Az álmosdi csata

A Múltunk wikiből
1604
október 15. Álmosd és Diószeg között Bocskai Istvánnal szövetséges hajdúk vereséget mérnek Belgiojoso főkapitány csapataira.
október 16. Bocskai hajdúi élén bevonul Debrecenbe.

Dampierre 2500 lovashajdúja magyar viszonylatban a legértékesebb katonaelem volt, szinte egyenrangú a legjobb császári lovassággal. Jobbat Bocskai sehol sem kaphatott volna, s később sem kapott, de csak akkor használhatta fel őket a siker reményében, ha meg tudja akadályozni az adorjáni táborban nem egészen ezer lovasával, ezek közt is megbízhatatlan 600 magyarral magára hagyott Belgiojosót abban, hogy a két irányból közeledő Petz és Cavrioli csapataival egyesüljön, és 10 ezer főnyi túlerejét érvényesítse. Cavrioli 5 ezer vallon, rác és székely katonája számban nagyobb, harcértékben azonban kisebb erőt képviselt, mint Petz 2 ezer német gyalogosa, 1200 sziléziai lovasa és 9 ágyúból álló tüzérsége. Éppen ezért választotta meg okosan Bocskai a Petz elleni támadás időpontját: az Álmosdot 1604. október 14-én éjféltájban elhagyó menet az Ér diószegi hídján való átkeléssel volt elfoglalva.

A gyalogság és tüzérség oldalának és hátának fedezésére rendelt sziléziai lovasok fegyelmezetlenül előretörtek a hídon, hogy Adorjánban jobb szálláshelyet biztosítsanak maguknak, hátrahagyva magát Petz ezredest is, aki az ágyúk átvontatását személyesen akarta ellenőrizni. Ezt a kedvező pillanatot használta ki Bocskai, s az utat szegélyező erdőben elrejtőzött hajdúit támadásra indította. Egy részük a császári gyalogságra rontott, más részük Petzet és lovasait rohamozta meg. A hídon nehezen visszaözönlő sziléziaiak képtelenek voltak egész erejüket egyszerre bevetni, s kis csapatokban estek áldozatul a hajdúk öldöklésének, vagy fulladtak az Ér mocsaraiba. Mikor azután a sebesült Petzet a hajdúk elfogták, negyven életben maradt lovasa Adorjánba vágtatott a vészhírrel. Ezalatt a gyalogságnak sikerült szekérvárba elsáncolnia magát, s heves tűzharc kezdődött, amit azonban a császáriak lőportartályának véletlen felrobbanása megrövidített. A füst és a zűrzavar kihasználásával a hajdúk betörtek a szekérvárba, és lekaszabolták az ellenállókat, a menekülők nagy részét pedig, aki nem veszett a mocsárba, a környékbeli parasztok verték agyon.

Belgiojoso akkor érkezett lovasaival és Cavrioli 2 ezer vallonjával a helyszínre, mikor a lőporrobbanás bekövetkezett. A hajdúk elkövették azt a vigyázatlanságot, hogy a hidat nem rombolták le, s így Belgiojoso átkelhetett rajta, sőt hadrendbe állíthatta katonáit. Ha támad, talán megfordíthatja a csata sorsát, de vagy nem bízott a vallonokban, akiket maga is garázda, szemét népségnek tartott, vagy túlbecsülte Bocskai erejét, mert tétlenül kivárta, hogy a hajdúk, úgyszólván a szeme láttára lemészárolják gyalogosait, beszögezzék ágyúit, s foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonuljanak. Azután visszatért Adorjánba, s levélben tudatta Mátyás főherceggel, hogy miért nem küldi a sürgetett segítséget Bastának, sőt maga kér támogatást. Eleinte arra gondolt, hogy Szatmárra vonul, s elvágja Bocskait az őrizetlenül maradt Erdélytől, de azután fontosabbnak tartotta, hogy 3 ezer málhás szekerét biztos helyre menekítse, s ezért Váradra vette be magát. Innen írta meg Bocskai „nagyvéletlen árultatását”[1] Báthori Istvánnak, kérve őt arra, hogy katonáival siessen Rakamazra. De az ecsedi oligarcha titokzatosan hallgatott: egyelőre egyik félhez sem kötelezte el magát. Így tett Rákóczi Zsigmond és Csáky István is, akik a távoli Makovica és Sáros váraiba zárkóztak. Az öregek óvatoskodásával nem törődve, a fiatalok, Homonnai Bálint és sógora, Mágochy Ferenc a Szikszón gyülekező vármegyei hadak élén türelmetlenül várták, hogy Bocskaihoz csatlakozhassanak. Erről mit sem tudva, Belgiojoso úgy döntött, hogy maradék seregével valahogyan átvágja magát Tokajba, s egyesül a császárhűnek képzelt vármegyei hadakkal, mert Bocskainak a székelyekhez írott leveleit elfogva, most már ez utóbbiakban sem bízhatott.

Bocskai, bár tudhatta, hogy a császáriak erdélyi hadainak nagy része Cavriolival, Sennyey Pongráccal és Kornis Boldizsárral, a legtekintélyesebb erdélyi tanácsurakkal együtt, Belgiojoso segítségére ment, mégsem indult Erdélybe, talán mert nem akarta oda hátán vinni az ellenséget és két tűz közé kerülni, vagy – s ez látszik valószínűbbnek – nem akarta cserbenhagyni a felső-magyarországiakat. Debrecenbe húzódott, s onnan figyelte Belgiojoso mozdulatait. Mikor azután megbizonyosodott, hogy a főkapitány október 23-án elhagyta Váradot és Tokaj felé igyekszik, utána küldte hajdúit, akik a rakamazi átkelés során alaposan megfogyasztották a császáriakat, levágva az Erdélyből jött rácok java részét. Átvergődve a Tiszán, Belgiojoso megdöbbenéssel értesült arról, hogy a szikszói tábor Bocskaihoz pártolt. Most már csak a menekülésre gondolt. Miután a székelyek elhagyták, a sziléziai lovasok maradványával és az erdélyi vallonokkal Kassára igyekezett, a város azonban nem fogadta be, hiába ígért a protestáns polgároknak templomot. Végül is Szepes várában talált november elején menedéket, az akkor még császárhű Thurzó Kristófnál. Onnan próbálta maga mellé állítani a környékbeli vármegyéket, ezek azonban szóba sem akartak vele állni, amíg el nem bocsátja a hírhedt vallonokat. Azt, mint maga mondotta, annál szívesebben meg is tette, mert a vallonok egész idő alatt egyszer sem vállaltak csatát az üldöző hajdúkkal. Hadseregét így maga oszlatta fel, viszont a Bocskai elleni felkelésre ezen az áron sem tudott egyetlen embert sem rávenni – írja jelentésében. Valahogyan rábeszélte az eperjesieket, hogy fogadják be a maradék sziléziai lovasokat, ezek azután éppen eleget hallhattak az előzményekről az ottani német polgároktól ahhoz, hogy – maguk is protestánsok lévén – felmondják az engedelmességet, és önkényesen hazavonuljanak. Otthagyták Belgiojosót a közvetlen parancsnoksága alá tartozó elit lovasai is, és 30 emberével meg Thurzó katonáival közel egy hónapig állta a hajdúk ostromát, míg végül az odaérkező Basta kiszabadította szorongattatásából.

Lábjegyzet

  1. Ugyanott 384.

Irodalom

Az álmosdi csatának a korábbiaktól eltérő leírása: Benda KálmánKenéz Győző Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharc első hónapjairól (A debreceni Déri Múzeum kiadványai (A debreceni Déri Múzeum Évkönyve) 1969–1970) című már idézett közleményén alapszik.


„Magyari szabadulás”
A hajdúk reményei Tartalomjegyzék Hajdúk és prédikátorok királya