Az új évtized küszöbén

A Múltunk wikiből
1840. május 10.
Kossuth Lajos kiszabadul a budai börtönéből.
1840. május 13.
Kiszabadul börtönéből Lovassy László.
1840. június 9.
A politikai életbe visszatérő Kossuth megjelenik Pest vármegye közgyűlésén.

Az országgyűlés végnapjaiban és a bezárását követő hetekben valamennyi érdekelt politikai csoportosulás bízott a bekövetkezett kiegyenlítődés tartósságában és bizakodva tekintett a jövendőbe.[1] Metternich szerint, amit a kormánynak jogaiból reklamálni kellett, azt sikerrel szerezte vissza, ami elmaradt, annak elintézése inkább az országnak állt volna érdekében. Sikerrel járt az a taktikájuk, hogy a perek elítéltjeit mindaddig nem bocsátották szabadon, amíg a rendek nem hajlottak az engedékenységre, mert ezáltal elkerülték, hogy újabb követeléseknek kelljen engedniük. Bécs megkapta az adót, a kért újoncmennyiséget, s úgy remélte, az előbbi három, az utóbbi tíz évre mentesíti a kényszerítő engedmények megadásától. A hazai ifjúkonzervatívok, a hozzájuk közel álló Mailáth Antal gróf kancellárral, nem minden ok nélkül tekinthették saját sikerüknek a kompromisszum végrehajtását. A főrendi táblát nem egy esetben ők bírták engedményre, közbenjártak az amnesztia érdekében. Joggal érezhették magukat hivatottaknak a magyar főkormányszékek átvételére. Kedvezőnek tekinthették az európai helyzetet is. Poroszországban a fiatal, ekkor trónra lépett uralkodó, IV. Frigyes Vilmos, szakított elődjének merev konzervativizmusával: enyhítette a cenzúrát, félliberális rendszabályokat bocsátott ki, tartományi gyűlések összehívásával kísérletezett. Mindezt felülről, a kormányhatalom szilárd kézben tartásával hajtotta végre, arra törekedve, hogy a Német Szövetségen belül hegemón szerepre tegyen szert. Törekvése joggal rokonítható a magyar ifjúkonzervatívokéval, akik ugyancsak a kormányhatalom birtokában és a birodalmi egyensúlyt kissé megbontva akarták terveiket megvalósítani. A nádor-helytartó maga mögött tudhatta legnehezebb hivatali éveit. Tekintélye felfelé és lefelé egyaránt biztosítottnak látszott. Széchenyi optimizmusa határtalan volt. Úgy érezte, hogy végleg elhárult minden akadály az általa szorgalmazott kiegyenlítő politika útjából. Követelései jelentős mértékben megvalósultak, és most már pártkülönbség nélkül minden „agitációt” félretéve (nehogy újra elveszítsék a kormány megnyert bizalmát) haladhatnak tovább az általa kitűzött úton. (Az országgyűlés jóváhagyta a hídépítő részvénytársaság megalakulását. Két év múlva lerakták a Lánchíd alapkövét. Időközben megindultak a munkálatok az Al-Dunán is.) Ám saját politikai tekintélye nem volt ahhoz elegendő, hogy elképzeléseit érvényesítse. Deákot szerette volna megnyerni, aki a megyei mozgalmaknál valóban óvatosságot tanácsolt. A testileg megtört, vakság felé közeledő Wesselényi úgy érezte, hogy kudarcokkal-sebekkel teli útja az új körülmények között nem folytatható. „A nyilvános közpálya be van előttünk zárva” – írja sorstársának, Kossuthnak.[jegyzet 1][2] A budai börtönéből kilépő fogoly azonban nem tört meg. „Erejében, elméjében a régi maradott.”[jegyzet 2] Készsége az átalakulás szolgálatára tovább erősödött. Deák álláspontja szerint is a legfőbb nyereség nem az anyagi természetű törvények megalkotásában áll, hanem a „nagyobb következésű szellemiek” a fontosak: „el van hárítva nagyban az ingerültség s meg van szüntetve a terrorismusnak keserű s veszedelmes epochája és mindez a nemzet jogainak sérelme nélkül” – bár a sérelmek orvoslása és a reformpolitika kibontakoztatása még hátralevő feladat.[jegyzet 3]

A derűlátás és bizakodás hangulata hamarosan megszűnt. Amikor 1840 májusában az országgyűlés berekesztéséről szétszéledő, munkájukkal elégedett, mosolygó követek a pozsonyi utcán összetalálkoztak a börtönéből hazatérő Lovassy Lászlóval, csak a látvány és a múlt emléke, a tönkrement ember áldozatának nagysága töltötte el szorongással szívüket. Hamarosan kiderült azonban, hogy az a könyörtelen hatalmi gépezet, amely az oly sokat ígérő Lovassyt az őrületbe kergette, érintetlenül fennmaradt, s irányítóinak engedelmeskedik továbbra is. A kormány korántsem egyértelműen kedvező politikai fordulatot hajtott végre – miként azt Széchenyi feltételezte –, ha a nemzetközi helyzetre való tekintettel nem is zárkózott el bizonyos engedmények elől. A „kibékülés” a maga idejében a katonaság kiegészítése mellett bizonyságul is szolgált a külföld számára: a birodalom adott esetben tetszése szerint úrrá lehet belső nehézségein. A válság csökkenésével ennek a demonstratív tettnek a jelentősége mindinkább elenyészett. A kompromisszum, a reformerekkel való újabb megegyezésre való törekvés a kormány számára csak saját, túlsúlya növelésére irányuló koncepciójának megfelelően volt elfogadható. Mereven elzárkózott a haladó irányú változások megvalósításától, mert ilyen alkusorozat végzetesen megbontotta volna a birodalom centralizált hatalmi rendszerét, amelyet éppenséggel ő maga törekedett hatékonyabbá tenni, mindenekelőtt Magyarország részleges gazdasági különállásának felszámolásával. Ez nehezítette meg az ifjúkonzervatívok érvényesülését is. Csak akkor juthattak közelebb terveik megvalósításához, ha feladták saját céljaikat, a magyar arisztokrácia befolyásának növelését. Lényegében a kormányhatalom megszerzése volt a céljuk, programjukat ennek rendelték alá. Ily módon véglegessé vált szembefordulásuk a liberális mozgalommal, amelynek tendenciája a párttá szerveződés volt ugyan, de a kormányhatalom átvételére – belső feltételei folytán – csak felelős kormányrendszer esetén gondolhatott. A liberális tábor újabb szövetségeseket remélhetett az örökváltság küszöbére önerejéből eljutott vagy az állami segítséget már követelő parasztságban, a gazdasági törvényhozás és jogfosztottság részleges felszámolásának jótékony hatását élvező tőkés polgárságban és kispolgárságban. Sikerei és ereje tudatában kompromisszumokra már nem kényszerült.[3] Annál inkább rászorult magyarországi szövetségeseire a kormány. A klérus, ezen felbátorodva, újabb lépést tett jogainak kiterjesztése, felekezeti villongások szítása terén. Néhány nappal az országgyűlés bezárása után maga Kopácsy esztergomi prímás adott ki körlevelet, amelyben elrendelte, hogy a törvény értelmében katolikus lelkész előtt megkötni rendelt vegyes házasságokat reverzális hiányában szertartás nélkül, egyszerűen vegyék tudomásul.[4] A megyék ebben a törvény sérelmét látták, és Zala megye feliratát alapul véve, néhány – főpap által kormányzott – megye kivételével, valamennyien felírtak az uralkodónak. A kormány nem kockáztatta támaszának elvesztését. Nem nyúlt a korabeli porosz módszerekhez, sem a korábbi jozefinista hagyományokat nem újította fel, hanem Lonovics püspök útján Rómából remélt kedvező döntést.

A politikai táborok tehát néhány héttel az országgyűlés bezárása után újra világosan elkülönültek egymástól. Elkerülhetetlenül felbomlott a pillanatnyi kompromisszum. Az új körülmények között valamennyi csoport a számára kedvező politikai feltételek megteremtéséért indított harcot. A vallási sérelem körüli harccal a kezdeményezés ismét az ellenzék kezében volt. A megyék azonban önmagukban – előreláthatólag három évig nem számíthattak országgyűlésre – még az együttműködés kialakult és kialakított formáival sem voltak alkalmasak arra, hogy a mozgalmat hosszú távon egybehangolják. A nyilvánosság olyan fórumára volt szükség, amely összegyűjti, terjeszti és népszerűsíti az új törekvéseket, maga köré gyűjti a rokon érzelműeket. Kiváltképpen pedig olyan folytonosságot biztosít, amelyet sem társaságok, sem röpiratok útján fenntartani nem lehet. Ez a nagyhatású fórum, amely ha nálunk korlátok közé volt is szorítva, az Európában már régóta ismert, kedvelt vagy rettegett sajtó volt.

Lábjegyzetek

  1. Pesti Napló, 1885. 99. sz.
  2. Deák Ferenc emlékezete. II. Levelek. Budapest, 1890. 72.
  3. Ugyanott 68.

Irodalom

  1. Az országgyűlés bezárása utáni hangulatról Pulszky Ferenc emlékirata; Miskolczy 1938; Horváth Mihály, Huszonöt év és Széchenyi István naplói tájékoztatnak.
  2. Wesselényi és Kossuth 1840. májusi levélváltását Ferenczi Zoltán adta ki (Történelmi Tár, 1902).
  3. Kossuth nyilatkozata a megyék fontosságáról az 1840. június 9-i Pest megyei gyűlésen történt: Kossuth Lajos iratai. XI. (Budapest, 1905) 7.
  4. A klérus lépéséről: Horváth Mihály, Huszonöt év számol be.


Az 1839–1840. évi országgyűlés kompromisszuma
A gazdasági törvényhozás Tartalomjegyzék