„Az új berendezkedés időszakának külpolitikája” változatai közötti eltérés

A Múltunk wikiből
(Irodalom: A szegvár–tűzkövesi férfiisten ikonográfiai és vallástörténeti hátteréhez alap­vető Makkay János [http://publikationen.ub.uni-frankfurt.de/frontdoor/index/index/year/2010/docId/14712 Early Near …)
(Nincs különbség)

A lap 2014. február 1., 14:32-kori változata

nagyközség Csongrád megyében a Kurca és a Kórogy összefolyásánál
Wikipédia
HUN Szegvár COA.jpg

Bóna István

Áttekintés az őskori régészeti lelőhelyekről

Az Alföld a fejlett neolitikum idején: Vinča–Tordos kultúra, tiszai kultúra

A Marostól a Felső-Tiszáig, nagyobbrészt a Tiszántúlon alakult ki a magyar neolitikum „klasszikus” kultúrája, a tiszai kultúra. Eredete ma még nem teljesen világos. Nagyjából ugyanazt a területet foglalta el, mint korábban az „alföldi vonaldíszes keramika”, legkorábbi telepei azonban a szakálháti csoport területén tűnnek fel. A szakálháti csoport anyagi kultúrájából, díszítőművészetéből, motívumaiból sok minden megtalálható a tiszai kultúrában; alig kétséges, hogy népi alapja a helyi lakosság volt. Földművelésük, a hozzá kapcsolódó eszközkészlet és vallási hiedelmek azonban déli eredetűek. Feltehető tehát, hogy a Vinča-kultúra csoportjai is részt vettek a tiszai kultúra kialakításában. Erre a közvetlen régészeti kapcsolatok is utalnak.

A kultúra telepeit néhány nagy ásatás nyomán jól ismerjük (Hódmezővásárhely–Kökénydomb, Szegvár–Tűzköves, Lebő, Vésztő–Mágor-halom). Ezek az első igazi tellek Magyarországon. A „tell” az elő-ázsiai típusú földműves kultúrák sajátos telepformája. Olyan fejlett talajváltó földművelési ismereteket és állattartást feltételez, amely több száz vagy akár több ezer éven át is lehetővé teszi a lakosság egy helyben maradását. Rétegei a 20–25 évenként szétmálló vagy a gyakori tűzvészek során romba dőlt agyagfalú házakból, a házak között felhalmozódott hulladékokból keletkeztek. A pusztulás után vagy a telep tervszerű megújításakor elegyengetett rétegek felett újból és újból felépült a falu, folytatódott az élet. A rétegek vastagsága a Balkánon elérheti a 10–12 métert, Kisázsiában a 25–30 méter magasságig emelkedő tellekre is számos példa van. Magyarországon a kőkori élet folyamatosságának ismételt megszakadása miatt a bronzkor előtt nem ismerünk 2–3 méternél vastagabb rétegeket.

A tiszai kultúra telepei két-három települési rétegből álló igazi tellek. Nincs sok belőlük, a lakosság jelentékeny része néhány kivételesen nagy kiterjedésű tellen összpontosult. A településnek ez a módja, valamint a telepeken talált leletek egyarán arra utalnak, hogy a tiszai emberek szokatlan összezsúfolódását valóban a kelet-mediterrán típusú talajváltó földművelés tette lehetővé.

Hódmezővásárhely–Kökényesdombon kisebb-nagyobb csoportokban vagy egymásra merőleges utcák mentén sorakoztak a házak. Méretük és szerkezetük változatos, a korábbi időszakok házainál jóval tágasabb és hosszabb családi lakóhelyek. Az épebben ránk maradt házromokban belső térosztás figyelhető meg: az első harmadban volt a tűzhely, a középső, letapasztott rész szolgált alvásra, míg a hátsó negyedben, a döngölt padlóra állítva vagy a lesározott padlóval „egybeépítve” – hozzátapasztva – sorakoztak a nagyméretű négyszögletes vagy kerek gabonatartó agyagládák, a folyadéktároló amforák és a különböző csöbrök. A hombárok mérete és száma, valamint a házakon kívül megásott vermek a földművelés eredményének szemléletes bizonyítékai. A gondosabban épített házak bejárata felett szépen mintázott oromdísz vagy a kiaggatott koponyát helyettesítő agyag állatfej is előfordul.

Az anyagi kultúra a neolitikum korábbi szakaszaihoz képest hallatlanul változatos és specializált. Különböző célokra más-más edényt készítettek; gyakoriak az „őskori kenyér”, a lepény sütésére szolgáló lapos, kerek tálak. A formás talpas csészéket és a magas hengeres ivóserlegeket sokszor díszítik a szövés-fonásból kölcsönzött minták. A tiszai emberek magas fokú textil- és gyékényszövés-művészetéről tanúskodik, hogy — csupán az edények díszítményei alapján — eddig mintegy félszáz különböző fonásmintát lehetett rekonstruálni.

A házakban és a házak körül bőségesen található malomkövek (morzsolókövek), agancskapák, sarlóbetét-kőpengék, megszenesedett búza- és árpamagvak a fejlett földművelés bizonyítékai. Állatuk a helyi őstulokból folyamatosan háziasított szarvasmarha és a sertés volt, a juh- és a kecske csak kisebb számban fordul elő. Az agancsból szépen kimunkált szakás szigonyok, a hálónehezékek, a telepeken talált halszálka mennyisége és a vadászott állatok (a háziállatokéval megegyező számú) csontmaradványai azt tanúsítják, hogy az élelemszerzésben a zsákmányolás még nagyon jelentős kiegészítő szerepet játszott.

Halottaikat a telepek szabad térségein vagy felhagyott részein kisebb-nagyobb csoportokban temették el (Kökénydomb, Kisköre), a vésztői ásatások meglepő eredményei szerint fakoporsóban, gyékény szemfedővel letakarva. Élők és holtak még azonos közösséghez tartoztak, de már elkülönültek, két különböző világot képviseltek. A két nem közötti munkamegosztás új szakaszának ideológiai vetülete, hogy a temetkezési rítusban kezdenek különválni a nők és a férfiak. A halál utáni életről táplált elképzelések fejlődését elsősorban a sírmellékletek tükrözik, egyre gyakoribbak a sírokban az edényekbe helyezett élelem, a nők magukkal viszik csont, kagyló, néha réz ékszereiket. A férfisírok különleges – eddig máshonnan nem ismert – mellékletei a 2, 3, 4, 5 ujjat összefogó, összetett csontgyűrűk. Ezek a közösségi munkamegosztás és a rangkülönbségek jelvényei, annak primitív jelzései, hogy kinek kell kevesebb ujját használnia, vagyis kevesebb munkát végeznie. A tiszai embereknél a halál utáni közösségi élet elképzelése tehát egyszerre jelentkezik az élők együttesén belül végbement társadalmi rétegződéssel. A nők és férfiak megkülönböztetése, a férfiak „rangjelző” csontgyűrűi arra utalnak, hogy társadalmukban a vezető szerep egyre inkább a férfiak kezébe került. Ugyanerről vall a kultuszélet is.

A háziasításra kiszemelt őstulok befogásán és a vadászaton túlmenően a talajváltó földművelés, az aratás és a szarvasmarhatartó pásztorkodás már elsősorban a férfiak munkája volt. A megváltozott gazdálkodás ideológiai tükröződése, hogy a régi kertművelés jellegű női földművelés nagy anyaistennője mellett, sőt fölött, hatalomra jutott az első férfiistenség. Az őskori Európa művészetének páratlan alkotása a Szegváron talált férfi istenszobor. Méltóságteljesen ül trónusán, arcát álarc fed el a halandók pillantásától. Jobb kezével az új rendszerű földművelés jelképévé – attributumává – vált eszközét, a sarlót tartja vállán. (Alig valamivel korábban tűnik fel az ókori keleten és az őskori Görögországban a legősibb férfiistenség, jelvénye mindenütt a sarló volt.) A szegvári istenség kétségtelen bizonyíték arra, hogy a tiszai kultúra népe a földművelés új módszereivel együtt a hozzá kapcsolódó ideológiát és kultuszt is átvette. Az ősi termékenységi anyaistennő tisztelete megmaradt ugyan, de máris csupán egyenrangúnak tűnik. Bár nagyméretű ülőszobrának töredékét is ismerjük, mégis gyakoribbak a nő alakú áldozati edények. A Kökénydombon három gazdag öltözetű, méltóságteljes tartásban ülő istennőt ábrázoló edény került elő. A Körös-kultúra óta csak annyit változott, hogy trónusra ültették. Az ókori keleti és kelet-mediterrán mitológia alapján valószínű, hogy az istennőt „férjhez adták” az új férfiistenhez, istenpár lett belőlük.

A korai avar társadalom

Az előkelő nemzetségfők és katonai vezetők szállását 600 körülig néhány gazdag magános vagy családi temetkezés (Kiszombor, Deszk, Szegvár, Szentendre, Csepel, Törökbálint) jelzi, maguk a nemzetségek is csak néhány sírból álló temetőket hagytak maguk után (például Várpalota, Mór).

Avar régészeti lelőhelyek

település korai késői megjegyzés
avar kor
MAGYARORSZÁG
Szegvár–Oromdűlő X
Szegvár–Sápoldal X

Kristó Gyula

Jelentősebb Árpád-kori régészeti feltárások

Az 1960–1981 között Magyarországon végzett jelentősebb Árpád-kori feltárások lelőhelyei
név köznépi jellegű temető
Szegvár–Szőlőkalja X

Irodalom