Az állattenyésztés fejlődése

A Múltunk wikiből

„Mindazon tényezők, melyek az utóbbi időszakban gabonatermelésünk nagymérvű terjedését fokozták, lényegesen korlátozták, szűkítették egyszersmind előbbi alapját marhatartásunknak”[jegyzet 1] – írta a lényegre tapintva az egyik kortárs 1868-ban. Valóban, az állattenyésztés és a földművelés között a már szinte monokultúráig fejlődő gabonagazdálkodás idején olyan ellentét bontakozott ki, amely csúcspontját éppen a hatvanas évek végén és a hetvenes évek első felében érte el. Az állattenyésztés és földművelés egyensúlya, amely a hagyományos állattartó-földművelő gazdaságok primitív egymásra utaltságából fakadt, a korszak kezdetén már nem, a modern mezőgazdaságban tudatosan kialakított egység a mezőgazdaság két nagy ágazata között pedig még nem jellemezte a magyar mezőgazdaságot az 1870 körüli években.

Az egység megbomlásának okát a legelő- és rétgazdálkodás alakulásában kell keresnünk.

A korábbiakban már láttuk, hogy a szénatermő területek részaránya 1367 és 1895 között 27 %-ról 23%-ra csökkent, betetőzvén a gyepterületeknek már a század első felében megkezdődött fogyását. Az 1870. évi kimutatás szerint az ország évi szénatermése, együvé számítva a réti és gyepszénát a „mesterséges” kaszálók termésével, nem érte el a 40 millió q-t. Egy jármos ökör táplálására a kortársak számítása szerint is 45 q széna kellett, az évi szénatermés így még az 1 milliót meghaladó ökörállománynak sem volt elegendő.[1] Az állatállomány egy része a téli hónapokban árpaszalmán, és még más, nem kellő tápértékű takarmányon tengődött, hiába idézgették a gazdasági szaklapok: „szalmás ökör – szénás ló – egy se jó.”[jegyzet 2]

Az állatállomány létszámát tekintve 1880 után kezd jelentősebben fejlődni.[2]

Az állatállomány száma Magyarországon (1870–1895)
Év Szarvasmarha Juh Kecske Sertés Méhkas Baromfi
1870 4 599 946 1 899 800 14 289 130 459 810 3 692 788 516 480
1880 4 597 543 1 826 083[jegyzet 3] 9 252 123 236 352
1884 4 879 038 1 748 859 10 594 831 270 192 4 803 639 743 204 32 916 668
1895 5 829 018 1 972 448 7 526 686 286 385 6 446 573 665 017 29 352 141

Az összesített adatok azt mutatják, hogy negyed század alatt előnyös szerkezeti változás ment végbe az állatállomány összetételében, mert csökkent a juhok és kecskék, és növekedett a szarvasmarhák száma. 1880-ig a szarvasmarhatenyésztés volt a magyar állattenyésztés Achilles-sarka. A szarvasmarha létszáma a század derekától fogva állandóan csökkent. A szarvasmarha sínylette meg legjobban a legelők és rétek feltörését. Hármas hasznosítása révén (hús, tej, igaerő) pedig az állatállomány legfontosabb része volt. Lassú (6,1%-0s) növekedése 1880 és 1884 között, majd a növekedés felgyorsulása 1884 és 1895 között (19,47%) arra utal, hogy a megbomlott egyensúly az állattenyésztés és földművelés közt kezdett helyreállni. A számszerű növekedés minden bizonnyal már a 70-es években megkezdődött volna, ha az évtized elején dühöngő keleti marhavész – a szarvasmarhatenyésztés legfélelmetesebb ellensége – meg nem tizedeli a gyenge takarmányozás miatt kis ellenállóképességű állományt. Kedvező változások következtek be az ivar szerinti és a fajta szerinti összetételben is.

A szarvasmarha hármas hasznával a korabeli mezőgazdaságban nem egyformán éltek. A tejtermeléssel a század első felében – fogyasztópiac híján – alig törődtek, a hízómarhát legelőkön, gulyában tartották, s lábon hajtották a piacra. Leginkább a szarvasmarha vonóerejét hasznosították jármos ökrökkel. Az ökrök fontosságát az 1870. évi állatösszeírás adatai is tanúsítják. Arányszámuk (26%) nem sokkal volt alacsonyabb mint a teheneké (38,4%), amelyeket igavonásra ekkor csak a nyugati határ mentén Sopron megyében használtak. A vonóállatként való hasznosításban az ökör és ló közötti „versenyfutás” csökkentette az ökrök szerepét. Ezért arányszámuk az 1880-as és 90-es években folyamatosan csökkent.

A vonóerő hasznosításának háttérbe szorulásával egyre nagyobb jelentősége lett a tejtermelésből származó haszonnak. Már a 70-es évek elején néhány gazdaság tejtermelésre rendezkedett be (a magyaróvári Akadémia tehenészete 1871-ben, a kisbéri uradalomé 1872-ben, Andrássy Aladáré Vecsésen 1875-ben stb.). Az igazi fellendülést a tejtermelésben a tejszövetkezetek megalakulása jelentette.[3] Az első tejszövetkezet Vas megyében, Szombathelyen alakult 1882-ben. A tejet nemcsak Szombathelyen, hanem Bécsben is értékesítették. Rövid néhány éven belül a Hortobágyon, Aradon, Kassán, Pécsett is alakultak újabb társulatok. A legnagyobb forgalmat a budapesti központi tejcsarnok szövetkezet bonyolította le, amely 1883-ban alakult, s napi tejforgalma rövidesen elérte a 30 ezer litert. A tejcsarnok szövetkezetnek 67 uradalom volt tagja, a fejőstehenek száma meghaladta a 4700-at. A 80-as évek végén már falusi tejszövetkezetek is alakultak, s 1886-ban eredménytelen kísérlet történt egy országos vaj- és sajtértékesítési szövetkezet létrehozására. A tejszövetkezeti mozgalom igazi kiszélesedése azonban a századfordulóra esik. A tejhasznosítás fejlődésében nagy lépést jelentett a fölözőgép feltalálása 1875-ben, amely lehetőséget teremtett a piactól távoli tejtermelésre is.

A szarvasmarha különböző hasznosítása vetette fel a század második felének leglényegesebb kérdését: a fajtaváltást.[4] A 70-es években még legelterjedtebb magyar szürke marha a táplálék szempontjából igénytelen, szívós, kiváló igavonó állat volt, de nem volt elég hízékony, s igen gyenge volt tejelőképessége. Az állattenyésztés szakemberei közül sokan meg voltak győződve, hogy megfelelő tenyésztéssel rossz tulajdonságai megváltoztathatók lehetnének, de ennek érdekében nem sok történt. A 19. század második felében egyre több szarvasmarhát hoztak be az országba Európa különböző tájairól a hazai fajták fel javítására, illetve egy új jellegű szarvasmarha-állomány kialakítására. Már 1880-ban kísérlet történt a magyarországi szarvasmarha-tenyészkörzetek elhatárolására (pirostarka, magyar és borzderes). A kísérlet annak a fejlődésnek a jele, amely az állatállomány fajta szerinti összetételében végbement.

1870-ben az állomány 17,3%-a tartozott a színes fajtához. A színes állomány területi megoszlása azt mutatja, hogy az ország középső megyéiben még a magyar szürke dominál. A színes állomány, amelyben nemcsak jól tejelő nyugati fajták és keresztezéseik voltak megtalálhatók, hanem az úgynevezett mokány riska fajta is, csaknem teljesen körülöleli tenyészterületével a magyar szürke elterjedési körzetét. A korszak végéig további eltolódás megy végbe a színes fajták javára. 1880-ban 22,4, 1895-ben pedig már 41,2% az arányuk. Az egyre szélesedő elterjedés és hazai keresztezések eredményeként a 80-as években már színes tájfajták is formálódóban vannak, mindenekelőtt a Tolna megyei bonyhádi tájkörzet, amely népies tenyészet formájában berni és szimentáli szarvasmarhák hatására alakult ki.

A szarvasmarha-, de általában az egész állatállomány számszerű fejlődése a 19. század második felében Európában lassúbb volt, mint a népesség fejlődése. 1885-ben 10%-kal kisebb volt az állatállomány aránya a népességhez, mint 1850-ben. Ugyanakkor a húsfogyasztás 40–42%-kal nőtt, így a kereslet és a kínálat között igen nagy feszültség keletkezett, amit a nyugati államok egyrészt az állatállomány, ezen belül különösen a szarvasmarha-állomány nagyarányú fejlesztésével, másrészt ugyanúgy, mint a gabona esetében, az import fokozásával akartak feloldani. A Kelet-Európával szemben fennálló importigényt Magyarország az adott helyzetben nem tudta kielégíteni, mert szarvasmarha-állományunk – amint láttuk – csak az 1880-as évek második felétől kezdett növekedni. A szarvasmarha-állomány stagnálása, illetve lassú növekedése azt eredményezte, hogy az ezer lakosra eső létszám Magyarországon is csökkent. 1857-ben még 400-on felül volt, 1870-ben már csak 340, 1880-ban 335, 1884-ben 342 volt, de 1895-ben ismét 366-ra emelkedett. A nagy népsűrűségű nyugati államokhoz képest (Olaszország: 170, Franciaország: 317, Németország: 384, Anglia: 277) ez jó aránynak tűnik, de a tej- és hústermelésre specializálódó északi államokhoz (Dánia: 747, Norvégia: 562, Finnország: 549), valamint az extenzív tartás révén még nagy gulyákkal rendelkező balkáni- és kelet-európaiakhoz képest (Bosznia: 644, Szerbia: 573, Románia: 372) már kevés. A fejlett európai államok közül csak Olaszországban alacsonyabb az 1 km2-re eső szarvasmarhalétszám (16,1) a magyarországinál (17,4), Németországban (29,2), Ausztriában (28,6), Franciaországban (21,7), Angliában (31,33) magasabb (1880 körül).

Az állomány területi megoszlása mind a 4 állatszámlálás időpontjában tulajdonképpen a takarmánytermő területekhez igazodik. A legnagyobb volt a szarvasmarhák 1 holdra eső aránya a Dunántúl nyugati részén, Zala, Győr, Vas, Sopron, Moson megyékben, valamint a Dél-Dunántúlon és Dél-Erdélyben, Fogaras, Csík és Szeben megyékben. Nyugat-Dunántúlról már a kortársak is azt írták: „egész Magyarországban itt van a legnagyobb és legszebb állattartás.”[jegyzet 4] A legrosszabb helyzetben a fő gabonatermő alföldi megyék voltak, igazolva a szemtermelés és a szarvasmarhatartás közötti ellentétet.

A tájegységek különbségei mellett 1884-ben és 1895-ben az üzemcsoportok szerinti eltéréseket is vizsgálni tudjuk. 1884-ben az összes állomány 77,6%—a volt a 200 holdon aluli – zömmel – parasztbirtokosok kezén, akik a mezőgazdasági területnek még felével sem rendelkeztek. A terület 52,7%-ával rendelkező nagybirtokosokra az állománynak csak 22,4%-a jutott. 1895-ben a 200 holdon felüli birtokokon volt található a szarvasmarha-állomány 20,36%-a, azaz 1884 és 1895 között a nagybirtok szempontjából a helyzet romlott. Az állattenyésztés legfontosabb ágában a fejlődés letéteményese tehát a parasztság volt, még akkor is, ha a tudományos igényű és alaposságú tenyésztés inkább a nagybirtokon folyt.

Elgondolkoztató, hogy a nagybirtok részesedése a jobb hasznosítású tarka állományból sem volt magasabb, mint az összállományból. A 200 hold alatti kisbirtokosok kezén volt a színes szarvasmarháknak 1884-ben 80,53%-a, azaz a részesedés még magasabb volt, mint a teljes állomány esetében. A nagybirtok termelési feltételeit tekintve azonban azt is figyelembe kell vennünk, hogy az üzemi géppark jelentős részét még 1895-ben is állati erővel hajtott gépek jelentették s ehhez a magyar szürke ökör kiválóan megfelelt. Mindez azonban nem változtat azon az alapvető tényen, hogy a kisbirtokon az állatsűrűség a szarvasmarha esetében lényegesen magasabb volt, mint a nagybirtokon.

A szarvasmarha tejhozamáról összesítő adataink a korszak elején még nincsenek. A kortársak 700–800 literre becsülték az átlagos évi hozamot, de figyelembe kell vennünk, hogy a teheneknek csak mintegy kétharmadát fejték. Ez is jelentős előrehaladás a század első feléhez képest, amikor a jobbágyparasztok teheneinek hozama az adóösszeírók szerint csak 400–500 liter volt. 1895-ben az egy tehénre eső évi fejési átlag 752 liter volt. Ha azonban nem a teljes tehénállományt, hanem a borjazott s így ténylegesen fejt teheneket vesszük figyelembe, a fejési átlag eléri az évi 1000 litert is.[5]

Fontosságát tekintve a szarvasmarhatartás után a lótenyésztés következett. A ló jelentősége a szállításban a vasút kiépülése után sem csökkent, sőt inkább növekedett. A rövidebb távú szállításban, a vasúti rakodóhelyek megközelítésében a lófogatok nélkülözhetetlenek voltak. A vasút a legelmaradottabb körzeteket is kimozdította a naturális gazdálkodásból, a piacra termelés pedig mindenütt megnövelte a szállítás jelentőségét. A csökkenő ökörállomány mellett a ló munkaállat szerepe is nőtt, a századforduló előtt olyan tájakon is terjedt a ló használata, ahol korábban csak ökörrel szántottak.

Nagy szerepe volt a lótartásnak a hadseregben. Katonai érdekek játszottak közre abban, hogy a lónemesítés ügyét az államhatalom már a 19. század elején felkarolta. A mezőhegyesi, bábolnai és kisbéri állami ménes mellett a 70-es évek derekán hozták létre a fogarasit. A paraszti lótenyésztés fellendülése párhuzamos volt a szarvasmarhatartás fajtaváltásával. A magyar szürke állomány csökkenésével kisebbedett az igavonó ökrök száma, mert a színes fajták nem voltak olyan alkalmasak igavonónak, mint a magyar szürke. A kieső ökrök helyét a lovak foglalták el.

Létszámát tekintve valószínű, hogy 1870-ben minden idők legnagyobb juhállományát találjuk meg Magyarországon.[6] A század első felében még „arany lábakon” járó juh azonban a 70-es–90-es években már távolról sem biztosított olyan nagy jövedelmet, mint korábban. A juh hasznosításában a fő szerepet a gyapjú, illetve a gyapjúval együtt kikészített bőr játszotta, még a hagyományos durvagyapjas fajtáknál (racka, cigája) is. A gyapjúhoz képest a juhtej és -hús csak a magashegyvidéki körzetek hagyományos juhtartó gazdaságaiban volt fontos. Itt ugyan a juhtej, főleg azonban a belőle készült sajt, gomolya és túró a néptáplálkozás fontos eleme volt, a juhtejkészítmények szerepe a magyarországi táplálkozásban általában mégis sokkal kisebb volt, mint a nyugati államokban.

A gyapjú elsődlegessége miatt a külföldi piac ingadozásait a juhtenyésztés nagyon megérezte (a hazai textilipar elmaradottsága miatt a gyapjú nagy részét külföldi piacokon értékesítették). A gyapjúpiac alakulását, mint láttuk, a 70-es évektől kezdve a nagyarányú áresés jellemezte. A gyapjútermelésre alapozott magyarországi juhtenyésztés nem bírta a versenyt az olcsó és nagy tömegben szállított ausztrál gyapjúval. Ezt tükrözi az állomány gyors csökkenése is.

A juhtenyésztés hanyatlását okozta a növénytermesztés struktúrájának – korábban már elemzett – átalakulása is. A gyeplegelők feltörése, az ugarlegelők felszámolása s a közös tarlólegeltetés lehetőségeinek eltűnése a tagosítások előrehaladásával, a juhtartást létalapjában támadta meg. A juhtenyésztés körzetei visszaszorulóban voltak a megmaradó nagy pusztai legelőkre s a magas hegyvidékek havasi legelőire.

A fajtaváltás a juhok esetében 1870-ben előrehaladottabb volt, mint a szarvasmarháknál. Az állomány 31,4%-a finomgyapjas nemesített fajta volt, 1880-ig arányuk 65,9%-ra nőtt, majd 1884-re 65,2, 1895-re 53,2%—ra csökkent. A merinó állomány arányának növekedése, majd csökkenése sajátos, de nem megmagyarázhatatlan folyamat. A gyapjúpiac dekonjunktúrája elsősorban a nemesített állományt érintette. 1884 és 1895 között például a durvagyapjas fajták létszáma csaknem változatlan maradt, miközben a merinók száma 2 millióval csökkent a gyapjúárak zuhanása miatt. Az elmondottak igazolódnak a területi változások vizsgálatában is. Az Alföld és a Dunántúl leghíresebb nemesített juhot tenyésztő megyéiben (Baranya, Somogy, Csongrád, Hajdú) 1884–95 között csökkent, a racka juhot tenyésztő megyékben (Máramaros, Hunyad stb.) nőtt az állomány. A területi megoszlás éppen ellentétes képet mutat, mint a szarvasmarháknál. A merinó juhászatok a hegyvidéki megyékben sokkal kevésbé terjedtek el, mint a Dunántúlon és az Alföldön. Erdélyt majdnem teljesen érintetlenül hagyta a merinói láz. A merinó állományban a század első felében kezdődő nemesítések hatására az elektoral-negretti játszotta a vezető szerepet. Ez is mutatja a gyapjúhasznosítás elsődlegességét, mivel e fajta finom gyapjújával tűnt ki a merinó változatai között is.

A század második felében azonban már jelentkeztek az elektoral tenyésztés hibái is. A szinte „légies” juhokon kiütköztek a túltenyésztettség jelei. A piac igénye is megváltozott. A gyapjúfeldolgozás technikájának javulásával a durvább gyapjúból is lehetett jó szövetet készíteni s a gyapjúárak a különböző minőségi osztályok között kiegyenlítődtek. Érdemesebb volt tehát durvább, de nagy tömegű gyapjút adó fajtákat tenyészteni, mint a finomgyapjas elektorált. A már végbement fajtaváltáson belül újabb tenyészirányok alakultak ki, amelyek nagyobb testű és így több, de durvább gyapjút adó fajták kitenyésztésére irányultak. Ebben az újabb váltásban a szász elektorál birka helyét a francia rambouillet-keresztezések foglalták el. Az 1880-as években megjelentek Magyarországon az angol húsjuhok is, egy új tenyészirány első képviselőiként. Pár évvel később Somogy megyében francia húsmerinó importjával is próbálkoztak, a húsjuhtenyésztés azonban még a kezdetek kezdeténél tartott.

Míg a szarvasmarha a kisbirtok, a juh tipikusan a nagybirtok állata volt, a nagyüzemek részesedése a juhállományból jóval nagyobb volt, mint területarányuk. 1884-ben az egész juhállomány 59,3%-a, 1895-ben 50,8%-a tartozott a nagybirtokhoz.

1870-ben még igen jelentős volt a kecskeállomány. A „szegény ember tehenének” száma 25 év alatt csaknem felére csökkent, kifejezve ezzel az életszínvonalban bekövetkező emelkedést. A kecskeállomány 93,3%-a kisbirtokosok tulajdona volt.

A sertés a szarvasmarhához és a kecskéhez hasonlóan szintén a kisbirtok állata volt (részesedése 1884-ben 70,2%, 1895-ben 77,4%), bár éppen a vizsgált korszakban cukorgyárak, malmok, tejcsarnokok melléktermékeinek hasznosítására számos sertéstenyésztő nagyüzem született. A húsfogyasztás szerkezetében a múlt században a sertéshús még nem játszott olyan döntő szerepet, mint ma. A sertés hasznosításában a zsírra rendszeresen csak a nagyobb városok vágóhídjai dolgoztak, a lakosság nagy többségét alkotó falusi népesség ritkán vásárolt sertéshúst, táplálkozásában a füstöléssel tartósított hús is csak alkalmanként szerepelt, egész évben fogyasztott azonban szalonnát, amelynek tartósításában szintén a füstölés és a sózás játszotta a főszerepet.

A sertéstartásban a 19. század derekán már lejátszódott egy fajtaváltás: a balkáni eredetű mangalica az 1870-es évekre kiszorította a tenyésztésből az ősi magyar szalontai és bakonyi fajtákat. A 70-es években a hússertések megjelenésével új tenyészirány kezdődik, amelyet 1873-ban a sertéstenyésztők értekezlete is támogat. A hússertések aránya 1884-ig a teljes állomány 10%-ára, 1895-re 13%-ára nő. a tenyészirányt azonban továbbra is a zsírsertésnek tekinthető mangalica határozta meg.

A nagyállatok mellett nem lebecsülendő értéket jelentettek – különösen a parasztgazdaságok számára – az aprójószágok. Az első baromfi-összeírás 1884-ben volt Magyarországon. A 32,9 milliós (1895-ben 29,3 millió) állományból több mint 65% esett a tyúkokra és 16%-a ludakra, Az állomány többi része kacsák, galambok és pulykák között oszlott meg. Nagy fejlődés tapasztalható 1870 és 1884 között a méhészetekben. A kaptárak száma több mint 70%-kal nőtt. A baromfi jelentősége az exportban is igen nagy volt, nem elsősorban a húsnak, hanem a tollnak és a tojásnak volt biztos osztrák piaca.

Az állatállomány területi megoszlásának vizsgálata lehetőséget nyújt annak megállapítására, hogy az állattenyésztés és földművelés összhangjára épülő intenziválódásnak hol voltak meg leginkább a feltételei. Az összehasonlítás érdekében számosállatra redukált (1 számosállat: 1 szarvasmarha, 1 ló, 4 sertés, 10 juh, 15 kecske) állomány meghatározó elemét a szarvasmarhák alkották. A számosállatra átszámított állomány 1870-ben 8 620 113, 1884-ben 8 922 392, 1895-ben 10 190 740 darab volt. A növekedés 1870-től 1884-ig 3,5%, 1884 és 1895 között 14,2% volt.

Az intenzív irányú átalakulás kezdetére az összállomány növekedésén túl a szarvasmarha-állomány arányának növekedése is utal (a számosállat létszám egészén belül 52%-ról 56,1%-ra, illetve 1895-ig 57,2%-ra).

A számosállatra redukált állomány megoszlásának eltérései, a gazdálkodás eltérő jellegének megfelelően elég nagyok. A magas állatsűrűségű körzetek már 1870-ben kirajzolódnak. A Dunántúl már ekkor is az országos átlag (30,7/km2) fölött van. Feltűnő az alföldi és a középső felvidéki megyék alacsony aránya. 1884-ig az országos átlag 31,8-re nőtt négyzetkilométerenként. Ezt az átlagot csak a két körzet: a Dunántúl (37,9) és a Tiszántúl (31,6%) megyéi haladták túl, illetve közelítették meg. A legkisebb volt az állatsűrűség az erdélyi megyékben (27,0). Az állatsűrűség 1895-ig tovább növekedett 36,12 db számosállatra km2-enként. A tájegységek között azonban lényeges eltolódások nem következtek be, továbbra is a Nyugat- és Dél-Dunántúl (Vas, Zala, Sopron, Somogy) marad a legnagyobb állatsűrűségű terület.

A szántóföldi növénytermelés és az állattenyésztés struktúrájának vizsgálata egyaránt azt mutatja, hogy – különösen a 80-as években – előrelépés történt a belterjesség felé, nőtt a nagyobb ráfordítást igénylő kapások és takarmányfélék vetésterülete, az „intenzívebb” állatfajok közül a szarvasmarhák aránya, azok között is a színes marháké. A területi vizsgálatok pedig azt mutatják, hogy ez a tendencia különösen erős volt a Dunántúlon és a Felvidék nyugati megyéiben.

A kezdődő átalakulás jelei azonban nemcsak a növénytermelés és állattenyésztés struktúrájában, hanem technikájában is megfigyelhetők.

Lábjegyzetek

  1. Gazdasági Lapok, 1868. 383.
  2. Falusi Gazda, 1873. 35.
  3. 1883
  4. Falusi Gazda, 1873. 15.

Irodalom

Az állattenyésztésről összefoglalóan: Gaál László, A magyar állattenyésztés múltja (Budapest, 1966); Éber Ernő, A magyar állattenyésztés fejlődése (Budapest, 1961); Bocsor Géza, A magyar tarka marha (Budapest, 1960).

  1. Az ökrök takarmányszükségletére: Gazdasági Lapok, 1873. 105. oldalán.
  2. Az állatlétszám alakulására: Magyar Statisztikai Évkönyvek; Matlekovits idézett műve; A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. III. (Magyar Statisztikai Közlemények. Új Folyam XXIV.).
  3. A tejszövetkezetekre: Vörös Antal, A tejgazdaságok kialakulása a Dunántúlon 1880–1895 (Agrártörténeti Szemle, 1965. 4.); Pirkner János, Szarvasmarhatenyésztés és tejgazdaságMa (In: Magyarország földmívelése 1896).
  4. A szarvasmarha fajtaváltására: Király István, A bonyhádi tájfajta szarvasmarha kialakulása (Agrártörténeti Szemle, 1965. 4.); Ugyanő, A szarvasmarha-tenyésztés fejlődése Tolna megyében (1848–1944) (Agrártörténeti Szemle, 1968. 3–4).
  5. A tejhozamra: Fellner Frigyes, Ausztria és Magyarország nemzeti jövedelme (Budapest, 1916).
  6. A juh- és sertéstenyésztésre: Rodiczky Jenő, Juhtenyésztés (In: Magyarország földmívelése 1896); Dorner Béla, A sertés Magyarországban (Budapest, 1908).


A mezőgazdasági termelés eredményei és ágazati rendszere
A szántóföldi növénytermelés szerkezete és növekedése Tartalomjegyzék Az agro- és zootechnika fejlődése