Az új uralkodó és a magyar nemesi reformmozgalom

A Múltunk wikiből
1790 február 25.
II. Lipót utasítja Ferenc főherceget, hogy kezdje meg a koronázó országgyűlés előkészítését.
1790 március 29.
II. Lipót június 6-ra Budára összehívja a magyar országgyűlést.

A magyar nemesség hónapokon át szabadon szőtte terveit, és hitte, hogy az udvarra és az új királyra rákényszerítheti akaratát. A József halálával megbénult birodalmi kormányszervezet teljesen leállt, s hónapokba tellett, míg az utód, II. Lipót a gépezetet újra működésbe hozta.

Lipót, Mária Terézia harmadik fia (a második fiú, Habsburg-Lotharingiai Károly József, még 1761-ben meghalt) 43 éves volt, amikor a trónt megörökölte. Az uralkodásban nem volt újonc, 1766 óta Toszkána nagyhercegeként teljes önállósággal kormányozta a kicsiny itáliai fejedelemséget. Negyedszázados uralkodása alatt az elmaradt, szegény tartományt virágzó országgá alakította. Kimagasló uralkodói egyéniség volt: nagy műveltségű, határozott ember, aki nemcsak apja praktikus észjárását, hanem anyja emberi tapintatát is örökölte. Akárcsak József, ő is népe első szolgájának tekintette magát, céljai meghatározásában és megvalósításában azonban bátyjánál sokkal nagyobb rugalmasságot tanúsított. Toszkánában a felvilágosodás szellemében fogant reformok egész sorát valósította meg: modernizálta a közigazgatást, utakat építtetett, iskolákat létesített, de ami ennél lényegesebb, az állami földeket bérletként szétosztotta a parasztság között, a céheket eltörölte, szabaddá tette az ipart, a fiziokratizmus tanait követve fejlesztette a mezőgazdaságot, a belső vámok eltörlésével növelte a kereskedelem lehetőségeit. A nemesi kiváltságokat érvényben hagyta, a városokban a patrícius nemesség kezében maradt a vezetés, de a parasztok is alkotmányos jogokat kaptak. 1786-ban életbe léptetett büntető kódexe talán a legmodernebb volt az akkori Európában, Nemcsak a halálbüntetést és a kínzást törölte el, hanem az azonos vétségért azonos büntetés elvének kimondásával a törvény előtti egyenlőség felé is komoly lépést tett. Míg a bíráskodásban a kor neves olasz büntetőjogászának, Beccariának útmutatását követte, a népiskolák tananyagának összeállításánál a hires svájci pedagógus, Pestalozzi volt a tanácsadója. A modern pedagógia nagy újítása, a munkára nevelés, Toszkánában valósult meg először. Kevésbé volt sikeres Lipót egyházpolitikája. A febroniánus elvekkel rokonszenvező uralkodó egyházi vonatkozásban még bátyjánál, Józsefnél is radikálisabbnak mutatkozott: miközben minden téren fenntartotta legfőbb rendelkezési jogát, a pápai befolyásnak a püspöki hatalom erős növelésével próbált gátat szabni. Ez irányú törekvéseiben azonban részben visszakozni kényszerült.

A toszkánai intézkedések méltán váltották ki Európa-szerte a felvilágosult reformerek elismerését: Lipótnak sikerült gyakorlatban megvalósítania mindazt, amire József végül is hiába törekedett. Felvilágosodott abszolutizmusuk egy tőről fakadt, céljaik azonosak voltak, de jelentős különbség mutatkozott köztük a megvalósítás módját illetően. József autokrata egyéniség volt, aki mindennel és mindenkivel szembefordulva, erőszakkal akarta rákényszeríteni népeire reformjait; Lipót bölcsebb, hajlékonyabb és főleg taktikusabb volt. Míg bátyja mindent személyesen akart intézni, s belebonyolódott az aprólékos részletekbe, ő miután kijelölte a fő irányvonalat, a részleteket jól megválasztott munkatársaira bízta. Így a lényegre tudta figyelmét és energiáját összpontosítani, s miközben a legfőbb irányítást mindig erősen kézben tartotta, a vezető méltóságok sem érezték pusztán végrehajtó közegnek magukat. Világos és gyors ítélőképesség, munkatársai kiválasztásában kitűnő emberismeret, a politikában pedig ravaszság és szívós kitartás jellemezte. Montesquieu tanait követve különválasztotta a törvényhozó és a végrehajtó hatalmat, a rendek és az uralkodó hatáskörét, anélkül azonban, hogy a rendi mozgalmakat egy percre is szabadjára engedte volna. Miközben elismerte az országgyűlés törvényhozó jogát, s magának csak a végrehajtást tartotta fenn, az alkotmányos látszat mögött mindig megtalálta a módját, hogy a rendek körében a saját elképzelését vigye győzelemre.

II. József kormányzási módszerét Lipót kezdettől fogva helytelenítette, s amíg viszonyuk jobb volt, hangot is adott aggályainak. A két testvér azonban egyre jobban elhidegült, 1785 óta többé nem is találkoztak egymással. Amikor pedig nyilvánvalóvá vált, hogy József halálos betegsége folytán a birodalom trónját neki kell elfoglalnia, a nagyherceg, saját presztízse érdekében, még az egyetértés látszatát is igyekezett elkerülni; sőt húgát, Mária Krisztinát és annak férjét, Albert herceget, Belgium helytartóját, fel is hatalmazta, hogy bizalmas körben juttassak kifejezésre József politikájával való teljes szembenállását. 1790. január végén, a már halálosan beteg József levélben felszólította, hogy jöjjön azonnal Bécsbe, s ossza meg vele a kormányzás gondjait, addig is, míg az teljesen rászáll. Lipót azonban egyáltalán nem sietett, ezer kifogást talált, ami akadályozza az indulásban, s még a császár halálhíre is Firenzében érte. Csak három héttel később, március 12-én érkezett a bécsi Burgba.

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy a Habsburg-birodalom helyzete több mint válságos volt. A nemesség minden tartományban mozgolódott, egyre erősödő uralkodóellenes és elszakadási törekvések léptek fel, Magyarországon pedig már-már kitört a fegyveres zendülés, s Belgium ki is mondta az elszakadást. A déli határon még tartott a törökkel kezdett háború, északon pedig ugrásra készen állt a porosz hadsereg. Egy elhamarkodott, elhibázott lépés elég lett volna, hogy a fegyveres összeütközés kirobbanjon és a birodalom széthulljon.

Ebben a helyzetben, amikor trónja forgott kockán, az uralkodónak sok mindenben engednie kellett, hogy a nemességet lecsillapítsa. József halálhírére Lipót még Firenzéből utasította Bécsben tartózkodó fiát, Ferenc főherceget – aki megérkezéséig helyettesítette –, hogy biztosítsa az egyes tartományok rendjeit, elsősorban a magyarokat: alkotmányukat és nemesi előjogaikat tiszteletben kívánja tartani. Bécsbe érve ezt a kijelentést maga is megismételte, s első dolga volt, hogy összehívja a birodalmat alkotó 11 tartomány külön-külön rendi gyűlését, amire utoljára a Pragmatica Sanctio elfogadásával kapcsolatosan, az 1710-es évek végén került sor.

Az örökös tartományok gyűlései hamar lezajlottak, és nem sok vizet zavartak. A rendek lelkesen tudomásul vették, hogy a sérelmezett úrbéri és adófizetési rendeleteket az új uralkodó érvénytelenítette, hogy néhány exponáltan jozefinista főméltóságot leváltott; hangos szóval és írásos formulákkal körülbástyázták jogaikat, ezzel azonban mozgalmuk le is csendesedett. Az osztrák és cseh tartományokban nyár elejére helyreállt a teljes nyugalom.

Az igazi gondot Belgium és még inkább Magyarország okozta, ahol a belső problémák szorosan összefüggtek a külpolitikai helyzettel is. Magyar vonatkozásban az udvart különösen Poroszország magatartása aggasztotta; 1790. május folyamán a porosz hadsereg hadgyakorlat címén felvonult a sziléziai osztrák határra, jelezve, hogy kész a fegyveres beavatkozásra.

Hogy a császári haderő nem állhat helyt egy időben délen és északon, s hogy az udvar nem győzedelmeskedhet egyszerre a külső és a belső ellenségen, az világos volt. Kaunitz kancellár, akit Lipót minden lényeges kérdésben megkérdezett, s akit többször is tüntetően fölkeresett betegágyánál, úgy vélte, belül kell engedni, hogy szembefordulhassanak a külső ellenséggel. Azt tanácsolta Lipótnak, egyezzék meg a magyarokkal, teljesítse kívánságaikat, ezzel elvonja a poroszok belső szövetségesét, s azután – már csak nemzetközi tekintélye okából is – számoljon le a birodalomra állandó veszélyt jelentő porosz hatalommal.

Lipót azonban Kaunitz tanácsa ellen döntött, a porosszal való megegyezést választotta. Az öreg Kaunitz külpolitikai síkon mérte a kérdéseket, Lipót a belső helyzet megoldását tartotta fő feladatnak: a Poroszországhoz való viszonyt alárendelte magyarországi terveinek. Kész volt feláldozni a török hadjárat eredményeit, elszenvedni a külpolitikai presztízsvereséget, hogy elvonja a magyar és részben a belga mozgalom külső támaszát, és így ne kényszerüljön a nemesség kívánságára alapvető uralkodói jogokról lemondani.

Március 29-én kibocsátott meghívójában június elejére országgyűlést hirdetett Magyarországnak. Hogy kedvében járjon a rendeknek, az országgyűlést nem Pozsonyba, hanem – évszázadok óta először – Budára hívta össze. Az országgyűlési meghívót azonban megelőzte egy március 25-én írt levél, amit II. Frigyes Vilmoshoz írt, s amelyben engedékeny, sőt baráti hangon a porosz–osztrák ellentétek békés rendezésére tett javaslatot. Kaunitz másnap a kancellárságból való elbocsátását kérte, de aztán az uralkodó rábeszélésére mégis megmaradt hivatalában. Továbbra is, mindvégig ő állt a lipóti külpolitika élén, lojális engedelmességgel szolgálva uralkodója elgondolásait, bár azokkal sok mindenben nem értett egyet.

A porosz királlyal való tárgyalások felvétele csak az első lépést jelentette. Azt Lipót is tudta, hogy még hosszú az út a megegyezésig, az egyre terebélyesedő magyar nemesi mozgalom pedig még nem érte el a csúcspontját. De elhatározta, hogy addig nem egyezkedik, amíg a külpolitikai kérdéseket nem rendezte, amíg ő a gyöngébb fél. Ahogy májusban húgának, Mária Krisztinának írta: „Tudom, hogy az országgyűlésen nagy zajt fognak csapni, de türelemmel el fogom viselni; engedek nekik mindenben, ami igazságos és ésszerű, de azontúl egy lépéssel sem.”[1] Addig sem nézte azonban tétlenül a dolgokat, a harcot a propaganda terén vette fel. Nem nyíltan, nem hivatalosan, hanem titokban és rejtve. Így jutott szóhoz az udvar álláspontja a politikai pártok vitájában, s így került sor a jogtalan néposztályok felébresztésével a magabiztos nemesség megfenyegetésére.

Mindez a hatalomért folyó harc jegyében történt, s egy időre úgy tűnt, Lipót feladta a Toszkánában vallott felvilágosodott elveket, a nem nemesek jogaira csak taktikából hivatkozik.

Lábjegyzet

  1. A. Wolf, Leopold II. und Marie Christine. Wien, 1867. 416.

Irodalom

A II. Lipót személyéről és politikájáról általunk rajzolt kép merőben különbözik a magyar marxista történetírás korábbi rajzától, és eltér attól is, amit magunk adtunk (Benda 1957. 33. és a következő oldalak). Az új arckép megrajzolásánal elsősorban Adam Wandruszka monumentális művére támaszkodtunk: Leopold II., Erzherzog von Österreich, Grossherzog von Toskana, König von Ungarn und Böhmen, Römischer Kaiser. I–II. (WienMünchen, 1963–1965); lásd még Adam Wandruszka, Die Persönlichkeit Kaiser Leopolds II. (Historische Zeitschrift, 192. 1961.), továbbá Ernst Wangermann, From Joseph II. to the Jacobin Trials (Oxford Historical Series. London, 1959). A monarchia külső és belső helyzetére 1790-ben lásd Gyula Miskolczy, Ungarn in der Habsburger Monarchie. Wiener Historische Studien V. (WienMünchen, 1959) 37. és a következő oldalak.


II. Lipót és magyarországi politikája
Tartalomjegyzék Udvarbarát demokraták, magyarellenes aulikusok