Az államháztartás pénzzavarai

A Múltunk wikiből

Bármennyire fontos elvi és gyakorlati érdekek fűződtek is hozzá, a horvát-szlavón végek birtokügyeinél mégiscsak fontosabb kérdésnek számított a rendi kormányzat létfeltétele, a rendelkezés az ország jövedelmei felett. A pozsonyi Magyar Kamara és a Szepesi Kamara 1608 előtt az Udvari Kamara függvényei voltak, a tárnokmesteri hivatal pedig a városok feletti bíráskodás fóruma lett, a pénzügyekbe való minden beleszólás nélkül. 1608-ban a bécsi hatóságoktól független rendi pénzügyigazgatás vitelére felújították a kincstartói hivatalt, de betöltésére és tényleges működésére sohasem került sor. Egy ideig az országgyűlés ezt is sürgette, később azonban a kamarákat igyekezett kizárólagos rendelkezése alá vonni, s az ország jövedelmeit, az adót, a harmincadot, a városok adóját és a bányabevételeket kezelésükben egyesíteni. Ehhez azonban előbb a császári központi hivatalok hatáskörébe került, az összes harmincadjövedelmek mintegy harmadrészét kitevő dunántúli harmincadokat és a külföldi kereskedőtőkés bérlőknek kiadott bányákat kellett visszaszerezni. A legtöbb jövedelmet ígérő besztercebányai rézbányák visszaváltását Henckel Lázár kezéből 1608 után egyik országgyűlés a másik után szorgalmazta, de sohasem volt rá pénz, s az országgyűlés már nem is tiltakozott, amikor 1642-ben a bécsi kereskedőtőkés Joanelli-testvérek váltották magukhoz a monopóliumot. Ugyanígy a pénzhiány akadályozta meg a lengyel királynak még Zsigmond által elzálogosított szepesi városok 1608-ban kimondott és azután is állandóan sürgetett kiváltását.

Több sikert ért el a rendi önkormányzat azon követelések ügyében, melyek teljesítéséhez az udvarnak nem kellett készpénzt kiadnia. A dunántúli harmincadok magyar kamarai igazgatásba vételét a Bethlen sikereit kihasználó 1622. évi országgyűlés harcolta ki, s ha még 1647-ben is szigorúan utasítani kellett a magyaróvári harmincadost, hogy bevételeit ne az Udvari Kamarába, hanem a Magyar Kamarához fizesse be, a század közepére a harmincadok valóban kikerültek a császári központi hatóságok alól. Ugyancsak eredményes volt a 15. században Alsó-Ausztriához csatolt területek (Kőszeg, valamint a borostyánkői, kaboldi, fraknói, kismartoni és szarvkői uradalmak) visszakebelezéséért folytatott küzdelem, melynek kedvező kimeneteléhez majd Rákóczi György beavatkozása adja meg a végső lökést. Az ország integritásának elvi győzelméből a gyakorlati hasznot a magyar mágnások húzták, akik a csökkent értékű pénzzel könnyen kifizették az osztrák zálogbirtokosokat. Az oroszlánrészt Esterházy nádor szerezte meg Kismartonnal és Fraknóval, melyek a hatalmas családi vagyon központjai lettek. A rövidebbet a jobbágyok húzták; a korábbiaknál súlyosabb terheket róttak rájuk.

Az elvileg rendi ellenőrzés alá vont kamarák tehát – a bányák kivételével – minden országos jövedelemnek gazdái lettek. De mit értek ezek a jövedelmek? A harmincadok bevételei a gazdasági depresszió következtében a 16. század második felére, a pénzromlás hatását is hozzászámítva, negyedére estek vissza: átlagban 100 ezer forintot, a harmincas és negyvenes évek mélypontján még ennél is kevesebbet hoztak. Pedig a harmincadból származott a kamarák legbiztosabb bevétele, mely az összes bevételek legalább felét jelentette.[1]

Az európai történelem talán legkeményebben adóztató századában Magyarország egyetlen egyenes adója, a rovás (dica) ugyanis a bécsi udvar és a magyar országgyűlés közti huzavona során szinte semmivé lett. Az országgyűlés két évre szavazta meg, hogy kikényszerítse elvben kimondott, legalább háromévenkénti összehívattatását, de az udvar inkább lemondott erről a jövedelemről, csakhogy ne kelljen országgyűlést összehívnia, és azon kínos ügyekben taktikáznia. 1622-ben és 1630-ban 3, 1635-ben és 1647-ben portánként 5 forintot szavaztak meg két (1630-ban egy) évre, huszonöt év alatt tehát évente nem egészen 2 forint esett egy portára, s ebből egyetlenegyszer, 1647-ben vállalt az uralkodó osztály portánként további 5 forintot a saját zsebére is; a többit a jobbágyok fizették. A törvényes előírás szerint egy portára négy jobbágyháztartást vagy tizenkét zsellérháztartást kellett számítani, de a vármegyei összeírók – az 1635. évi országgyűlésre készült előterjesztés szerint – néha tíz jobbágyot is egy portának vettek, a zsellérség ismérvei pedig bizonytalanok voltak. Általában a teljes igaerővel nem rendelkezőket tekintették zsellérnek, de vidékenként más és más szempontokat vettek figyelembe. Égett, töröknek hódolt falvak semmit vagy féladót fizettek. Így azután az elméletileg legalább 50 ezer porta (a teljes igaerővel bíró jobbágyháztartásoknak az urbáriumok alapján az adózó parasztság 40%-át véve) a törvényes és csalárd kedvezmények által 10 ezerre csökkent, ami az 1622 és 1647 eső negyedszázadban körülbelül 20 ezer forint évi adójövedelmet jelentett. Azaz csak jelentett volna, ha a pénzt valóban felszedik, illetőleg a felszedetteket a kamaráknak be is fizetik. Az ellenőrző és elszámoltató apparátus tökéletlensége és korruptsága miatt azonban hosszú évekre visszamenőleg állandóan halmozódtak a hátralékok. 1649-ben az országgyűlés az 1625-ig visszamenő hátralékok behajtását rendelte el, de – mint egyéb végzések – ez is nagyrészt írott malaszt maradt. A kamarák számadásaiban elvétve szerénykedik egy-egy rovásból származó, néhány ezer forintnyi összeg, mely még a legjobb években sem éri el az összbevétel 10%-át.

Az adórendszer teljes csődjét mindenki látta, de csak kevesen sajnálkoztak. Az udvar minden országgyűlésen előterjesztette az adó emelésének kívánságát, de mindig tudomásul vette a rendeknek az ország szegénységére, a nehéz időkre stb. hivatkozó kifogásait. Az 1635-ben történt emelés (3 forintról 5 forintra portánként) csak az 1620-as évek pénzromlásának kései tudomásulvételét és nem az adó növelését jelentette. Az ország lakosságának legfeljebb 1%-át tömörítő városok 10 ezer forintnyi taksája ez időben már meghaladta a tényleges rovásadó-bevételt – pedig ez sem volt valami terhes adó.

Irodalom

Az adózásra: Baráth Tibor, A magyar állam adóügye, 1605–1648. (Századok 1929–1930); Ila Bálint, A dézsma adminisztrációja (Levéltári Közlemények 1940–1941)

  1. A harmincadbevételekre: Zimányi VeraHarald Prickler, Konjunktúra és depresszió a XVI-XVII. századi Magyarországon az ártörténet és a harmincadbevételek tanúságai alapján. Kitekintés a XVIII. századra (Agrártörténeti Szemle, 1974).


Fegyverszünet a Habsburg-udvar és a magyar rendek között
A rendi kormányzás nehézségei Tartalomjegyzék Éhező katonák – romladozó végvárak