Az állattenyésztés

A Múltunk wikiből
Hiba a bélyegkép létrehozásakor: A fájl nincs meg
A szarvasmarha elterjedtsége a Magyar Királyságban
1830. június 11.
Megalakul az Állattenyésztő Társaság.

Az átalakulás útján elindult mezőgazdaságban a földművelés és az állattenyésztés, amely eddig egymás mellett élt, kezdett egymáshoz kapcsolódni. A piaci konjunktúrákhoz igazodás változást indított el az állattartás céljaiban, fajtáiban és a tartásmódban.

A földesurak számára a szarvasmarhatartás célja a régi gazdálkodás mellett az igás- és a vágóállatnyerés volt. A szürke magyar marhával mindkét célt el tudták érni.

A piac azonban hatott a marhatenyésztésre : a vágóállat-kivitel emelkedett. Ez a tény olyan fajtájú marhák tenyésztését javasolta, amelyek könnyen híznak, több húst adnak. Ilyenek voltak a nyugati fajták.

A nyugati tarkamarhák azonban nem tudtak olyan vonóerőt szolgáltatni, mint a magyar szürkemarhák, tejhozamukat pedig nehezen lehetett értékesíteni. A 18. századi előzmények ezt mutatták. A földesurak ugyanis néhol svájceriákat, külföldi, főleg svájci tehenekből álló tehenészeteket állítottak fel, amelyeket rendszerint helvétáknak nevezett svájci, tiroli, cseh és morva tejgazdáknak adtak bérbe, akik a termelt kis mennyiségű tejet és sajtot a piacra vitték. A földesuraknak a svájceriákból csak annyi hasznuk volt, hogy saját fogyasztásukra tejet, kevés bért és földjeikre némi trágyát kaptak.

A nyugati fajtájú marhák tartása ezenkívül beruházásokat is kívánt (istállók), valamint nagyobb és jobb takarmányozást. A hústermelés fokozását a magyar szürkemarhával is el lehetett érni. A nyugati fajtájú marhák meghonosítása a korabeliek szemében általában ekkor még nem látszott előnyösnek.

Ahol azonban a földesurak a gabonatermelés fokozása érdekében a szántóterületeket kiszélesítették, megtették az első lépéseket az új földművelési rendszerek terén, ott az új mezőgazdaság kezdete, fokozódó trágyaigénye kikényszerítette a nyugati fajták behozatalát. A mezőgazdaság új rendszerének kialakítása elsősorban ott ment végbe, ahol az uradalom kedvező piaci helyzetben volt. Ilyen helyeken viszont a nyugati fajta marhák tejhozamát is értékesíteni lehetett.

A Bécshez közel fekvő Pozsony, Nyitra, Moson és Sopron megyei uradalmakban, valamint a Budához közel fekvő Fejér megyeiekben tartották elsősorban a nyugati fajtájú marhát. Ezek az uradalmak tiroli, svájci, hollandi, morvaországi fajtákat hoztak be. A következő lépés, a tej- és hústermelő fajták hazai fajtával történő keresztezése és elterjedése a század első felében még nem következett be.

Az új tenyésztési irány megjelent ugyan, de uralomra még nem jutott. A marhatartásban kettősség élt: a szürke magyar marhát, amely a szaporulatot adta, nagyobbrészt legelőn tartották; a kezes marhát, amely a vonóerőt szolgáltatta és a tejelő marhát viszont takarmányozták és istállózták.[1] A takarmányozás, az istállózás azonban nem szüntette meg egészen a legelőn tartást még a nyugati marhák esetében sem. Erdélyben az 1840-es években egyes gazdag főúri birtokosok külföldről hozatott fajállatokkal láttak hozzá tehenészetük fejlesztéséhez.

A jobbágyok szarvasmarhatartásának fő célja korszakunk kezdetén igásállat és a vágóállat nyerése volt éppúgy, mint a földbirtokosoknál. A két cél a korszak végére néhol a trágyanyerés és a tejtermelés céljával bővült. A cél változása módosulást idézett elő a szarvasmarhatartás módjában.

A rideg tartásnál a szarvasmarhát télen-nyáron a szabadban tartották a nagy legelőterületeken (Jászság,[2] Nagykunság, Debrecen, Szeged határa, Arad, Csanád megye, folyók árterei).[3] A szabadban tartott állatok szaporulata révén jutottak a jobbágyok – betanítással – kezesállatokhoz, amelyek gazdálkodásukhoz az igaerőt szolgáltatták. A rideg tartás fő célja azonban a vágóállatnyerés volt. A jobbágyok nagyobbrészt nem a maguk állatait vitték vágóállatként a piacra, hanem más megyékben vásárolták azokat össze, a nyári legelőkön felhizlalták és ősszel adták el a helybeli vagy a távolabbi vásárokon. A kiskunságiak sokszor annyi marhát tartottak, hogy bár roppant legelőterület fölött rendelkeztek, mégis Szabolcs, Ung, Bereg és Szatmár megyékben kellett számukra nyári legelőket bérelni.

Krassó megyében és Erdély déli részén transhumán állattartás folyt: az állatokat nyáron Erdély hegyi legelőin tartották, télre pedig a Havasalföld Duna menti ártéri legelőire terelték át.

A rideg tartás mellett az ország egyes részein nagy szerepet játszott a félrideg tartás. A félrideg tartásnál a jobbágyok marháikat nyáron legelőn, télen azonban már fedél alatt tartották. Így nevelték azokat a marhákat, amelyeket munkára maguknak betanítottak, vagy betanítva kezesállatként eladtak. A Sajó és a Rima völgyének népe ebből pénzelt, ők látták el a tőlük északabbra élő szlovákokat jármos barommal. Ily módon hízlaltak is. A Dunántúlon, a Kisalföldön és Magyarország északi megyéiben ez volt a jobbágyok állattartásának módja.

A félrideg tartás részben ugyanúgy legelőkön, erdőkben, irtásréteken folyt, mint a rideg tartás, csakhogy már kisebb területen, szűkebb keretek között.

A jobbágyok félrideg marhatartásának egész Kelet-Közép-Európában ismert módja volt a szállásokon folyó, a korábbi századokra jellemző és az 1820-as, 1830-as évekre lassan már háttérbe szoruló állattartás. Az e rendszerrel élő jobbágyok a határban, erdőkben, réteken vagy legelőkön állásokat, aklokat készítettek állataik számára, ahol télire takarmányt halmoztak fel. A szállások nemcsak az állattartás, hanem a szemnyerés központjai is voltak, ahol a learatott gabonakévéket tárolták és nyomtatták.

E tartásmóddal a jobbágyok a kezesállatok nevelését, a marhahízlalást, a trágyanyerést és a tejtermékek előállítását, tehát a marhatartás minden célját meg tudták valósítani. Kezesállataikat ugyanis a falun kívül álló szállásokon istállózva tartották, a hízlalásra szántak pedig nyáron a legelőt járták, de télire beterelték őket a szállásokra és ott takarmányon teleltették ki. Egyes területeken a jobbágyok a földművelésre való áttérés végett kezdték csökkenteni szarvasmarha-állományukat. Ez a folyamat a Dunántúlon, a Hajdú kerületben és a Tiszántúl más területein a 18. század végétől indult el, de fordulat csak a 19. század második felére következett be.

A rideg és félrideg állattartást a földesurak is megnehezítették már az úrbérrendezés óta a pusztabérletek megvonásával, az erdőrendtartások bevezetésével, az írtásrétek visszaváltásával, végezetül pedig a legelők elkülönözésével; egyszóval az állattartásra szolgáló területek szűkítésével korlátok közé szorították, és így – közvetve – a jobbágyokat ők is a tartásmód megváltoztatása vagy éppen állományváltás, -csökkentés felé terelték.

Az istállózás volt az állattartásnak az a megváltozott módja, amely a szállásokon folytatott marhatartás révén nem volt ismeretlen a jobbágyok előtt.

Az 1828-as összeírás számba vette az ország megyéiben az egy tehénre eső hasznot. Az összeírás alapján készült számítás szerint a Dunántúlon Sopron, Moson, Vas, Zala, Tolna; az Alföldön Heves, Külső-Szolnok, Bihar, Pest és Torontál megyékben volt egy tehén haszna a legmagasabb. A tehenek kimutatott hasznát részben a tejtermelés, részben pedig a trágya szolgáltatta. A felsorolt megyékben az istállózás bizonyos mértékben elterjedt.

A kereslet a szabad királyi városokban és a mezővárosokban tejtermelésre serkentő árakat alakított ki. A falvak, amelyek szintén réthiányban szenvedtek, a rétekért kárpótlásul kapott szabadföldeken takarmányt termeltek, és állataikat kényszerűségből istállón tartották. így indult meg Baranya megye keleti felén a jobbágyoknál az istállózás. A Rábaközben ugyanez történt. A dohánytermelés, a dohány trágyaigényes volta hasonlóképpen istállózásra késztette a jobbágyokat.

Az istállózó marhatartás a jobbágygazdaságban is új fajtát kívánt amely a szántóföldön termelt takarmányt jobban értékesítette. Ezekhez a marhákhoz a jobbágyok többnyire az uradalmak által hirdetett árverés útján jutottak.

Az istállózó állattartás nehezen terjedt ott, ahol elegendő legelő, rét és tarló állt rendelkezésre.

Az 1828. évi országos összeírás nem nyújt felvilágosítást arról, hogy a marhatartás mennyiben szolgálta egy-egy területen az igavonó-, illetve a vágóállatnyerést vagy a tejtermelést. A marhaállományban az ökörállomany sűrűségi százalékának vizsgálata során kiderül, hogy az ökörállomány aránya Baranya, Somogy, Veszprém, Fejér, Komárom, Hont, Nógrád, Gömör, Kishont megyében érte el az országban a legmagasabb szintet. Nemcsak igázásra használták itt az ökröket, hanem vásárokra is vittek és eladták. A felsorolt megyék elsősorban neveléssel, a kezesállatok betanításával foglalkoztak. Pest, de különösen Heves, Külső-Szolnok, Ung, Szatmár, Szabolcs, Bihar és Arad megyék viszont vágóállatot adtak a piacnak.

A szarvasmarhatartás módjában a kettősség, a régi rideg, illetve félrideg tartás és az új, az istállózó marhatartás az átmeneti korban földbirtokosnál és jobbágynál egyaránt megtalálható volt. Az előbbiek kezdték az átmenetet, de jobbágyaik nagyon hamar tudták követni őket ott, ahol takarmányt termeltek.

A földbirtokosok állattenyésztésében az igás- és vágóállat nyerése állott az első helyen, a jobbágyokéban a marhanevelés. Marhanevelésben a jobbágyok vitték a vezető szerepet. Egykorú források említik, hogy a földbirtokosok egy része marhaállományát tőlük szerezte be.

A lóállomány satnyult, ami katonai szempontból veszélyt jelentett, ezért az állam támogatta a lónemesítést, méneseket állított fel. A nemesítés az állami és az uradalmi ménesekben párhuzamosan folyt, céljára angol és arabs lovakat hoztak be az országba. Eredmény azonban még kevés mutatkozott. Erdélyben különösen a zsibói Wesselényi-birtok volt nevezetes lótenyésztéséről.

A jobbágyok azért tartottak lovat, hogy a piacokat könnyebben elérjék. A szegény jobbágyoknak és a fogattal rendelkező zselléreknek pedig a fuvarozás fő vagy kiegészítő kereseti forrása volt.

A lovat azonban a piacra járás, a fuvarozás mellett kezdték szántóföldi munkára is igénybe venni. Lóval ekkor főként a tolnai és a baranyai németek szántottak. Az ökörről a lóra való átváltás korszakunkban csak megkezdődött, és áthúzódott a század második felére.

Az árutermelő, kereskedelembe bekapcsolódó vidékek jobbágyai a belső és a külső lókereslet láttán, a marhaneveléshez hasonlóan, csikónevelésre vállalkoztak. A csikók betanításával járó vesződség kifizetődött. A Duna-balparti Csallóközben és a Duna-jobbparti Rábaközben foglalkoztak sokan csikóneveléssel.[4]

A jobbágyok lótartásában a változás azzal kezdődött, hogy szelektáltak. A gyors mozgású, de nagyobb erőben levő magyar és erdélyi lovakra a szász székek lótartó gazdái büszkék voltak. Hogy a jobbágyok állománya javulni kezdett, abban nagy szerepet játszottak egyes uradalmak, amelyek pénzért vagy ingyen apaállatokat bocsátottak rendelkezésükre. Katonai célokból ugyanígy működtek közre a jobbágyok lóállományának javításán a bábolnai és a mezőhegyesi állami ménesek.

1790 és 1848 között a lótartás módjában is változás kezdődött. A 18. századi szilaj tartással szemben a félrideg tartás és az istállózás erősödött.

Az 1828. évi országos összeírás nyomán megállapítható, hogy az ország középső részén erre az időpontra a lovak a szarvasmarhával szemben túlsúlyra jutottak, mert ezeknek a megyéknek a népe (Fejér, Tolna, Baranya) nagy részt vállalt a fuvarozásból, a dunai, illetve a drávai hajóvontatásból. Ezekben a megyékben amiatt is növelték a lovak számát, mert a mezei munkánál ökrök helyett lovakat használtak.[5] Különösen nagyra nőtt a lóállomány Pest, Bács, Torontál, Heves és Külső-Szolnok, továbbá Békés és Csanád megyékben, ami összefüggött gabona- és gyapjútermelésükkel, piacra, vásárokra járásukkal.

A sertéstartás a jelentős kivitel mellett a népélelmezésben is fontos szerepet töltött be. A sertések, amelyeket ekkor Magyarországon tartottak, nemcsak nyáron, hanem télen is a szabadban, a legelőkön és az erdőkön tartózkodtak. Kikaparták élelmüket a hó alól is, és az időjárás minden zordonságát el tudták viselni. Két fő fajtájuk ismeretes: a szalontai és a bakonyi. Az előbbi kemény húst, az utóbbi több zsírt szolgáltatott. Hátrányuk volt, hogy lassan fejlődtek, és nem jól szaporodtak. Az örökös tartományok lakossága a 19. század elejétől a puha húsú sertéseket kezdte keresni, ezért előnyben részesítette a Balkánon honos mangalicát. A századforduló után ehhez a kereslethez igazodtak a földbirtokosok: meghonosították a mangalicát, ezzel megindult a fajtaváltás.[6]

A tartásmód azonban nem változott meg. A jobbágyok tartásmódja megegyezett a földbirtokosokéval. Az 1828. évi országos összeírás alapján az ősi sertéstartás kiemelkedő területei között az első helyet foglalta el Zala, Veszprém, Somogy és Baranya megye. A Dráva-mente, a Zselic, a Göcsej, az Őrség, a Kemeneshát és a Bakony rengetegei tartották el ezt az állományt. Az erdő olyan nagy területet borított be a Dunántúlon, hogy a múlt század első felében szakadatlanul erdőkön járva lehetett eljutni Eszéktől egész Kanizsáig. Az összefüggő rengetegek sora ezután meg-megszakadt ugyan, de állományuk még mindig kiterjedt volt fel egészen Sopronig és Győrig. A szlavóniai megyékben még hatalmasabb területeket foglalt el az erdő: Varasd megyében például az akkor megművelhető földnek közel felét. A közlegelőt erre úgyszólván csak hírből ismerték. Pozsega és Verőce megyében szintén temérdek sertést tenyésztettek, de az áthajtott kondák egy része nem is innen, hanem még távolabbról, Boszniából és Szerbiából származott.[7] Ennek láttán a dél-dunántúli megyék parasztjai kezdtek átjárni a Dráván túlra, ahol süldőket szedtek össze, felhizlalták őket, és nyereséggel túladtak rajtuk.

A jobbágyok második sertésáru-termelő területét Nógrád, Gömör, Kishont, Abaúj, Torna és Borsod megyék alkották. Itt is elsősorban a makkos erdőkön folyt a disznótartás, de már a kukoricatermelés is támogatta azt.

A harmadik legnagyobb sertéstartó vidék Torontál, Temes és Krassó megye, valamint a határőrvidék: gradiskai, bródi, péterváradi, de különösen a német bánsági ezredének területe. Ebben a régióban a sertéstartás kimondottan a kukoricatermelésre volt alapozva.

A piaci kereslet hatására, az uradalmak példájára és attól függetlenül, a jobbágyok sertéstartásában is megindult a fajtaváltás: ők is áttértek a lábon már olyan távolságra, mint a bakonyi vagy a szalontai nem hajtható mangalica tartására. Az áttérés oly nagyméretű volt, hogy a bakonyi sertés a hatvanas évekre már eltűnt a sertésállományból. A tartásmód azonban a régi maradt: az állomány nagyrészt a legelőkön nőtt fel, ólakban csak ott tartották és takarmányozták, ahol a természeti viszonyok – a legelő és az erdő kis terjedelme – ezt kikényszerítették. A sertéstartásba kevés munkát és pénzt fektettek, még így is hasznot hozott.

A magyarországi állattenyésztés számára nagy jelentőségűvé vált az a gyapjú- és juhhúskereslet, amit elsősorban az osztrák örökös tartományok iparának fejlődése idézett elő.

E hatalmas piaci lehetőséget a magyarországi földbirtokosok igyekeztek kihasználni. A földbirtokosok a gyapjúért kezdtek a 19. század elejétől juhokat tartani. Először a számukat növelték meg, azután, mivel a finom gyapjúért többet adtak, a finom gyapjú termelése érdekében megkezdték a fajtaváltást: a hazai racka és cigája juh helyett rátértek a merinói juh és különböző változatai, a negretti és az electoral-negretti tenyésztésére, melyet Szász- és Morvaországból importáltak. Hoztak be francia eredetű rambouilleti juhokat is. A hagyományosan gazdálkodó uradalmak tőkeszegénységükben kényszerűségből ragaszkodtak a régi juhhoz és a régi juhtartási formához. Kockázatosnak vélték, hogy fajtát változtassanak A korszerűbben gazdálkodók azonban javították minőségét. A sárospataki és a regéci uradalomban 1824 és 1833 között a magyar racka juhok száma harmadára apadt, ugyanakkor a finomgyapjas juhoké megnégyszereződött. A somogyi Hunyady-birtokon 1811-től 1836-ig 4000-ről 20 ezerre emelkedett a birkák (nemes juhok) száma. A Sopron megyei Eszterházy-uradalomban pedig 150 ezerre. Mindkét helyen csak nemes juhokat akartak tartani.[8]

A nemes birkák miatt a tartás tenyésztéssé alakult. A nemes juhokat télen hodályban kellett tartani, eledelükről szántóföldön termelt takarmányokkal kellett gondoskodni, be kellett vezetni szaporításukban a tenyésztési célnak megfelelő rendet.

A gyapjú tisztaságán is javítani kellett, mert a gyapjúkereskedők a zsíros, szennyes magyar gyapjút nem akarták megvenni. Kelemen Benjamin, Wesselényi Miklós báró jószágigazgatója meleg vízben oldott vegyi anyagokkal 1840-ben olyan mosási eljárást dolgozott ki, amely kiváló minőségűvé tette a zsibói uradalom gyapjúját.

A nemes birkákat évenként csak egyszer nyírták. Egy anyajuh átlag 12 font (1,12 kg) mosott gyapjút adott. A fejlettebb tartási és tenyésztési módszerek eredményeképpen a juhtartásból eredő bevétel az uradalmi jövedelmek között a boré, sőt többnyire a gabonáé elé, és ezzel az első helyre került.

A gyapjúkonjunktúrát elsősorban a földbirtokosok használták ki, de azok a változások, amelyek a jobbágyok juhtartásában végbementek, mutatják, hogy a piac az ő gazdálkodásukra sem maradt hatás nélkül.

A jobbágyok juhtartását több cél jellemezte. Azért tartottak juhot, hogy tejtermékeket, gyapjút, bőrt és húst nyerjenek. Hogy egy-egy vidéken mi volt a célok sorrendje, melyik állt első helyen, az a tartás, továbbá az értékesítés lehetőségeitől függött. Egyes helyeken a juhtartás érdekében csökkentették a szarvasmarhaállományt. A folyamat az 1830-as évekre jócskán előrehaladt.

1828-ban három magyarországi régióban múlta felül a juhállomány az országos átlagot.[9] A három vidék közül az egyik Nyitra, Bars és Zólyom megye volt. A jobbágyok e megyékben a juhtartással elsősorban tejtermékekhez: tejhez, túróhoz, sajthoz és húshoz kívántak jutni, csak másodsorban gyapjúhoz és trágyához.

A juhokat e területen májusig az ugaron és a falvak körüli legelőkön tartották; a nyírás után felhajtották a hegyi legelőkre, ahol megkezdődött az anyajuhok fejése. Mind a falvak közelében levő, mind pedig a hegyi legelőkön naponként bekerített helyre, kosarakba terelték az állatokat, ahol fejték őket, és így trágyához is jutottak. A nyájakat ősszel visszaterelték a faluba, télen fedél alatt tartották és takarmányozták.

A másik területhez a Jászság, a Nagykunság, a Kiskunság, a Hajdú kerület, Békés és Csongrád megye, valamint a Duna–Tisza közén Kecskemét, Nagykőrös és Cegléd mezőváros tartozott.

E területek, illetve mezővárosok lakossága a juhot elsősorban gyapjáért és húsáért tartotta. A tejtermelés, valamint a trágyanyerés is célja volt a tartásnak, de csak másodlagos.

A juhokat itt a települések alatti közeli, belső legelőkről májusban vagy júniusban távoli, pusztai legelőkre terelték, ősszel újra visszahozták őket a belső legelőkre. Vagy itt teleltek ki, vagy gazdájuk házánál. Az időjárás viszontagságai ellen a közeli legelőkön csak enyhelyekkel, karámokkal védték őket; háznál akolban teleltek. Télen takarmányt kaptak. A kosarazást a tarlólegeltetésnél alkalmazták.

A gyapjúkonjunktúra hatására e terület erősen reagált. Először is megnőtt a juhállomány. A 18. század végétől kezdődően és a 19. század első felében a Duna–Tisza közén erősödő ütemben előretört a „selyembirka”. A Tiszántúlon, Csongrád és Békés megyében ez nem ment végbe zökkenőmentesen. A jobbágyok néhol gátolni igyekeztek a nemes juhok terjedését. Azzal érveltek, hogy a magyar juhnak nagyobb hasznát veszik, mert fejni tudják, és gyapja mellett a bőrét ruházkodásukhoz felhasználhatják. A magyar juh betegségekre nem fogékony, amit a nemes juhról nem lehet elmondani. Ha egy legelőt a német birka (a nemes juh) megjárt – hangoztatták –, arra a magyar juh rá nem megy, külön legelőt kell neki tartani. Ezért például a Hortobágyon Angyalházán jelölték ki számukra a külön legelőt.

Harmadik területként, amely nagy juhtartásával az országos átlag fölé emelkedett, Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyét kell említenünk.

Ezen a területen, ahol németek, magyarok, szerbek és románok éltek egymás mellett, a juhtartás célja és módja is nemzetiségenként változott. A németek elsősorban gyapjáért, a magyarok, a szerbek és a románok gyapjáért, húsáért és bőréért vesződtek a juhokkal. A német lakosság tartotta a legkevesebb juhot. A magyar és a szerb jobbágyok tartásmódja az Alföldével egyezett.

A Krassó megyei román jobbágyok egy része, szintúgy az erdélyi juhosgazdák transhumán állattartást folytattak. Tavasszal és nyáron a nyájak a magyarországi, illetve az erdélyi hegyi legelőkön tartózkodtak, ősszel átterelték őket Havasalföldre, Moldvába és Besszarábiába, és ott teleltek. Nemcsak a tartásmód vall a terület juhtartásának igen extenzív jellegéről, hanem a tartott állatok racka fajtája is.

Miközben a földbirtokosok 1790 és 1848 között az egyhasznú, a gyapjút szolgáltató juhok tenyésztése felé haladtak, a jobbágyok állattartását továbbra is a több célú és extenzív juhtartás jellemezte.

Irodalom

Az állattenyésztésre az összefoglaló munkákon és az uradalomtörténeti műveken kivül: Éber Ernő, A magyar állattenyésztés fejlődése (Budapest, 1961); Gaál László, A magyar állattenyésztés múltja (Budapest, 1966); Szentiványi Béla, A piarista custodiatus gazdaságtörténete (Budapest, 1943) 283., 287.

  1. A marhák istállón tartására: Hetilap, 1848. január 18. (67.).
  2. A jászsági állattartásra: Fodor Ferenc, A Jászság életrajza (Budapest, 1942).
  3. A marhák ridegtartására Fényes 1836; a szállásokon folyó állattartásra Hofer Tamás, A Dunántúl településformáinak történetéhez (Ethnographia, 1955. 1–4); Hofer Tamás, A magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez (In: Műveltség és hagyomány. Szerkesztette Gunda Béla. Budapest, 1960); Andrásfalvy Bertalan, A Duna mente népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés befejezéséig (Tanulmányok Tolna megye történetéből VII. Szekszárd, 1975); Tálasi István, Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tíz éve /1945–1955/ (Ethnographia, 1955. 1–4); Tálasi István, A magyar nép anyagi kultúrája Európában (MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei, 1964. 1–4., valamint az ott idézett irodalom).
  4. A csikónevelésre, a minőség javítására ugyanott.
  5. A lovak igénybevétele szántóföldi munkára Fényes 1836.
  6. Az új sertésfajtákra lásd: Balogh 1965.
  7. A sertéstartás fő területeinek leírására ugyanott.
  8. Az uradalmak közt a gyapjútermelés tökéletesítése terén folytatott versenyre: Endrei Walter, A magyarországi textilmanufaktúrák a XVIII. században (Budapest, 1969).
  9. A juhtartás három fő területére: Fényes 1836; J. Podolák, Die Überwinterung auf den Salaschen in Berggebiete der Mittelslowakei; A. Paládi-Kovács, Die Schafhaltung der Grossfamilien bei den östlichen Palozen (In: Viehwirtschaft und Hirtenkultur. Szerkesztette L. Földes. Budapest, 1969); Szilágyi Miklós, A Nagykunság juhászata a XVIII. század végén (Ethnographia, 1968. 3); Tálasi István, A Kiskunság pásztorkodása (Budapest, 1936); I. Balogh, Formen der extensiven Viehhaltung auf den Puszten von Debrecen (In: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Szerkesztette L. Földes. Budapest, 1961); a székelyek juhtartására ugyanebben a kötetben Földes L., Esztena – Esztena Genossenschaft bei den Szeklern; Csetri Elek, Kelemen Benjamin, a haladó gazda (In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára. Kolozsvár, 1957).


A mezőgazdaságRuzsás Lajos
A terméseredmények Tartalomjegyzék A szőlő- és bortermelés