Az államjogi vita és következményei

A Múltunk wikiből
1861. május 16.
A határozati párt ellenindítványát Tisza Kálmán terjeszti az országgyűlés elé.
1861. június 6.
Cavour piemonti miniszterelnök halála.
366 fiatal pesti értelmiségi szolidaritási felhívása „Olaszország ifjúságához”.

Deák 1861. május 13-án előterjesztett felirati javaslatában kimutatta, hogy az Októberi Diploma és a Februári Pátens, amelyeknek rendelkezései által „pénz- és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének, egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek”[jegyzet 1], ellentétben állanak az államjogi előzményekkel, így az általa most alapszerződésnek minősített pragmatica sanctióval és a – szerinte – azzal teljes összhangban levő, Magyarország és a birodalom többi része között csak az uralkodó személyének közösségét, a perszonáluniós kapcsolatot újrafogalmazó 1848-as törvényekkel. Az 1848-as törvények hatályának visszaállítása esetén, ha azt a pragmatica sanctióból folyó „kötelezettségek” indokolnák, lehetségesnek tartotta alkotmányos revíziójukat is. Hajlandóságot mutatott az osztrák államadósságok részleges átvállalására és „esetenkénti érintkezésre” a lajtántúli parlamentáris szervekkel a birodalmi védelmének „kötelezettségével” kapcsolatos hadügyi és pénzügyi kérdésekben. Programról, teendőkről semmit sem szólt, csak arra utalt, hogy az országgyűlés együtt maradása a nemzetiségi kérdés rendezése miatt is fontos. Helytállásra, de nyugalomra intett, nehogy a „nemzet” idézze elő azt a törést, amit lehet, hogy a bécsi politika amúgy is kikényszerít.

A határozatiak ellenindítványát Tisza Kálmán terjesztette elő. Élre kerülésében a legfontosabb szerepet az játszotta, hogy hívei az emigráció bizalmi emberének tekintették. Mindenki tudta róla, milyen szoros rokoni szálak fűzték az országszerte megsiratott Teleki Lászlóhoz, azt viszont jóval kevesebben, milyen mértékig fordult szembe nagybátyja politikai következetességével tragikus fordulattal zárult vitáikban. A párt nagybirtokos arisztokratái körében gazdagsága, főúri házassága, a többiek szemében fellépése a protestáns pátens ellen és sokat fitogtatott szabadelvűsége emelte tekintélyét. De még így is sok ravaszságra, a párton belüli ellentétek céltudatos kihasználására volt szükség, hogy Teleki helyére, ha nem is örökébe léphessen. Beszédében mellőzte a nemzeti önrendelkezés új biztosítékainak követelését, és Teleki programját egyebekben is megcsonkítva, elerőtlenítve kívánta Deák indítványának kiegészítését és határozattá formálását.

A vitában az önkényuralom éles bírálata és Ferenc József személyes felelősségének sokszor kíméletlenül őszinte taglalása párosult a pénzügyi és gazdasági kizsákmányolás tényeinek – olykor túlzásoktól sem mentes – felsorakoztatásával és a gazdasági önrendelkezés politikai biztosítékai megteremtésének az igényével. Nemzetközi vonatkozásban a feliratiak egy része (köztük Andrássy Gyula) azt emelte ki, hogy csak a perszonális unió szilárdíthatja meg a nagyhatalomként egyensúlyozó szerepre hivatott Habsburg-birodalmat, amit magyar szempontból is kívánatosnak ítélt, mire józanító gúnnyal vágott vissza Madách Imre szónoki kérdése: „tartozik-e az boldogságunkhoz, hogy nagyhatalmasság legyünk?”[jegyzet 2] A határozatiak közül egyesek (Károlyi Ede, Kállay Ödön) arra is figyelmeztettek, hogy a cári hatalmi törekvésekkel szemben nem a német túlsúly kialakítása az európai haladás biztosítéka, hanem a kelet- és középeurópai népek önrendelkezésének a lehetővé tétele. Erős hangsúlyt kapott a magyar, az olasz és a keleteurópai népek egymásrautaltsága és annak jelzése, hogy készek együttműködni a birodalom más nemzeteivel, elsősorban a csehekkel és a lengyelekkel (Szilágyi Virgil, Mocsáry Lajos). Nem hiányzott a számvetés a birodalom felbomlásának a lehetőségével, összekötve a nagynémet egység létrejöttének, illetve a birodalomból kiszakadó népek és a dunai fejedelemségek által alkotandó szövetségnek a kilátásaival (Szilágyi Virgil). A társadalmi és a nemzetiségi kérdéskörben a jogegyenlőség követelményeinek hangoztatása csak kivételesen társult konkrétumokkal. A vita során – noha a forradalomra törekvés vádját a felszólalók többsége meggyőződésből, illetve az ellenállási mozgalom legális taktikájának megfelelően elhárította – számosan utaltak az „önvédelmi” harc vállalására (például Bánó József, Madách Imre, Ivánka Imre), sőt akadtak a hatalom megdöntésével alig burkoltan fenyegetőzők is (például Buday Lőrinc, Domahidy Ferenc, Patay József).

A negyvennyolcas közjogi alap helyreállításának követelését többen társították a hadügyi[1] és külügyi önrendelkezés biztosításának az igényével. A feliratiak Deák érvelését szőtték tovább az alapszerződésnek minősített pragmatica sanctio és a 48-as törvények összhangjáról, az erre épülő államjogi kapcsolat perszonáluniós jellegéről. Míg a határozati szónokok zöme csak a mindezekből levezetett politikai következtetéseket vitatta, Révész Imre debreceni lelkész a pragmatica sanctio meghatározó szerepének a kritikáját is adta.[2] Deák által elutasított, de soha meg nem cáfolt tétele szerint az 1723. évi törvények az 1790–91-es és az 1848-as törvényekkel azonos minőségű jogforrások, ez pedig – a polgári alkotmányos jogfejlődés elveinek megfelelően is – azt jelenti, hogy ellentmondás esetén kizárólag az utóbb keletkezett törvények rendelkezései érvényesek.

A határozatiak voltak többségben, őket támogatták szinte kivétel nélkül a nemzetiségi képviselők is. Mégis, a június 5-i szavazáson a felirat három szavazatnyi többséget kapott. A Határozati Pártban egy szervezett csoport önleszavaztatási manővert hajtott végre. Mint Podmaniczky Frigyes báró, a párt egyik vezetője, a képviselőház alelnöke később emlékirataiban megvallotta, a nemzetközi helyzet alakulása „s a nemzetiségek ingadozó magaviselete tekintetbe vétetvén, pártunk tevékeny s higgadtan gondolkozó tagjai által oda érlelődött a meggyőződésünk, hogy a határozati javaslatnak többségre jutása oly felelősséggel terhelné meg pártunkat, mely alól kibontakoznia, s amellyel szembeszállnia aligha volna lehetséges. Elhatároztuk tehát ketten, Almásy Pál és én, hogy a szavazásnak oly irányt fogunk adni, hogy a felirati indítvány fogadtassék el 2–3 szavazati többséggel.”[jegyzet 3] A manőver, amelyben Bethlen József és Szapáry Gyula grófok, Kálóczy Lajos és Imrédy Lipót is közreműködött, csábítással, fenyegetéssel, ha kellett, az emigráció állítólagos titkos utasítására való hivatkozással, sikerrel járt. Noha a manővert a díszletek mögött szervezték, a fondorkodók egy része lelepleződött, Tisza azonban megvédte őket. A sajtó hallgatását a Határozati Párthoz tartozó Pesty Frigyes temesvári lapja törte meg: „Az ember majd kísértetbe jő azt gondolni, hogy komédiát játszanak odafönn, mert ámbár a pesti lapok takargatják… kicsinált dolog volt az egész, s a határozatiak kiereszték kezükből a fonalat. Meghajolt a nemzet, mely eddig csak törni tudott… Vigyázzatok, nehogy a hasznosság mázát elhordja a fuvallat, s átvigyorogjon alóla a fakó gyalázat. ”[jegyzet 4] A határozati képviselők közül többen, így Révész Imre is, már előbb meghasonulva a Tisza irányította pártvezetés politikájával, lemondtak mandátumukról. Az öncsonkítás meggyorsította mintegy két tucat „szélsőbaloldali” képviselő különválását. A csoportjukhoz tartozó Várady Gábor az önleszavaztatás keltette visszatetszést kihasználva terjesztette elő és fogadtatta el – Deák minden tiltakozása ellenére – a képviselőház többségével nevezetes módosítványát. Ez a feliratot megfosztva annak kilátásba helyezésétől, hogy követelései elfogadása esetén az országgyűlés kész az uralkodó trónigényének elismerésére, alkalmas volt arra, hogy megakadályozza egy esetleges alku létrejöttét. A módosítás elérte közvetlen célját, Ferenc József a felségsértőnek tekintett felirat átvételét is megtagadta. Az országgyűlés többségének újratámadt radikalizmusa azonban korántsem maradt töretlen. Nemzetközi szinten és a belpolitikában is olyan fejlemények bontakoztak ki, amelyek fokozták az eredetileg sem kételyek nélküli, Teleki halála és az öncsonkító manőver által pedig nagyon is megzavart határozati többség ingadozását.[3]

Anglia miniszterelnöke, Palmerston és külügyminisztere, Russell immár nyíltan leszögezték, hogy az önrendelkezés elvét, amelyre hivatkozva az olasz egységmozgalmat támogatták, nem vonatkoztatják a magyar törekvésekre.[4] A francia kormány fenntartotta ugyan kapcsolatát az emigrációval, de ha lehet, még az addiginál is ellentmondásosabbá tette. Egyfelől a római kérdés függőben tartásával is fékezte az olasz egységmozgalmat, másfelől a dunai fejedelemségeket immár korántsem egyértelműen hangolta magyarbarátságra. A cári Oroszországot ugyan belső válsága és a jobbágyreform végrehajtása erősen lekötötte, legfőbb külpolitikai célja pedig a párizsi béke megalázó rendelkezéseinek a felszámolása volt, diplomáciai tevékenysége és a lengyel mozgalmak elfojtásában tanúsított kíméletlensége mégis kételyeket ébresztett, vajon tartózkodóan nézné-e a konzervatív Habsburg-hatalom megingatását. Súlyos következményekkel járt a Magyarország önrendelkezését minden más hatalmon levő egykorú politikusnál őszintébben támogató Cavour hirtelen halála 1861. június 6-án. B. Ricasoli, az új olasz miniszterelnök megígérte ugyan, hogy fenntartja az együttműködést a magyar emigrációval, de – tekintettel a magyarországi harckészség iránt növekvő kételyeire is – egyelőre nem akart konfliktust kezdeményezni Velence felszabadítása érdekében. Egyébként is hajlott arra, hogy a római kérdés megoldásának biztosítson elsőbbséget.

Az országgyűlésre ható közhangulat korántsem volt egységes. Teleki és Cavour halálát országszerte tüntetésekbe forduló gyászünnepségek követték. Győrött véres összeütközésekre, s a katonai fogház megostromlására került sor. A temesvári Delejtű Teleki halálát követően félreérthetetlenül fenyegetett: „Készüljetek meghalni… Ölts gyászt te nemzet, a fekete sereg gyászát.”[jegyzet 5] Sarkady István és Sárosy Gyula lapja pedig egyenesen azt kívánta, hogy „a reakció ellen gondoskodjék az országgyűlés az ország felfegyverzéséről”[jegyzet 6]. A Tiszántúlról maga Vay kancellár írta június elején, hogy ott „meg vannak veszve az emberek… megint várják Kossuthot”.[jegyzet 7] Mészáros Károly debreceni lapja még júliusban is Kossuthék hazajöveteléről és arról verselt, hogy „a magyar… vagy mint honvéd hal meg, vagy győzelmet arat”.[jegyzet 8] Cavour halálát követően 366, túlnyomó részben fiatal értelmiségi írta alá azt az „Olaszország ifjúságához” intézett, s végül Ricasoli miniszterelnökhöz juttatott levelet, amely a magyar ifjúság leghőbb vágyának a Világosnál szerzett csorba kiköszörülését nevezte, és arra figyelmeztetett, hogy „az út Velenczének Pesten visz keresztül!”[jegyzet 9] A levél súlyos kockázatot vállaló aláírói közt volt Dalmady Győző, Zilahy Károly, Beniczky Emil, Kempelen Győző író, ott volt Szigligeti Ede, a nem is fiatal drámaíró, Erkel Gyula karmester, a Nemzeti Színház művészeinek egész sora, élükön Szerdahelyi Kálmánnal, Lendvay Mártonnal és a felnövekvő magyar értelmiség olyan kiválóságai, mint Szily Kálmán, Schulek Frigyes és Steindl Imre.

Nehezítette a helytállást hirdetők politikáját a páratlan méretű és kíméletlenséggel végrehajtott katonai adószedő-hadjárat. Igaz, növelte az elkeseredést, és incidensek sorához vezetett az, hogy az adófizetést megtagadó községek és városok magánházaiba tömegesen szállásoltak be eltartásuk kötelezettségére katonákat. De ugyanakkor ez csüggesztett is, hiszen az ellenállás szervezői sem kecsegtethettek az elnyomó hatalom megtörésének közeli lehetőségével. A paraszti tömegek érdekeit sértette, hogy a képviselőház többsége használhatónak nyilvánította az Országbírói Értekezlet munkálatát a törvénykezésben, noha többen figyelmeztettek a volt jobbágyságot sújtó hátrányaira. Miután a birtokrendezés kérdésében a parasztság által az országgyűléstől remélt segítség elmaradt, újraéledt a feszültség közte s volt földesurai között. Ez pedig hatással volt a politikai vezető réteg nagy részére. Különösen nyomasztónak érezték azt, hogy – leginkább a katonai végrehajtástól jobbára kímélt nemzetiségi falvakban – ismét erősödőben volt a felségillúzió.

Lábjegyzetek

  1. Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 37.
  2. Madách Imre összes művei. Kiadta Halász Gábor. II. Budapest, 1942. 693.
  3. Podmaniczky Frigyes báró, Naplótöredékek 1824–1887. III. Budapest, 1887–1888.
  4. Delejtű, 1861. június 11.
  5. Delejtű, 1861. május 14.
  6. Trombita, 1861. május 12.
  7. Idősb Szőgyény-Marich László országbíró emlékiratai. III. Budapest, 1903–1918. 1333.
  8. Dongó, 1861. július 15.
  9. Idézi: Szabad György, Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 1967. 528.

Irodalom

Az alapkérdésekre a fentieken kívül lásd a Határozati Part balszárnyának röpiratát: 1847 vagy 1848? Tájékozásul. Több képviselő (Debreczen, 1861). A két alapálláspont eltéréseinek egykorú megítélése: Kővári László, A Deák- és a Teleki-beszéd különbségéről (Kolozsvári Közlöny, 1861. május 18.).

  1. A hadügyi önrendelkezésre lásd: A magyar honvédhad. Ajánlva a nemzet képviselőinek B. Leutsch Alberttől. Fordította Glevitzky Sándor (Sárospatak, 1861); A magyar hadsereg, mint szervezendőnek képzeli Ivánka Imre (Pest, 1861). A magyar magánjog visszaállításának kérdése. A képviselőház… üléseiben az országbírói értekezlet munkálatainak elfogadása ellen… elmondott beszédek… (Pest, 1861).
  2. Révész állásfoglalásának egyes motívumaira: Révész Imre, Révész Imre élete 1826–1881 (Debrecen, 1936).
  3. A vita külföldi visszhangjából: Die Frage des Augenblicks. Pfingsten 1861. Von A. (Wien, 1861); O. Lorenz, Deák's Adress-Entwurf und das Staatsrecht Österreichs (Wien, 1861); F. Schuselka, An Franz Deák (Wien, 1861); Der ungarische Verfassungsstreit urkundlich dargestellt. Beilage zu dem Staatsarchiv von L. K. Aegidi und A. Klauhold (Hamburg, 1862). A bécsi külügyminisztérium tájékoztatóját lásd: Gróf Rechberg Bernát Deák Ferencz 1861-iki föliratáról (Budapesti Szemle, 1899).
  4. Az angol parlament kapcsolódó vitáira lásd: Hansard's Parliamentary Debates. Third series, CLXII–CLXIV. (London, 1860–1861).


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai Tartalomjegyzék A nemzetiségi kérdés fejleményei és hatásuk az országgyűlésre