Az újabb bécsi forradalmi felkelés és a schwechati kudarc

A Múltunk wikiből
1848. október 6.
A bécsi felkelés. Az udvar és az osztrák kormány Olmützbe menekül.
1848. október 30.
A schwechati vereség.
1848. október 31.
A bécsi felkelés leverése.

Ausztriában ugyanis ekkorra, a burzsoáziát követve, immár a birtokos parasztság is levált a forradalom táboráról – elsősorban annak következtében, hogy augusztus 31-én végre az osztrák birodalmi gyűlés is megszavazta a jobbágyfelszabadítást.[1] Mert az ausztriai földesurak kármentesítése a birodalmi gyűlés döntése szerint csak részben lett ugyan az államkincstár feladatává s részben magukra az érdekelt parasztokra hárult, a törvény azonban itt nemcsak a szó legszorosabb értelmében vett jobbágyi kötelezettségeket szüntette meg, de egy füst alatt a parasztkézen levő majorsági földterületeket is feudális szolgáltatásoktól mentes parasztbirtokokká nyilvánította, s ezzel a parasztság zömének a vágyait nagyjából beteljesítette. Egészen más volt viszont a helyzet a bécsi plebejus tömegekkel, hiszen ezeket a jobbágyfelszabadítás természetszerűleg nem érintette, s egymagukban azok az alkotmányjogi változások sem elégíthették ki őket, amelyek oly nagy szerepet játszottak a polgárságnak az udvarhoz közelítésében. És a császárváros plebejusait – a polgárságtól eltérően – a magyarok vagy az észak-olaszok szeparatisztikus törekvései sem igen taszíthatták az ellenforradalom karjaiba – már csak azért sem, mert a plebejus tömegek körében a német egység gondolata sokkal népszerűbb volt a birodalmi egység gondolatánál (hiszen ezeket a tömegeket vajmi kevéssé aggasztotta az, hogy az osztrák ipar és kereskedelem képes lesz-e majd kellőképpen helytállni a jövő egységes Németországának porondján kibontakozó gazdasági versengésben).[2]

Annál inkább nyomasztották viszont az egyszerű bécsieket – kivált a munkásokat, de a kispolgárok és az értelmiségiek tekintélyes hányadát is – a drágaságból és a munkanélküliségből fakadó mindennapi kenyérgondok, amelyek március óta is folyvást növekedtek. Támogatást pedig az utca embere a gondok leküzdéséhez nemigen kapott a kormányzattól, még a júliusban hivatalba lépett burzsoá miniszterektől sem. Ellenkezőleg: a Wessenberg-kabinet munkaügyi minisztere, Ernst Schwarzer, aki a kormányon belül maga is a liberális burzsoáziát képviselte, éppen azt tartotta kötelességének, hogy az alkalmi közmunkákkal foglalkoztatott munkanélküliek egy részének bérét augusztus 19-én tetemesen leszállítsa. Amikor pedig a munkások válaszul négy nap múlva éhségtüntetést rendeztek Bécsben: a polgári irányítás alatt álló nemzetőri alakulatok habozás nélkül tüzet nyitottak a fegyvertelen felvonulókra s tizennyolcat legyilkoltak közülük.

A márciusi bécsi forradalom burzsoá vezető rétege tehát a nyár folyamán nemcsak a birodalom alávetett tartományainak forradalmi mozgalmaival került szembe, hanem a márciusban még mögötte felsorakozott bécsi tömegekkel is. Ezekben a tömegekben viszont már emiatt is mindinkább elmélyült a birodalom alávetett tartományainak forradalmi mozgalmaival való sorsközösség érzete. S ezt jól láthatóvá is tette szeptemberben Jellačić dunántúli hadjáratának megindulása, hiszen a betörés hírét az utca népe Bécsben az első perctől fogva mélységes ellenszenvvel fogadta. Amikor pedig október elején ismeretessé lett a Jellačiot Magyarország teljhatalmú diktátorává nyilvánító királyi rendelet s a bécsi demokratikus egyletek néhány napja létrejött középponti választmányának elnöke, Karl Tausenau azt is leleplezte, hogy Latour Bécsből erősítéseket készül küldeni Jellačićnak, a forradalmi tömegek felháborodása immár minden gátat elsöpört: október 6-án, mikor a bécsi helyőrség egyik gránátos zászlóalját csakugyan a táborba vezényelték, bécsi munkások és diákok elállták a zászlóalj útját, s a katonákat rávették az engedelmesség megtagadására, majd – minthogy Latour a történtek hallatára nyomban több ezrednyi erőt mozgósított ellenük – városszerte torlaszokat emeltek, s a támadókat mindenütt visszaverték, végezetül pedig benyomultak a hadügyminisztérium épületébe, s magát Latourt is felkoncolták.[3]

A forradalom és az ellenforradalom táborának október 6-i bécsi erőpróbája tehát a forradalom táborának felülkerekedésével zárult, s ez Jellačiot egyszeriben elütötte attól, a lehetőségtől, hogy ismét támadásba menjen át Magyarország ellen, a felkelőket pedig pillanatnyilag Bécs korlátlan uraivá tette. A felkelés sikere ugyanis a bécsi főhadparancsnokot, Karl Auersperg gróf altábornagyot arra kényszerítette, hogy a helyőrségnek a felkelők oldalára át nem állott 13 ezer főnyi maradékát sietve kivonja a császárvárosból, az udvart pedig arra, hogy most, nem egészen két hónap múltán újból elmeneküljön ősi székhelyéről – ezúttal a morvaországi Olmützbe, s ez alkalommal csatlakoztatva magához az osztrák kormányt is. De hogy a bécsiek milyen reményekkel nézhetnek a jövőbe, az október 6-án egyelőre ennek ellenére is nyitott kérdés maradt. Hiszen Bécs falait Auersperg nem a visszatérés szándéka nélkül hagyta maga mögött, S a felkelők száma igen nagy volt ugyan: 38 ezer körül mozgott, a felkelők tömegének azonban csak a kisebbik fele rendelkezett lőfegyverrel, katonai képzettséggel meg ennek a kisebbségnek is csupán egy töredéke. És Bécset már a kezdet kezdetén sem egyedül a közvetlen szomszédságában letáborozó Auersperg fenyegette, hanem a Magyarországról éppen errefelé vonuló Jellačić is. Márpedig ő Győrből 8 ezer emberét hazaküldte ugyan Horvátország védelmére, de az osztrák–magyar határt ennek ellenére is csaknem 20 ezer ember élén lépte át. S így az ellenség, ha ostrom alá akarta venni Bécset, Auersperg és Jellačić egyesülése után nagyobb erőket vethetett harcba, mint amekkorákat a város védői sorakoztathattak fel véle szemben.

Ámbár az is igaz, hogy az erőviszonyok mérlege csupán addig kedvezett a császáriaknak, amíg a mérleg másik serpenyőjéből hiányzott a Jellačiot követő magyar sereg. Ennek a seregnek a színre lépése esetén viszont a pillanatnyi erőviszonyok már a forradalmi tényezők javára billentek volna. S ezzel a bécsiek is tisztában voltak. A bécsi demokratikus egyletek középponti választmánya ezért 10-én, mikor Móga végre a Lajtához érkezett, nyomban felhívta a magyar sereget arra, hogy ne érje be Magyarország felségterületének felszabadításával, hanem szünet nélkül folytatva Jellačić üldözését Ausztria földjén is, keljen most Bécs segítségére, s ezzel viszonozza azt a támogatást, amelyet 6-án a magyar forradalom kapott a bécsi néptől.[4] Ami nemcsak erkölcsileg és bécsi szemszögből nézve volt indokolt kívánság – nemcsak azért tehát, mert a bécsiek 6-án valóban a magyar forradalom megsegítésének szándékától vezettetve álltak talpra s éppen a magyar sereg pákozdi győzelmének folyományaként kényszerültek most farkasszemet nézni Auerspergen kívül Jellačićcsal is –, de katonai és politikai tekintetben s magyar szemszögből nézve szintén, a bécsi felkelés bukása és az ellenforradalom Bécs fölötti uralmának megújulása viszont csak kárára lehetett a magyar forradalomnak.[5]

Mógát és a magyar sereg hozzá hasonlóan gondolkodó tisztjeit azonban mindez vajmi kevéssé érdekelte.[6] Hiába sürgették hát őket a bécsiek, s hiába rendelte el – ugyancsak 10-én – Kossuth javaslatára a magyar képviselőház is, hogy Jellačić üldözését a sereg az osztrák–magyar határ elérése után se hagyja félbe:[7] ők, ameddig csak lehetett, halogatták a Lajtán való átkelést, arra hivatkozva, hogy ellenkező esetben letérnének a törvényesség talajáról, mivel segítséget a seregtől nem az osztrák birodalmi gyűlés, csupán a bécsi nép kért, s hogy a siker reményében egyébként sem folytathatnák az előrenyomulást, mivel az ellenség jóval erősebb.[8]

Ami fölöttébb erőszakolt érvelés volt. Hiszen az osztrák birodalmi gyűlés, amelynek a sorain belül elsöprő többséggel bírtak a – részint az ausztriai német burzsoáziát, részint az ausztriai szlávokat képviselő – magyarellenes elemek, csakugyan nem sietett Ausztriába hívni a magyar sereget. De hát a bőrét október 6-án sem a birodalmi gyűlés, hanem a bécsi nép vitte vásárra a magyar forradalom érdekében. A törvényesség talajáról pedig a magyar sereg – az udvar szemszögéből nézve – nem a határ átlépésekor tért volna le, hanem letért már szeptember 29-én, amikor a királyi rendelettel időközben elnapolt magyar országgyűlés képviselőházának az utasítására harcba merészelt bocsátkozni a Magyarországra fekete–sárga zászlók alatt bevonult Jellačićcsal. Ami meg az ellenség erőfölényét illeti: erre Mógáék csak akkor hivatkozhattak, ha számításon kívül hagyták a bécsi felkelők tömegeit, s figyelmen kívül hagyták, hogy a harci szellemet mind Jellačić, mind Auersperg katonáiban mennyire megingathatták az előző napokban elszenvedett kudarcaik. Nem beszélve arról, hogy a ténylegesen, tehát pillanatnyilag a forradalom táborának kedvező helyzetet éppen a határ átlépésének halogatása boríthatta fel. A császáriaknak ugyanis a magyar forradalom vezetőinél sokkal több lehetőségük volt arra, hogy idő múltával erősítéseket küldjenek Bécs alá, s lehetőségeiket nem is hagyták kihasználatlanul: az uralkodó a júniusi prágai felkelés eltipróját, Windisch-Grätz altábornagyot már október 16-án kinevezte (az Itáliában tartózkodó csapatok kivételével) a császári hadsereg egészének a főparancsnokává, mindjárt arra is utasítva e (másnap egyből tábornaggyá is előléptetett) hadfit, hogy minél nagyobb haderő élén minél gyorsabban siessen Auerspergék segítségére, s azután végezzen elébb a bécsi felkeléssel, majd a magyar forradalommal is.[9]

De bármennyire csináltak voltak is eszerint Mógáék érvei. hatástalanul mégsem peregtek le a magyar forradalom liberális vezetőiről, még Kossuthról sem. Mert az osztrák birodalmi gyűlés hallgatásának persze Kossuth sem örült, s még kevésbé örült volna egy elhamarkodottságból fakadó esetleges csatavesztésnek. Mógáék érveire tehát ő október 13-án azt a felemás választ adta, hogy „nem érezhetjük magunkat hivatva segítségünket arra felerőszakolni, ki azt tőlünk elfogadni nem nyilatkozik”, s hogy a honvédelmi bizottmány ennek ellenére is teljesítendőnek tartja ugyan a képviselőház támadási parancsát, de ha „Önök a győzelemnek biztos kilátása nélkül világos veszélybe vezetik seregünket, mi Önöket felelősökké teendjük a Nemzet előtt”.[jegyzet 1] Mógának pedig több sem kellett: mire Kossuth levele a táborba érkezett, Csánynak sikerült kicsikarnia, hogy a sereg 15-én mégiscsak átkeljen a Lajtán, a levél vétele után azonban Móga 17-én – arra hivatkozva, hogy nem vállalhat felelősséget a szerinte bizonyos vereségért – megint késedelem nélkül visszavonta csapatait.[10]

Közben viszont – 16-án – a honvédelmi bizottmány megkapta végre az osztrák birodalmi gyűlés Bécsben maradt, s ezért a bécsi nép nyomása alá került illetékes bizottmányának hivatalos segélykérelmét, s erre Kossuth újabb, egyértelmű utasítást adott a támadó hadműveletek folytatására.[11] Móga tehát 21-én kénytelen-kelletlen másodszor is átkelt a Lajtán. Ekkor azonban már Windisch-Grätz is Bécs alatt állott, s a magyar sereg most csakugyan jóval erősebb – 70 ezres létszámú – császári haderőt talált maga előtt, úgy hogy ez alkalommal már senki sem nehezményezhette, ha Móga másodízben is harc nélkül visszafordul. És a helyzeten többé az sem változtathatott, hogy 23-án Kossuth is a táborba érkezett, mégpedig 13–14 ezer, útközben toborzott dunántúli önkéntes élén. Mert mire a sereg 28-án harmadszor is támadásba lendült, a császáriak már megkezdték az időközben teljesen körülzárt Bécs ostromát, s a magyarokat ezzel jóvátehetetlenül elszigeteltek a különben utolsó csepp vérükig elkeseredetten küzdő bécsiektől. A magyar sereg tehát két nap múlva Schwechatnál, önhibájából magáramaradottan, volt kénytelen megütközni az ellenséggel, s az egyenlőtlen erőkkel megvívott harcban súlyos vereséget szenvedett. A vereség következménye pedig az lett, hogy a seregnek most már harmadszor is és végleg vissza kellett húzódnia a Lajta mögé.

Lábjegyzet

  1. Kossuth (az ekkor a táborban tartózkodó) ifj. Pázmándy Déneshez, Pest, 1848. október 13. Kossuth Lajos Összes Munkái XIII. 178.

Irodalom

Az októberi felkelés lefolyását a bécsi forradalom történetének egészét tárgyaló – már idézett – műveken kívül ismerteti Helmuth Grössing, Der Kampf um Wien im Oktober 1848 (Wien, 1973).

  1. Az ausztriai jobbágyfelszabadításról és következményeiről bővebben szól (s korábbi szakirodalmáról is tájékoztat) Niederhauser Emil, A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában (Budapest, 1962).
  2. A bécsi közhangulat október előtti alakulásáról szemtanúként fest képet Kászonyi Dániel, Magyarhon négy korszaka. Sajtó alá rendezte Márkus László (Budapest, 1977).
  3. A felkelés kirobbanásával részletesen foglalkozik Károlyi is, Németújvári gróf Batthyány Lajos I.
  4. A bécsi demokratikus egyletek középponti választmányának október 10-i felhívását reprodukcióban közli RózsaSpira.
  5. A felhívásban foglaltak indokoltságát máig érvényesen kifejtette Friedrich Engels, Forradalom és ellenforradalom Németországban (Marx–Engels művei. 8. Budapest, 1962) s maga Kossuth is elismerte 1848. november 9-i képviselőházi felszólalásában, Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.
  6. A bécsiek megsegítésével kapcsolatos magyar állásfoglalásokat bemutatja Barta István, A magyar szabadságharc vezetői és a bécsi októberi forradalom (Századok, 1951); R. A. Averbuch, A magyar forradalom és az 1848-es októberi bécsi felkelés (In: Averbuch, A magyar nép szabadságküzdelme); Friedrich Walter, Die Ursachen des Scheiterns der madjarischen Waffenhilfe für die Wiener Oktober-Revolutionäre 1848 (Südost-Forschungen, 1963) és a Magyarische Rebellenbriefe 1848. Aemtliche und Privat-Correspondenzen der magyarischen Rebellenregierung, ihrer Führer und Anhänger. Hrsg. von Friedrich Walter (München, 1964). A két utóbbi mű azonban tendenciózussága miatt csak erős kritikával használható; erről bővebben Barta (István), Neue österreichische Werke über die ungarische Revolution (Acta Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 1967).
  7. A képviselőház Jellašić üldözésére vonatkozó határozatát lásd a ház október 10-i délutáni ülésének jegyzőkönyvében; közli BeérCsizmadia.
  8. Mógának és tiszttársainak a határ átlépése ellen felhozott érveiről tájékoztat Csánynak a táborból október 12-én a honvédelmi bizottmányhoz intézett két jelentése, Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.
  9. A Windisch-Grätz főparancsnoki megbízatását közhírré tevő október 16-i császári kiáltványt közli Pap Dénes, Okmánytár II.
  10. A Lajta mentén táborozó magyar sereg hangulatába bepillantást nyújtó kortársi visszaemlékezések közül legfontosabbak: Ivánka Imre, Négy havi szolgálatom a magyar hadseregben 1848 június végétől október végéig (Budapest, 1881); Mezősy László, „Ezernyolcszáznegyvennyolcadiki levelek …” Sajtó alá rendezte Szőcs Sebestyén (Budapest, 1976) és Major István, Honvédélményeim 1848–49-ből. Sajtó alá rendezte Szőcs Sebestyén (Budapest, 1973).
  11. Az osztrák birodalmi gyűlés nevében a honvédelmi bizottmányhoz intézett segélykérelemről tájékoztat a honvédelmi bizottmánynak a határ átlépését újólagosan előíró október 16-i határozata, Kossuth Lajos Összes Munkái XIII.


Pákozdtól Schwechatig
A Honvédelmi Bizottmány kormánnyá avatása Tartalomjegyzék