Az önálló magyar állam összeomlása és az utrechti béke

A Múltunk wikiből

A szatmári megegyezésről Rákóczi minden bizonnyal Ráday jelentéséből értesült, I. József császár halálát pedig a cár bécsi követe hozta május 1-jén tudomására. Az országba küldött hadparancsai értelmében a császár halála miatt tehát a tárgyalásokat felfüggeszti, de megparancsolja, hogy a fegyvert le nem tett csapattöredékek harcokat ne kezdjenek. Kilátásba helyezi, hogy Esterházy Antal tábornok csapatokkal indul Magyarországra, és összeszedi a hűségben megmaradt katonaságot. Május 22-én a senatusi ülésről kiadott nyilatkozatában és Pálffynak küldött levele szerint a szatmári megegyezést a császár halála miatt is semmisnek tekinti, és Anglia, Hollandia és a cár közvetítésére hivatkozva jelenti ki, hogy a jó békesség megszerzéséért teljes szívvel munkálkodik.

A nemzetközi erőviszonyokban és orientációkban I. József császár halála valóban gyors változásokat okozott, és felerősítette az univerzális béke mielőbbi megkötésének igényét. A Habsburg-dinasztiának egyetlen élő férfi tagja maradt, de a közép-európai Habsburg Birodalom és Spanyolország egyesítése Károly uralma alatt felborította volna az európai hatalmi egyensúlyt. Az angol diplomácia sürgősen lépéseket tett a franciákkal való megegyezésre.

A jól működő Habsburg-diplomácia, még mielőtt Eleonóra régenskirálynő május 26-án némi változtatással megerősítette és Károly király július 20-án ratifikálta volna a szatmári megegyezést, tudatta Angliával, hogy Magyarországon beköszöntött a béke, s a tengeri hatalmak elejtették a mediációt. A kirobbanó török háborúval lekötött Péter cár Károly elismerésével sietett biztosítani a Habsburg-udvar jóindulatát. Rákóczi pedig, miután értesült róla, hogy hívei feladták Munkács várát, augusztus 15-én feloszlatta államhatalmi testületét, a senatust, és mindenkit felmentett konföderációs esküje alól. Ráday és csoportjának több tagja visszatért Magyarországra.

Rákóczi Franciaországba hajózott, mert mint az ország ügyében elkötelezett politikus kötelességének érezte, hogy megragadja a békekötések éveit élő Európában még adódó lehetőségeket, hogy a királyság és Erdély államiságát belefoglalják az univerzális békébe. Franciaország az utrechti béketárgyaláson javasolta is, hogy Erdély önálló államiságát vegyék fel az univerzális béke pontjai közé. XIV. Lajos kimerült és válságba jutott kormányzata azonban már nem tudott kellő súllyal fellépni, s javaslatát azonnal el is ejtette, mivel III. Károly spanyol királyságának elismerését kérték ellenében. Az országát vesztett fejedelem már nem volt hatalmi tényező. A spanyol örökösödési háborút befejező rastatti békébe sem sikerült átmenteni a magyar és az erdélyi politika különböző korábbi szerződésekben rögzített eredményeit.

A rastatti béke megkötése után a bécsi titkos konferencia azonnal előterjesztést tett a Magyarország végleges pacifikálását szolgáló országgyűlés összehívására. A békét azonban nem emelték törvényerőre, sőt 1708–1715. évi országgyűlés több törvénye módosította a szatmári megegyezés pontjait. Rákóczit és bujdosótársait a haza árulójának és száműzöttnek, a Rákóczi-szabadságharc országgyűléseinek összes törvényeit semmisnek nyilvánította, a vallásügyet a szabadságharc előtti állapotba helyezte vissza, megfosztva a protestánsokat a szabad vallásgyakorlat és közhivatal-viselés jogától. A birtokügyekben két párt harcolt, igyekeztek megakadályozni a szatmári békében biztosított általános amnesztiát, mert így 2 millió hold földbirtok konfiskálására számítottak. Károlyi, Pálffy és Savoyai viszont a szatmári béke teljes becikkelyezését vitték heves vitákban keresztül, s így mintegy 1,5 millió hold földbirtok került konfiskálásra. birtokügyek rendezése évekig, évtizedekig elhúzódott.

Mindent összevéve a szatmári megegyezés kompromisszumos alapelveit két súlyos politikai tényező biztosította. Károly császár leszögezte: „Ausztriának nagy érdeke fűződik a magyarok nyugalmához.”[jegyzet 1] A nyugalmat pedig három nagy emigránscsoport ellenében is őrizni kellett.

Elkötelezettségének tudatában Rákóczi nem adta fel politikai elveit. A franciaországi évek élénk diplomáciai tevékenysége után 1717-ben a Habsburg–török háború idején a török hívására megpróbált ismét bekapcsolódni a küzdelembe, de mire Drinápolyba érkezett, a háború már befejeződött. Híveivel együtt Törökországban kapott menedéket, holtáig. Rodostóban a szigorú rendet tartó fejedelem udvara méltósággal állta a szegénység és a diplomáciai kalandorok ostromait, dacolva az elszigetelődés, a kényszerű tétlenség és a múló idő hullámaival, mint a levert, de meg nem semmisített politika jelképe épült bele – különböző előjelekkel – a magyar társadalom tudatába.

A magyar konföderáció híveinek kisebb csoportja Lengyelországban maradt, többen a lengyel, rövid időre az orosz, főleg pedig a francia hadseregben találtak megélhetést. A befogadó ország céljaival azonosuló és önmagát mégis megőrzött emigráns példája a fiatal Bercsényi László, aki mint a francia huszárezredek szervezője, Habsburg-ellenes hadjáratokat végigharcolva, Franciaország marsalljaként és több ezer magyarországi bujdosó pártfogójaként fejezte be életét. Magyarországon az állami önállóság elvéhez a császárnak tett hűségeskü ellenére ragaszkodók, nemesek, polgárok, egykori katonák 1711 után évtizedekig élték a titkos szervezkedések és várakozások idejét.

A szatmári békét a megegyezés körülményeiről tájékozatlan és nem is tájékoztatott tömegek az árulás egyszerű sémájában rögzítették. Károlyi Sándort a konföderációs eskü megszegése miatt árulónak minősítette a népi emlékezet, majd a történelmi fejlemények előrehaladtával az ország belső bajaira sematikus magyarázatot keresők időnként bűnbakká növelték alakját, vagy egyedül benne láttatták a reálpolitika megtestesítőjét. Rákóczi személyét viszont ugyanez a felfogás a végletekig vitt harc bajnokának állította be, valójában a fegyveres harc papírmasé-figurájává üresítve. A fejedelem egyetemes békepolitikáját teljesen kiiktatták a nemzeti emlékezetből.

A szatmári béke forrásanyaga még ma sincs teljesen összegyűjtve, történetének teljes kritikai rekonstruálásával is adós a tudomány, Mai ismereteink alapján megállapítható, hogy Rákóczi államának vezetői és harcosai szempontjából, egyéni érdekeiket tekintve, kedvezően fejezte be a nyolcesztendős háborút. A hadsereg letette a fegyvert, s mégsem kapituláció, hanem ún. békeszerződés jogán jött létre a megegyezés, amelynek eredeti szövege szerint mindenki amnesztiában részesült. Főurak és köznemesek visszakapták a háború alatt elkobzott birtokaikat, még akkor is, ha azt a szabadságharc idején másnak adományozták, vagy a kincstár tette rá a kezét. Főleg császárhű főurak részesültek külön birtokadományokban. S ha a békekötés egyes pontjait az országgyűlés módosította is, lényegében és összességében a rendi állam intézményei éltek tovább. Rövid távon kedvezően zárta le a háborút a megegyezés a Habsburg-dinasztia szempontjából is. Magyarország örökös királyság maradt, az ellenállás jogáról lemondott rendek feladták az országkormányzásba való szélesebb körű beleszólási vagy ellenállási igényeiket, és az udvar megmenekült a nemzetközi garancia veszélyeitől. Az osztrák udvari arisztokrácia pedig Magyarországon hatalmas birtokadományokhoz jutott.

Összességében a megegyezés a Habsburg-dinasztia és a magyar főrendek kompromisszuma volt, amelyért hosszú távon mindkét fél igen nagy árat fizetett. Teherbírásáról működőképessége és a történelmi fejlemények döntöttek, s a Habsburg Birodalom számára a rendek adómentes hazafisága, a soknemzetiségű ország szociális és gazdasági viszonyai korszerű megoldásának elmaradása veszedelmes viharvetésnek bizonyult.

Magyarország elvesztette korszerű államiságának kritériumait, Rákóczi államának szociális, gazdasági, politikai, művelődési, diplomáciai vívmányait. A kompromisszum a nemesség bizonyos rétegeinek gazdasági és politikai igényeit kielégítette ugyan, hosszabb távon azonban még a kiváltságos rétegek számára is súlyos csapdákat rejtett. Rákóczi állama adót követelt a nemestől is, a Habsburg-államban a földesúr akkor is szabad ura birtokainak, ha jobbágyai nem fizették az adót. Az országnak nem lett önálló hadserege, de köteles a közös állandó hadseregben emberanyagát a dinasztia érdekeiért idegen országokba küldeni. A nemesség elvesztette lehetőségét, hogy a Habsburg Birodalom keretei között az örökös tartományokkal egyenrangú helyzetet biztosítson az országnak. 1703–1711 magyar államának egykori vezetői a szatmári megegyezés adta lehetőségekkel élve sikertelenül próbálták keresztülvinni a rendi országgyűléseken gazdasági javaslataikat, és sokan szorultak belső emigrációba. Magyarország fejlődésében a szatmári béke több mint két évszázad háborús korszaka után egy békés évszázad határköve. De úgy, hogy lezárta a fejlődési alternatívák fontos szakaszát. Az állami berendezkedés milyenségére adódó választási lehetőségek egybeestek Európa hatalmi átrendeződésének idejével. Ez a nemzetközi lehetőség az 1711–1718 között megkötött különböző európai békeművek sorozatával fejeződött be. A megmerevedő rendi viszonyok pedig az örökös jobbágyság és az Európától való elzárkózás tendenciáját erősítették meg. A szatmári megegyezés Rákóczit emigrációba taszította, elvágta az utat, hogy a szabadságharc vezetője maga fejezze be nemcsak a háborút, hanem a béketárgyalásokat is. A nemzeti köztudatban pedig évszázados lelki háborgásokat, sőt történelmi tudathasadást váltott ki, elfedve, sőt kiiktatva a köztudatból Rákóczi államának gazdasági-társadalmi reformjait, mindazt, ami félreszorítva, kerülő utakra kényszerítve, de mégis élt tovább.

Lábjegyzet

  1. Idézi: Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1732, Kalocsa, 1933. 149.

Irodalom

O. Weber, Der Friede von Utrecht (Gotha, 1891); O. Weber, Der Friede von Rastatt (Deutsche Zeitschrift für Geschichtswissenchaft, 1892); M. Braubach, Die Friedensverhandlungen in Utrecht und Rastatt 1712 bis 1714 (Historisches Jahrbuch, München, 1970); Köpeczi Béla, A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország (Budapest, 1966. 236–250); Köpeczi Béla, A bujdosó Rákóczi (A bujdosó fejedelem. Tanulmánykötet, kézirat); Kalmár János, Erdély a rastatti béketárgyalásokon (Ugyanott); Hopp Lajos, Vay Ádám és a Rákóczi-emigráció Lengyelországban (A Vay Ádám emlékünnepség tudományos ülésszaka. Vaja, 1969); Hopp Lajos, A Rákóczi-emigráció Lengyelországban (Budapest, 1973); Zachar József, Bercsényi László, a Rákóczi-szabadságharc kapitánya, Franciaország marsallja. Válogatott források (Vaja, 1979. Folia Rákócziana. 1.); Sinkovics István, Rákóczi a következő nemzedék megítélésében (Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. Rákóczi-tanulmányok. Budapest, 1978).


„ad pacem universalem” vagy „fegyver által való meggyőzetés”R. Várkonyi Ágnes
A szatmári megegyezés Tartalomjegyzék