Az értelmiség (A magyarországi társadalom)

A Múltunk wikiből

A modern értelmiségi réteg kialakulásában a döntő tényező a gazdaság már a 18. század utolsó harmadától észlelhető és erősbödő igénye. A mezőgazdasági árutermelés és ráépülve a modernizálódó szállítás s ennek nyomán a kereskedelem, majd a tőkés ipari vállalkozás irányítása, működtetése – a tőkés viszonyok megjelenése kapcsán előálló új konfliktusok adminisztrációja és az ugyancsak e viszonyokra felépülő polgárosodó életmód, az urbanizáció igényei –, mindezek továbbfejlesztésének biztosítékaként a lassan differenciálódó és kiterjedő hatékony oktatás, egyre több szakembert kezdett igényelni. Erre az igényre pedig – és a modern értelmiség kialakulásának ez a másik döntő tényezője – egyre határozottabb válasz is érkezik a társadalomnak abból, a 18. század közepe óta egyre növekvő rétegéből, melynek tagjai már a szellemi munka végzésére készülnek fel, és jelennek meg előbb a középfokú tanintézetekben, majd a magasabb képzést, szakképzést nyújtó intézményekben is. E réteg soraiban viszonylag jelentős részben már új, a feudalizmus értelmiségének hagyományos utánpótlási forrásain: a nemességen és a városi polgárságon kívül álló társadalmi rétegek is szerephez jutnak. Hiszen már II. József rendelkezései, amikor a tudományos igényű képzést nyújtó pályákat is megnyitják a paraszti-kispolgári rétegek előtt, számos adat tanúsága szerint sokkal inkább egy meglevő igény, sőt kibontakozó folyamat szentesítését, mintsem új viszonyok kezdeményezését jelentették. Az értelmiség megerősödése és kibontakozása így egyrészt a már csak általa ellátható új funkciók, másrészt az e funkciók ellátására kész új társadalmi erők megnövekedése révén a feudális rendszer mélyülő válságának kétszeresen is egyre erőteljesebb jele és egyszersmind tényezője is lesz.

A kortársak –amint ez majd 1848-ban, a képviselő-választói jogosultság meghatározásánál meg fog fogalmazódni – „a tudorok [ez alatt itt az orvosdoktorokat értve – V. K.], sebészek, ügyvédek, mérnökök, academiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítók”[1] rétegét tekintették értelmiséginek.

E pályák személyi állományának képzése során 3 hazai egyetemi kar adott ki okleveleket: a római katolikus teológiai, a jogi és az orvosi. A többiek esetén, amennyiben ezt megkövetelték, részben az egyetemhez csatlakozó tanfolyamok, részben akadémiai rangú állami, egyházi, olykor ezekkel egyenrangúnak elismert magánintézmények (egyes esetekben középfokú iskolák) voltak jogosultak bizonyos képesítő oklevelek kiadására. Egyes szakterületeken külföldi diplomákat is elismertek, az akadémiai művészi képesítést pedig egyedül a bécsi művészeti akadémián elnyert diploma igazolhatta.

Az értelmiség fogalma korszakunkra tehát nagyrészt már pontosan, meghatározható, objektív képesítéshez kötött foglalkozásokhoz kapcsolódott. Az értelmiség mindezen csoportjaiban a létszám korszakunkon át végig tartó, többé-kevésbé jelentős –bár nem minden csoport esetén egyenletes arányú – emelkedése attól függött, mennyire tette lehetővé az egyes csoportok bekapcsolódását a fejlődés tendenciáiba funkciójuk időszerűsége.

A lelkészi pálya számára ebben az értékrendszerben (a tömegek egyelőre rendíthetetlenül vallásos világképe miatt a társadalom által változatlanul igényelt hagyományos funkcióin túl) az a tevékenység ad újabb súlyt, amit a lelkész a társadalomban a feudalizmus válságával most különösen kiélesedő konfliktusok értelmezése révén, azoknak e világkép kereteibe való beillesztésével, s így a fennálló viszonyok stabilizálásával betölt. Hagyományos, sőt utóbbi vonatkozásában éppenséggel a fejlődés. ellen ható funkció ez. De a feudalizmus válságának sajátos ellentmondásai itt is érvényesülnek, s ezek keretében a lelkész tevékenységében is egyre nagyobb szerephez jutnak a népet pozíciója révén a gazdasági fejlődés és az államérdek igényelte praktikus ismeretek megszerzésére is befolyásolni képes modern feladatok. Az ügyvédek és általában a valamilyen jogi képzettséget igénylő állást betöltő közhivatalnokok számának növekedésében (utóbbiaknál) az állami végrehajtó hatalom természetszerű erősítése, (előbbieknél) a feudalizmus és intézményei válságára nem kevésbé jellemzően, a jogi útra terelődő konfliktusok: birtokperek, úrbéri ügyek roppant megszaporodása játszotta a döntő szerepet. A mezőgazdasági árutermelés igényének közvetlen hatása érvényesült abban, hogy a gazdatisztek képzésébe immár bekapcsolták (a korábbi, elsősorban munkaszervező funkció mellé) az agrár természetű szakmai ismereteket. Ennek megfelelően (és jellemzően) a mezőgazdasági szakoktatás elsősorban nagybirtokosok magánvállalkozásaiként létesült intézmények létrehozásával járt együtt. Az árutermeléssel összefüggő igények szaporítják meg a birtokperekben és főleg az úrbéri perekben egyre jelentősebbé váló földméréssel, s általában a kultúrmérnöki teendőkkel (vízszabályozás, lecsapolás, egyszerűbb mezőgazdasági építészeti feladatok) foglalkozó szakemberek számát. Ez azután az őket képző korábbi, elsősorban kamarai feladatokra profilozott intézménynek szorosan vett műszaki szakmai ismereteket oktató intézetté (Institutum Geometricum) való átalakulásával járt együtt. Az állami monopóliumként fejlesztett nemesércbányászatban és a hatalmas kamarai erdőbirtokokon végzendő szakszerű gazdálkodás igényei a bányamérnöki és az erdőmérnöki képzés fejlesztésében, illetve létrehozásában, új értelmiségi elemek kialakulásában tükröződtek. A sajátosan gépészeti, felsőfokú szakemberek képzésére irányuló, a gépi nagyipar megjelenését feltételező igények azonban egyelőre még nem elég erősek, s így az 1846-ban felállított József Ipartanodának csak egyik osztálya foglalkozott – s elég alacsony fokon – ilyen szakemberek képzésével.

A demográfiai helyzet ismeretében nem meglepő, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés kibontakozásával megnövekedtek a közegészségügyi igények, emelkedett az orvosok, majd a gyógyszerészek száma is. Figyelemre méltó az erősödő differenciálódás az orvosdoktorok és a felcserek rétege között. Az utóbbin belül kísérlet történt a fokozott szakosításra: a sebészmesteri mellett ekkor alakultak ki a fogászmesteri, szemészmesteri, szülészmesteri tanfolyamok. Növekedett a pedagógusok iránti kereslet is. A társadalmi szerkezet mégoly lassan haladó átalakulása is nemcsak az értelmiségi jellegű szakképzettséget igénylő pályák körét bővítette, s ezzel a felső- és középfokú szakoktatás iránti igényt növelte meg, hanem (s talán még erősebben) fokozta az igényt az alsófokú oktatók, a tanítók iránt is.

Így azután ezrek számára nyílt meg az értelmiségi pályák felé vezető út. Az értelmiséggé válás falusi-kisvárosi szintről eddig egyetlen járható útja – a papi pálya – mellett most feltárultak, az iskoláztatás minden egyházi befolyásoltsága ellenére is, a világi értelmiséggé válást ígérő pályák lehetőségei. A fejlődéshez közvetlenül tapadó igények mellett, azok sodrásában kialakultak más kulturális igényeket szolgáló területek is: a sajtó, az irodalom, a képzőművészet, a színház, a zene stb. Mindezek 1790 és 1848 között kezdik megteremteni a maguk –a valóságot a kultúra e sajátos eszközeivel kifejezni képes – értelmiséget.

Az értelmiség számszerű alakulására csak kevés és bizonytalan adattal rendelkezünk. Az egyházi rend létszáma korunkban már csak csekély mértékben növekszik: mindvégig körülbelül 20 ezer körül mozog; ezen belül a protestánsok száma a türelmi rendelet nyomán még nő, míg a katolikusoké (számos szerzetesrend feloszlatása folytán is) csökken. Az ügyvédi gyakorlatot folytató személyek száma az 1840-es évek közepén a Magyar Királyságban körülbelül 4100, Erdélyben 600–800 fő körül járt. Ez a szám korszakunkon végig tartó gyors növekedés eredménye. Míg a 18. század utolsó éveiben Pesten a királyi tábla még csak évi átlagban 90 ügyvédi diplomát adott ki, addig az 1840-es években már átlag 517-et. A központi kormányszervek (helytartótanács, kamara) központi személyzetének és a vármegyei (részben ugyancsak ügyvédi diplomához vagy legalábbis jogvégzettséghez kötött állású) hivatalnokoknak a száma ugyanezen időközben körülbelül 7500-ról 10 ezerre emelkedett (ehhez számítva még az 1840-es évekre körülbelül 4000 falusi jegyzőt). A keszthelyi Georgikonban és Magyaróvárott 1848-ig körülbelül 2200 hazai hallgató fordult meg; az Institutum Geometricumnak 1765 és 1848 között körülbelül 1400 hallgatója volt; a selmeci Bányászati Főiskolán 1800–1801-ben 25, 1847–1848-ban azonban már 116 hallgató tanult. Az orvosok és sebészek együttes száma az 1840-es évekig mintegy 2800-ra emelkekedett, Erdélyre azonban ebből csak körülbelül 260 jutott, köztük is 143 a sebész. A pesti egyetem, a négy királyi akadémia és a középiskolák oktatóinak összlétszáma nem sokat változott: 1790 és 1845 között 775-ről csak 879-re nőtt, bár ebbe nem számították be a visszaállított szerzetesrendek lelkészi státusú tanárait. Erdélyben a negyvenes évek elején is csak mintegy 180–190 tanárról emlékeznek meg a források. Ehhez képest viszonylag nagy volt a tanítók létszámának emelkedése. 1790 és az 1840-es évek között a Magyar Királyságban számuk 6200-ról 9300-ra nőtt; az 1840-es években Erdély tanítóinak létszámát 1000-re becsülték. A nem oktatói funkciójú kulturális területeken az értelmiség létszáma templomi zenészekkel és vándorszínészekkel együtt legfeljebb 1000 körül mozoghatott.

A mind erősebb áramlást az értelmiségi foglalkozások iránti szükséglet növekedésével megszaporodó állások felé számszerűen lemérni igen nehéz, hiszen a számba jöhető pályák közül éppen a legnagyobb számú munkahelyet kínálók (tanító, jegyző, írnok és általában a hivatali kezelő személyzet) esetén, legalábbis a harmincas évekig, nem feltétlenül követelték meg a főiskolai s a még kevésbé meghatározott középiskolai képzettség okmányszerű igazolását. Ám csak az állásokhoz megkívánt általános intellektuális szintből kiindulva is, az igény növekedésének általános erejét a középiskolák számának az algimnáziumokig lemenően végbement növekedése valamelyest érzékeltetheti, bár ez a létező munkahelyeknek szükségképpen csak kisebbik – igaz, elsősorban az értelmiségi jellegű – hányadára készített elő. Az igény növekedését ugyanakkor jól érzékelteti az uralkodó osztálynak az az aggodalma is, mely az értelmiség már korán érezhetővé váló túltermelésével, a népességnek „a felsőbb iskolák látogatására irányuló szerfelett erős hajlamával”[2] (mint 1791-ben a rendszeres bizottsági munkálat alapján készített törvényjavaslat nevezi) szemben jelentkezik. Az értelmiségi pályákra tódulók száma ugyanis nagyobb volt, mint amit a kialakulóban levő új gazdasági-társadalmi szerkezet fel tudott venni, s a továbbtanulók számát a második Ratio Educationis által életbe léptetett színvonalemelés sem csökkentette. Sőt az ügyvédek száma is nőtt, annak ellenére, hogy szigorították a magasabb egyetemi vagy főiskolai évfolyamba lépés feltételeit. 1841-ben Széchenyi A kelet népében arról írt, hogy „annyi sokat tanult és mégis annyi egészen haszonvehetetlen ember”[3] él Magyarországon. Ezzel összefüggésben keveredett vitába Kossuthtal, Vörösmartyval, Eötvössel a népoktatás kiterjesztésének szükségességéről. Eltérő következtetéseik ellenére a tény kétségtelen: „minden hivatal, minden helyzet [állás –V. K.] évekig várakozó, ingyen szolgáló, didergő s koplaló, a munkás napszámos sorsát irigylő gyakornokok- és aspiránsokkal van tele, … egy tömeg iskolavégzett ember … nem találva munkát, nem tudva hová hajtsa fejét, hol fog találni holnap eledelt, kóborog szerte az utcákon” – panaszkodik 1843-ban a Pesti Hírlap cikkírója.[4] S a publicista szavait egyes korabeli álláspályázatok fennmaradt dokumentumai hitelesítik: szegényes és rosszul fizetett állásokra nagyszámú, magas képesítésű, széles nyelvismeretekkel rendelkező pályázó jelentkezett. A főhatóságok egészen alacsony írnoki, kezelői állásaiban is nemegyszer találkozunk hites ügyvédekkel – akik éppenséggel egy vagy több megye táblabírái –, sőt az Akadémia tagjaival is: például Gaál Józseffel, aki a helytartótanács számvevőségén számjegyző; Podhradszky Józseffel, a történésszel, 3 vármegye táblabírájával, aki számtiszt a kamaránál; Lassu Istvánnal, a statisztikussal mint a kamara alirattárnokával.

Az értelmiségi vagy a legalábbis nem fizikai, íróasztalhoz köthető foglalkozás utáni törekvés mögött általában sem –de a bomló feudalizmus viszonyai között még kevésbé –egyszerűen és feltétlenül sajátlagosan intellektuális igények állottak. Legalább annyi része volt bennük annak az általános emelkedési igénynek, mely a társadalomban, oly sok tényező összehatásaként, most különösen – más vonatkozásokban is megfigyelhetően –megerősödött, míg kielégítésének útjai továbbra is szűkek maradtak. Hiszen jómódú paraszttá, önálló iparossá vagy kereskedővé végül –a lehetőségek kétségtelen bővülése ellenére – még az ezek kihasználására vállalkozóknak is csak kis része vált. Ezen a szinten állandósítani helyzetét csupán még ennél is kisebb hányadnak sikerült. Az értelmiségi vagy legalábbis szellemi jellegű foglalkozást kínáló pályák azonban bizonyos szempontból még ennél is többel csábítottak: az intézményes emelkedés, a társadalom ranglétráján az állások funkciója révén már a kiváltságolt osztály felé tehető lépés lehetőségével.

Az értelmiségivé válás igényének sodrába a tanulás rendi-adminisztratív korlátainak kezdődő lebontása után elsősorban a nem kiváltságolt osztály tagjai kerültek be (ide számítva a paraszti sorban élő széles kisnemesi tömegeket is). Az udvar és a konzervatív politikusok értelmiségi túltermelés okozta aggodalmait ez a körülmény csak növelte. Az új értelmiségi réteg szinte elemi erejű kibontakozása csakhamar ugyanakkora nyugtalansággal tölti el az udvart és az uralkodó osztály konzervatív csoportjait, mint a parasztságban növekvő nyugtalanság. A félelem kettős: egyrészt a műveltség alapjainak erősödése is a felforgató eszmék felvevő talajának potenciális szélesedését jelenti, másrészt az értelmiségi képzettségű emberek előbb-utóbb megfelelő, de az adott társadalmi szerkezetben meg már nem teremthető, a szerkezet működése által reálisan ilyen nagy mennyiségben még nem is igényelt állásokat, munkahelyeket követelnek a maguk számára.

A továbbtanulás akár adminisztratív, akár a színvonalat emelő eszközökkel való korlátozása azonban – ha a legszélesebb tömegek analfabetizmusát még hosszú ideig képes lesz is tartósítani – az emelkedni vágyó elemekkel szemben már teljesen eredménytelen marad. Ez a réteg elsősorban a városok (de nem csupán a szabad királyi, hanem – sőt egyre inkább – a polgárvárosok, majd a mezővárosok) emelkedő, s a feudalizmus közvetlen nyomása alól már kivonódó népességéből kerül ki, de egyre nagyobb számban csatlakoznak hozzájuk a falvak többre vágyó elemei is. Mindez jellemzően tükröződött a magasabb iskola iránti, már a mezővárosiasodással együtt járó tömegigényben. A háromosztályos grammatikai iskola a 19. század második évtizedének végére már sok helyen megtalálható. Az 1825–1827. évi országgyűlés által kiküldött művelődésügyi bizottságot így is új meg új városok ostromolják teljes vagy legalább algimnáziumért – köztük nemcsak olyanok, mint például az akkor már szabad királyi városi rangú Zombor, hanem Nyírbátor vagy Jászapáti is. Sőt a Tessedik mezőgazdasági iskoláját 1806-ra sikeresen megbuktató szarvasiak is gimnáziumot vagy legalább grammatikai iskolát akarnak – s végül 1836-ban fognak is – városukba telepíteni. Ha nem is feltétlenül és minden esetben szerencsés, s konkrétan indokolt igények ezek, jól mutatják a társadalomban, illetve éppen annak legaktívabb rétegeiben meglevő emelkedési igény újabb irányát: az elszakadásra törekvést a közvetlen fizikai munkától, és az intellektuálisabb jellegű tevékenység felé fordulást.

Azt, hogy ebben az így kialakuló egységes polgári értelmiségben végül is mennyi a valóban nem nemesi elem, és az az értelmiséget alkotó rétegeknek mely pontjain, szintjein sűrűsödik össze, ma már nehéz lenne megállapítani. A nem nemesi elemek értelmiségi-szellemi pályákon egyre növekvő számban történő megjelenése azonban végül is szükségessé tette valamilyen formájú beillesztésüket is a feudális társadalom szerkezetébe. Elhelyezkedésük egyes sajátos, éppen a feudális rend működtetése érdekében nélkülözhetetlen funkciókban ugyanis már mint e funkciók ellátóit kellett, hogy kiemelje őket a nem nemesi népesség eddig legfeljebb pontosan körülhatárolt területi kritériumok (mezőváros, polgárváros, szabad kerület birtokos lakosa stb.) alapján differenciált kategóriájából, anélkül azonban, hogy számukra a nemesi jogok teljességét biztosította volna. Így jön létre a feudalizmus utolsó társadalomszervező tevékenységeként, mint a nemes és a jobbágy közötti számos közbenső kategória egyike. a honorácior jogi-társadalmi kategóriája a nem nemesi világi értelmiség megjelölésére, Éppen az értelmiség körének állandó tágulása, differenciálódása folytán azonban egyre kevésbé meghatározható és általános jogokkal egyre kevésbé körülírható kategória ez. Ám realitása egyre nagyobb.

A bizonytalanságra jellemzően, hivatalosan kimutatott létszáma egyre kevésbé fedi a valóságot. II. József népszámlálása e címen még csak 5000 személyt fogott össze, ebből Erdélyben mindössze 770, Horvátországban éppenséggel csupán 490 főt mutatva ki. Számuk még az 1828. évi országos összeírásban – már csak a Magyar, Királyság területén – sem több 3500 főnél (ebből 2073 a szabad királyi városokban él). E még akkor is alacsony számot némileg magyarázza, hogy még a nem nemes egyetemi tanárok honorácior jellegét is csak 1803-ban ismerték el, bár ők, sőt feleségeik és özvegyeik is már 1784-ben megkapták a jogot, hogy a bíróság előtt leülhessenek. A számok – kivált az 1828. éviek – értéke teljesen illuzórikus, mivel az utóbbi összeírás utasítása szerint a nemeseken kívül a papokra, tanítókra, tanárokra, királyi tisztviselőkre és alkalmazottakra, nemesek szolgálatában alkalmazott tisztviselőkre és a községi jegyzőkre: tehát éppen a tulajdonképpeni honoráciorokra nem terjed ki. Lukács Móric azonban a negyvenes években számukat már (de valószínűleg ide értve a nemesi értelmiségieket is) mintegy 50 ezerre tette.

A honorácior politikai állásfoglalása többnyire pályáján elért helyzetétől függött: a jól kereső ügyvéd, orvos, vezető állású uradalmi alkalmazott az esetek nagyobb részében inkább a rendszer támogatója lett. A pályakezdő fiatal könnyebben hajlott a radikalizmusra, de karrierje érdekében persze a megalkuvásra is: mindkét, illetve mindhárom magatartásra sok példát találhatunk.

Mindenesetre a negyvenes évekre az értelmiségen belül a honorácior réteg súlya és funkciója már elég jelentős ahhoz, hogy társadalmi egyenjogúsításának végső lépéseként napirendre kerüljön politikai jogokban való részesítése is; itt is egyelőre természetesen még csak a feudális szerkezet politikai keretein belül, azoknak legalább alapjaikban lehető tiszteletben tartásával. Az 1844:V. tc. – jellemzően, a nemesi birtokbírhatás monopóliumának megszüntetésével egyidejűleg – kimondja, hogy a Magyar Királyságban a közhivatalok betöltésénél a nemesség hiánya akadályul nem szolgálhat, ha valaki honos, és valamely bevett felekezethez tartozik. A politikai jogok gyakorlata azonban ezzel még nincs rendezve: elvileg az a groteszk helyzet is előállhat, hogy valaki főispán lesz anélkül, hogy a megyegyűlésen szavazati joga lenne. Az intézményes megoldás egyetlen, félig-meddig megvalósult kísérlete jellemző a szerkezet és intézményei válságára: egyes vármegyék szabályrendeleti úton egyes honoráciorokat szavazati joggal beengednek közgyűléseikbe, talán annak analógiájára, hogy egy királyi rendelet 1815-ben ezt a jogot megadta a nem nemes római katolikus lelkészeknek. A kezdeményező 1841-ben Pest megye, melyet Bihar, Borsod, Zala, Vas, Ugocsa és Torna megyék követnek. A második hullámban, már a nem nemesek hivatalképességét kimondó törvény után, 1845-től Bács és Győr megye is hasonló kísérleteket fog tenni. A kormány azonban sorra megsemmisíti a vonatkozó megyei határozatokat, jól látva, hogy ezeknek –a honoráciorok pozitív politikai magatartására is jellemzően – az érintett megyékben nem is titkolt céljuk a helyi nemesi ellenzék erősítése. A honoráciorok helyzetének s ennek keretében politikai jogaiknak is konkrét, intézményes szabályozása így a polgári forradalomig elintézetlen maradt. Jellemző és kétségtelenül legélesebb példájaként annak a tanácstalanságnak és az általa szabad utat nyert rosszindulatnak és ellenérzésnek, mellyel a feudális társadalmi szerkezet és az új típusú értelmiség intézményes összehangolása szükségszerűen találkozik.

A kor magyarországi értelmiségének útja tehát kétféle fejlődés eredményeit egyesíti: egyrészt azéit, mely a kor – alapjaiban gazdasági bázisú, s ilyenként már a tőkés fejlődés irányába mutató – igényeire válaszolva az értelmiségi pályák számát növeli, másrészt azéit, mely – a nem nemesi osztályban is egyre erősebben meginduló polgárosodás eredményeképpen – a megnyíló értelmiségi pályákra egyre nagyobb számban küld nem nemesi elemeket. A két tendencia együttes eredményeképpen e korszakra már az egész átalakuló magyarországi társadalom talán legelső és legkevesebb feudális maradvánnyal terhelt, legalábbis objektív réteghelyzete alapján polgári elemeként létrejönnek az egységes, funkciójukban már egyre inkább polgári, modern értelmiség alapjai. Az egyén helyzetét itt már egyre világosabban inkább a munkamegosztásban elfoglalt helye és képességei fogják meghatározni, mintsem rendi állása, illetve feudális alapú vagyona. Olyan körülmény ez, mely az értelmiség – funkciói a feudális szerkezet funkcióitól való egyre erőteljesebb elválása folytán már pusztán létezésével és fejlődésével is e sokoldalú válság termékének és jelének –számára az e szerkezetbe való beilleszkedést egyre nehezebbé, de ugyanakkor egyre feleslegesebbé is teszi.

A feudális társadalomszerkezetnek a régit védelmező erők minden elkeseredett ellenállása és magának a szerkezetnek is szívós volta ellenére meginduló bomlása csakhamar a feudalizmus egész intézményrendszerének, a szerkezet e látható, annak fennmaradását biztosítani elsősorban hivatott keretének a társadalmi szerkezet változásának megfelelő átalakítását is igényelni fogja. A társadalom átalakulása által érintett osztályok, rétegek, csoportok viszonya a feudális intézményekhez – melyek rendszere végül is az államot alkotja – korszakunkban a felbomlás sodrában állandóan változik, alakul. Mégpedig a termelőerők növekedésétől és attól függően, ahogyan és amikor e rétegek és csoportok alapvető érdekei a termelési viszonyok fennálló, az intézményektől védett rendjébe beleütköznek, és konfliktusuk kiélesedik. A korszak átmeneti jellegének és a társadalom még sokféle, s a bomlás ellenére is eleven (részint rendi hagyományok, részint regionális, majd bizonyos kérdésekben egyre nagyobb súllyal nemzetiségi különbségek szerinti) széttagoltságának megfelelően a politikai harc az intézmények megváltoztatásáért mégiscsak bizonyos fáziskéséssel indul meg. Végleges és világos arcvonalai még ekkor is nehezen, többé-kevésbé egyértelműen csak a negyvenes évekre alakulnak ki, de a társadalmi átalakulás soron levő kérdéseinek közvetlen kapcsolata a politika problémáihoz és a megoldásaik érdekében vitt küzdelemhez már kezdettől fogva érezhető, sőt egyre szorosabbá és közvetlenebbé is válik. Éppen e közeledés feltartóztathatatlan dinamikája adja meg a politikai harcnak azt a sokszor drámai erőt és feszültséget, mely e korszakot társadalmunk történeti tudatában máig is – nem méltatlanul – nemzeti történelmünk egyik csúcspontjává teszi.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 224.
  2. Idézi: Kornis Gyula, A magyar művelődés eszményei 1777–1848. I. Budapest, év nélkül, 235.
  3. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 368.
  4. Publicola, A középosztályiak. Pesti Hírlap, 1843. október 23.


A magyarországi társadalom (1790–1848)Vörös Károly
A parasztság Tartalomjegyzék