befolyásának súlyos megingása. A cenzúraügyre eddig az egyes országok főpapsága tudott befolyást gyakorolni. Az új bécsi udvari cenzúrabizottság, majd az egyesült cenzúra- és sajtóbizottság, amelynek vezetését az ifjabb van Swieten látta el, a felvilágosult elveket következetesen érvényesítette.[6] Kisebb jelentőségű kiadványokról országos bizottságok is dönthettek (nálunk a Helytartótanács), de a kétséges ügyeket – közölve azt, hogy a tudomány, az erkölcs, a vallás, a politikai rend szempontjából találják-e veszélyesnek – Bécsbe kellett felterjeszteni. Bár a magas klérus az örökös tartományokban és Magyarországon is nagyon sérelmesnek találta a cenzúrarendeletet, tehetetlen volt vele szemben. Amikor az uralkodó kijelentette, hogy „minden igazságszerető embernek örülnie kell, ha az igazság… tudomására jut”,[jegyzet 2] s ezt oly mértékben érvényesítette saját személyére is, hogy élvezettel olvasta a róla írott pamfleteket, az ellenállás hiábavalónak tűnt. A cenzúrarendelet hallatlan művelődési lendületet hozott; mi itt csak a kölcsönkönyvtárak, olvasókörök tevékenységére, ezek politikai funkciójára utalunk. Az olvasókabinetek, mintegy párhuzamosan a szabadkőműves-páholyokkal, a különböző rendű, rangú és hitű emberek találkozóhelyeivé váltak, és nemcsak a szellemi termékekkel, hanem a kommunikáció demokratikusabb voltával is újat hoztak a cseh—osztrák—magyar közép-európai zónába.

Az állam és egyház kapcsolatában merőben új erőviszonyokat teremtett a tolerancia-rendelet megjelenése.[7] Már az előzmények diktálták, hogy József uralmának legelején sor kerüljön a nem katolikus lakosság sokszor gyötrelmes helyzetének megjavítására. A nem katolikus (evangélikus, református, görögkeleti) felekezetek tolerálását József eredetileg nem is rendeleti úton, hanem a kormányszékeknek adott bizalmas utasításokkal akarta szabályozni. De túlságosan sok sértett érdek, túl sok ellenállás bukkant elő: a rendelet kibocsátását nem lehetett elkerülni. Közel egy időben jelent meg a birodalom különböző országai számára kiadott rendelkezés, a magyar változat 1781. október 25-én kelt. Ezt a dátumot érdemes megjegyezni. A hazai jozefinus kormányzat legfontosabb, időtálló, a következő évszázad eseményeit is szabályozó rendeletéről van szó. Amikor végre azt olvashatni: „a vármegyéknek meghagyatik, hogy ezentúl a kandidációban, tekintet nélkül a vallásra, csupán érdem és tehetségre nézzenek”,[jegyzet 3] egyetérthetünk Marczalival: „a speciális magyar jog mellé a Monarchiának általános, magasabb fejlődésű joga lép.”[jegyzet 4] Nem könnyen.

A püspökök tiltakozásán, egyes megyék ellenérvein is túltesz, igen jellemző módon, Károlyi Antal gróf, Szatmár megye főispánja: „Nem akarunk magánpéldákat idézni, de bizonyos, hogy semmi sem ellenkezik annyira az igazsággal, mint a korlátlan lelkiismereti szabadság”,[jegyzet 5] hiszen a protestánsok hozták Magyarországra a törököt, és tették tönkre a Regnum Marianumot. Károlyi szerint a katonaság felelős azért, hogy idáig jutott a dolog, a hadseregből terjedt el a vallási közöny országszerte és az országon túlra is. A katolikus oppozícióval szemben, amely persze nem általános (nem utolsósorban a szabadkőműveseknek köszönhetően), a lelkiismereti és polgári szabadság birtokába jutott protestánsok megnyilatkozásai mutatják, hol kereshető Magyarországon II. József tevékenységének – egyelőre széles – társadalmi bázisa. „Üdvözöljétek a királyt – szól a református prédikátor –, mert ez tinéktek békességet szól, elveszi szívetektől a nyögést, eltörli szemetekről a könnyhullatást, lelki szabadsággal ajándékoz meg, amely jobb az aranynál és az ezüstnél.”[jegyzet 6]

A hivatalvállalás szabadsága rendkívül fontos volt, de nem becsülhető le a vallásgyakorlat szabadságának kimondása sem. A felvilágosodás korának embere ugyanis vallásos volt, gyermek: és öregkorában mindenesetre. Az új gyakorlat azt jelentette, ha száz család kérte, és ki tudta mutatni, hogy a költségek az állami adóalapot nem. veszélyeztetik, akkor engedték a templomépítést. A templom ugyan nem nyílhatott utcára, tornyot, harangot nem kaphatott, de a protestánsok papot tarthattak, vallásgyakorlatuk nem függött a földesúr beleegyezésétől, akinek a templom építéséhez telket kellett adnia. Tilos volt ezentúl bárkit idegen istentisztelet látogatására kényszeríteni, vallása miatt bírsággal vagy testi fenyítéssel illetni. Megszűntek a vegyesházasságokban eddig egyoldalúan a katolikus fél javára követelt reverzálisok (pontosabban: a nem katolikus apa vegyes házasságból született fiai ezentúl apjuk vallását követték). A katolikus püspök nem ellenőrizhette többé a protestáns egyházak működését.

A katolikus ellenállás – új jelenség ez Magyarországon – a Helytartótanácsban, a Kancellárián is jelentkezett. A hatóságok igyekeztek a végrehajtást akadályozni. A megyéket közvetlenül irányító Helytartótanács különösen a templomépítést nehezítette. József uralma első évének teljes lendületével, félelmes aktivitásával tartotta kézben az ügyeket. A vonatkozó iratokat felkérette, felülvizsgálta, a végrehajtást akadályozó tanácsosokat fizetésük megvonásával fenyegette. Éppen az ellenállás hatására fejlesztette tovább rendeletét. Megszüntette a magán- és a nyilvános vallásgyakorlat különbségét, már az utcára is nyílhatott a templom, s engedélyezte a tornyot, harangot. Protestánsok kerültek a hétszemélyes táblához, főispáni székekbe, magas hivatalokba: így Ócsai Balogh Péter, Podmaniczky József, a Vay fivérek, Prónay László az egész jozefinus korszakban és azon túl is fontos szerepet játszanak.

Erdélyben évszázadok óta érvényesült a tolerancia. Sajátos módon a türelmi rendelet, különösen a szászok között, nem is volt népszerű. A Guberniumtól kerültek függő helyzetbe, régi szabadságukat féltették.

Külön figyelmet érdemel a zsidók helyzete.[8] Amióta Galíciát a monarchiához csatolták, az autochton zsidósághoz, különösen a Felvidéken, elég nagy számban vándoroltak be nincstelen elemek. A tolerancia-rendelet idején azonban a mintegy 80 ezer főnyi régi zsidó lakosság körülményeit és lehetőségeit vették számba, türelmi adójukat kamarai adónak nevezték el, beköltözhettek a városokba (csak a bányavárosokba nem), engedélyezték bérelt földeken a földművelést, valamint a fuvarozást és számos ipar űzését. Ha betű szerint polgárjogot nem is kaptak, a jozefinus korszak új fejezetet nyitott a betagozódó zsidóság történetében, melynek legkiválóbb tagjai, akárcsak Ausztriában, már az értelmiség összképét gazdagították.

A jozefinus egyházpolitika leglátványosabb következménye VI. Pius pápa bécsi útja volt.[9] Amikor Józsefnek tudomására jutott a pápa ilyetén szándéka, egyszerűen nem hitte el a hírt, s öccsének Firenzébe az utolsó pillanatig reménykedve írta, talán elmarad a vállalkozás. A kiváltó ok két sokat vitatott pápai bulla betiltása (egyik a janzenisták ellen irányult, a másik a pápaság hatalmi követeléseit foglalta össze) és több szerzetesrend eltörlésének híre volt. Rendkívüli lépésre szánta el magát a pápa, amikor a Habsburg Birodalom fejét fővárosában felkereste. Személyesen akarta felvetni a kényes, Rómában indokolt nyugtalanságot kiváltó problémákat, s remélte, hogy megjelenésének hatásával eredményt ér el. 1782 elején kelt útra a pápa, akit II. József ekkor kezdődő szemgyulladásától akadályoztatva, kínos-kényelmetlen fizikai és lelki állapotban fogadott. A fordított Canossa-járás a felvilágosult udvar, különösen Kaunitz kissé tüntető magatartása ellenére nagy vallásos felbuzdulást váltott ki Bécsben, birodalomszerte. Még magyar protestánsok is felutaztak Bécsbe, s a fiatal Berzeviczy Gergely „nagyra becsülte az experienciát”,[jegyzet 7] az egyszeri élményt: pápát láthatni és a hívők százezres tömegét a szűk bécsi utcákon.

Az eredmények korántsem voltak arányban a visszhanggal. A pápa nem tudta a szekularizációkat megakadályozni, sem a röpiratoknak azt áradatát, amely – nyilván az udvar jóváhagyásával – ironikusan foglalkozott a pápa személyével és a pápaság intézményével. A bécsi egyetem kánonjogtanára, Josef Valentin Eybel Mi a pápa? című röpiratában (amely FrankfurtLipcse megjelöléssel, de valójában Bécsben jelent meg) 70 kérdést tett fel, megindítva a „kérdező” pamfletek áradatát.[10] A pápa – válaszol ő maga – nem több, mint a többi püspök, első, de csak az egyenlők között. Ő tartja fenn az egyházban az egységet. Az egység érdekében összehívhat zsinatot, de a zsinat határozatai akkor is kötelezőek az egyházra, ha a pápa nem erősíti meg azokat. E lényegében egyházjogi értekezésnek nagy jelentősége volt, és felháborodást váltott ki a Rómához húzó klérusban. József egyébként 1783 végén egy itáliai út során viszonozta a pápa látogatását. Ekkor olyan egyezmény jött létre, amelyben a császár szinte szabad kezet kapott a birodalom egyházi ügyeiben.

1782. január 12-én jelent meg az első szekularizáló rendelet, amely a karthauzi, kamalduli, kapucinus, karmelita és klarissza szerzetesrendek kolostorait feloszlatta. Később került sor a sokkal jelentősebb bencés, premontrei, cisztercita, pálos, ferences és domonkos rendek eltörlésére.[11] Magyarországon 134 férfikolostort és 6 apácazárdát oszlattak fel. Az indoklás szerint ezek a rendek nem tartottak fenn iskolákat, nem ápoltak betegeket, nem fejlesztették a tudományokat. mi tagadás, az érvelés mögött gazdasági és politikai szempontok egyaránt meghúzódtak. Valóban szükség volt a jozefinus reformok eléréséhez az egyház erőinek atcsoportosítására. A kontemplatív, József szemében semmittevő, erkölcstelen kolostori élet felszámolásában már anyja is megelőzte. De ő az állami szempontból hasznot nem hajtó szerzeteseket át akarta terelni a világi alsópapság soraiba, hogy a plébániák számát növelve, megfelelő papi „személyzet” álljon rendelkezésére. Míg a feloszlatás idején végkielégítést állapított meg a szerzeteseknek, néhány hónappal később már minden javukat visszaadta, ha plébániát, káplánságot vállaltak. De ha netán valaki indok nélkül „lustálkodni” akar, és visszautasítja a szolgálatvállalást, azt felettes egyházi hatóságai nyugdíjelvonással kényszeríthetik engedelmességre.

Az ekkor felállított egyházügyi bizottság az állam és egyház átszervezett ügyeinek gondozását látta el. Kezelte a lefoglalt egyházi vagyont, folyósította a nyugdíjakat, vigyázott az erkölcsi rendre, az istentiszteletek rendjére. Biztosította a lelkészszükségletet vidéken és városokban, intézte a papság belső, főként fegyelmi ügyeit. A gazdasági ügyeket világi szakemberek vették kezükbe. József uralkodása során több ízben kiadta azt a rendeletét, amelyben „mentesíteni” akarja a püspököket anyagi természetű kérdésektől: éppen elég, ha a hívők lelki ügyeivel foglalkoznak. A magyar magas klérus szokatlan erélyt tanúsított. Nem óhajtott egyházmegyéiről anyagi kimutatásokat, bevallásokat készíteni.[12] József több ízben helyezte kilátásba, hogy ha nem kap tiszta képet arról, milyen összegeket fordíthat falusi plébániák felállítására, az engedetlen püspököket lemondatja, javaikat elkobozza. Nemcsak a javak, a személyek adatai is érdekelték. 1782 augusztusában készíttet a világi és szerzetes papságról kimutatásokat. Csak a számszerűség ismeretében lehetett ugyanis az alsópapság helyzetét rendezni. Átlagosan 526 lélekre jutott egy pap, de az eloszlás korántsem volt arányos. Püspöki városokban magas volt az egyháziak száma, viszont sok falu teljesen pap és templom nélkül maradt. (Kirívó példa volt Zala megye, ahol 604 községből csak 114-ben működött pap.) A nagy energiával lefolytatott átszervezés eredményeképpen a plébániák száma egy évtized alatt 3578-ról 4789-re emelkedett.

A lelkészségek szaporításának s egyben az állami felügyeletnek célját legvilágosabban az az 1783. évi rendelet mutatja meg, amely a prédikációk ellenőrzését szabályozza. Minden prédikációról a hely és időpont megjelölésével írásbeli jelentést és összefoglaló kimutatást kellett készíteni; ha a prédikáció valamilyen könyvön alapult, annak címét kellett megadni és a hatóságoknál engedélyeztetni.[13]

A néppel, az irányítandó közeggel érintkező, arra döntő hatást gyakorló pap felkészültsége és készsége államérdek volt. Ezért vált szükségessé a papnevelés teljes átszervezése. Már 1783 végén megszűnt a kolostori iskolákban, püspöki székhelyeken folyó tanítás, és sor került – hiszen 1781 óta már tilos volt Rómában tanulni – az úgynevezett generális szemináriumok felállítására. A bécsi Pazmaneumot is meg akarta szüntetni II. József, s azt tervezte, hogy ennek növendékei Budán folytassák tanulmányaikat. A Kancellária azonban – nyilvánvalóan helytelenül – ragaszkodott ahhoz, hogy a birodalmi főváros – ahol az ő tevékenysége is folyik – maradjon a képzés színhelye. Sok harc folyt a pozsonyi várba és a Budára telepített szemináriumok körül. Néhány püspök ragaszkodott a papneveldék megtartásához, és sérelmei ellen Rómától remélt támogatást, így a magas klérus ellenállásának egyik vezető alakja, Esterházy Károly egri püspök. Sérelmezte a püspöki kar az udvar erélyes föllépését a jövedelemhalmozások ellen. Migazzi bécsi érsek semmiképpen sem akart váci püspökségéről lemondani. „Az egyedüli kivétel, melyet a lateráni és tridenti zsinat megenged, az ő személyére nem illik, tudniillik hogy előkelő és tudós egyén bírhat két javadalmat”[jegyzet 8] – így reagált József, sajnálkozással utalva az érsek szellemi állapotának rohamos romlására. Derekas harc folyt a magas klérus és az uralkodó között. Ha mégoly érdemdús egyháznagyok képviselték is az ellenállást, megérdemelt rokonszenv mindenképpen az uralkodóé. E rokonszenv zavartalanságát csak az rontja meg, hogy az állam egyház fölötti szerepét, az uralkodó egyházirányító lehetőségét túldimenzionálta, illetéktelenül, sokszor ízléstelenül avatkozott a szertartások és a hitélet dolgaiba. Már Mária Terézia idején 17-re csökkent az addig 45 ünnepnap száma; József ezen az úton haladva a még meglevő ünnepek jellegét kívánta átalakítani.[14] A szertelennek minősített vallásos áhítatot, a hitélet naív, de nem csak a nép körében érvényes szokásait akarta megnyesni, és ezzel sok sérülést és fölösleges felháborodást okozott. Egész környékek, járások bánata volt körmenetek, búcsújárások betiltása. Száműzték a templomok belső berendezéséből a fölösleges pompának minősített kegytárgyakat. Eltiltották az értékes fogadalmi ajándékokat, a templomi gyűjtéseket, kísérleteztek a koporsók faanyagának megtakarítását célzó, különlegesen visszataszító temetkezési reformmal is. (Talán erről olvashatunk legtöbbet a jozefinus rendszert bíráló korabeli és kései írásokban. Ha igaz, ha nem, a holttest lepedőbe burkolása a hazai textilipar fellendítését szolgálta volna.)

Ne osszuk az uralkodó megtévesztő optimizmusát, amivel a tolerancia, a cenzúra s általában az egyházzal kapcsolatos rendelkezések sikeréről vélekedett. A jó szándék és az azzal együtt járó szertelenség ugyanis már ebben a korai időszakban, uralma első két esztendejében is megtépázta a következetes és szükséges rendelkezések hitelét, megrontotta a légkört, elbizonytalanította azokat az embereket is, akik nem vesztesei, hanem feltétlen nyertesei voltak a fejlődésnek.

Igyekeztünk az országon belüli kedélyhullámzást megfigyelni: nem követtük a nagy elődök módszerét, a képet nem a kancelláriai iratok alapján vázoltuk fel a magunk számára, hanem a Helytartótanácsból a megyékhez, a városokba lejuttatott vagy onnan az egyes ügyosztályokra visszaküldött le-, fel- és átiratokat tanulmányoztuk. Úgy tűnik, egyfelől a helyes ügy okozta öröm, másfelől a nagy változással szemben fellépő többé-kevésbé természetes reakció a rendeletek egymásutánjának pörölycsapásai alatt átváltozott. Az öröm megkeseredett, az oktalan reakció indokolt felháborodássá nemesedett. Nem kétséges, hogy a szerzetesrendek feloszlatása túlméretezett volt, érdemtelenül és indokolatlanul sújtott fontos és hasznos rendeket is. A visszatetszést azonban inkább az anyagi érdekek lelepleződése váltotta ki, s a durvaságba torkolló ízléstelenség. A prakticista ügyintézésnek még enyhe esete volt az ágostonosok bécsi rendháza és temploma, a Dorotheum. Ezt alaposan átalakították, a császár személyes rendelkezései szerint: a tornyokat lebontották, ami eladható volt – a réz és egyéb hasznosítható elemek – azt elárverezték, majd létrejött a raktár, mely mintául szolgált több magyarországi átalakításhoz is.

Niczky Józsefnek már 1784 őszén megírja II. József, hogy – kímélendő a parasztot és a polgárt – a katonákat kolostorokban, konviktusokban, szemináriumok épületeiben kívánja elhelyezni. Főként Győr, Kassa, Eger városát jelölte meg az uralkodó, amikor egyben azt is jelezte, hogy a felsőoktatás központjává Pestet teszi. S valóban. A hadsereg sorjában vette igénybe a kolostorokat kaszárnya, majd később magazinok, raktárak céljára.[15] Ezzel persze együtt járt a kegytárgyak, adományok kiárusítása, amit a városi, megyei, katonai hatóságok végeztek el (de amikor a koldulórendekről tudták meg Bécsben, hogy arany-ezüst tárgyakat adnak el, azt tilalmazták: tartsák el magukat jövedelmükből). Általában túlságosan sok tilalom fűződött mindahhoz, ami a katolikus templomokban lejátszódott: nem volt szabad házasság, keresztelő, temetés alkalmával felajánlásokat tenni, a misedíjak is árszabályozást kaptak, az alapítványokat bevonták.[16] Nem sok jó származhatott abból sem, amikor – a tolerancia jegyében – a katolikus templom harangját használhatták a protestánsok is.[17] Ennél csak az volt sikertelenebb intézkedés, amikor istentiszteletre híváshoz protestánsoknak harang híján dob használatát javasolták.

Nagyszerű eredményei ellenére a szűken vett jozefinizmus, a jozefinus egyházpolitika úgy is jellemezhető, mint a hitélet racionalizálása, ennek során a hasznos és nem hasznos állampolgárok szétválasztása, a konformizmus szabályozása, avagy a szabálytalanságok engedélyezése. Mindennek mintegy foglalata az 1786. augusztusi körrendelet, mely véglegesíti Magyarországon is az istentiszteletek rendjét („mint a többi örökös tartományban”).[jegyzet 9] Mi a teendő falun és városon, délelőtt, délután, a főoltárt vagy a mellékoltárt hány gyertyával világítsák ki. Szabályozottak ezentúl a délutáni prédikációk, a vasárnapi, ünnepnapi nagymisék, a körmenetek. „A népnek meg kell magyarázni, hogy az egyszerűsítések a hitnek nem ártanak, ellenkezőleg, a vallás eredeti tisztaságát szolgálják” [jegyzet 10] A püspökök, az egyháziak „legfelsőbb intézkedéseket engedelmesen követő magatartása eloszlatja majd a nép mindennémű hisztériáját [Irrwahn] és aggódó félelmét”.[jegyzet 11] Zavar – így a rendelet – csak akkor keletkezik, ha a nép észleli, hogy lelkiatyjai nem értenek egyet a rendelkezésekkel. Ezek után szívszorító az 1788 őszén kelt helytartótanácsi rendelkezés. mely számon kéri, megtartották-e a városokban, falvakban az elrendelt háborús könyörgést.

A kétségtelen megrázkódtatások ellenére a nép közvetlen haszonélvezője a jozefinista egyházpolitikának. Az istentiszteleteket a lakosság nyelvént tartották: ez a tény, éppen ellentétben a monarchiacentrikus államvezető célkitűzésével, a papi értelmiség nyelvi kultúrigényének s ugyanakkor a nép anyanyelvi műveltségének fellendülését hozta.

Az egyház és az oktatás ügye igen szorosan fonódott össze.[18] Szólunk tehát röviden arról, hogyan építkezett tovább a Ratio Educationis alapjain a jozefinus kor. Az oktatásügy rendezése három fokozatban történt, a népiskolák, a gimnáziumok és a főiskolák fokán A hangsúly az alsó tagozaton volt. A „közjó”, a fegyelem fenntartása kívánta, minden alattvaló rendelkezzék a műveltség minimumával. Alapkívánalom volt, hogy írni, olvasni, számolni mindenki tudjon. Meg is kísérelték a 7–13 éves gyermekek számára kötelezővé tenni az iskolalátogatást, és azt, hogy minden népiskolában nemzetiségi különbség nélkül azonos tartalmú tankönyveket használjanak. Az egység elve elsősorban felekezeti tiltakozásokat váltott ki. Erdélyben, de az anyaországban is, a protestánsok féltették a tanulókat a katolikus felügyeleti hatóságoktól. Általában az oktatást egyházi ügynek tekintették, az államot katolikus államnak, amely ha tesz is ígéretet, azt végül is nem tartja meg. Az ellenvetések azonban nem használtak. Az egész birodalom népiskoláiban, nálunk is bevezették az egységes tanítási rendet, az egységes tankönyveket.

A József-kori népszámlálás a tanítók számáról nem ad képet. A korábbi, 1772. évi adatok szerint 43 vármegye 8742 községében összesen 4437 tanító működött. 3883 községben 1–1, 237-ben 2, 3-ban 4 és 4-ben 5 tanító tanított az elemi iskolákban.[19] Tehát a községek nagyobb felében egyáltalán nem volt iskola. Összevetve az iskolák számát a községek létszámával, kiderül, hogy az ország egyes vidékei között ebben a vonatkozásban is igen nagy volt az eltérés. Az Alföld népes helységeinek szinte mindegyikében volt iskola. A Felvidék szétszórt, gyakran törpe községei viszont nem tudtak külön iskolákat fenntartani. Szomszédos községek egy közeli falu iskoláját még csak felkeresték, de feltételezhető, hogy távol eső falvak ifjúsága teljesen tanulatlan maradt. Átlagban körülbelül 220–300 gyerekre jutott egy iskola. Kétségtelen azonban, hogy a városokban kedvezőbb volt az arányszám.

Ehhez az állapothoz képest a nyolcvanas években a kívánalmak nagyon megnőttek. Egy 1788-as, az iskolafelügyelők számára kiadott utasítás az iskolaköteles kort 6–12 évben állapítja meg.[20] De a büntető szankciók mutatják, hogy ez a követelmény mennyire illuzórikus volt: a szülők a munkára felhasználható gyerekeket gyakran nem engedik iskolába. Az ilyen szülő gyermeke egyhavi mulasztásáért egynapi robottal bűnhődött, amit 20 krajcárral válthatott meg. Az így befolyó pénzt könyvekre, iskolai felszerelésekre kellett fordítani, télvíz idején pedig ruhaneműre a nélkülözők számára. Félórás körzeten belül 100 gyermek számára kötelező volt iskolát alapítani, de a szülők és a birtokos kisebb számú gyermek esetén is vállalhatták az ezzel járó költségeket. Száz gyermek számára 16 négyzetméternyi helyet kellett biztosítani. A rendelkezés azt is hangsúlyozta, hogy a tanterem nem szolgálhat egyben tanítói lakásként. A tanulókat két csoportban foglalkoztatták, a kezdőket napi két, a haladókat három órában: a kezdők olvasási gyakorlatait az anyanyelvükön kívül német és latin nyelven tartották.

Az utasítás társadalomtörténeti tanulságokkal is szolgál: az immár három nyelven oktató tanító mindenki szolgája volt. A kirendelt iskolalátogatónak a tanítót a pap, a bíró és a földesúr jelenlétében tüntetően úrnak kellett szólítania, hogy ezzel oktatói tekintélyét megalapozza. Figyelmeztetnie kellett a papot, hogy saját céljaira, például templomszolgának nem használhatja fel a tanítót, ha beteget látogat, nem kísértetheti magát vele. A tanító fizetése falun 120, mezővárosban 150 forint, amelynek kétharmad részét természetben kapta. Helyzete, jövedelme azonban a földesúr jóindulatától függött, és bár csak a tanulmányi felettes hatóság beleegyezésével volt elküldhető, a földesúr, akit az iskolaállítás terhelt – csak a fuvart adta a falusi nép – rendíthetelenül ura maradt a tanítónak is.

A népiskolákban – az igen rossz feltételekhez viszonyítva – irreálisan magasak voltak a követelmények. Magyar területen a hat-hét éves kisgyermekek a katekizmus mellett olyan ábécéskönyvet kaptak, amelyben vegyesen volt a magyar és a német nyomtatott és írott betű. A szótagolás, a számnevek magyar és német elsajátításán kívül rövid gyakorlatok, erkölcsi tanulságokban bővelkedő olvasmányok alkották a kötelező anyagot. A szépírási gyakorlatok is megkezdődtek az első évben. A magyar, illetve a román, a szlovák, a szerb anyanyelvet – mint aminek a gyermekek úgyis birtokában vannak – elhanyagolták a további években, viszont a negyedik osztályban a latin nyelv elemeivel is meg kellett ismerkedniük.

A németoktatás eredménye gyenge volt. A növendékek szájában „ropogott a német szó, hozzá nem szokhattak”[jegyzet 12] – emlékezik Dugonics. A pécsi tankerületi főigazgató pedig azt jelenti, hogy a harmadikosok sem tudták németre fordítani ezt a mondatot: „Hozz vizet!”[jegyzet 13] Sok szülő éppen németoktatás miatt nem engedte iskolába gyermekét. Törökszentmiklóson 64 gyerekből csak 5 látogatta az órákat, és a szülők azt hangoztatták: „Sohasem lesz a mi gyerekeinkből német.”[jegyzet 14]

A kívánalmaknak megfelelően azonban igen sok új iskola épült a nyolcvanas években. 1788/89-ben, a háború és éhség évében is 464 új népiskoláról tudunk. Az alsófokú oktatásban kiemelendő az úgynevezett közös iskola, amely szakítva a felekezeti különválással, az iskolaköteleseket valláskülönbség nélkül hívta falai közé.

A középiskolákban az egyházi oktatás maradt a döntő. A jezsuiták régi szerepét a piaristák foglalták el; a régi líceumok, protestáns gimnáziumok igyekeztek megvédeni korábbi rendjüket. De a birodalmi egységes oktatás elve, ennek mechanikus jellege sok nehézséget okozott. Jellemző módon az öt évből egy jutott a magyar történelemre, egy félévet a Habsburg-ház uralkodásáig eső szakaszára, egyet a Habsburg uralkodók korára fordítottak. Még bonyolultabb volt a helyzet a földrajzoktatásban. Miután a tanulók két éven át tanulták Európa földrajzát, különös tekintettel az Osztrák Birodalomra, a harmadik év első félévében került sor Magyarországra, Horvátországra és Szlavóniára, majd a második félévben következett Galícia, Erdély, Bukovina, Milánó, Mantua, Tuscia földrajza.

A középiskolai képzés már nem volt mindenki számára nyitva. Az Államtanácsban hangzott el az a kijelentés, hogy „… veszedelmes lesz a magyaroknak kultúrát adni… Ausztriára nézve egykor azt a szerepet játszhatnák, mint az amerikaiak az angolokra nézve”.[jegyzet 15] Ha nincs is közvetlen ok-okozati összefüggés, de a kormányzat tandíj bevezetésével korlátozta a tanulók számát. A rendelet ki is mondta, hogy a tandíj célja a normál iskolákból az úgynevezett latin iskolákba átlépő ifjúság számának csökkentése.[21] Az évi tandíj 12 forint, az így befolyt összeget az ösztöndíjalaphoz utalták, s abból a szegényebb tanulókat támogatták. Az ösztöndíjak kiosztásában a döntést az uralkodó magának tartotta fenn. 1787-ben ötvenen kaptak (orvosok, jogászok) 100–100 forint évi ösztöndíjat, százan a bölcsészeti karon 80–80 forintot, kétszáz középiskolás 60–60 forintot és 30 normáliskolai tanuló 20–20 forintot. Ez az ösztöndíj a birodalom többi országához képest nagyon is korlátolt. Az indokolás az volt, hogy Magyarországon olcsó az élet. (Az élelem a nem aszályos esztendőkben valóban olcsó volt, de nem volt olcsó az iparcikk és a könyv.) E tandíjrendszernek nem is maradt el a következménye: míg 1784-ben 8356 gimnáziumi tanuló volt, 1788-ra már csak 4269 a számuk.

Politikai jelentősége és pozitív hatása volt viszont annak, hogy a Pestre helyezett egyetemről a volt jezsuitákat eltávolítva kinevezték az első protestáns tanárt. Az egyetem – csakúgy, mint Bécsben vagy Prágában – nem a tudomány csarnoka, hanem állami hivatalnokokat képző intézmény. E cél elérése érdekében – az egyetem ügyeinek felülvizsgálatával megbízott Ürményi József javaslatának megfelelően – csökkentették a kari tanácsok hatáskörét. Az előadásokat a teológia kivételével, ahol megmaradt a latin oktatási nyelv, a nyelvrendelet életbe lépte után németül kellett tartani.

A jozefinus korszak első nagy rendezési hulláma, mely az évtized végéig sem nyugodott el, salakot is sodort magával. Ez megterhelte a reformokat és lehetőséget adott a bírálatra. De az egyház és állam viszonyát rendező akciósorozat nagyszerű eredményeit a hibák nem árnyékolhatták be. „József, az emberbarát” – így emlegették a protestánsok, ”a kalapos király” – mindinkább ez hallatszik a katolikus közegben, amelyet Ányos Pál is képvisel. Az országot vezető arisztokrácia, a megyéket irányító nemesség s a hozzájuk kapcsolódó értelmiség álláspontja végletesen ellentétessé vált, s nem lévén kizárólagos irányítója a politikai állásfoglalás alakításának, két párt körvonalai sejlenek fel.

De ez az állapot nem tart sokáig. Mihelyt a nemesi társadalom a lelkiismeret, a művelődés szférája után már kézzelfogható érdekeit látja veszélyeztetve, a két párt feladja állásait és egymáshoz közelít.

Lábjegyzetek

  1. Idézi Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 60.
  2. Idézi: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II. Studia Historica. 16. Budapest, 1958 108.
  3. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888. II. 215.
  4. Ugyanott II. 218.
  5. Idézi: Marczali Henrik — Ugyanott II. 226–227.
  6. Idézi: Marczali Henrik — ugyanott II. 111.
  7. Berzeviczy Gergely levele anyjához, Pozsony, 1782. április 20. Idézi: H. Balázs Éva, Berzeviczy Gergely a reformpolitikus. Budapest, 1967. 260.
  8. Idézi: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. Budapest, 1881–1888.
  9. Országos Levéltár C. 23. Circularia impresa. 732.
  10. Ugyanott pag. 3.
  11. Ugyanott pag. 5.
  12. Idézi: Szinnyei József, Dugonics András följegyzései. Budapest, 1883. II.
  13. Idézi: Pallós Ferenc, A német nyelvoktatás ügye magyar iskoláinkban II. József alatt. Budapest, 1944, 65.
  14. Országos Levéltár C59. Departamentum urbariale. 1786. Nr. 3.
  15. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv, Hofreisen, Vol. 3. pag. 138.

Irodalom

  1. Breteuil bécsi francia követ 1781. február 18-án jelentette, hogy a pápa nem celebráltat gyászmisét Mária Teréziáért (Archives des Affaire Etrangeres, Paris: Correspondance politique, Autriche, No 342, pag. 86); már december 2-án megírta (Ugyanott No 341. pag. 359 és 409), hogy a temetés szerény volt, s december 21-én hozzáfűzte, hogy a bécsiek Isten büntetésének tartják Mária Terézia betegségét és halálát, mert hat hónappal korábban súlyos fogyasztási adót vetett ki minden szeszesitalra.
  2. Az uralkodónő végrendeletéről, Józsefnek a végakarattal ellenkező intézkedéseiről éles, pontos képet ad: H. Wagner, Royal Graces and Legal Claims. The Pension Payments of Maria Theresa and their Withdrawal by Joseph II (Intellectual and Social Developments in the Habsburg Empire. Essays dedicated to Robert A. Kann. New YorkLondon, 1975. 5–29).
  3. Necker művének francia címe: Compte rendu au Roi au mois de janvier 1781 (Paris, 1781). Ugyanebben a kiállításban még ugyanezen évben megjelent franciául Párizsban négyszer, továbbá Hamburgban, Baselben, Quedlinburgban, Berlinben. II. József feltehetően a Trattnernál, ugyancsak 1781-ben megjelent kiadást használta, de lehet, hogy a párizsi osztrák követ, Mercy-Argentau megküldte a fontos munkát a szokásos futárpostával. Neckernek ez a „Számadás”-a, mely kissé leszámolás is, megjelent angol fordításban Londonban, német fordításban Strassburgban és Berlinben, ez utóbbi Christian Dohm professzor munkája volt. Volt fordítás előszóval és magyarázatokkal, a Trattner-féle kiadás, mely megtévesztően Genf helymegjelöléssel jelent meg, Pacassi munkája volt, kiegészítésekkel és megjegyzésekkel. Az olasz fordítás is elkészült 1781-ben, Firenzében. Gyors megjelenéséhez bizton hozzájárult a Habsburg-Lotharingiai fivérek levelezése, József lelkes hangvétele: „Nem lehet ennél élvezetesebben írni, s úgy tűnik, kitűnőek a benne foglalt elvek.” (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth, Wien, 1872. I. 19. A levél 1781. március 22-én kelt.) Az egyébként véleményét mindig simulékonyan fogalmazó Lipót válasza szinte nyers (Ugyanott I. 23–24.): Elvben helyesli, sőt dicső, nagyszerű, kötelező dolognak tartja az ilyen nyílt anyagi elszámolást, de ami Neckert illeti, a szöveget többször, higgadtan olvasva kiderül, hogy csak önmagát dicsérő, gyanús-kétes alak, s maga az irat sem orientál pontosan, különösen nem a pénzügyek legfőbb őrének svájci spekulációiról. Az anyagi érdekeiben sértett fivér így adta ki dühét – indirekt formában – Neckeren.
  4. A Placetum kibocsátása Rómától Berlinig és Párizsig nagy visszhangot váltott ki. Az a francia követ, aki otthon a gallikán államvallás rendjéhez szokott, patetikus elmélkedéssel reagál az osztrák jelenségekre. (Archives des Affaire Etrangeres, Paris; Correspondance politique, Autriche. No 342. pag. 150–153.) A követ francia fordításban küldte Versailles-ba a rendeleteket.
  5. Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888) bécsi levéltári anyaggal ötvözve a hazai kutatásait, az állam és egyház viszonyának rendezését birodalmi összefüggésben mutatta be a II. kötetben. A bécsi levéltári anyagban valóban nagyon plasztikusan jelentkezik a múlt és a józsefi jelen összefonódása. Példa erre: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 3, 1777–1781, ahol az 1781. február 12-i államtanácsi ülés előtt ott van a császári körirat (circulare ) tervezete a külföldi kolostori kapcsolatok tilalmazásáról. Ennek alapanyaga az 1775. május 18-i cseh-osztrák kancelláriai körirat. Miután Löhr, Gebler, Hatzfeld államtanácsosok véleményt nyilvánítottak, a császári rendelkezés végleges formát öltött. Ezek a kezdeti idők: az együttműködés az Államtanáccsal és az államkancellárral még mintaszerű.
  6. A jozefinus cenzúra-ügy történetének alapvető, nemzetközileg elismert feldolgozása: O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958); Sashegyi Oszkár, II. József sajtópolitikája (Századok 1958. 88–118).
  7. Mályusz Elemér, A türelmi rendelet (Budapest, 1939) a rendelet kibocsátásának előtörténetét, eszmetörténeti előzményeit, a személyi állásfoglalások alakulását minuciózus gonddal mutatja be, s közzéteszi a levéltári forrásokat. Mályusz a toleranciarendelet létrejöttét, s főleg megvédését II. József személyes érdemének tekinti, Kaunitz, Sonnenfels, Gebler tevékenységét elismeri, Ürményi Józsefet nagyon elmarasztalja, de a jegyzőkönyvek elemzésével meggyőzi olvasóját. Összefogott, keményen tárgyszerű művének ellentéte: P. F. Barton (Red.), Im Zeichen der Toleranz (Studien und Texte zur Kirchengeschichte und Geschichte. Zweite Reihe, Band VIII. Wien, 1981). A kötet eszme- és politikatörténeti tanulmányai sorából kiemelkedik W. Ogris és a szerkesztő P. F. Barton több írása. Az utóbbi filológiai módszerrel veti egybe az osztrák tartományok, a cseh-morva, illetve a magyar területek számára kiadott pátenseket. Minden pátens nyelve német, a magyar és erdélyi terület számára kibocsátottaké azonban latin.
  8. A zsidók helyzetéről a kor lehetőségeihez képest gondosan kutatott anyagot nyújt: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 270–280); lásd még: J. Karniel, Zur Auswirkung des Toleranzpatents für die Juden in der Habsburgermonarchie im josephinischen Jahrzehnt (Im Zeichen der Toleranz. Red. P. F. Barton. Wien, 1981. 203–220). Feldolgozást érdemelne az évtized zsidó vonatkozású magyarországi rendeletanyaga.
  9. A pápa bécsi útjáról korabeli megemlékezések (A. F. Bauer, Ausführliche Geschichte der Reise des Papstes Pius VI. (Braschi) von der Rom nach Wien und der Rückreise von Wien nach Rom… Wien, 1782; G. Dini, Diario pieno e distinto del viaggio fatto a Vienna, del Sommo Pontefice Pio VI. Roma, 1782) mellet: L. Pastor, Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. XVI. (FreiburgRom, 19618); H. Schlitter, Die Reise des Papstes Pius VI. nach Wien und sein Aufenthalt daselbst (Fontes Rerum Austriacarum. II: 47/1. Wien, 1892). Legutóbb: G. Wacha, Papst Pius VI. in Österreich (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 153–156). II. József fivéréhez írt leveleiben előbb panaszosan, majd tárgyszerűen számol be az eseményekről. 1782. május 9-én megkönnyebbülve közli öccsével, hogy a pápa Münchenben tartózkodik, május 22-én pedig nehezményezi, hogy a pápa Rómába visszatérőben hat napot tölt Velencében, „hogy lelkesítse a fanatikusokat”. (Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel, Ed. A. Arneth. Wien, 1872. I. 69–70, 79, 86, 87–108.)
  10. J. V. Eybel, Was ist der Pabst? (FrankfurtLeipzig, 1782) című röpirata a szerző nevének feltüntetése nélkül jelent meg, s a címlapra rányomtatták, hogy a névtelen megjelenést a cenzúrabizottság engedélyezte. II. József az elvben engedélyezett anonimitást ezúttal kényelmetlennek érezte, és kezdetét vette a cenzúra- és könyvbizottság ellentétes utasítása. Chotek elnöknek nem volt könnyű dolga, bár a minél szabadabb eljárást az Államkancellária mindig támogatta. Lásd O. Sashegyi, Zensur und Geistesfreiheit unter Joseph II (Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae 16. Budapest, 1958. 106–107).
  11. A József-kori rendeletek gyűjteményében (J. Kropatschek, Handbuch aller unter der Regierung des Kaisers Joseph II. für die k. k. Erbländer ergangenen Verordnungen und Gesetze. Wien, 1785–1790) az egyházi ügyekkel, alapítványokkal foglalkozó negyedik rész tartalmazza a szerzetesrendek megszüntetése, a plébániák működtetése kapcsán hozott rendeleteket. Az elv és a gyakorlat követi a kaunitzi megfogalmazásokat, egyezik mindazzal, amit az államkancellár még Mária Terézia korában kifejtett. Igen tanulságos a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4 (1782–1783). Január első hetében a magyar egyháznagyok után a milánói kolostorügyek, a bolognai úgynevezett Horvát Kollégium (a régi magyar akadémia) épülete eladásának ügye, prágai panaszok az ottani protestánsok kilengései tárgyában, majd a klarisszák, ferencesek kolostorainak feloszlatása. Figyelemre méltó, sajnos meg nem szívlelt állásfoglalás olvasható 1782. február 17-i kelettel: Vigyázni kell, hogy értékes műkincsek, kódexek ne menjenek veszendőbe, a troppaui kolostor feloszlatása alkalmából kiadott részletes utasítás szolgáljon a továbbiakban alapul. Eddig nem ismertük Kaunitz álláspontját arról, hogy jó anyagi helyzetben lévő kolostorokat ne oszlassanak fel. 1782, április 16-án fejti ki, hogy a lombardiai tapasztalatok arról győzték meg, még az is helyes lenne, ha fondot adnának a szegény klastromoknak, nehogy hiány legyen hasznos női munkákban (varrásban, hímzésben, virág-művirágkészítésben), gyermekoktatásban, ápoló személyzetben. Május 14-én ismét milánói példára hivatkozva a Giunta Economale mintájára javasol hatóságot a feloszlatott kolostorok javainak szakszerű és tisztességes kezelésére. Találkozunk a Kaunitz-votumok között a temetőrendezés kevéssé népszerű intézkedéstervezeteivel is: az államkancellár természetesnek tartja a városi kripták kiürítését és eltávolítását.
  12. A klérus anyagi bevallásai az örökös tartományokban már régen kötelezőek voltak – megszerzésük ott sem ment könnyen. A Circularia impressa szétküldése után minden egyházmegye értesült a bevallási kötelezettségről. A vagyoni és személyi összeírás adatai azt mutatták, hogy a magyar egyház a fejlesztésre sok lehetőséget adott az uralkodónak. A hiányok pótlására az évszázados gyakorlatot alkalmazták: az uralkodó nem töltötte be a kalocsai érseki, a győri és a nyitrai püspöki széket, és így 175 ezer forintot fordíthatott „fejlesztési” célokra. A nagy reform is az összeírások szorgalmazását sürgette. Megállapították, hogy az ország lakosságából 3 726 662 személy katolikus, s az egyháziak számát ehhez viszonyították: Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában (Budapest, 1881–1888. II. 167); Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 61–62). Egyébként az uralkodó és az államkancellár tudatosan követte a gallikán egyház gyakorlatát. Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv, Staatsratvoten, Kaunitz, Vol. 4, 1782. augusztus 26: Kaunitz Mercy-Argentau [[Versailles|versailles-i] követ révén bekéreti a francia püspökök részéről leteendő hűségeskü szövegét, s ezt németre fordíttatja. A Magyar Kancellária felterjesztésére, melyben az egyházmegyék, a megyék és a városok tolerancia-ellenes feliratait küldi el Esterházy, Kaunitz válasza lakonikus: A felvilágosodás hiánya tűnik ki ezekből az iratokból. A jövő reménye, hogy ”fokozatosan a maguk valódi jogkörét ismerő püspökök kerülnek a mostaniak helyére, akik a tévesen Isidorusnak tulajdonított egyházi tételek alapján állnak”. (Ugyanott 1782. április 13.) A dogmatikusnak bélyegzett magyar egyháznagyok elmarasztalása talán nem volt igazságos, de Bécsből nézve a magyar ellenállást aligha lehetett finom megkülönböztetésekkel differenciálni.
  13. A prédikációk ellenőrzésének mikéntjére: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1783.
  14. Az ünnepnapok Mária Terézia-kori csökkentéséről, ami a kúriával összehangoltan bonyolódott: A. Arneth, Geschichte Maria Theresias (Wien, 1863–1879. IX. 57–69). Tanulságos, hogy Mária Terézia, merőben praktikus okokból húsvét és pünkösd másodnapját csakúgy, mint a József-napot munkára kívánta fordíttatni. Ebben a kúria ellentmondott, így 1771-ben az eltörölt ünnepek száma a tervezett 23-ról 20-ra csökkent.
  15. A szemináriumok épületeinek felhasználásáról: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 732 (1786. augusztus 12.).
  16. Az elvont felajánlások, alapítványok dolgaira: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia ímpressa, 1007 (1787. április 14.).
  17. A protestánsok haranghasználatának vitás ügye: Ugyanott 738 (1786. augusztus 12.); megismételve: 110. 921 (1787. január 2.).
  18. Az oktatásügy rendezéséről a legrészletesebben: Ugyanott 891 (1786. december 12.).
  19. A tanítók 1772. évi összeírását az 1920. évi magyar békeküldöttség adta ki: Lexicon locorum Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum (Budapest, 1920.). Hiányzik a városok, a Partium, a Bánság, Erdély és Horvátország anyaga, de ezek adatai aligha fordították volna jobbra a végeredményben tükröződő arányokat. Thirring Gusztáv, Magyarország népessége II. József korában (Budapest, 1938. 67) elkészítette a fellelhető adatok alapján megyékre bontva a tanítók megoszlásának táblázatát.
  20. Az iskolafelügyelők kijelölése: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 432. Az 1788. évi utasítás: Magyar Országos Levéltár C 23. Circularia impressa, 1268.
  21. A tandíjrendelet: Ugyanott 451 (1785. január 12.), a gimnáziumi tandíj évi 6 forint, a filozófiai stúdium évi 9 forint, a jogi évi 15 forint. Az ellenőrzés, a „vizitáció” lefolytatásáról: Ugyanott 1730.


A jozefinus program menetrendje
A birodalom átcsoportosítása Tartalomjegyzék A monarchia és Magyarország viszonyának átrendezése