Az új program és Széchenyi

A Múltunk wikiből
1841. február 6.
Széchenyi István hozzákezd A kelet népe megírásához.
1841. június 26.
Megjelenik Széchenyi István A kelet népe című műve.
1841. augusztus 15. körül
Megjelenik Fáy András Kelet népe nyugaton című röpirata.
1841. augusztus 30.
Megjelenik Eötvös József Kelet népe és Pesti Hírlap című műve.
1841. szeptember 2.
Megjelenik Kossuth Lajos Felelet gróf Széchenyi Istvánnak című műve.
1841. szeptember 22.
Dessewffy Aurél megkezdi a Világban Pesti Hírlap és a Kelet népe közti vitály című cikksorozatát.

A reformellenzék így egyre inkább Kossuth fogalmazta politikájának veszélyeire mégsem az újkonzervatívok figyeltek fel elsőnek, s a reformpolitikával szemben álló vélemények közül sem az ő szavuk bizonyult a legsúlyosabbnak és a leghatásosabbnak. A Pesti Hírlap ilyen irányával és politikájával elsőnek Széchenyi fordult szembe, aki igen jó érzékkel. figyelt fel a lapnak az ő taktikájától már első számában nemcsak felismerhetően eltérő, hanem magukat a célokat – ha óvatosan is, de az érzékeny Széchenyit rögtön fel is ingerlően – bírálni is kész tendenciájára. A lap már indulásakor, 1841. évi januári számaiban a szabad föld mellett kötelezi el magát (és ráadásul ugyanebben a cikkben az alakuló Lánchíd társaság várható magas nyereségeiről elmélkedik a névtelen szerző); csakhamar óvatos oldalvágásokat tesz az Akadémia viszonyaira, azután az örökváltságról indít cikksorozatot. A Pesti Hírlap még csak alig négy hete jelenik meg, amikor Széchenyi január végén a Balogh-féle tudománynépszerűsítő társulat (tulajdonképpen egy társadalmilag-szervezetileg nyitott, a szélesebb értelmiségi rétegekhez szóló, őket szervező Akadémia igényének is felfogható) alapítási felhívását olvashatja. „Átcikázik” rajta: „Kossuth ellen kell fordulnom.”[1] Másnap levelet küld Deáknak, véleményét kérve a lap modora felől, február 5-én már célozgat a nádornak a Pesti Hírlap fokozott cenzúráltatására, 6-án megkezdi egy röpirat: A kelet népe írását.

Széchenyi aggodalmai – ha ma már részben indokolatlanoknak, részben egyfajta túlzott presztízsféltés következményeinek tűnnek is – az ő szempontjából mégsem voltak alaptalanok. Mint a társadalmi fejlődés rajzánál már említettük, ő a főnemesség azon nagyon keskeny rétegének volt a vezére, amely nem ellenezte, sőt – az újkonzervatívoktól eltérően, saját érdekeivel nagyon is összhangban levőnek érezve – éppenséggel (és mielőbb) kívánta a polgári viszonyok bevezetését. Ám Széchenyi ezen túl – nemcsak a nyers önérdek, mint inkább egyfajta jellegzetesen polgárias közgazdasági meggondolás alapján is – a hazai gazdasági életnek a polgárosodáshoz elengedhetetlen fellendülését, stagnálásából való kibontakozását az egyetlen ténylegesen létező hazai gazdasági erő, a nagybirtok fejlesztése, erősítése és az ezáltal elért felhalmozás tőkés vállalkozásokba: iparba és közlekedésbe való befektetése által vélte biztosíthatónak; – persze a nagybirtoknak így csak erősített gazdasági súlya az átalakulásban viendő vezető szerepét csak tovább erősítette volna. Ebből a józanul gondolkodó nagybirtokosok számára nagyon is elfogadható koncepcióból egyrészt az következett, hogy Széchenyi szemhatárán – mint már az 1830-as években megfogalmazott programjai is mutatták – sok minden, így elsősorban a társadalom nem birtokos rétegeinek problémái eleve szinte teljesen kívül maradtak; másrészt az, hogy ehhez ő is olyan politikai feltételek meglétét kívánta, melyek a reform végrehajtása során a fennálló hatalmi viszonyokat és azok bázisaként mindenekelőtt a nagybirtok vagyoni uralkodó pozícióit továbbra is biztosították volna. Ez a felfogás természetszerűen állította őt szembe a polgári átalakulás Kossuth által képviselt politikájával, melynek várható következményeként egyrészt a gazdasági élet teljes és egyúttal céltalan szétzilálását, másrészt a társadalom az átalakuláshoz kellő stabilitásának megzavarását, együttesen tehát éppen a polgárosodás csődbe vitelét és lejáratását látta és félte. Ezt elhárítandó törekvésében szövetségesként (a gazdasági, vagyoni, értelmiségi és adminisztratív elit várható támogatása mellett) a kormányt is számításba vehette, melynek – bár éppen nem a polgárosodás kifejlesztése érdekében – a politikai stabilitás fenntartása éppúgy az érdekében állott, s melynek kezében emellett még mindig, és éppen e kérdések megoldásához igen jelentős anyagi és politikai eszközök voltak ahhoz, hogy felhasználásuk esetén a megindult és még ki nem bontakozott magyar polgárosodás útját eltorlaszolja. És ha e számítás még nem jelenti is az udvarral való aktív kapcsolatfelvételt, a lojalitás útján Széchenyi akkor már nem állhatott meg. Kivált azután nem, hogy a Pesti Hírlap február 17-i, Kossuth által írt vezércikkében elolvashatta az ellenzéknek a főrendekhez címzett magabiztos kihívását: a nemzet sorsa beteljesedik „általok ha nekik tetszik, nélkülök, sőt ellenök ha kell”.[2] De Széchenyinek így nem kell a reform: 1841 tavaszára megjelenik röpirata, A kelet népe.

A politikához magát ilyen módon mintegy visszakényszerítő Széchenyi röpirata gyakorlatilag és hatásában abba a jellegzetes arisztokratikusan polgárosodó politikai magatartásba hátrál bele, amit az újkonzervatívoknál is megfigyelhettünk, jóllehet Széchenyi koncepciója ettől nagyon is eltér. Az ő magatartásának középpontjában ugyanis az az aggodalom áll, hogy a fennálló rend visszásságait a legszélesebb körből s válogatás nélkül vett példáival bemutató Kossuth ezzel s a megszüntetésüket célzó – szerinte rendszertelen és átgondolatlan – javaslataival öntudatlanul vagy éppenséggel tudatosan (Széchenyi inkább az utóbbi valószínűségét érzékelteti) megbontja azt az egységet, melyet a reformok megvalósítása érdekében az országgyűlés végere részint a rendek és a kormány, részint a két tábla között Széchenyi végre létrejönni látott. Az újkonzervatívoktól eltérően azonban Széchenyinél már hangot kap az az aggodalom is, hogy Kossuth (és főleg köre) a magyarosodás igényének túlzott hangsúlyozásával nemzetiségi vonatkozásban is hozzájárul a társadalom szélesebb rétegei egységének megbontásához. Széchenyi elsőnek a (kétségtelenül legpolgárosultabb) német elemmel való erősödő szembefordulás veszélyeit említi; a nemzetiségi kérdés megoldását ezzel szemben az alkotmányos viszonyok mindenkire való kiterjesztésében látja. Kárhoztatja Széchenyi Kossuth taktikájában a megoldandó problémák rendszertelen, csak a szenvedélyek felkeltését szolgáló felvetését, kiemelve ezzel szemben a tervszerű cselekvés fontosságát. S a kötet utolsó fejezeteiben mintegy programként össze is foglalja e véleménye szerint megoldandó feladatokat: a közteherviselést (s nemcsak a háziadóban), a büntetőtörvény előtti egyenlőséget (ám itt – jellemzően a közrend megingásától való félelemre – a büntetés kiszabásában elutasítja a „puhaszívű ábrándozást”),[3] az általános Védkötelezettséget (sorshúzás alapján), az ősiség megszüntetését (a földbirtokos hiteligénylését megkönnyítendő), közlekedési utak építését (a tőkés vállalkozókat serkentendő 5%-os kamatbiztosítással), egy legalább 50 millió forint alaptőkéjű nemzeti bank alapítását, végül – önkritikát gyakorolva saját korábbi, e szempontból közömbös alláspontja felett – a köznevelés (valójában azonban inkább egyfajta nemzeti közszellem) kifejlesztését. A program sikere – mutat rá Széchenyi – mindenekelőtt a nemzeti erőknek a széttagoló municipális alkotmány mellett oly szükséges, de – véleménye szerint – csak a gazdaság önmozgása által megvalósítható összpontosítását és ennek érdekében Pest-Buda gazdasági központtá való fejlesztését igényli. Követendő morális magatartásként pedig a köznevelés révén önkritikát ajánl saját hibáinkkal szemben és a nemzeti kötelességérzet maximális kifejlesztését.

Széchenyi már röpirata elején, de a szövegben végig is (és általában több-kevesebb joggal) hangoztatja, hogy a reformokat illetőleg a maga és Kossuth nézetei között végül is nincs alapvető különbség. Mégis az egész röpiraton végighúzódik a gazdag nagybirtokos aggodalma és gyanakvása a nincstelen ügyvéddel és (nézetei és főleg taktikája hatására) könnyen veszedelmessé válható olvasóival szemben. Kétségtelen, Széchenyi jól érezte meg Kossuth politikájának új vonásait: azt, hogy a polgári reformnak ő immár – mint láthattuk – minden eddiginél szélesebb bázison és az ezt alkotó rétegek érdekében történő megvalósítására törekszik, ennek során tudatosan túl kívánva lépni az arisztokrácián, tekintet nélkül annak a polgárosodást is vállaló, sőt szorgalmazó csoportjaira, illetve azok osztályérdekeire. Ezt legvilágosabban a szabad föld, a kötelező örökváltság Széchenyinél nem szereplő igényének nyomatékos hangoztatása érzékelteti, s az arisztokrácia közreműködésével szembeni közömbössége. Mindez olyan politika körvonalait rajzolja ki, mely magabiztosan (Széchenyit és általában a konzervatívokat leginkább ezzel döbbentve meg) már új tömegeket érez háta mögött.

E tömegek – mint láttuk – már léteznek is, s igényeik már formálják a közvéleményt. így azután nem meglepő, hogy ha A kelet népe nagy port vert is fel, sokat beszéltek is róla, rövidesen második kiadására is sor került, Széchenyi mégis kétségtelenül csatát vesztett. A kormány hiába reménykedett – a megrendelő tetszésére hangoltan jelentő besúgók jelentéseinek tanúsága szerint – a reform híveinek megosztásában: a vagyonos elemek, így elsősorban az arisztokraták és a középbirtokosok leválásában az ellenzékről. Széchenyi álláspontja visszautasításban részesült. A kelet népe körül kibontakozó röpirat-irodalom és sajtóvita minden valamit is érő résztvevője – az újkonzervatívokat leszámítva, akik azonban továbbra is gyanakodtak Széchenyi polgárosodási igényei miatt –, éppúgy, mint a magánlevelezésekben tükröződő állásfoglalások is, egyhangúlag ellene fordultak, megtartva bár a reformok atyja iránti ételező tiszteletet. Eötvös (akit Széchenyi különben is bizalmatlanul szemlélt), Vörösmarty, nevesebb és névtelen kisemberek, végül maga a nagy taktikai ügyességgel védekező Kossuth és – akitől Széchenyi talán legkevésbé várta – Deák, majd Wesselényi is: mind a Pesti Hírlap modorát védelmezték, sőt – s éppen Deák megfogalmazásában – azzal vádolták Széchenyit, hogy a modort kárhoztatva szinte igazolja a kormánynak a sajtó- és szólásszabadság megfojtására tett korábbi terrorisztikus lépéseit. Kossuth Felelete egyrészt visszautasítja Széchenyi vádjait, amelyek őt mint a birtokosok megtámadóját állítják be, aki emellett a kiváltságos rendeket és a felsőséget gyűlöletessé kívánja tenni és forradalomra izgat – másrészt megragadja az alkalmat, hogy ennek kapcsán kifejtse saját programját: az alkotmányos jogok és a terhek egyenlősége; az ingatlanszerzés egyenlő lehetősége; az ősiség eltörlése; a jobbágyviszonyok kárpótlásos felszámolása; egyenlőség a hivatalképességben. E programpontokat felsorolva Kossuth ügyesen rámutat arra, hogy azok éppen nem mennek túl Széchenyiéin. De már hangsúlyozza azt is, hogy Széchenyi túlértékeli saját szerepét, melynek sikerét már 1830-ban is döntően a társadalom reformra érett, a gróf által helyesen megérzett igényei adtak meg. Egyúttal érzékelteti azt is, hogy valamely kezdeményezés sikerét és értékét a társadalmi igény realitása dönti el, s hogy ennek az igénynek érzékelésében Széchenyi – éppen társadalmilag arisztokratikus szempontjai miatt – már lemaradóban van.

Az egyhangú visszautasítás, mely azt a tanulságot is nyújtotta, hogy a reform igénye a polgárosodást igénylő rétegekben, túllépve a tisztán taktikai funkció kereteit, az osztályérdek megfogalmazásában is túlsúlyra jutott, megdöbbentette a grófot, és bár 1842 elején az Augsburger Allgemeine Zeitung számára névtelenül rendkívül éles, támadó hangú (Kossuth által nem kevésbé élesen visszautasított) cikket írt, a magát és álláspontját tisztázni akaró újabb munkáját, a Garatot már nem bocsátotta sajtó alá. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy most már nem is a Pesti Hírlap változatlanul továbbvitt agitációjára, mint inkább az ellenzéki reformpolitika egésze által képviselt kihívásra felelendő, egyrészt elmondja 1842. novemberi akadémiai beszédét, másrészt 1843 elején most már ne kezdje meg a polémia állandósítását előbb Wesselényi és Kossuth című 10 részes cikksorozatával, majd 2 részes Nyilatkozatával; ám végül is egyre reménytelenebb pozícióba kerülve.

Lábjegyzetek

  1. Gróf Széchenyi István naplói. Szerkesztette Viszota Gyula. V. (1836–1843) (Magyarország újabbkori történetének forrásai. Gróf Széchenyi István összes munkái 14.) Budapest, 1937). 442.
  2. Kossuth Lajos. Hivatás. Pesti Hírlap, 1841. 14.
  3. Széchenyi István, A kelet népe. Pest, 1841. 357.


Két országgyűlés között (1840–1843)
Az új program és az újkonzervatívok Tartalomjegyzék A Széchenyi–Kossuth vita kezdetei