Az új berendezkedés ellenfelei

A Múltunk wikiből
1210
A főurak egy csoportjának sikertelen összeesküvése II. Endre ellen.

Az új berendezkedés politikájának időszakában alkotó Anonymus azonban torzított: nem adott képet arról, hogy a regényhőssé megtett ÁrpádEndrének belső ellenfelei, politikájának széles körben makacs ellenzői voltak. A főúri ellenzők még nem önállóan, nem saját, a dinasztiától független programmal lépett fel, hanem a dinasztia hol egyik, hol másik tagját léptette fel II. Endre ellen. Kihasználták vagy felkeltették a különböző Árpád-házi családtagok „étvágyát” a magyar trón elnyerésére, viszályokat igyekeztek szítani a dinasztia tagjai között. 1210. évi királyi oklevélből értesülünk arról, hogy Magyarország bizonyos főemberei (quidam pricipes Ungariae) II. Endre ellenében Gézának, III. Béla király öccsének fiaihoz Görögországba leveleket és követeket küldtek, hogy a Géza-fiakat Magyarországra csábítsák, s azok az ő segítségükkel megszerezzék az ország kormányzását. Az összeesküvés célja tehát nyíltan II. Endre uralmának megbuktatása volt. Követeik már a Tengermellékre, Spalatóba érkeztek, amikor Domald sebenicói comes, azokban az években II. Endre híve, lefülelte, és a náluk talált levelekkel együtt megbéklyózva a királyhoz vezette őket.[1]

1210-ben II. Endre legidősebb fia, Béla még csak négyéves volt, ezért is eshetett az elégedetlen főurak választása Géza külföldön felnőtt fiaira. Pár év elteltével azonban az arisztokraták már a cseperedő Bélát is alkalmasnak ítélték arra, hogy apjával szemben kijátszák. 1214-ben II. Endre a pápához intézett levelében arra kérte III. Incét, hogy "mindazon összeesküvőket és hűtlenségen mesterkedőket, akik az ország megosztása érdekében fiunkat életünkben és akaratunk ellenére királlyá tenni és megkoronázni akarják, akár egyháziak, akár világiak, kiközösítéssel sújtsa."[jegyzet 1][2] Céljukat, Béla királlyá koronázását — egy másik 1214. évi oklevél tanúsága szerint, amely rexnek titulálja Bélát — elérték, ha egyelőre nem is került sor az ország igazi, területi megosztására. A két fejedelmi központ léte megkettőzte a tisztségviselők számát, több arisztokratának nyílt arra lehetősége, hogy a hatalom közvetlen közelébe kerüljön, ugyanakkor ingázási lehetőséget biztosított az előkelők számára, hogy nagyobb konc, jövedelmezőbb tiszt fejében az egyik, az idősebb királytól a másikhoz, az ifjabbikhoz menjenek át.[3]

Azok az előkelők, akik 1210-ben a Géza-fiakkal, 1214-ben pedig Bélával próbálkoztak, bizonnyal elégedetlenek voltak általában II. Endrével, annak politikájával. Elégedetlenségük gyökere az lehetett, hogy ők nem tartoztak II. Endre kedvelt hívei, az új berendezkedés haszonélvezői közé. Szükségszerű volt tehát, hogy ezek az arisztokraták II. Endrét támadva az új berendezkedés politikáját is célba vegyék. Bizonyosra vehető azonban, hogy számukra általában nem a birtokok két kézzel szórásának gyakorlata volt visszatetsző, hanem az a konkrét gyakorlat, hogy ők ebből nem részednek. Éppen ezért szemforgató módon a "tékozló" király ellen léptek fel, de maguk is azért sóvárogtak, hogy minél tágasabb birtokok urai legyenek.

Az arisztokraták eme csoportjánál sokkal következetesebb ellenzékre talált az új berendezkedés politikája a királyi szerviensek és várjobbágyok, valamint a várnépek körében. A királyi szerviensek eredendően vagyonos közszabadok voltak, amint ezt liber minősítésük jelzi. Mivel azonban a liber jogállású, önálló vagyonnal nem rendelkező elemek útja a XII–XIII. századan általában az alávetett osztályba vezetett, a királyi szerviens megjelölés térnyerése azt fejezte ki, hogy szükség volt a tehetős közszabadok terminológiai elkülönítésére a vagyontalan közszabadoktól. A királyi szerviens fogalma csak igen lassan terjedt el a XIII. század első évtizedeiben, igazán általánossá a fogalmat az 1222. évi Aranybulla tette. E társadalmi csoport tagjai kezdetben oklevelesen megkapták azt a jogot, hogy a királyi udvarban tartózkodjanak, illetve ott szolgáljanak. Később azonban ez nem tekinthető a királyi szerviensek nélülözhetetlen ismertetőjegyének, hiszen már az okleveles kiváltságolások gyakran vonnak rokonokat a királyi szerviensek közé, akik soha nem fordultak meg a királyi udvar tájékán. A királyi szerviensi jogállás két vonatkozásban is közvetlenül a királyhoz kötötte e jog élvezőit, illetve két vonatkozásban mentesítette őket a megyésispán, a királyi tisztviselőből nagy hatalmú előkelővé váló magánbirtokos fennhatósága alól. A királyi szerviens mint közszabad katonai szolgálatot teljesített, de immár nem a megyésispán, hanem a király zászlaja alatt vonult hadba. Intézkedési joga sem volt felette a megyésispánnak, hanem a király megbízottjai jelentettek számára bíráskodási fórumot. A királyi szerviensek joggal tartottak az új berendezkedés politikájának őket sújtó hátrányaitól, nem véletlen tehát, hogy ellenzékének számítottak. Nem volt nehéz észrevenniük, hogy a királyi birtokok rohamos fogyása, átvándorlása a nagybirtokosok kezére közvetlenül hat saját helyzetükre is: meglazulnak az őket a királyhoz kötő, amúgy sem szoros szálak, s helyükre új, számukra sokkal terhesebb, súlyosabb kötelékek lépnek, amelyek az arisztokratákhoz kapcsolják őket. A királyi szervienseknek tehát szinte létérdekük volt, hogy mielőbb véget érjen az új berendezkedés politikájának gyakorlata, s ne folytatódjék tovább a vármegyékben az erőviszonyok eltolódása a király rovására, a nagybirtokosság javára.

Még inkább létérdeke volt ez a várjobbágyságnak. A várjobbágyok eredetileg kötött liberek voltak, de kivételezett helyzetük, a katonai szervezetben betöltött vezető pozíciójuk már a XII. században kiemelte őket más kötött liberek sorából. A várjobbágyok két csoportját, a szent király jobbágyait, illetve az úgynevezett exemptus (kiemelt) várjobbágyokat jelentős különbségek választották el egymástól. E vagyoni és társadalmi helyzetbeni eltérések ellenére a várjobbágyok e két csoportja közösen érdekelt volt abban, hogy fejeződjék be az új berendezkedés politikája, amely tömegesen juttatott várföldeket előkelők kezére, s ilyen módon közvetlenül veszélyeztette a várjobbágyok addig elért társadalmi helyzetét. Nem véletlen, hogy a várjobbágyok tiltakoztak a várföldek eladományozása ellen. Botch fia Tamás 1212–1213-ban nógrádi várföldet nyert II. Endrétől, cserébe szepességi földjeiért. A nógrádi várjobbágyok azonban felemelték szavukat a várföld elörökítése ellen, de perüket a király előtt elvesztették. A Hont megyei Szebelléb 20 ekényi, tehát 2400 holdnyi földjét még Imre király adományozta a német Rudguer comesnek. Fiát, Heruynust a honti és bolondóci várjobbágyok — mint a vizsgálat kiderítette: igaztalanul — vádolták a várföld birtoklása miatt, de a földet tulajdonosától nem tudták elperelni. Sikertelen volt a várjobbágyok ama kísérlete is, hogy Zemplén megyében várföldet foglaljanak vissza a Káta nembeliektől.

Az új berendezkedés politikájának ellenzői voltak a várnépek is. Az alávetett osztályba tartozó, szolgai jogállapotú várnépeket érintette ugyanis a legközvetlenebbül és legsúlyosabban a várföldek eladományozása: egykettőre magánföldesúri függésbe kerülhettek, ami terheik súlyosbodását, helyzetük romlását vonta maga után. 1217-ben a pozsonyi vár ama népeit, akik a veszprémi püspök népei között éltek, a püspök kérésére II. Endre a várnak teljesített szolgálati kötelezettséggel a veszprémi egyháznak adományozta. 1213-tól kezdve számos adatunk van arra nézve, hogy a várjobbágyok és a várnépek – a köztük levő társadalmi különbség ellenére is – együttes akciókat folytattak részint a várhoz tartozó elemek számának növelésére, részint pedig a magánkézben levő földeknek a vár számára történő visszaszerzése érdekében. Ezek az akciók olykor sikerrel jártak ugyan, de az esetek jelentős részében a várszervezet különböző elemeinek összefogása nem vezetett eredményre.[4]

Egyházi körökben is támadtak ellenzői az új berendezkedés politikájának. Bizonyosan tudjuk ezt János esztergomi érsekről. II. Endre 1217. évi oklevele szerint az esztergomi érsekség visszakapta a Komárom megyei Tardos falut, amelyet még Imre király adományozott Esztergomnak, de II. Endre utóbb elvette azt Jánostól, aki – az uralkodó szavaival élve — „mereven ellenezte az új berendezkedést [nouas instituciones][jegyzet 2] János érsek attól félhetett, hogy a mértéktelen, jobbára a világiakat kitüntető királyi adományozások gyökeres változást idéznek elő a birtokviszonyokban, s a királyi tekintély hanyatlásával, a világi arisztokrácia megerősödésével háttérbe szorul és veszít mind gazdasági súlyából, mind politikai befolyásából az egyház. Az új berendezkedés politikájának összekapcsolódása a bérleti rendszerrel két szempontból is kedvezőtlenül érintette az egyházat. Egyrészt bizonyos jövedelmektől, például a sókereskedelemből származó bevételektől esett el, másrészt pedig az izmaelita és zsidó bérlők teljességgel sebezhetetlenek voltak számára a hagyományos egyházi fenyíték fegyverei révén.

Az új berendezkedéssel szemben álló erők sikerének számított, hogy ez a politikai gyakorlat 1217-ben zátonyra futott, s II. Endre király már 1217. évi keresztes hadjáratának megkezdése előtt visszavonulót fújt e politikát illetően.

Lábjegyzetek

  1. Theiner I. 2.
  2. Mon. Eccl. Strig. I. 217.

Irodalom

Az új berendezkedés ellenzékére összefoglalóan lásd ifj. Horváth János, P. mester és műve (Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4).

  1. II. Endre uralma első szakaszának politikáját a görögországi Géza-fiak elleni akciók sorának tekinti Miklósy Zoltán (II. Endre és a trónkeresők. Budafok, 1911), s ezzel túlértékeli azt a veszélyt, amelyet a Géza-fiak reálisan jelentettek II. Endre trónjára. A Géza-fiakra bizánci forrás is utal, ezzel kapcsolatban lásd Sz. de Vajay, Byzantinische Prinzessinnen in Ungarn (Ungarn-Jahrbuch, 1979).
  2. Az 1214. évi mozgalommal kapcsolatban figyelemreméltó észrevételeket tesz Bartoniek Emma, Az Árpádok trónöröklési joga (Századok 1936. 9-10); Mályusz Elemér, A karizmatikus királyság (Társadalomtudomány, 1934. 3).
  3. Béla 1214. évi királlyá koronázását az Érszegi Géza cikkében publikált oklevél bizonyítja: Eine neue Quelle zur Geschichte der bulgarisch-ungarischen Beziehungen während der Herrschaft Borils (Bulgarian Historical Review, 1975. 2).
  4. A királyi szerviensek, a várjobbágyok és a várnépek 13. század eleji helyzetéről az a szakirodalom tájékoztat, amelyet fentebb, a 4. pontban az átmeneti rétegekre vonatkozóan idéztünk.


Politikai viszonyok
A világi nagybirtokosság előretörése Tartalomjegyzék Az új berendezkedés időszakának külpolitikája