Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése

A Múltunk wikiből
1217
nyár: II. Endre keresztes hadjáratra indul, katonái elszállításának fejében Velence javára lemond Záráról. Távollétében János esztergomi érsekre bízza az ország irányítását.
1217–1218
II. Endre távolléte alatt az előkelők egy része fellázad János érsek ellen, aki külföldre menekül.
1218
január: Sikertelen katonai akciók után II. Endre visszaindul a Szentföldről. Útközben harmadszülött fiát, Endrét II. Leó örmény király lányával, Béla fiát I. (Laszkarisz) Theodórosz nikaiai császár lányával, Mária lányát pedig II. (Aszen) Iván bolgár cárral jegyzi el.
vége: II. Endre visszatér Magyarországra.
1218–1219
II. Endre adományai János esztergomi érseknek.
1219
augusztus 14. Msztyiszlav kun segítséggel megveri a magyar–lengyel sereget, elfoglalja Halicsot, Kálmánt és feleségét fogságba ejti.
1219–1221
II. Endre eljegyzi Endre herceget Msztyiszlav lányával, mire ő szabadon engedi Kálmánt és feleségét.
1220
Béla és Laszkarisz Mária házassága. Béla megkapja a szlavón hercegséget.
1221
április 11. Honorius pápa levelet ír Jolántához az izmaeliták ügyében.
Királyi rendelet az erőszakkal elfoglalt várföldek visszavételéről.
1222
tavasz: Béla királyfi II. Endre kivánságára elbocsátja feleségét, Laszkarisz Máriát.

II. Endre 1217–1218. évi távolléte idején Magyarországon az új berendezkedés politikai ellenzéke ragadta magához a hatalom gyeplőjét,[1] de széles arisztokrata front állt szemben vele. Az új berendezkedés politikájának nagyúri, világi és egyházi haszonélvezői nem értettek egyet az új irányvonal megváltozásával, hiszen számukra az új rend a korlátlan gazdagodás forrása volt. Éppen ezért palotaforradalom útján kívánták nagy ellenfelüket, Jánost a hatalomból eltávolítani, s rábírni a visszatérő királyt a korábbi évek politikai gyakorlatának visszaállítására. II. Endrétől tudjuk, hogy szentföldi hadjárata alatt az ország nemesei közül sokan (plurimi nobilium regni), akiket a király a sátán csatlósainak nevezett, megsértették az uralkodót, rendelkezéseinek átkos merészséggel ellene szegültek, a békét megzavarták. Az érseket, aki a királyi rendelkezések következetes végrehajtója volt, minden vagyonától és jövedelmétől megfosztották, fogságba vetették, az országon kívülre űzték. A királyhoz hű esztergomi kanonokokat is jogtalan büntetésekkel illették, nagy károkat okozva nekik. A János érsek és kanonokjai ellen forduló előkelők között azonban nemcsak világiak, hanem egyháziak is voltak, hiszen II. Endre király gonoszságok elkövetésével egyaránt vádolt világiakat és egyháziakat, s kérte a pápát, hogy a gaztettek szervezőit és bűntársaikat a Szentszék teljes szigorával sújtsa.

A Szentföldről hazatérő királyt 1218-ban vigasztalan kép fogadta. II. Endre írta meg 1219-ben III. Honorius pápának, hogy távollétében „kimondhatatlanul elburjánzott a széthúzás”. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy az új berendezkedés ellenfelei és hívei harctérnek tekintették és használták az országot. II. Endre így tájékoztatta a pápát szentföldi útja utolsó állomásáról: „amikor Magyarországba visszaérkeztünk, nem Magyarországot, hanem egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári jövedelméből kifosztott országot találtunk, úgy, hogy sem adósságunkat, amelybe zarándoklatunk kevert bennünket, megfizetni, sem országunkat előbbi állapotába visszaállítani még tizenöt esztendő alatt sem tudjuk.”[jegyzet 1]

A magyarországi belső helyzet súlyossága, amelyet az új berendezkedés híveinek palotaforradalma idézett elő, kizárttá tette, hogy a király visszatérjen a mértéktelen birtokadományozást napi gyakorlattá emelő új rendhez. Ilyen viszonyok között nem volt más választása, mint köszönetét kifejezni János érseknek, s birtokadományokkal honorálni a főpap szolgálatait, amelyeket az új berendezkedés országot felforgató erői ellenében a király megbízásából teljesített. AZ 1218. évből összesen csak két királyi oklevél maradt ránk, s mindkettő János érsek javára szóló adományt tartalmaz. Ugyanakkor 1218-ra olyan erős tábort alkothattak az új berendezkedéssel különböző okokból szemben álló, egymástól társadalmi helyzet és politikai pozíció alapján erősen különböző rétegek és frakciók, hogy egyelőre II. Endre nem gondolhatott komolyan az új berendezkedés felújítására. Lényegében ezt az új berendezkedéssel szakító, a birtokadományokban mérsékletes politikát folytatta 1219-ben is. Ez évből szintén csak két adományáról van tudomásunk: részint a keresztes hadjárat idején kimutatott hűségéért a templomos rendnek Szlavóniában egy comitatust adott, Gecske földjét, részint pedig János érsek hűségéért a sok kárt szenvedett esztergomi kanonokokat jutalmazta erdélyi udvarnokfölddel. Kétségtelen, hogy II. Endre a Szentföldről való hazatérte után ténylegesen szakított az új berendezkedés politikai gyakorlatával, 1218–1219-ből ránk maradt csekély számú adománylevelei rendre egyháziak javára szólnak.

A királynak 1219 folyamán külpolitikai kudarc is nehezítette helyzetét. Ismét igazolódott, hogy a halicsi hódító politika a befektetett anyagi és emberáldozathoz képest csak rendkívül szerény eredményeket hozhat: Kálmán újabb halicsi királysága sem bizonyult hosszú életűnek. A Kálmánt védő magyar sereg vezére, Fila gőgös, elbizakodott ember volt, az oroszokkal szemben éles kardjában, gyorsan járó lovában bízott, nyílt erőszakot alkalmazott a halicsiak ellen. Egy szűk bojári réteg, Szugyiszlav és társai támogatták a magyar uralmat. A többség azonban a volt halicsi fejedelemhez, Msztyiszlavhoz húzott, aki kun segítséget hozott a Halicsot tartó magyar-lengyel seregek ellen. Az 1219. augusztus közepén lezajlott csata Msztyiszlav győzelmével végződött, sok magyar és lengyel halt meg ott, Fila pedig fogságba esett. A vesztesek Halics kapujánál újra megkísérelték az ellenállást, de Msztyiszlav bevonulását Halics városába nem tudták megakadályozni. A vízhiánytól gyötört védők megadták magukat Msztyiszlavnak, maga Kálmán és számos magyar előkelő is Msztyiszlav fogságába esett. A magyarbarát Szugyiszlav bojárnak Msztyiszlav megbocsátott, utóbb még Zvenyigorodot is elnyerte. A magyarok szorult helyzetükből politikai egyezség eredményeképpen szabadulhattak. A halicsi bojárok tanácsára Msztyiszlav kisebbik leányát felajánlotta Endre harmadszülött fia, Endre számára. Noha II. Endre keresztes hadjáratának egyik kézzelfogható sikereként a gyermek Endre az örmény király leányának jegyese lett, a magyar uralkodó most felbontotta a jegyességet, és létrejött az eljegyzés a fiatal Endre és a halicsi trónt tartó Msztyiszlav leánya között. Ez az alku mindenképpen a halicsi bojároknak volt a legelőnyösebb, mert így bármikor kijátszhatták egymás ellen Msztyiszlavot és Endrét. Elfogadható volt ez II. Endre és a magyar urak számára is, hiszen Kálmán és a fogságba esett magyarok ily módon megszabadultak halicsi rabságukból, a jegyesség révén biztosítva volt a halicsi belügyekbe való újabb beavatkozás lehetősége.

Ma még nem teljesen világos, hogy II. Endre miért éppen 1218-tól kezdve helyezte országlása nyitányát 1204 tavaszára, arra az időpontra, amikor híveinek segítségével kiszabadult testvére, Imre király börtönéből.[2] Uralkodása utolsó éveinek újfajta számításával nemcsak Imre országlásának utolsó két hónapját nem vette figyelembe, hanem III. László rövid, pár hónapos királyságának időtartamát is kiiktatta a történelemből. Ennek a számításnak az okát általában az Endrét hosszú évekig nyomasztó szentföldi keresztes had fogadalmának teljesítésével magyarázzák, de talán lehet arra gondolni, hogy ez valamiképpen összefüggött az új berendezkedés politikájáról való lemondással is, esetleg azon a szálon, hogy II. Endre az új berendezkedés politikájával történt szakítás eredményeképpen azon előkelők politikai koncepciójához tért vissza, akik közvetlenül előmozdították börtönből való szabadulását.

Nehéz meghatározni, milyen társadalmi tényezők kényszerítették arra II. Endrét, hogy lemondjon az új berendezkedés politikájának folytatásáról. A királyi elhatározás megérlelődésében nyilván mindazoknak a rétegeknek szerepük volt, amelyeknek érdekük fűződött a királyi birtokok viharos gyorsasággal történő eladományozásának megállításához, tehát az egyházi és világi előkelők egy részének, a királyi szervienseknek, valamint a várszervezet elemeinek. Az sem vitás, hogy az intenzív eladományozási politika tartós, több évre szóló szüneteltetésében már inkább csak azoknak lehetett szerepük, akik oly közel álltak a királyhoz, hogy irányvonalukat közvetlenül az uralkodó tudomására hozhatták, és nyomást is gyakorolhattak rá. Úgy tűnik, hogy ezek nem a világi előkelők voltak. Bár II. Endre 1218. évi okleveleiből hiányzik a méltóságnévsor, 1219. évi diplomái alapján tudjuk, hogy vezető tisztségviselői, élükön Barc fia Miklós nádorral, rendre az új berendezkedés korszakának tisztikarából valók voltak. Nekik aligha lehetett ínyükre a zsíros adományok szüneteltetése. Sokkal inkább gondolhatunk arra, hogy a birtokpolitika ilyetén alakulásába az egyháziaknak — mindenekelőtt János esztergomi érseknek — volt döntő szerepük. Ezek az elemek, akik elsősorban saját érdekükből tartottak a királyi hatalom tetemes gyengülésétől, a világi nagybirtokosság további térnyerésétől, nem elégedtek meg az új berendezkedés politikájának félreállításával, hanem szorgalmazhatták a királynál az eladományozott udvarnok- és várföldek visszavételét.

A jogtalanul elfoglalt udvarnokföldek visszaszerzésére már 1220-ból van adatunk. Az új berendezkedés politikai ellenzékének igazi erőpróbája azonban a várföldek kérdése volt. Udvarnokföldeket már XII. századi királyaink is gyakorta adományoztak, a restauráció e téren tehát eleve kisebb sikerrel kecsegtetett, mint a várföldek esetében, amelyek nagyobb mérvű elörökítése csak a XII. század végével kezdődött. 1221-ben II. Endre király elrendelte, „hogy a várak földjeit, bárki foglalta is el azokat erőszakosan, a váraknak vissza kell adni.”[jegyzet 2] E királyi rendelet megszületése kétségtelenül az új berendezkedéssel szemben álló erők komoly sikerét jelentette, de maga az intézkedés kompromisszum eredménye, mert hiszen nem valamennyi elidegenített, akár oklevél révén eladományozott várbirtok visszavételére irányult, hanem csak az erőszakosan elfoglalt várföldek visszaállítására.[3]

A királyi politikában 1220 táján megfigyelhető újabb fordulat azonban nem kedvezett a királyi rendelkezés végrehajtásának. Ezekben az években, 1219–1221 között II. Endre környezetében nem találkozunk az új berendezkedés politikája iránt ellenséges érzületű világiakkal, ellenkezőleg, szinte kivétel nélkül olyan világi előkelők alkották ekkor Endre udvarát, akik az új berendezkedés időszakában maguk is a király vezető tisztségviselői voltak. A királyi tanácsban való jelenlétük s a királyra gyakorolt hatásuk megmutatkozik abban, hogy 1220-tól kezdve újrakezdődött a várbirtokok eladományozásának 1217-ben abbahagyott gyakorlata. 1220-ban az uralkodó a francia származású Ahalyz (Aliz) asszonynak Valkó megyében 60 ekényi, azaz 7200 holdnyi földet adott a királyné kérésére. Különösen sokatmondó egy másik, 1220. évi adománylevél. Ebből arról értesülünk, hogy a király még 1217-ben udvarnokföldet adott hű szolgálataikért Osl comes fiainak. Később azonban főemberei tanácsára ezt a földet tőlük, más földeket meg mindazoktól, akik királyi adományként udvarnokföldet nyertek, visszavenni ítélte. Ám — folytatódik az oklevél — „nehogy a nevezett hívek mentesek maradjanak a királyi adományoktól”[jegyzet 3], ezért az udvarnokföld ellenértékéül a soproni vártól kivett két falut kaptak. A király 1221-ben tovább folytatta a várföldek eladományozását. Visszaadta az aragóniai származású Tota asszonynak mindazokat a birtokokat, amelyeket férje, Korlát fia Benedek herceg kapott még Imre királytól, de II. Endre Benedeket korábban száműzetésbe küldve összes birtokától megfosztotta. A szentföldi hadjárathoz Atyusz bántól kapott pénz fejében visszajuttatta neki azt a földet, amelyet még III. Béla vett el Atyusz apjától, s adott a zágrábi egyháznak; II. Endre a zágrábi egyházat a vártól kivett földekkel kárpótolta. Adományozott továbbá világi híveinek 1221-ben pozsonyi és vasi várföldet is. Ha az adományozás mértéke, intenzitása az 1217 előttitől el is maradt, 1220-tól kezdve az új berendezkedés politikája feléledt.

Ez eleve meghatározta az erőszakosan elfoglalt várföldek visszavételéről intézkedő 1221. évi királyi leirat sorsát. Az uralkodó a rendelet végrehajtása során ispánokat delegált az egyes megyékbe, akik a várelemek panaszait vizsgálták ki. A Bihar megyei Oroszi, Kolond és Gyanté falubeliek a várjobbágyok segítségével perbe fogták Bocion fiait, azt állítva, hogy ez utóbbiak a várföldet jogtalanul elfoglalták. Az alperesek a földet örökölt ingatlanuknak mondták, s ezt megyebeliek tanúságával bizonyították. A kiküldött bírák, Tiborc, Gyula és Illés ispánok a feleket Váradra küldték tüzesvas-próbára, de ott a felperesek elálltak követelésüktől, s a földre formált jogukról lemondtak. Ugyancsak 1221-ben a Méhes falubeli békési várnépek szintén a várjobbágyok segítségével Békés megye nagy múltú nemzetségének egyik tagját, Csolt fia Csoltot vádolták, hogy az a Szilas nevű várföldet és más tartozékokat hatalmaskodva elfoglalta. A király nevében ítélkező Tiborc, Gyula, Sándor és Illés ispánok ezt az ügyet is Váradra utasították, ahol a tüzesvas-próbán a várnépek alulmaradtak. A király és a királyi közegek által magukra hagyott várelemek 1221-ben rendre vesztesként zárták pereiket, nem jutottak hozzá az általuk vitatott várföldekhez. AZ erőszakosan elfoglalt várföldek visszaszerzésére 1221-ben hozott királyi rendelet, alkalmasint a király és szűk udvari köre hallgatólagos egyetértésével, a gyakorlati végrehajtás során elsikkadt, megbukott, nem eredményezte a várföldek jelentős számának visszakerülését a vár, illetve a várelemek tulajdonába.

Az új berendezkedés politikájával s nyilván annak 1220-ban felélesztett változatával is szemben álló ellenzék ereje az 1210-es évek végén kevésnek bizonyult ahhoz, hogy tartósan letérítse II. Endrét a birtokok két kézzel szórásának gyakorlatáról. Mivel eme törekvésük sikertelensége 1220-ra már világossá vált, II. Endre ellenében más módon próbálkoztak fellépni. Ismét kézenfekvőnek látszott a király fiát, a lassan fiatalemberré cseperedett, tizennégy éves Bélát felléptetni és kijátszani atyjával szemben; Bélától birtokéhségük kielégítését várták. Noha 1214-ben, egy korábbi mozgalom nyomására, II. Endre akarata ellenére kénytelen volt beleegyezését adni fia megkoronázásába, de Béla ekkor még területi hatalomhoz nem jutott. Az 1220-ban támadt újabb mozgolódás azt tűzte ki célul, hogy felélessze az éppen II. Endre által herceg korában birtokolt tengermelléki dukátus intézményét, Bélát a horvát–dalmát–szlavón hercegség élére állítva területi hatalommal ruházza fel. A II. Endre ellen irányuló, jogait csorbítani igyekvő és az ország megosztására törő mozgalom 1220. évi sikerének egyetlen nyoma Béla király 1220. évi oklevele, amelyben a drávántúli Varasd falu hospeseinek privilégiumát újította meg, mivel II. Endre királytól kapott ilyen tárgyú oklevelük elégett. Béla oklevelében magát Endre király fiának és királynak titulálja, de a tengermelléki herceg címét még nem használta. Ám hogy a formális megjelölés nélkül is annak tekintette magát, az több körülményből egyértelműen következik. A varasdi hospesek nyilván azért fordultak kérésükkel Bélához, mert királyi hatáskörű ügyben illetékesnek tudták Bélát. Az oklevélben Béla jegyzője, János úgy keltezett, hogy az 1220. évet Béla országlásának első éveként tüntette fel. Az annus regni kitétele tehát önmagában bizonyítja, hogy Béla megítélése szerint helyzetében 1220-ban gyökeres fordulat történt, önálló országrészhez jutott, amelyet rexként kormányozva némi túlzással ugyan, de filológiailag feddhetetlenül regnumnak nevezhetett. Bélát a varasdi hospeseket érintő döntések meghozatalakor hű jobbágyai, István zágrábi püspök, Salamon bán és mások vették körül, az oklevél méltóságnévsorában pedig a drávántúli terület vezető egyházi és világi előkelőivel találkozunk méltóságjelölőként: a spalatói érsekkel, a zágrábi, a korbáviai püspökkel, a bánnal, a varasdi ispánnal és más comesekkel.

1221-ből nem maradt fenn oklevél Béla királytól, de az 1222. évből, méghozzá az év végéről ismeretes egyetlen Béla-diploma számos tanulsággal bír. Mindenekelőtt Béla itt már magát Isten kegyelméből királynak, Magyarország királya fiának és egész Szlavónia hercegének címezte. Hosszas ingadozás után éppen az 1220-as évekre állapodik meg a szóhasználat, s az „egész Szlavónia” kifejezés a varasdi–verőcei Dráva-szakasztól délre egészen az Adriáig húzódó hatalmas területet kezdte jelölni, amelynek az egykori, Grozd-hegységen túli Horvátország és Dalmácia csak kisebbik részét alkotta.[4] Béla hercegsége tehát a magyar államterület igen fejlett, tengerparttal rendelkező, nagyságára nézve sem elhanyagolható, legalább 50 000 km2-re rugó részére terjedt ki. Béla 1222. évi oklevele István zágrábi püspököt jutalmazta meg, mert a főpap közreműködött a közte és II. Endre között egykor keletkezett viszály elsimításában. Ez az viszály nem vonatkozhatott az 1214. évi koronázás kapcsán támadt feszültségre, mivel 1214-ben még Gotthard ült a zágrábi püspöki székben, Istvánnal mint választott zágrábi püspökkel legkorábban 1215-ben találkozunk. A Béla oklevelében említett viszály így csakis az 1220. évi eseményekre utalhat. Meglepő, hogy Béla, akit II. Endre ellenzéke helyezett a szlavón hercegi méltóságba, zágrábi várfölddel jutalmazta szeretett híve, István püspök szolgálatait. Úgy tűnik tehát, hogy Béla is apja politikáját, a várföldek eladományozásának gyakorlatát követte. Az oklevélben foglalt tényen túlmenően ezt annak sablonos megfogalmazású arengája is megerősíti: „A királyi felségnek olyan előrelátó körültekintéssel kell bírni, hogy minél inkább siet valaki szolgálatkészen a királyi feladatok ellátására, és a dolgok vitelében minél készségesebbnek mutatkozik, annál inkább jóindulatúan kell megajándékozni az érdemek méltó jutalmával azt.”[jegyzet 4] Noha Béla mögött részint az új berendezkedés ellenfelei sorakoztak fel, az ifjú király gyengének érezte magát és táborát elkötelezni a birtokvisszavételi politika gyakorlata mellett.

Béla tábora különben sem volt egységes. A határozott politikai elképzeléssel rendelkező előkelőkön kívül szép számmal gazdagították e tábort olyanok is, akik kizárólag a maguk hasznát nézték, a maguk érvényesülésének lehetőségét látták Béla területi hatalmának létrejöttében. III. Honorius pápa 1222. július 4-i, a magyarországi érsekekhez és püspökökhöz intézett leveléből szerzünk tudomást a pápa és a magyar király helyzetelemzéséről. Eszerint II. Endre kegyes apaként gondoskodva elsőszülött fia előrehaladásáról, és óvakodva az ország válságáról, nyugalmat kívánva teremteni, Bélát királlyá koronáztatta. De az elvetemültek (perversi), akik a viszály ösvényeit keresték, és rosszat akartak tenni, kieszelték, hogy engedelmességükkel nem II. Endrének, hanem fiának tartoznak, s gondoskodnak mindkettőjük ellenében az ország viszályáról. Pedig nem az volt a magyar király szándéka, hogy életében más uralkodjék az országban, hanem hogy ő maga kormányozza az országot. A pápai levél a címzetteket arra szólítja fel, hogy az ilyen lázadások szítóit egyházi fenyítékkel kényszerítsék jobb belátásra.

1222-ben nemcsak a birtokpolitika kérdésében került — ha csak időlegesen is — azonos alapra II. Endre és Béla, hanem családi ügyek is mutatják Béla közeledését atyjához. 1220-ban megtörtént a tizennégy éves Béla és alig fiatalabb menyasszonya, a nikaiai császárleány, Mária házassága, s ugyanekkor II. Endre Máriát Magyarország királynéjává koronáztatta. A fiatalok mintegy két évig szeretetben és békében éltek egymás mellett, amikor is 1222-ben II. Endre jobbnak látta új feleséget keresni fia számára, akitől Magyarországra nézve nagyobb haszon származhat. Endrének sikerült rávennie Bélát, hogy maga kezdeményezze a pápánál a házasság felbontását, amitől III. Honorius 1222 májusában, a magyarországi püspökök által folytatandó vizsgálat eredményétől függően, nem zárkózott el. Talán még ugyancsak 1222-ben történt, hogy Béla törvényes feleségét bizonnyal apja buzdítására, és — mint a magyarországi püspökök írták 1223-ban a pápának — „némely gonoszok rosszindulatú sugalmazására elbocsátotta az egész ország botrányára és a keresztény vallás gyalázatára”.[jegyzet 5]

Ezekben az években néhány adatunk az izmaelita elemek fontosságára enged következtetni, akik a királyi jövedelmeket bérelték. Így 1218-ban a pesti böszörmények mint kamarabérlők, tehát a királyi pénzverés bérlői szerepelnek. 1221 áprilisában III. Honorius pápa levélben intette Jolántát, Magyarország királynéját (mivel tudomása szerint Magyarország izmaelitáinak, szaracénjainak sokasága a királynéhoz tartozik), hogy ne engedje a keresztényeket, akár szolgákat, akár szabadokat az izmaeliták kezébe jutni; méltatlan a keresztényeket a keresztény hit ellenségeinek kezében és hatalmában hagyni, az izmaelitákkal való együttélésből sokan a pogányság tévelygésébe csúsznak át. Hasonló értelemben írt ugyanakkor II. Endrének is.

Lábjegyzetek

  1. Theiner I. 20. – Magyar fordítása: MakkaiMezey 131.
  2. Az időrendbe szedett váradi tüzespróba-lajstrom. Karácsonyi János és Borovszky Samu közreműködésével kiadja a váradi káptalan. 273.
  3. Wagner, UB 77.
  4. CD Croatiae III. 219.
  5. Theiner I. 42

Irodalom

Az 1217-1222. közötti fél évtized magyarországi belső politikai helyzetének története kevéssé feldolgozott.

  1. Az új berendezkedés politikájának 1217. évi megtorpanására ifj. Horváth János (P. mester és műve. Irodalomtörténeti Közlemények 1966. 1-2, 3-4) mutatott rá.
  2. II. Endre uralkodási éveinek 1218-cal kezdődő újfajta számítására lásd Karácsonyi János, Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899).
  3. Az erőszakkal elfoglalt várbirtokok visszavételét a magyarországi birtokpolitika évszázados fejlődésvonalába állítva tárgyalja Rákos István, IV. Béla birtokrestaurációs politikája (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József Nominate, Acta Historica. 47. 1974).
  4. Béla szlavón hercegségére utal, s a Szlavónia-fogalom formálódását kíséri nyomon Györffy György, Szlavónia kialakulásának oklevélkritikai vizsgálata (Levéltári Közlemények 1970. 2); Kristó Gyula, A feudális széttagolódás Magyarországon (Budapest, 1979).


Politikai viszonyok
Az új berendezkedés időszakának külpolitikája Tartalomjegyzék Az 1222. évi aranybulla