Az újkori iparfejlődés kezdetei a Habsburg-birodalomban

A Múltunk wikiből

A 17. század második fele és az 1700-as századforduló szemtanúja volt a kelet-közép-európai Habsburg-nagyhatalom megszületésének. A francia és a török háborúk, a spanyol örökségért és a Magyarország birtokáért folytatott évtizedes diplomáciai és fegyveres küzdelmek látványos eseményei elfedték a kortársak szeme elől, hogy a Habsburg Birodalom megerősödése nemcsak katonai és politikai folyamat volt; egyidejűleg fejlődésnek indultak a Habsburg-tartományok ipari termelőerői is, és megalapozták a dunai monarchia kétszáz esztendős nagyhatalmi állását. A kezdeményezés a gazdasági életben sem a belső erőktől indult ki. Mint I. Lipót nagy hadvezérei, Hermann és Lajos badeni őrgrófok, Károly lotharingiai herceg vagy Savoyai Eugén, mint a Habsburgok szolgálatába szegődött annyi kiváló spanyol és birodalmi német államférfi és diplomata, a születőben lévő nagyhatalom kiemelkedő közgazdászai is idegenek voltak, akik német birodalmi szülőföldjüket elhagyva, Ausztriát választották hazájuknak, és többnyire idegenek, franciák, svájciak, birodalmi németek, olaszok voltak azok a vállalkozók és szakmunkások is, akik a kor legfontosabb iparágait meghonosították a Habsburgok országaiban.

A Habsburg-tartományok társadalmi képletéből hiányzott a kereskedelemből meggazdagodott és ipari vállalkozások felé forduló angol-holland típusú burzsoázia, és nem volt olyan belföldi uzsoratőkés adóbérlő réteg sem, mint Franciaországban, amely kölcsöneivel az államot finanszírozhatta volna. Az ausztriai kereskedők külföldi tőkések faktorai voltak, akiknek megélhetését az importált áruk forgalomba hozataláért járó jutalék biztosította, így semmi érdekük nem fűződött a belföldi manufaktúraipar megteremtéséhez.[1] Ipari vállalkozások kezdeményezése és finanszírozása ezért Ausztriában (és más hasonló helyzetű országokban, pl. Poroszországban) állami feladat lett, a magánvállalkozás is csak az államkincstár hathatós segítségével volt életképes; az iparosítás költségeit részben külföldi tőke megnyerésével, részben az állami adóbevételekből kellett előteremteni.[2] A gazdasági élet, főleg az egykorú szóhasználatban „commerciale”-nak, „K0mmerz”-nak nevezett kereskedelem, közlekedés és ipar fejlesztésének elmélete így az állami pénzügy- és közigazgatástan, a kameralisztika része lett: a Habsburg-állam gazdasági felvirágoztatásának propagátorai e tudomány művelői, a kameralisták voltak.[3]

Az ausztriai kameralizmus alapvetése Johann Joachim Becher (1635–1682) nevéhez fűződik. A mainzi születésű orvos szerteágazó életművében irreális elképzelések keveredtek nagy jelentőségű közgazdasági felismerésekkel. Nyugtalan és nyugtalanító egyéniség lehetett; sokat utazott, már fiatalon éveket töltött Svédországban, Itáliában is járt, közgazdasági elméleti megállapításait pedig ismételt németalföldi tanulmányútjainak tapasztalataiból vonta le. Politischer Discours című, 1668-ban kiadott kereskedelempolitikai munkájában az államok gyarapodásának, illetve lehanyatlásának okaival foglalkozott. Kifejtette, hogy a népesség szaporodása és a lakosság jóléte az államkincstár érdeke. Produktív társadalmi osztályoknak a parasztokat, iparosokat és kereskedőket tekintette. Egyformán károsnak tartotta a vagyon kevesek kezében való felhalmozását (monopolium), a tőkeszegény kiskézművesek túlsúlyát (polypolium) és a verseny mesterséges korlátozását (propolium). Az iparfejlesztésre, manufaktúraalapításra szerinte nemcsak azért van szükség, hogy a pénz importárukért külföldre ne kerüljön, hanem a belföldi pénzforgalom növelése, a közjólét emelése érdekében is. A külkereskedelmet az állam által irányított kereskedőtársaságok kezébe kívánta adni. Tanításai néhány évtizeddel halála után a német és osztrák merkantilista gazdaságpolitika közkincsévé lettek.

Elméleti felismeréseit Becher megpróbálta a gyakorlatban is érvényesíteni. 1666-tól 1676-ig működött Bécsben, jelentősen befolyásolva az udvar gazdaságpolitikáját. Az ő ösztönzésére került sor 1666-ban az Udvari Kamara keretei között a kereskedelem és az ipar fejlesztésére hivatott kormányszerv, a Commerz-Collegium életre hívására, amely azután megszakításokkal 1678-ig működött; személyes alkotása az első osztrák selyemmanufaktúra Sinzendorf kamaraelnök Sankt Pölten melletti walpersdorfi birtokán, amely 1666-tól 1682-ig állt fenn, majd egy manufaktúra-mintaüzem a Bécs melletti Taborban (1675), ugyancsak Sinzendorf-birtokon, ahol olvasztó- és üveghuta, gyógyszerészeti kémiai laboratórium, majolikaedény-, posztó- és selyemgyártó részleg működött, s egyaránt lett volna termelőüzem és szakmunkásképző intézet. A szükségszerűen jelentkező kezdeti nehézségekkel, az Udvari Kamara bizalmatlan. maradiságával, Sinzendorf kamaraelnök rosszindulatával és a Tabor konkurenciájától tartó bécsi céhek ellenállásával végül is Becher – bár I. Lipót kedvelte alkimista kísérleteiért – nem tudott megküzdeni; 1676 végén elhagyta Ausztriát.

A kameralista szempontok képviseletét és egyben a tabori mintaüzem vezetését Wilhelm von Schröder (1640–1688) vette át. A gothai kancellár fia ugyancsak színes és ellentmondásos egyéniség volt. 1673 óta állt I. Lipót szolgálatában, éveket töltött Angliában, ahol a textilipart tanulmányozta. Tudományos érdeklődése a nagy angol fizikus, Robert Boyle barátságát, alkimista próbálkozása Lipót császár rokonszenvét biztosította számára. Mint elméleti közgazdász az angol merkantilista Thomas Mun (1571–1641) műveiből tanult, Fürstliche Schatz- und Rent-Kammer (1686) című munkájában a felvilágosult abszolutizmus előfutáraként az abszolút uralkodó és a nép valódi érdekeinek egybeesését akarta kimutatni. Felismerte az iparstatisztika (a Mária Terézia idejében megvalósított manufaktúratabellák) gazdaságpolitikai fontosságát és a bankhitel szerepét az ipar finanszírozásában. Gyakorlati gazdasági tevékenységét viszont nem kísérte siker. Miután a tábori mintaüzem Angliából telepített szakmunkásait 1679-ben elragadta a pestis, a vállalkozás 1681-ben végleg elbukott, Bécs 1683-i török ostroma idején az épületek is elpusztultak. Schröder terveit Tabor feltámasztására az Udvari Kamara nem támogatta; a tönkrejutott vállalkozó félreállítva, a magyarországi Szepesi Kamara tanácsosaként halt meg. Ötletekben oly gazdag életének utolsó javaslatát, a bombagyártás meghonosítását Magyarországon[4] névrokona, Sréter János brigadéros valósította meg a Rákóczi-szabadságharc alatt.

Elméleti jelentőségben nem ért fel Becherhez, még Schröderhez sem, de tömeghatásával messze felülmúlta őket a harmadik osztrák kameralista, Philipp Wilhelm von Hörnigk (1640–1714), Becher sógora és tanítványa, Becher pártfogójának, Royas y Spinola császári diplomatának közel húsz éven át titkára. Becher – egyébként meg nem valósult – adóreform-javaslatának előkészítése során Hörnigk 1673-ban hivatalos megbízásból beutazta Ausztriát, Cseh-Morvaországot és Sziléziát.[5] 92 várost és 16 mezővárost látogatott meg, hogy felmérje az iparosok számát és az ipari termelőerők állapotát. Fennmaradt útijelentésében Hörnigk helyszíni vizsgálódás és becslések alapján mintegy 82 ezerre tette az adófizetésre képes mesterek és legények számát; a főváros, Bécs iparosainak száma ugyanekkor megközelítette a 6 ezret. A Habsburg Birodalom messze legvirágzóbb tartománya a jelentés szerint Szilézia; különösen kiemelkedik gyapjú-, szövet- és vászonipara. Az osztrák tartományokban ezzel szemben a kézművesség hanyatlik, a szabaddá váló munkaerő pedig a vasiparba áramlik. A Becher környezetében töltött évek – Hörnigk tisztázta le 1672-ben a nyomda számára a Politische Discours bővített, új kiadásának kéziratát – és az 1673. évi utazás készítették fel Hörnigket Oesterreich über alles, wann es nur will (1684) című munkájának megírására, amely száz év alatt tizenhat kiadást ért meg, és a 18. századi osztrák gazdaságpolitika legfontosabb alapvetése és kézikönyve lett.

„A munkám címében megnevezett Ausztrián én nem csupán a világszerte dicsért, a Duna-folyam két partján elterülő ilyen nevű főhercegséget értem; hanem emellett a német osztrák uralkodóház minden és valamennyi örökös királyságát és országát a Római Birodalmon belül és kívül, tehát Magyarországot is beleértve.”[jegyzet 1] Becherrel és Schröderrel ellentétben Hörnigk személyesen nem vett részt az osztrák gazdasági élet fejlesztésében, de ő ismerte fel, hogy a Habsburg-monarchia gazdasági egységet alkot, hogy a Habsburg uralkodó különböző országai gazdaságilag egymásra vannak utalva és kiegészítik egymást, és hogy ez országok együttesen lényegében képesek az autarkiára. Ausztria tehát – Hörnigk szerint – riválisai fölé emelkedhetik, ha akar, vagyis ha kifejleszti iparát. A teendőket kilenc pontba foglalva adja elő:

  1. minden művelhető földet meg kell művelni, minden arany- és ezüstbányát fel kell tárni;
  2. minden feldolgozható nyersanyagot itthon kell feldolgozni;
  3. ezek megvalósításához dolgozó emberekről kell gondoskodni;
  4. az aranyat és ezüstöt nem szabad felhalmozni, hanem forgalomba kell hozni;
  5. a lakosságnak be kell érnie belföldi termékekkel;
  6. a szükséges külföldi árukat cserekereskedelem útján kell megszerezni, nem pénzért;
  7. nyersanyagot kell importálni, azt belföldön kell feldolgozni, és a munkabért belföldön kell kifizetni;
  8. nem a nyersanyag, hanem a készárukivitel növelésére kell törekedni, az árut aranyért és ezüstért kell exportálni; végül
  9. ami belföldön előállítható, azt nem szabad importálni, mert jobb két tallért fizetni belföldi áruért, mint egy tallért külföldiért.

Számba véve ezek után a Habsburg-országok termékeit, behozatali tilalmat javasol minden posztó-, vászon- és selyemárura, továbbá a francia fényűzési cikkekre, mert másként a belföldi ipar nem születik meg. Konkrét javaslatokat tesz arra, hogy milyen ipart és mely tartományban érdemes fejleszteni, s e javaslatok megtételénél kitűnően hasznosítja 1673. évi utazása során szerzett helyismeretét.

Az osztrák kameralisták működését a magyar történeti irodalom eddig eléggé negatívan értékelte. Nem vettük figyelembe jelentőségüket a közgazdasági elmélet fejlesztésében; terveikben az olnagyoltságot, gyakorlati kezdeményezéseikben a kudarcokat hangsúlyoztuk, pedig az újkori iparfejlődés kezdetén máshol is többnyire elnagyolt terveket, kudarcba fulladt kezdeményezéseket találunk. Szemükre szokás vetni ”magyarellenességüket” is, alaptalanul, hiszen ők saját koruk gazdasági valóságából indultak ki, a magyar rendiségre nem voltak, a magyar nemzetállam 19. századi eszméjére nem is lehettek tekintettel. Szinte minden, e korral foglalkozó magyar történeti munka idézi Hörnigk szavait arról, hogy „Magyarország valóságos kenyér-, zsír- és húsbánya”,[jegyzet 2] de nem szokás idézni Magyarország bányakincseinek, az aranynak, ezüstnek, sónak a számbavételét. Hörnigk valóban nem ír arról, hogy Magyarországon manufaktúrákat kellene létesíteni, csupán a dohány- és selyemtermesztés fejlesztését, az északi országokba irányuló magyar borkivitel előmozdítását ajánlja, de egyrészt ő a Habsburg-monarchia gazdasági egységéből indul ki, másrészt Magyarországról nem voltak személyes benyomásokon alapuló helyi ismeretei. Mivel az iparfejlesztést lehetőleg mindenütt a meglévő kézművességhez kívánta kapcsolni, munkájából értelemszerűen a magyarországi bányászat és kohászat fejlesztése következett, s ezt a Hörnigken nevelkedett későbbi osztrák gazdaságpolitikusok nem is hanyagolták el. A kameralisták érdeme, hogy felismerték az egész Habsburg Birodalom gazdasági fejlesztésének szükségességét, és ehhez koruk elméleti színvonalán álló javaslatokat tettek; Becher és Schröder pedig javaslataik gyakorlati megvalósításával is megpróbálkoztak.[6]

Becher és Schröder ausztriai tevékenységének kudarca csupán egyéni bukás volt. Elméleti munkásságuk, de gyakorlati vállalkozásaik is a társadalmi haladást mozdították elő, s a Habsburg-államérdeknek is megfeleltek. A francia áruk behozatalát tiltó, időnként megismételt császári rendeletek, bár elsődleges céljuk csak az volt, hogy akadályozzák a pénz kiáramlását az ellenséges Franciaországba, ösztönzően kellett hogy hassanak az osztrák manufaktúraalapításokra. A 17. század utolsó évtizedeiben egy sor textilmanufaktúra létesült állami támogatással az udvarhoz közel álló arisztokraták és az egyház birtokain, elsősorban az osztrák és cseh tartományokban. Úgy látszik, ebbe a korai sorozatba tartozott az első magyarországi textilmanufaktúra is, Szelepcsényi György esztergomi érsek (1666–1685) alapítása a Pozsony megyei Gombán, amelyben az érsek juhainak gyapjából készített posztót az érseki kertben termelt amaránt-virággal festették bíborszínűre.[7] Egyes létesítmények életképesnek is bizonyultak, mint a holland és angol áruk vámjának 20–30%-os felemelését követően 1672-ben polgári tőkével kezdeményezett felső-ausztriai (Linz) vagy az 1697-ben alapított csehországi kolostori posztómanufaktúra (Osek). A textiliparon kívül manufaktúraalapításokra került sor a fényűzési cikkeket előállító iparágakban, az üveg-, papír- és dohánygyártásban.

A manufaktúraalapításokkal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy bár legtöbbjük császári-királyi manufaktúraként szerepel a forrásokban, valójában nem vagy csak részben tekinthetők állami vállalkozásoknak. Az Udvari Kamara – állandó pénzhiánnyal küzdve – nem szívesen invesztált kétes jövőjű ipari vállalkozásokba, legfeljebb néhány ezer forint támogatást nyújtott. Az állami protekcionizmus a szóban forgó vállalkozás privilegizálásában nyilvánult meg: bizonyos áruk előállítására húsz-harminc esztendőre szóló monopóliumot biztosított, eltiltotta a konkurens külföldi áru behozatalát, vámkedvezményt, esetleg adókedvezményt is engedélyezett. A privilégiummal ellátott manufaktúra császári-királyi vállalkozásnak nevezhette magát, bejárata fölé kitehette a császári sast, s ezzel mentesült a katonai beszállásolás, munkásai pedig a hadkötelezettség alól. A 17. század vége és a századforduló császári-királyi manufaktúrái mind ilyen privilegizált magánvállalkozások voltak. A privilégiumokban biztosított kedvezmények ellenére általában súlyos termelési és értékesítési nehézségekkel, szakmunkáshiánnyal és főleg idült tőkeelégtelenséggel küzdöttek, aminek szembetűnő jele a tulajdonosok és a mögöttük álló tőkések gyakori változása volt.[8]

A Habsburg Birodalom elmaradott ipari potenciáljának kifejlesztésében nagy szerep várt – ahogy ezt Hörnigk felismerte – az egyes országok hagyományosan fejlett kézműiparára, a sziléziai vászon- és a csehországi üveggyártásra, az észak-itáliai tartományokban meghonosított selyemtermesztés pedig lehetővé tette a 18. század elejétől kezdve a bécsi selyemipar kibontakozását. Az olasz vállalkozók kezdeményezésével 1697-ben létesült első bécsi selyemmanufaktúra számára a munkaerőt a bécsi szegényház lakói biztosították.[9]

A manufaktúraipar megjelenése szükségessé tette a manufaktúra és a céhek viszonyának rendezését. A kameralisták a céhekben a termelés fokozásának és modernizálásának akadályozóit látták, ezért elvileg ellenük foglaltak állást; Schröder egyenesen eltörlésüket követelte. Az állami gazdaságpolitika beérte a céhek lassú korlátozásával: a különböző városi céhszabályzatokat igyekeztek tartományi szinten egységesíteni, a céhprivilégiumok kibocsátása pedig 1708-tól kezdve uralkodói előjog lett. A céhek fokozódó elzárkózásán azonban a még gyenge központi hatalom nem tudott úrrá lenni; Becher becslése szerint az osztrák tartományokban minden két céhes iparosra egy kontár esett, akit a céh nem volt hajlandó befogadni. A manufaktúrák vállalkozóira és munkásaira nem vonatkozott a céhkényszer, s mentesek voltak ez alól az udvar számára dolgozó, többnyore külföldi származású és protestáns vallású kereskedők és kézművesek (Hofbefreite, Niederlagsverwandte) is. A céhes ipar mellett kezdett tehát kialakulni a céhen kívüli iparosok egyre erősödő, a céhmestereket szakmai tudásban és tőkeerőben egyaránt felülmúló rétege.

A 17. század második felében a fellendülés jelei mutatkoztak az osztrák tartományok bányászatában.[10] Nemzetközi jelentőségre emelkedett a krajnai Idria higanybányászata; részben idriai higanyt használtak a dél-amerikai ezüstkohászatban is. A sóbányászatnak az 1650-es években végrehajtott szervezeti reformja és a bányák technikai felszerelésének korszerűsítése után sikerült a külföldi sót kiszorítani a Habsburg-országokból. Az 1678–1679. évi igazgatási reformmal a stájerországi vasbányászat és kohászat is túljutott a század eleje óta tartó válságon, termelési volumene egyenletesen emelkedett, s a 18. század közepére újra elérte a 16. század végi termelési szintet, a legfontosabb bányaterületen, Innerbergben például az évi 100 ezer bécsi mázsát. A bányászat hozamának állandó emelkedését előmozdította a robbantással való ércjövesztés elterjedése: az első, 1470-ben Észak-Itáliában, majd 1627-ben Selmecbányán végrehajtott robbantások után az új eljárás csak lassan terjedt el Közép-Európában, s az ausztriai bányászatban 1700 körül lett általánossá.[11] A higany-, só- és rézbányászat az osztrák tartományokban a kincstár monopóliuma volt, a vasbányászat és -kohászat magánkézen volt, de mind a termelés, mind az értékesítés az állam ellenőrzése alatt állt.

A Habsburg-monarchia az Oesterreich über alles megjelenése utáni évtizedekben rendkívül lassan, de mégis már észrevehetően megindult a Hörnigk javasolta úton. Az egymásra utalt és egymást kölcsönösen kiegészítő országok és tartományok egyelőre még lazán összefüggő együttesébe a „királyi Magyarország” után a 17. század végére betagolódott a török uralom alól felszabadított Magyarország és Erdély is.

Lábjegyzetek

  1. Ph. W. von Hörnigk, Oesterreich über alles, wann es nur will… I. fejezet
  2. Ugyanott X. fejezet

Irodalom

A problémák és a legfontosabb folyamatok jó áttekintése: G. Otruba, Zur Entstehung der „Industrie” in Österreich und zu deren Entwicklung bis Kaiser Joseph II (Österreich in Geschichte und Literatur 1967. 225–242).

  1. A Habsburg-tartományok társadalmi képletének összehasonlítása Nyugat-Európával: H. Haussherr, Wirtschatsgeschichte der Neuzeit vom Ende des 14. bis zur Höhe des 19. Jahrhunderts (KölnGraz, 19603. 267–268);
  2. a 17. századvég osztrák iparfejlődésére: E. Zöllner, Geschichte Österreichs (Wien, 19663. 282–289); H. L. Mikoletzky, Österreich. Das grosse 18. Jahrhundert (WienMünchen, 1967. 52–54, 92–93); A. Hoffmann, Wirtschaftsgeschichte des Landes Oberösterreich. I. (Salzburg, 1952, 107–108, 144).
  3. Az osztrák kameralisták jellemzésére a következő életrajzokat vettem alapul: H. Hassinger, Johann Joachim Becher, 1635–1682. Ein Beitrag zur Geschichte des Merkantilismus (Veröffentlichungen der Kommission für neuere Geschichte Österreichs. 38. Wien, 1951); H. Srbik, Wilhelm von Schröder. Ein Beitrag zur Geschiehte der Staatswissenschaften (Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften in Wien. Philosophisch-Historische Klasse. 161/1. Wien, 1910); Fr. Posch, Philipp Wilhelm vin Hörnigk (Mitteilungen des Istituts für Österreichische Geschichtforsung 1953. 335–358).
  4. Schröder javaslata a magyarországi bombagyártásról: [[Heinrich Srbik|Srbik] 84,
  5. Hörnigk 1673. évi utazása: Hassinger 184. sk.
  6. Az osztrák kameralisták tárgyilagos értékelésére a magyar irodalomban az első, úttörő tanulmány I. Wellmann, Merkantilistische Vorstellungen im 17. Jahrhundert und Ungarn (Nouvelles Etudes Historiques 1965. 315–354), aki azonban Hörnigket nálam egy árnyalattal kevésbé kedvezően ítéli meg.
  7. A gombai manufaktúráról W. Schröder, Fürstliche Schatz- und Rentkammer (1686), Cap. 70. § 8., Cap. 91. § 1.
  8. A korai osztrák manufaktúrák általános jellemzése: H. Srbik, Die kaiserliche Spiegelfabrik zu Neuhaus, 1701–1725 (Mitteilungen des Istituts für Österreichische Geschichtforsung 1911. 294–317); V. Hofmann, Beiträge zur neueren österreichischen Wirtschaftsgeschichte. I. Die Wollzeugfabrik zu Linz an der Donau (Archiv für Österreichische Geschichte CVIII. 1920. 345–778, ebből az első félszázad története: 355–382).
  9. A bécsi selyemiparról: M. Bucek, Geschichte der Seidenfabrikanten Wiens im 18. Jahrhundert, 1710–1792 (Dissertationen der Universität Wien. 105. Wien, 1974).
  10. A bányászatról: Österreichisches Montanwesen. Hrsg. M. Mitterauer (Wien, 1974); Faller Jenő. Adatok a bányabeli robbantás fejlődéstörténetéhez (Történelmi Szemle 1961. 56–75); J. Vozár, Prvé použitie strelného prachu v baníctve (Z dejín vedy a techniky na Slovensku, 1977. 73–88).
  11. Hogy már korábban is történtek – igaz, folytatás nélkül maradt – bányabeli robbantási kísérletek: Ph. Braunstein, Innovations in Mining and Metal Production in Europe in the Late Middle Ages (The Journal of European Economic History, 1983. 586); Veröffentlichungen aus dem Deutschen Bergbau-Museum Bochum. Nr. 27 (1983.)


Bányászat és iparHeckenast Gusztáv
Tartalomjegyzék Magyarország bányászata és ipara a török kiűzése után