Az új berendezkedés hívei

A Múltunk wikiből
1208
II. Endre befogadja Gertrúd két testvérét, Eckbert bambergi püspököt és Henrik isztriai őrgrófot.
II. Endre jóváhagyja a Pot comes és rokonai által alapított lébényi monostornak tett adományokat.
Ebben az évben fordul elő először hiteles okiratban a "de genere" kifejezés.
1208 körül
II. Endre novae institutiones nevű birtokpolitikája kapcsán hatalmas területeket adományoz el.
1210
A főurak egy csoportjának sikertelen összeesküvése II. Endre ellen.
1210 körül
Anonymus megírja a Gesta Hungarorumot.
1211
III. Ince pápa ellenzi az esztergomi és a kalocsai érsek közti megegyezést, mert az bizonyos esetekben koronázási jogot adna a kalocsai érseknek.
A magyar királya Barcaságba telepíti a Német Lovagrendet az ország védelme és a kunok megtérítése céljából.
II. Endre Erzsébet nevű lányát eljegyzi I. Hermann türingiai őrgróf fia, Lajos. Gertrúd testvérei, Henrik és Eckbert elhagyják az országot.
1213
szeptember 28. Összeesküvők a pilisi erdőben megölik Gertrúd királynét, míg II. Endre útban van Halics felé. Gertrúdot Pilisszentkereszten temetik el.
vége II. Endre visszatér, Péter ispánt kivégezteti, más összeesküvők birtokait pedig elkobozza.

A királyi birtokok két kézzel szórásának II. Endre által követett politikája elsősorban azokat állította e politika mellé, akik maguk komoly hasznot húztak abból. Egyértelműen az új berendezkedés haszonélvezői közé számíthatók a II. Endre által pártfogolt idegenek, elsősorban a feleségével, Gertrúddal együtt a német birodalomból Magyarországra jött „merániak”, németek. Gertrúd királyné három testvére fordult meg ezekben az években Magyarországon.[1]

Legfiatalabb öccse, Bertold a papi hivatást választotta. 1206-ban a kalocsai káptalan választásával kezdeményezte, hogy az esztergomi érsekké lett János helyét Bertold foglalja el a kalocsai főpapi székben. Már ez a lépés sem nélkülözhette II. Endre kezdeményező szerepét, még inkább latba vetette azonban a magyar király befolyását a pápánál, hogy kieszközölje sógora érsekké tételét. Azzal érvelt, hogy Bertold kalocsai főpappá válása mind az ő, mind az ország számára hasznos és szükséges dolog. A pápa a salzburgi érseknek adott megbízást, hogy ítélje meg Bertold alkalmasságát. A magyar határon lezajlott „vizsga” kedvezőtlen eredménnyel zárult Bertoldra nézve, mert bár olvasni és a maga nyelvére, nyilván németre tudta fordítani a Szentírást, továbbá nyelvtani ismeretei is megfeleltek, de teljesen járatlan volt a kánonjogban és a szentbeszédek tartásában, s huszonöt éves lévén, öt évvel alatta maradt annak a kánoni életkornak, amely szükséges volt az érseki szék betöltéséhez. Így hát a pápa nem erősítette meg Bertoldot, hanem azt ajánlotta, hogy harmincadik életéve eléréséig művelje magát az egyházi tudományokban. Mivel azonban a kalocsai kanonokok Bertold erényeire és tudományára hivatkozva újólag folyamodtak a pápához választásuk érvényesítéséért, III. Ince végül is 1207 decemberében megadta a megerősítést. Bertold a pápát hozta nehéz helyzetbe, amikor Kalocsát elhagyva az itáliai Vicenzába ment, hogy képezze magát, mert a pápa szerint „méltatlan kóborlásával tudatlanságát, amelyet otthoni tanulással biztosan felszámolhatott volna, gyalázatos módon országnak-világnak közhírré tette”.[jegyzet 1] III. Ince tehát 1209 januárjában parancsba adta a kalocsai érseknek, hogy haladéktalanul térjen haza Kalocsára. A Magyarországon újra megjelenő Bertoldot sógora, II. Endre magas méltóságokba emelte. Kalocsai érseki volta sem gátolta meg Bertoldot abban, hogy az uralkodó kegyéből még 1209-ben dalmát–horvát bánná, majd rövidesen erdélyi vajdává, tehát fontos világi méltóságok birtokosává legyen.

Bertold kalocsai érsekként mindenképpen az esztergomi érsektől való teljes függetlenedésre törekedett. 1211-ben formális megegyezés, illetve békekötés született az esztergomi, illetve a kalocsai érsek és suffraganeusaik között, amely a korábbi viszályokat volt hivatva a két érsekség között lezárni.[2] Az egyezség a kalocsai érsekre nézve volt előnyös; sikerült kieszközölnie, hogy az esztergomi érsek minden jogáról lemondott a kalocsai egyházmegyében, kivéve az ott alkalmasint verendő pénz tizedét. Az is Kalocsának kedvezett, hogy bizonyos esetekben — ha az esztergomi érsek nem tudja, illetve rosszindulatúan nem akarja a koronázást végrehajtani, vagy az esztergomi főpapi szék nincs betöltve — elnyerte a királykoronázás jogát. A megegyezés Kalocsára nézve kedvező pontjai a kalocsai érsekségből az esztergomi érseki székbe emelkedett János engedékenységének, Bertold erőszakosságának és királyi támogatásának köszönhetők. Az esztergomi káptalan képviselői azonban tiltakoztak a pápánál, hogy a megegyezés a káptalan beleegyezése nélkül történt, s az az esztergomi egyház számára komoly vereséget jelent. A pápa nem erősítette meg az egyezséget: „ha a magyar királyok koronázási joga különféle egyházakat illetne meg, ebből az egész országra nézve súlyos veszély és a mondott király (Endre) utódaira nagy kár származnék, mert a magyar királyok örökösei között az ország koronájának birtoklása miatt gyakran támadna botrány, ami annál könnyebben keletkezhetne, ha különböző koronázók lennének.”[jegyzet 2] Elvetette III. Ince azt a királyi kezdeményezést is, hogy az esztergomi érsekség alá tartozó szebeni prépostságból a pápa hozzon létre Kalocsától függő püspökséget. Ez utóbbi javaslat megtételében is sógora, a kalocsai érsek iránti kedvezés vezette a királyt. II. Endre jogszolgáltatási téren is igénybe vette Bertold szolgálatait. 1211-ben, amikor per támadt birtokügyben a pannonhalmi apát és Gatc, az esztergomi pénzverők kamarása között, az uralkodó az ügy kivizsgálását és megítélését a kalocsai érsekre bízta. Amikor pedig a pannonhalmi apát és a pozsonyi várjobbágyok között keletkezett per, az ügyről a királyné, azaz a nővére udvarában tartózkodó Bertold is állított ki oklevelet, amelynek méltóságnévsorában közvetlenül az uralkodó neve után a maga nevét helyeztette el, megelőzvén a felsorolásban János esztergomi érseket. Ez az apró mozzanat is arra vall, hogy Bertold legalábbis egyenlő jogállásúnak tekintette a maga kalocsai érseki tisztét az esztergomi érseki méltósággal. Nem találkozhatott az előkelők különböző köreinek tetszésével, hogy II. Endre mértéktelenül pártolta Bertoldot. Maga a király panaszolta el 1214-ben a pápának, hogy mivel Bertoldot „forrón szerette és mások fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú embereinek (maiorum ez minorum) gyűlöletét”[jegyzet 3] magára vonta.

1208-ban Gertrúd további két testvére érkezett Magyarországra, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai őrgróf. Gyanúba keveredtek, hogy részük volt Fülöp német király meggyilkolásában, aki 1208 nyarán éppen a bambergi püspök udvarában esett merénylet áldozatául. Az új német király, IV. Ottó birodalmi átkot mondott ki rájuk, így menekülniük kellett a német birodalomból. Útjuk Magyarországra vezetett, ahol II. Endre szívesen fogadta őket. A király a bambergi püspöknek a Szepességben, Poprád vidékén mindjárt hatalmas birtokadományt is tett. A Magas-Tátra délkeleti lábára kiterjedő adomány azonban már a következő évben, 1209-ben a bambergi püspök beleegyezésével, valamint a merániak, Gertrúd királyné, Bertold kalocsai érsek, továbbá az őrgróf kérésére Adolf préposté és annak nőtestvéréé lett királyi donáció folytán. Adolf maga is meráni volt, nőtestvérét Gertrúd királyné hívta Magyarországra. II. Endre adománya nagy, jobbára lakatlan területre terjedt ki, az uralkodó a szabad dénárokat, az őt megillető valamennyi királyi jogot is elörökítette, s a megadományozottnak biztosította a telepítendő népesség feletti szinte kizárólagos, rajtuk kívül csak a királyt és a nádort megillető ítélkezési jogot. Háromévi magyarországi kellemes számkivetés után Gertrúd e két testvére visszatérhetett a német birodalomba.

II. Endre és Gertrúd házasságából öt gyermek született. Az ötből kettő leány volt, Erzsébet, akit türingiai Lajos vett nőül, s akit 1235-ben szentté avattak,[3] valamint Mária, aki II. (Aszen) Iván bolgár uralkodó felesége lett. A három fiú közül az elsőszülött Béla 1206-ban született, Kálmán 1208-ban,[4] Endre pedig 1210 táján. A királyné német rokonain kívül gyermekeire is gondolt, nagy vagyont halmozott fel számukra.

Gertrúd honfitársainak, az idegeneknek nagy patrónusa volt Magyarországon. Egy nyugati kútfő lakonikus rövidséggel jegyezte meg Gertrúdról: „a bárhonnan jött németek iránt bőkezű és szívélyes volt”[jegyzet 4].[5] Noha magától Gertrúdtól nem maradt fenn oklevelünk, aligha lehet kétséges, hogy – mint ezt az Adolf prépostnak juttatott föld adománylevele mutatja – kezdeményező szerepet játszott a férjénél a birtokok elörökítésében. Udvara afféle politikai boszorkánykonyha lehetett, ahol országos dolgokban döntöttek a királyné és hívei. Egy, 1213. évi állapotokat tükröző 1214. évi oklevél szerint Gertrúd királyné udvarában Bertold kalocsai érsek mellett számos főember (princeps) volt jelen: Miklós királynéi udvarbíró és győri ispán, Tiborc mosoni, Bagun fehérvári, Péter csanádi ispán. Ezek a meráni királyné leghívebb támaszai lehettek. Ez az udvar olykor bíráskodás színhelyéül is szolgált. Amikor 1213-ban Uros pannonhalmi apát a pozsonyi várjobbágyokkal perelt, Endre király az ügyet a királyné, a kalocsai érsek és a királynéi udvar főemberei döntésére bízta.

Ezekre az évekre esik a Német Lovagrend behívása Magyarországra.[6] Gyanítható, hogy ennek a lépésnek is volt némi köze Gertrúd Magyarországon folytatott németbarát politikájához. II. Endre király 1211-ben a kunok felé levő Barca-földet, azaz Brassó vidékét, a Barcaságot a Német Lovagrendnek adományozta, amely ekkor még szinte teljesen lakatlan volt.[7] Az oklevél az adományozás céljául azt jelölte meg, hogy az ország kiterjeszkedjék, és a lovagok fohásza a király lelki üdvét szolgálja. Betelepítésük fő indítéka valójában az ország délkeleti szegletének a kunokkal szembeni védelme volt, illetve a kereszténység terjesztése a pogány kunok között. II. Endre engedélyt adott, hogy az ország védelmére a kunok ellen fából várakat és városokat építsenek. A barcasági lovagok széles körű szabadságok birtokába jutottak: szabad vásártartást kaptak, elnyerték földjük vásárvámját, a szabad dénárokat és a pondust – mentesültek a vajdai megszállás, továbbá valamennyi adó megfizetése alól. A királyon kívül csak a maguk által választott bíró ítélhetett felettük. Jogot szereztek arra, hogy a Barca-földön talált arany vagy ezüst felét maguknak tarthatják meg. 1212-ben tovább bővítette a király a lovagok kiváltságait. II. Endre méltányolva, hogy a lovagok az országhatáron napról-napra derekasan ellenállnak a kunok támadásainak, megtiltotta, hogy a királyi pénzváltók a lovagok földjére bemenjenek és azokat zaklassák, s úgy intézkedett, hogy az új pénzt a lovagrend mestere kapja meg, s az ezüstben adja át ellenértékét a pénzváltóknak. 1213-ban az erdélyi püspök a lovagrendre ruházta a Barcaságban beszedendő tizedet, ha azonban magyarok vagy székelyek telepednének oda, azok a püspöknek fizessék a tizedet. Az ország délkeleti csücskében megtelepedő német keresztes lovagok tehát rövid két-három év alatt jelentős kiváltságok birtokába jutottak.[8]

Az országban fokozódott az elégedetlenség II. Endre németbarát politikájával szemben. Ez természetszerűen Gertrúd, a német származású királyné, a németek nagy pártfogója ellen irányult. A tömeghangulatra jellemző lehet, hogy a meráni németeknek, a rómaiak császára alattvalóinak túlkapásai még a kortárs Anonymusnak a honfoglalásról írott regényes gestájában is hangot kaptak. Amikor a névtelen jegyző arról ír, hogy „éppen most is rómaiak legelnek Magyarország javaiból”[jegyzet 5], akkor sokkal inkább gondolhatunk a római alattvalóknak számító merániakra, semmint a pápaságra. Az elégedetlenség 1213-ban összeesküvésbe és Gertrúd elleni merényletbe torkollott. Sajátságos, hogy az összeesküvés élén olyan személyek álltak, akik a korábbi években Gertrúd udvarának magas tisztséget betöltő tagjai voltak: Péter comes, aki 1207–1210-ben, továbbá Bánk bán, aki 1210–1211 között viselte a királynéi udvarispán méltóságát. Vezető szerepük az összeesküvésben nem lehetett véletlen, a Gertrúd udvarában tapasztalat élményeik vihették őket a királyné kiszolgálói közül a legszélsőségesebb ellenzék táborába. Bánk veje, Simon is az összeesküvők közé tartozott.

Ez önmagában arra mutat, hogy Bánk családját sérelem érhette a merániak részéről. Két, egymástól független forrásunk táplálja ezt a gyanút. A XIV. századi krónikakompozíció, amely tévesen 1212-re teszi a Gertrúd elleni merénylet időpontját, elmondja, hogy Gertrúd erőszakkal odaadta Bánk bán feleségét jövevény öccsének játékszerül. Lényegében ugyanezt tartalmazza egy XIII. századi osztrák forrás, a bécsi domonkosok évkönyve is, amely azonban számos ponton jobban értesült a magyar krónikánál. Nem szabad tehát elzárkóznunk attól a lehetőségtől, hogy Bánkot és vejét családi sérelem is a merániak ellen fordíthatta. Ha viszont arra gondolunk, hogy egyik forrásunk, a korabeli Annales Marbacenses a gyilkosság egyetlen okaként a királyné németek iránti kedvezését jelölte meg, más forrásunk, Anonymus Leobiensis pedig Péter feleségének meggyalázását tartja Gertrúd bűnének, inkább arra kell hajolnunk, hogy csak a gyilkosságot követően terjedt el az a monda, miszerint Gertrúd öccsének kerítője lett volna. Ha nem is valóságról van szó, már korán, a XIII. században lábra kapott a monda. Nehezen hárítható el a gyanú, hogy még ha nem is Bánk bán nagymama korú feleségének becsületén ejtettek a merániak szeplőt, bizonyos alapja volt a mondának: a merániak feslett erkölcseire vet fényt.

A merénylet, amelynek Kacsics nembeli Simon személyében még egy további részesét ismerjük, kétségtelenül Gertúd ellen irányult. Szintén ezt bizonyítja az a körülmény, hogy az összeesküvők János esztergomi érseket is, aki kiváltképpen sok méltánytalanságnak volt kitéve a merániak, főleg pedig Bertold kalocsai érsek oldaláról, kifejezetten a királynégyilkosság tervéhez akarták megnyerni. Az óvatos János azonban kitérő választ adott. Olyan levelet küldött, amely kétféleképpen volt értelmezhető. Az egyikfajta magyarázat szerint hozzájárulását adta a merénylethez: „A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem”, a másik szerint azonban ellenezte azt: „A királynét megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki belegyezik, én magam nem, ellenzem."[jegyzet 6] A Gertrúd elleni szándékot mindenekelőtt magának a merényletnek a lefolyása mutatja. 1213. szeptember 28-án, miközben II. Endre király úton volt Halics felé, a királyné udvarával a pilisi erdők szomszédságában időzött. Társaságában volt Lipót osztrák herceg, Bertold kalocsai érsek, számos német előkelő, továbbá Bertold néhány papja. Az összeesküvők Gertrúdra törtek, és megölték. Bár a források egy csoportja szerint Gertrúdot hálószobájában megfojtották és felakasztották, mégis az látszik valószínűbbnek, hogy mezei sátrában karddal gyilkolták meg. Tetemét a szomszédos pilisi monostorban temették el. A merényletet Péter és Bánk veje, Simon követte el. Számos német esett a támadás áldozatául, Lipót és Bertold azonban megmenekültek. Bertold papjait és szerzeteseit tettleg bántalmazták.

A keleti országrészből visszaforduló Endre király Péteren bosszulta meg felesége halálát: a merénylőt karóba húzatta, birtokait elkobozta.[9] Bánk csak a nádorságot hagyta oda, pozsonyi ispán lett, de hamarosan visszatornászta magát a vezető tisztségviselők közé. 1217-től bán volt, illetve királyi udvarispán. Birtokait hosszú évekkel később vesztette el. Ugyancsak utólag bűnhődött Kacsics nembeli Simon is jószágai elvesztésével. Nem hallunk arról sem, hogy Bánk vejének, Simonnak bántódása lett volna 1213-ban. A tornyosuló bel- és külpolitikai nehézségek nem tették lehetővé, hogy a király következetesen leszámoljon az összeesküvőkkel. A merényletet követően Bertoldot az uralkodó két püspök kíséretében külföldre vitette; bizonnyal félt, hogy a merániak elleni harag a kalocsai érseket is utoléri. Bertold azonban magával vitte azt a 7000 márka értékű veretlen aranyat és ezüstöt, továbbá aranyból és ezüstből való edény- és használatieszköz-készletet, amelyet Gertrúd gyermekei számára gyűjtött, és egy polgárnál helyezett el. Endre a pápa közbenjárását kérte értékei visszaszerzésében. Bertold hamarosan visszatért Magyarországra, beült a kalocsai érseki székbe, de politikai szerephez többé nem jutott. Gertrúd halálával, Bertold visszavonulásával, számos, kíséretükbe tartozó német megölésével II. Endre az új berendezkedés politikájának szilárd támaszát vesztette le, azt a kört, amely újabb és újabb adományokra sarkallta az uralkodót. Az 1213. évi események az intenzív német hatás végét is jelentették, hiszen 1215-ben Endre a latin császárság központjává lett Bizáncból hozott magának feleséget, Jolántát, aki a francia királyi családból származott.

A meráni korszak lezárulása nem jelentette az új berendezkedés politikájának végét. A merániakon kívül a magyarországi arisztokrácia egy csoportja volt még e politika lelkes híve, elsősorban azok, akik nagy adományokat kaptak az uralkodótól. II. Endre 1213-at követően is folytatta a királyi várföldek eladományozását. Miska comes 1214-ben egyenesen azért jutott zalai várföld birtokába, mert Gertrúd királyné meggyilkolása idején fiát, Bélát magához vette, és gyengéden nevelte. A királyné elleni merénylet idején elveszett a királyi pecsét is, ezért II. Endre király 1216–1217-ben számos korábbi adományát megújította és megerősítette. Új adományokat is tett ezekben az években szép számmal. Elörökített gömöri, pozsonyi, csanádi várföldet. Ezek a megerősítések és adományok világi birtokosok, comes és magister címet viselő előkelők számára történtek.[10]

A Hont-Pázmány nembeli Szentgyörgyiek mellett tipikusan az új berendezkedés haszonélvezői közé kell sorolnunk a Győr nemzetségnek Istvántól leszármazó, a genealógusok szerint Óváry-Kéméndynek nevezett ágát. A XIV. századi krónikakompozíció egyenesen Pot nemzetségről beszél, s úgy állítja be, hogy első tagja, Ernest a XI. század közepén, Salamon király uralkodása alatt jött Magyarországra. Ákos mester szerint azért nyerte a Pot nevet, mert követ volt a német császár, valamint Endre és Salamon magyar királyok között, s a követ németül Potnak (ma Bote) hangzik. A nemzetség első ismert őse, Atha nádor, az 1066-ban felszentelt zselicszentjakabi monostor alapítója valóban német volt, s még az időpont, Salamon király kora is egyezik. Pot azonban, akiről a krónika a Győr-nemzetséget nevezi, későbben élt, a XIII. század elején, nevéhez fűződik a lébényi monostor alapítása. Kézai már egyenesen Lébényi Pottal azonosítja Ernestet, tanúbizonyságát adva, hogy a Győr-nemzetség XIII. századi hatalmának megalapítója Pot volt. Potnak, István fiának négy testvérét ismerjük. A család ősi fészke a Moson megyei Lébény volt, amelyet már távoli elődeik is birtokoltak, de halálukkal királyi kézre került, s csak Imre király adományából nyerték vissza. Pot egyik testvére, Sándor a Gubasel csatában tanúsított hű szolgálatáért ugyancsak Imre királytól két Moson megyei falu, Bán és Sásony birtokába jutott. 1240. évi adat szerint Sásony birtok Pot egykori nádoré volt. Pot másik testvére, Csépán hűségéért II. Endrétől uralkodása elején két mosoni várföldet nyert el, Balogdot és Szombathelyt, az utóbbit vámjával együtt. Csépán kezén Száva menti, pozsegai várföldek is voltak, ezeket 1210 előtt a templomosoknak adta. Csépán gyilkosság áldozatául esett, a merénylő, Tomaj nembeli Tiba birtokai Potra szálltak. A testvérek közül Pot volt a legnagyobb szerző. 1208-ban II. Endrétől hű szolgálataiért egy Moson megyei falut kapott, valamint 300 holdat a soproni vár földjeiből szőlővel. 1210-ben az uralkodó két győri és egy mosoni várföld adományozásával jutalmazta Pot érdemeit. 1212-ben a király a baranyai várhoz tartozó kopácsi mocsarat halászóhelyekkel együtt Potnak adta. Tehetős anyagi helyzetére mutat, hogy 1209-ben mosoni várjobbágytól földet vásárolt. Új jelenségnek számít, hogy Pot nemcsak a maga, hanem a hozzá közel álló birtokos emberek, vagyis szolgálói, azaz szerviensei birtokát is gyarapítani igyekezett. A számára kedvezőbb megoldást választotta, nem a sajátját fogyasztotta, hanem a királytól eszközölt ki hívei számára adományt. Így 1209 táján II. Endre Pot kérésére adott 30 hold győri várföldet két embernek. Az uralkodó 1208-ban hagyta jóvá, hogy Pot és Csépán, valamint Somogyban birtokos, akkor már nem élő testvérük, Mór fia Lébényben monostort alapítottak a bencések számára, s azt tíz faluval, illetve birtokrésszel, révvel, továbbá servus- és libertinus-mansiókkal ruházták fel. Nem lehetnek kétségeink, hogy a Győr nembeli István fiai az 1210 körüli években néhány tíz birtok felett rendelkeztek, ami őket is a XIII. század eleji leggazdagabb előkelők sorába iktatja.[11]

Számos esetben nem készült vagy nem maradt ránk oklevél a II. Endre-féle birtokadományozásokról. Így például csak közel fél évszázados késéssel, 1263-ban értesülünk arról, hogy II. Endre egész Locsmánd megyét, azaz Locsmándnak királyi rendelkezésű földjeit Barc fia Miklósnak adta, aki a Szák-nemzetség tagja volt. Az adomány révén Miklós is számos birtoktest ura lett, jóllehet nemzetségének — korábbi birtoklás révén — szintén nem csekély birtokai lehettek. Egy kétes hitelű 1183. évi oklevél szerint a Szák-nem egyik XII. századi tagja, Nagylábú Pál már II. Gézától adományul kapta a Baranya megyei Töttös földet. Miklós birtokviszonyaira enged következtetni az az 1220-as évekből származó adat, amely szerint nemzetsége más tagjaival együtt Veszprém megyei földet adott el egy rokonának.

Az új berendezkedés politikájának haszonélvezői, a legnagyobb birtokadományokban részesült előkelők II. Endre uralkodása első másfél évtizedében egyszersmind a politikai hatalom gyeplőjét is kezükben tartották. A Szentgyörgyiek családjából való Tamás a nyitrai ispánságig vitte, két fia, Sebes és Sándor pohárnokmester volt, Csák nembeli Ugrin a zágrábi és győri püspöki szék után 1204-ben, hamarosan bekövetkező haláláig az esztergomi érseki tisztet töltötte be. Testvére vagy unokatestvére, Miklós comes 1214-ben hamis oklevél szerint komáromi ispán volt, az Aranybullát követően több megye, Bihar és Csanád ispáni címét viselte. Győr nembeli István fiai közül Saul papi pályán futott be fényes karriert, a csanádi püspökségből a kalocsai érseki székbe emelkedett, s tíz éven át irányította a kalocsai érsekséget. István fiai közül Mór mosoni, Csépán soproni és bácsi, Pot pedig mosoni és temesi ispán volt, emellett Csépán és Pot egymást váltva fél évtizedig a nádori méltóságot is viselte. Barc fia Miklós 1213–1214-ben nádor volt, majd az 1210-es évek végén újból elnyerte e tisztséget, a pályája az Aranybulla kibocsátása után sem tört meg, több megye ispánsága mellett királynéi udvarbíróvá lett.

Ezek a nagy hatalmú előkelők elsősorban a királyi birtok rovására gazdagodtak meg, így érthető, hogy erőnövekedésük egyszerre jelentette a királyi birtokszervezet meggyengülését, a királyi birtok és a világi magánbirtok XII. századi arányának felborulását, a világiak javára történő módosulását. A királyi adományozások mellett a megerősödő arisztokrácia más módon is gyarapította földjeit. A XIII. század első évtizedeitől kezdve gyakoribbá váltak a hatalmaskodások, a puszta erőszak, a katonai erő útján történő birtokszerzések. 1215. évi királyi oklevél tájékoztat arról, hogy Salamon királyi tárnokmester, az ország egyik vezető méltósága jogtalanul foglalt el egy, a Muraközben fekvő földet, amelyet II. Endre elvett tőle. A topuszkói apátsággal szomszédos birtokosok elragadták az egyház fennhatósága alatt levő várszolgákat, s az uralkodó 1217 körüli oklevelében utasította bánját és bíráit, hogy e várnépeket adassák vissza, és az apátot és a szerzeteseket védelmezzék meg. Ugyanebben az időben egy nagy hatalmú horvát főúr, Domald, a gazdag dalmát várost, Traut támadta, s II. Endre a templomos rend mesterére bízta Trau védelmét. Pedig Domald a Tengermelléken kezdetben II. Endre híve, sebenicói ispán és az új berendezkedés haszonélvezője volt, aki 1210-ben az Adriai-tenger vidékén az uralkodótól két földet kapott érdemeiért adományul.

A hatalmaskodást elsősorban a leghatalmasabb világi előkelők tudták elkövetni, mivel olyan tábor alakult ki körülöttük, amely nekik és kiélezett helyzetekben csakis nekik tartozott engedelmességgel. A világi birtokosok körül szerveződő, később nagy szerephez jutó szolgálói réteg, a magánfamília kialakulásának bölcsőjénél vagyunk.[12] Nem véletlen, hogy a XIII. század első két évtizedéből éppen az új berendezkedés politikájának egyik legnagyobb haszonélvezőinek, a Győr nembeli István-utódoknak a magánszolgálóiról, szervienseiről vagy familiárisairól hallunk. 1209 táján II. Endre király Pot nádor, mosoni ispán szervienseinek győri várföldet adott. Pot nádor unokaöccse 1212-ben maga vásárolta zalai földjéből adott egyekényit szerviensének (servienti suo) hű szolgálata ellenértékéül. E hű szolgálat általában birtokigazgatói vagy katonai szolgálatot jelentett.[13] A XIII. század elejéről más adatok is ismeretesek. Az uralkodó egyik híve, Péter comes a királytól adományul nyert zempléni várföldet ugyancsak szerviensének (servienti) adományozta hűsége jutalmául. Még Bertold választott kalocsai érsek is a király segítségét kérte egy neki és az uralkodónak sok és hű szolgálatot tevő híve, a német nevű Lenguer megjutalmazásához 1211-ben. A hatalmaskodás, amely egyaránt érte a különböző birtoktípusokat, az egyházi, a világi és a királyi birtokot, és amely leginkább az alávetett népeket sújtotta, nem csupán a világi előkelők fegyvere volt. Bizonyos értelemben a király tanította meg erre tanulékony híveit. Az Imre és Endre közti belharcok idején az Endrével tartó Fábián és Vince birtokait Imre király parancsára lerombolták.

A királyi adomány és a hatalmaskodás révén szerzett birtok mellett az ingatlan gyarapításának további módját jelentette a XII. század első évtizedeiben a földvásárlás.[14] Az Endrét szolgáló Fábián és Vince az Imre királytól elszenvedett üldöztetésük ellensúlyozására, s a trónra került II. Endrének tett szolgálataik jutalmazásaképpen zalai várföldet kaptak az uralkodótól, amely egyik oldalról vásárolt földjükkel volt határos. A szorult anyagi helyzetben élő falusi emberek gyakran kényszerültek földjeik áruba bocsátására. 1214-ben a veszprémi káptalan előtt a kapolcsiak, miután elmarasztaltattak a király adószedőivel szemben, földjüket tíz márkáért eladták. Ezek a földek az uralkodó osztály különböző rétegű elemeinek kezére jutván tovább növelték a világi birtok súlyát a XIII. század eleji Magyarországon.[15]

Lábjegyzetek

  1. Fejér, CD III/1. 75.
  2. "Monumenta Ecclesia Strigoniensis I. 200.
  3. Theiner I. 2.
  4. Gombos I. 252.
  5. SRH I. 46.
  6. Gombos I. 31.

Irodalom

  1. Gertrúd családi viszonyaira lásd E. Oefele, Geschichte der Grafen von Andechs (Innsbruck, 1877). Gertrúd testvéréről, Bertoldról gazdag anyag található H. Schmidinger Patriarch und Landesherr. Die weltliche Herrschaft der Patriarchen von Aquileia bis zum Ende der Staufer (Publikationen des österreichischen Kulturinstituts in Rom I. Abteilung 1. Graz-Köln, 1954) című művében.
  2. Bertold kalocsai érsek és János esztergomi érsek 1211. évi egyezménytervezetéről fontos észrevételeket tesz: Kumorovitz L. Bernát, Buda (és Pest) "fővárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18, Budapest, 1971).
  3. II. Endre és Gertrúd gyermekei közül Erzsébetről lásd Gyöngyösi Rozália, Szent Erzsébet thüringiai fejedelemasszony élete (Értekezések a kolozsvári M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem közép- és újkori történelmi szemináriumából 10. Kolozsvár, 1917);
  4. Kálmánról Kanyó Géza, Kálmán herczeg 1908-1241 (Katholikus Szemle 1895. 2-3).
  5. II. Endre uralkodása első éveinek németek számára kedvező politikáját elsősorban azok a tanulmányok tekintik át, amelyek Gertrúd meggyilkolásával foglalkoznak: A. Huber, Studien über die Geschichte Ungarns im Zeitalter der Arpaden (AÖG 1883. 1); Mátyás Flórián, Népmondák és történeti adatok Gertrúd királyné erőszakos haláláról (Századok 1907. 10).
  6. A Német Lovagrend monográfiája: M. Tumler, Der Deutsche Orden im Werden, Wachsen und Wirken bis 1400 mit einem Abriss der Geschichte des Ordens Von 1400 bis zur neuesten Zeit (Wien, 1954).
  7. A Német Lovagrend barcasági betelepedésére lásd Das Burzenland. I-IV. Hrsg. E. Jekelius (Kronstadt, 1928-1929); Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I.
  8. A Német Lovagrend 13. század eleji magyarországi szerepléséről rövid áttekintést ad Illéssy János, Törekvések a német lovagrend meghonosítására Magyarországon (Századok 1902. 3).
  9. A Gertrúd elleni merényletet végrehajtó és II. Endre király bosszújának áldozatul esett Péter személyére lásd Dudás Gyula, Petur bán és Peturváradja (Századok 1906. 1); P. Rokay, Iz srednjovekovne istorije Novog Sada (Zbornik za istoriju. Matica Srpska, 1975. 11).
  10. Az új berendezkedés politikájából hasznot húzó világi arisztokraták közhivatalaira és birtokviszonyaira nézve összefoglaló jelleggel lásd Karácsonyi, A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig I-III/1.
  11. A Győr-nemzetségre vonatkozóan hasznos megjegyzéseket tesz Mályusz, Az V. István-kori gesta. A hatalmaskodás fogalmának 13. század eleji előfordulásaira utal Gerics József, Árpád-kori jogintézmények és terminológia törvényhozásunk egyik keltezetlen emlékében (Századok 1969. 4).
  12. A magánfamília vonatkozásában máig alapvető Szekfű Gyula, Serviensek és familiarisok (Értekezések a történeti tudományok köréből XXIII. 3. Budapest, 1912). A vitatható koncepció ellenére sok hasznos adatot és megfigyelést tartalmaz Bónis György, Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban (Kolozsvár, év nélkül [1947]).
  13. Hadászati szempontból tárgyalja a familiaritást Borosy András, Főurak, familiárisok, udvari harcosok Magyarországon a XIII. században (Hadtörténelmi Közlemények 1978. 3).
  14. A földvásárlás gyakoribbá válásáról korszakunkban Lederer Emma A középkori pénzüzletek története Magyarországon 1000-1458 (Budapest, 1932) című kötete tesz figyelemreméltó észrevételeket.
  15. A nagybirtokosság előretörésének irányára és főbb állomásaira alapvetők Székely György következő munkái: Evolution de la structure et de la culture de la classe dominante laïque dans la Hongrie des Árpád (Acta historica Academiae Scientiarum Hungaricae 1969. 3-4); A világi uralkodó osztály szerkezetének és kultúrájának fejlődése az Árpád-kori Magyarországon (Vasi Szemle, 1970. 1).


Politikai viszonyok
II. Endre új berendezkedése Tartalomjegyzék A világi nagybirtokosság előretörése