Az 1222. évi Aranybulla

A Múltunk wikiből
1222
május 29. előtt: Országos mozgalom hatására II. Endre kiadja az Aranybullát.
ősz: újabb tömegmozgalom az Aranybulla megtartására.
A Német Lovagrend újabb kiváltságokat szerez. Első egyértelmű említés az Erdélyben lakó románokróL

Miután II. Endre új berendezkedésével, illetve annak 1220–1221. évi felújításával elégedetlen előkelők Béla király oldalán nem érték el céljukat, a mértéktelen birtokadományok gyakorlatának mellőzését, az elidegenített várbirtokok hatékony visszavételét, nyíltan II. Endre elleni fellépésre vállalkoztak. Palotaforradalom eredményeképpen kiszorították a vezető tisztségekből II. Endre régi híveit, az új berendezkedés politikájának haszonélvezőit.

Az 1222. évi Aranybulla a méltóságok sorában az egyháziakat, az érsekeket és a püspököket tünteti fel, hiárnyoznak a series dignitatumból a világiak. A formailag oklevélként kiadott Aranybulla zárórészében azonban szembeötlő, hogy az Endre uralkodásának 17. évében keltezték, holott – egy kivételtől eltekintve – II. Endre többi 1222. évi oklevele országlásának 19. évében lett kiállítva. Az eltérő annus regni arra vezethető vissza, hogy az 1222. évből kelt két, 17. évet említő oklevél 1205 májusától, III. László halálától, illetve II. Endre koronázásától számította Endre uralkodási éveit. Ez a datálás nemcsak Imre trónon töltött utolsó hónapjait vette figyelembe, hanem III. László királyságát is. Ezzel szemben az 1222. évi, dátumukban az uralkodás 19. évét említő oklevelek – az 1218 óta hagyományos felfogás értelmében – Endre börtönből történő szabadulásának időpontjától, 1204 tavaszától számították Endre uralkodási éveit. Így tehát a 17. évet említő 1222-es diplomák, köztük az 1222. évi Aranybulla is, az 1222. év első négy-öt hónapjában keletkeztek, míg a 19. évet szerepeltető iratok 1222 tavaszát követően, inkább az év második felében íródtak. Önmagában kérdés, hogy II. Endre 1222 elején miért szakított az 1218 óta szokásos keltezési gyakorlattal, és miért tért vissza az 1218 előtti rendhez, ahhoz, hogy uralkodását 1205 májusától számítsa. Mivel ez a fajta uralkodási évszámítás törvényesnek ismerte el mind Imre, mind III. László országlását, jogos a feltételezés, hogy az 1205 májusától induló annus regni keltezés mögött Imre és a gyermek László párthívei állottak, ezek bírhatták rá Endrét a realitásokat figyelembe vevő uralkodási évszám megadására.

Hogy személy szerint kik voltak ezek az Imre-pártiak, azt az Aranybullából nem tudjuk meg, de felvilágosítással szolgál az az 1222-ből való oklevél, amely ugyancsak Endre országlásának 17. évében keletkezettnek minősíti magát. Ez a Német Lovagrend régi kiváltságait megerősítő és újakat biztosító oklevél az egyháziak mellett a világiakat is feltünteti méltóságsorában. Eszerint ekkor, 1222 első hónapjaiban Wetich fia Theodor volt a nádor, Nána fia Pósa az udvarispán, Miklós a bácsi, Tiborc a pozsonyi, Illés a bihari és Mihály fia Márton az újvári ispán, az oklevél szövege szerint pedig Ypochz a bán. Theodor nádor apja, aki a Szent István kori Csanád nemzetségéből származott, egyike volt Imre vezető tisztségviselőinek a századforduló táján: 1199-ben csanádi ispán, 1199–1200-ban udvarispán és nyitrai ispán, 1200-ban pedig udvarispán és krassói ispán. Nána fia Pósa a Bár-Kalán genus tagja, 1222 előtti és utáni hivatalnokoskodásáról nincs adatunk. Az ispánok közül Tiborc pályája mondja a legtöbbet. Politikai karrierja Imre alatt indult és szökött a magasba: 1198-ban fehérvári, 1199-ben szolnoki, 1201–1204 között bodrogi ispán, gyakorlatilag tehát Imre uralkodása alatt végig a királyi udvar tagja. II. Endre alatt azonban csak egy-egy rövid időre tudott a vezető méltóságok viselői közé kerülni: 1206-ban a királyné udvarispánja és fehérvári ispán, 1207-ben már csak fehérvári ispán. Hosszabb szünet után 1213-ban mosoni, 1215-ben újvári ispán. Bizonyára ezzel a Tiborccal azonos az a Tiborc, aki kegyura volt a szigeti monostornak, s Imre király e monostornak a pesti vám felét adományozta, Endre azonban ezt elvette, és a monostort sójövedelemből fizetett 60 márkával kárpótolta. Tiborccal 1222 után okleveles anyagban nem találkozunk. Illés az Aranybullát közvetlenül megelőzően a békési megyésispáni tisztet viselte, Mihály fia Márton pedig 1223-ban mosoni ispánként bukkan elő. Ypochz pályája is Imre alatt indult, 1202–1204 között bácsi ispán volt, 1204-ben pedig még báni méltóságra is felemelkedett. A Szabolcs megyei Zsurk földet Ypoch Imre királytól kapta adományul. II. Endre környezetébe csak egyszer tudott bekerülni: 1216–1217-ben erdélyi vajda volt.

A hézagos adatok ellenére is kirajzolódik, hogy az Aranybullát kieszközlő világi előkelők II. Endre által jobbára mellőzött világi nagyurak voltak, akik közül nem egynek politikai szerencsecsillaga Imre uralkodása alatt ragyogott fényesen, s II. Endre alatt éppen csak pislákolt vagy fényét is vesztette. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az Aranybulla idején vezető tisztségekbe került előkelők – bár számos ponton, így mindenekelőtt az új berendezkedés kérdésében egymáséhoz nagyon közeli nézetet vallhattak – nem voltak azonosak azokkal az előkelőkkel, akiknek komoly szerepük volt abban, hogy 1218–1219-ben az uralkodó időlegesen lemondott a birtokok két kézzel szórásának politikájáról. Azonosságukat kizárja, hogy az 1218-as ellenzék II. Endre régi, nem csekély részben egyházi híveiből tevődött össze, s alkalmasint az ő hatásuknak tulajdonítható, hogy az urakodó éppen 1218-tól kezdődően országlása éveit Imre börtönéből történt szabadulásától, azaz 1204 tavaszától kezdve számította. Ezzel szemben az 1222-es, jobbára világiakból álló ellenzéket az egykori Imre-pártnak II. Endre alatt háttérbe szorított és mellőzött tagjai alkották, s befolyásuk következménye volt, hogy 1222-ben II. Endre III. László halálától és saját koronázásától, 1205 májusától számlálta urakodási éveit.

Hogy 1322 első hónapjaiban palotaforradalom eredményeképpen a két évtizeden át a hatalom gyeplőihez alig-alig engedett előkelők jutottak uralomra, azt az Aranybullának a bevezetése is igazolja. Ez elmondja, hogy az ország nemeseinek és másoknak Szent István király által rendelt szabadsága némely királyok hatalmaskodása folytán, akik saját haragjukat akarták megbosszulni, illetve gonosz emberek hamis tanácsaira hallgattak, igen sok dologban kisebbedést szenvedett, s ezek a nemesek II. Endrét és elődeit gyakorta zaklatták az ország újjáalakítása végett (super reformacione regni). Az uralkodó annál inkább mindenben elget kívánt tenni kéréseiknek, mivel közte és a kérelmezők között „emiatt már gyakran nem csekély volt az elkeseredés”.[1]

A sérelmi politikát folytató előkelők követelései erősan rajta hagyták nyomukat az Aranybullán. Birtokpolitikai vonatkozásban kimondatták a királlyal, hogy egész vármegyét vagy bármiféle méltóságot örök tulajdonul ne adományozzon, illetve hogy becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit ne fosszanak meg.

Visszhangot kapott az Aranybullában sugalmazóinak idegenellenessége. Ama sérelmeik kaptak itt tiltások formájában kifejtést, amelyeket elsősorban a „meráni korszakban” szenvedtek el Gertrúd rokonsága és környezete, végső soron persze az őket mindenki elé helyező II. Endre részéről. Az Aranybulla kimondta, hogy ha hospesek jönnek az országba, méltóságokat az ország tanácsa, azaz annak megkérdezése, beleegyezése nélkül ne kapjanak. Hasonlóképpen birtokokat se nyerhessenek az országon kívüliek, s ha már adományozás vagy vétel útján ilyenekhez hozzájutottak, az ország lakossága viszaválthassa azokat. Az előkelő idegenektől világosan elválik az Aranybullában a gazdasági élet különböző területein tevékenykedő, idegen voltuk miatt bizonyos kiváltsággal rendelkező hospes elem; e telepesekről olyan rendelkezést olvasunk, hogy a kezdettől fogva neki adott szabadságban kell megtartani őket. Külön cikkelyben fogalmazódott meg az Aranybullát kieszközlő előkelők szembenállása II. Endre bérleti rendszerével és annak haszonélvezőivel, az izmaelita és zsidó bérlőkkel. Eszerint a pénzverő ispánok, a só- és vámtisztek az ország nemesei legyenek, ne pedig izmaeliták vagy zsidók.

A pénzzel kapcsolatban az Aranybulla úgy rendelkezett, hogy egy évig maradjon használatban, s a dénárok olyanok legyenek, mint Béla király (bizonnyal III. Béla) idejében voltak. Ez az intézkedés nyíltan az évenkénti többszöri pénzbeváltás rendszere, valamint az alacsony pénzlábbal vert, értéktelen pénzek kibocsátása ellen irányult.

A sóról azt írta elő az Aranybulla, hogy az ország közepén ne tárolják, hanem csak Szalacson, Szegeden és a végeken. Az ország közepe (medium regni) bizonyára Székesfehérvárra vonatkozott, az itteni sótárolás tilalma a királyra nézve volt hátrányos. A cikkely egésze mégis az egyházakkal szemben tartalmazott kedvezőtlen döntést, hiszen a kiváltságos egyházi intézmények immár sok évtizedes joguknál fogva rendelkeztek a sókereskedelem, egyházi központjukban a sótárolás, valamint a sóértékesítés szabadságával. E pont a nagy adományozások időszakában egyházi kezekbe került só-privilégiumok ellenében mégis elsősorban a király érdekeit védte, hiszen a Bihar megyei Szalacson, illetve a marosi sóút végpontján fekvő Szegeden egy-egy régi királyi sóraktár létezett, az előbbi az észak-erdélyi, az utóbbi a dél-erdélyi sóbányák termését tárolta. A sónak a végeken való raktározása a só külkereskedelmével kapcsolatos.

Intézkedett az Aranybulla a két, az idősebbik és az ifjabbik király közti viszony bizonyos kérdéseiről is. A szerviensek megkapták azt a jogot, hogy a királyi engedély megszerzése után szabadon csatlakozhassank Bélához II. Endrétől elpártolva, nem kellett tartaniuk birtokaik feldúlásától. Általános igénnyel az nyert megfogalmazást, hogy a két király kölcsönösen nem fogad be senkit, akit a másik igazságos ítélettel elitélt vagy perbe vont.

Az Aranybullát kieszközlő előkelők, összhangban a király objektív érdekeivel, számos pontban juttatták kifejezésre tiltakozásukat a hatalom közelében levők hatalmaskodásai, visszaélései, tisztséghalmozásai ellen. A királyi udvart követő vagy az országban utazó jobbágyok a szegényeket ne sanyargassák és ne fosszák ki. A négy jobbágyon, a nádoron, a bánon és a király, valamint a királyné udvarbíráján kívül senki ne viselhessen két méltóságot. A jobbágy szó itt még a világi uralkodó osztály felső rétegét, a király közvetlen környezetének tagjait jelöli. Több cikkely is elmarasztalja a hatalmaskodó ispánt. Az egyik szerint, ha egy ispán tisztéhez méltatlanul a várnépeket tönkreteszi, az elvett javakat adja vissza, és az ország színe előtt rútul fosszák meg tisztségétől. A másik azt szögezi le, hogy az ispánok csak az ispánságuk jogán őket megillető részt élvezzék, a királynak járó többi jövedelmet, a csöböradót, a vámot, az ökröket és a vár jövedelmének kétharmadát az uralkodó kapja meg.

Nyilván nem ok nélkül fogalmazták bele az Aranybullába, hogy ha valakit bírói úton elítéltek, a hatalmasok közül senki meg ne védhesse. A jogszolgáltatás pártosságára, osztályszempontjaira utal ez, amit általában az is igazol, hogy az Aranybulla több cikkelye rendelkezik a jogszolgáltalás kérdéseiben. Előírja, hogy a király, akadályoztatása esetén a nádor, évenként jelenjen meg Fehérvárott a szent király ünnepén (augusztus 20.), és az ügyeket hallgassa meg. A nádor az ország minden embere felett különbségtétel nélkül ítélkezzék, de a nemeseknek, az uralkodó osztály felső rétegének fej- és jószágvesztési ügyeiben a király tudta nélkül ne hozzon ítéletet, s helyettes bírát csak egyet tartson, saját udvarában. Az udvarispán, amíg a királyi udvarban tartózkodik, mindeki felett ítélhet, a királyi udvarban elkezdett perben is bárhol hozhat ítéletet, de magánbirtokán sem poroszlót nem küldhet, sem feleket nem idézhet meg, azaz nem kezdeményezhet és nem folytathat pereket. A XIII. századi adatok s így maga az Aranybulla is arról vall, hogy a XII. századi előzmények után az udvarbíró, akit még az Aranybulla is curialis comesnek nevez, s akinek neveként csak az 1230-as években állandósul a iudex curiae megnevezés, a királyi jelenlét bíróságának (praesentia regia) élén állt, s mind határozottabb körvonalakat öltött a nádor országos jellegű bíráskodása. Az alsóbb fokú ítélkezési formákról is intézkedik az Aranybulla. Meghatározza a megyésispánok és megyei udvarispánok bíráskodási jogkörét oly módon, hogy az előbbiek a királyi szerviensek pénz- és tizedügyeiben illetékesek, míg az utóbbiak váruk népei felett ítélkezhetnek. Tolvajok és útonállók felett a királybírák mondjanak ítéletet, de csak az illetékes ispán előtt. Elveti a „népítéletnek” azt a korábban kedvelt és alkalmazott módját, hogy a nép valakit tolvajnak kiálthasson ki.

A II. Endre alatt háttérbe szorított, 1222-ben palotaforradalom révén hatalomhoz jutott Imre-párti előkelők mögött tömegek álltak, mindazok az elemek, akik az új berendezkedés vagy az ahhoz hasonló, a királyi birtokokat két kézzel szóró politika ellenzékét alkották. Bizonyosra vehető, hogy e maroknyi arisztokrata csakis ezeknek a segítségével tudta megvalósítani célját, kezébe ragadni a hatalom gyeplőit. Elsősorban az ellenzéki tömeg legrangosabb elemeitől, a királyi szerviensektől kaphattak igen sok és hatékony segítséget, hiszen az Aranybulla 31 cikkelye közül 11, vagyis a cikkelyek mintegy harmada nevükön nevezve szól a királyi szerviensekről. Oly mértékű a királyi szerviensek szereplése itt, hogy régebben magában az Aranybullában valamiféle nemesi alapokmányt, alkotmányt láttak, megelőlegezve az Aranybulla korának azt a későbbi társadalmi fejlődést, amely a királyi szerviensek tömegeit elvezette a majdan kialakuló köznemesség soraiba. Természetesen sem az Aranybulla, sem a történelmi körülmények nem bírják el az ilyenfajta értelmezést. Az 1222. évi Aranybulla nem minősülhet nemesei rendi alapokmánynak, hanem annak a tömegmozgalom által támogatott palotaforradalomnak az eredménye, amely 1222-ben maga után vonta a királyi tisztségviselők személyi összetételének gyökeres megváltozását, a II. Endre uralmának kezdeteiről vallott korábbi nézet alapos revízióját, illetve amelynek az 1222. évi Aranybulla is létét köszönhette.

Ugyanakkor a királyi szerviensek törekvései osztályhelyzetükből következően csak bizonyos pontokon estek egybe az Aranybullát kieszközlő előkelők célkitűzéseivel. Nyilván a szerviensek érdekeit is kifejezték mindazok a cikkelyek, amelyek az idősebb és a fiatalabb király viszonyát, a pénzverést és a pénzbeváltást, a hatalmaskodás és a jogszolgáltatás kérdéseit érintették. Ugyanokkor a királyi szerviensek arisztokratákétól eltérő programját jelentette jogállapotuk rendezése, tényleges helyzetük, birtokos voltuk jogi tükröztetése. Az Aranybullából kitűnően a kiráyli szervinseknek házaik, birtokait, erdeik, rétjeik, falvaik voltak, alávetett népességnek parancsoltak. Tényleges helyzetük tehát az uralkodó osztályba sorolta őket. Nem egy ponton azonban jogi helyzetük nem tükrözte ezt az állapotot, elmaradt attól. A király és a nemesek, az előkelők hatalmaskodtak felettük, nem volt biztosítva szabad mozgásuk és hogy az uralkodó osztályba tartozásuk megkapja a jogi szentesítést, addig másfelől már ekkor megkezdték a harcot, hogy elkerüljék az arisztokraták magánföldesúri fennhatóságát, hogy ne kelljen királyi szerviensekből magánszerviensekké válniuk.

A szerviensek törekvéseinek eredményeképpen az Aranybulla számos olyan fontos kiváltságot biztosított a szervienseknek, amely később helyet foglalt a sarkalatos nemesi szabadságjogok között, részint azért, mert ezek az uralkodó, földbirtokos osztályhoz való tartozás jogi kritériumai lettek, részint azért, mert a XIII. század második felében megszülető köznemesség egyik fő komponensét a királyi szerviensség alkotta. Így a szerviensek az Aranybullában elnyerték birtokaik feletti szabad rendelkezés jogát, továbbá adózási, katonáskodási és jogszolgáltatási kiváltságokat kaptak. Kimondja az Aranybulla, hogy ha szerviens fiú utód nélkül halna meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többi felett szabadon rendelkezhet. Ha váratlan halál folytán nem tudott intézkedni, közelebbi rokonai örököljék, rokonság hiányában pedig a király. Felmentette II. Endre a királyi szervienseket bármiféle adó, illetve szabad dénárok fizetése alól, s megígérte, hogy házaikba és falvaikba hívatlanul nem száll. Úgyszintén megtiltotta, hogy a lovászok, pecérek és solymászok, tehát a különböző szolgáltatásokra kötelezett királyi népelemek a szerviensek falvaiban megszálljanak. Ígéretet tett, hogy disznói a királyi szerviensek erdeiben vagy rétjein azok akarata ellenére nem fognak legelni. A királyi szerviensek mint korábban rendszeresen katonáskodó elemek hadkötelezettségét oly módon állapította meg az Aranybulla, hogy ha a király az országon kívül akar hadsereget vinni, a szerviensek csak az uralkodó pénzén tartoznak vele menni. Ha azonban ellenség támadna az országra, mindnyájuknak egyetemlegesen el kell menniük. S ha a háborúban a szerviens meghalna, fiát a király úgy ajándékozza meg, ahogy jónak látja. Jogot nyertek az összes szerviensek, hogy a király, távollétében a nádor által tartott évenkénti törvénynapon Székesfehérvárott megjelenjenek. A szerviensek birtokait kivette a megyésispánok joghatósága alól, ez utóbbiak csak pénz- és tizedügyeikben kaptak illetékességet. E cikkely értelmezhető esetleg oly módon is, hogy a szerviens a pénz- és tizedügyek kivételével jogot nyert saját birtokán az alávetett népesség feletti itélkezésre, azaz hogy itt a szerviens földesúri bírósága, a későbbi időkben határozottabb körvonalakat öltő úriszék intézménye kapott írásos megörökítést. Megígérte az uralkodó, hogy sem ő, sem utódai szervienst valamely hatalmas kedvéért el nem fognak, és romlását sem okozzák, csak ha előzőleg a szervienseket perbe idézték, és bírói eljárás során elítélték. Úgyszintén biztosította a szerviensek számára II. Endre, hogy a királyi engedély elnyerése után átmehetnek a király fiához, a pártváltoztatásuk ne vonja maga után birtokaik feldúlását.

Sokkal kevesebb említés történik az új berendezkedés politikájának alacsonyabb társadalmi álású ellenzékéről, a várelemekről. Az Aranybulla a várjobbágyokat megerősítette a szent királytól nyert szabadságukban, amivel mintegy jogerőre emelte a várjobbágyság felső rétegének Szent Istvánra visszavezetett kiváltságait, illetve magának a rétegnek kiváltságolt helyezetét. A várnépeket is igyekezett védeni az Aranybulla, hiszen a vár népeit tönkretevő megyésispánnal szemben a nyilvános és megalázó tisztségvesztés büntetését helyezte kilátásba, de valójában a megyei közegek túlkapásainak lenyesegetésén kívül a várnépek vonatkozásában az Aranybulla reálisan nem is tűzhetett ki mást célt. Egy másik cikkelye ugyanis elismerte a megyei udvarispánok igazságszolgáltatási illetékességét a várnépek felett. Ezzel a várnépeket arra a jövőre ítélte, hogy a vár sorsában kell osztozniuk.

Komoly fiaskó érte a magyarországi egyházakat az 1222. évi Aranybullában. Mert igaz ugyan, hogy a király biztosította az egyház népeinek adómentességét, s igaz, hogy egy nehezen értelmezhető cikkelyben lemondott a püspök király lovait illető tizedéről a szerviensek birtokai után, a pillanatnyi veszteségek mégis sokkal súlyosabbak voltak az elnyert előnyöknél. Az Aranybulla egyszerűen kiiktatta a sótárolás és következésképpen a sókereskedelem tényezői közül az egyházat, amely pedig az elmúlt évtizedekben éppen a só révén nem csekély anyagi haszonra tett szert. Hogy azzal a rendelkezéssel, amely szerint a sót csupán Szalacson, Szegeden és a végeken szabad tartani, mily kár érte az egyházat, a következő egy évtized eseményei világítják meg teljes egészében. Nem kisebb veszteséget jelentett az egyház számára az a cikkely sem, amely szerint a tizedet az egyháznak ne ezüstben, hanem természetben, borban és gabonában fizessék, s a püspökök ellenkezése esetén a király kilátásba helyezte támogatása megvonását. Joggal számított az uralkodó a püspökök tiltakozására. Ugyanis amint II. Endre az 1210-es években kísérletet tett a pénzgazdálkodáson alapuló gazdasági rend bevezetésére, a magyarországi egyház is igyekezett pénzben (ezüstben) hozzájutni tizedjövedelmeihez. A korábban természetben befolyt jövedelem rendkívül nehézkesen, veszélyekkel járó szállítások, emberek sokaságát lekötő fuvarozási robot eredményeképpen jutott el az egyházi központokba. A püspökök számára sokkal gazdaságosabb és biztonságosabb lett volna a tized pénzben való szedése, amit azonban az Aranybulla tilalmazott. Megkockáztatható, hogy az Aranybullát kieszközlő előkelőket nem valamiféle közvetlen egyházellenesség vezette eme cikkelyek sugalmazásakor. Sokkal inkább azzal magyarázható ezek belefoglalása az Aranybullába, hogy a maga módján mindegyik kapcsolatos volt II. Endre új berendezkedésével; a só több királyunk kezében rendszeres adományozás tárgyát képezte az egyház számára, ráadásul a sótisztek nem magyar nemesek, hanem izmaelita és zsidó bérlők voltak, a tized pénzben való szedési kisérlete pedig az új berendezkedés II. Endre-féle gazdaságpolitikáján alapult.

Az Aranybulla hét példányban készült, a az uralkodó aranypecsétjével erősíttetett meg; innen az oklevél közhasznú elnevezése is, amelyben a bulla szó pecsétet jelent. Az egyes példányok őrzési helyéről intézkedő sorokat egy különös intézkedés követi: az Aranybulla híres, a megfogalmazásban római-kánoni terminológiát használó ellenállási záradéka. Ez megadta a püspököknek, más jobbágyoknak és nemeseknek azt a lehetőséget, hogy ha II. Endre vagy utódai ezzel a rendelkezéssel szembehelyezkedni akarnának, az Aranybulla alapján a hűtlenség vétke nélkül a mindenkori uralkodónak ellenállhassanak és ellentmondhassanak. Ennek a pontnak az Aranybulla szövegébe kerülése jól mutatja: az oklevelet kieszközlők nem riadtak vissza attól sem, hogy a királlyal való szembefordulásukat az Aranybulla intézkedéseinek uralkodói nem teljesítése esetén törvényesítsék. Az ellenállási jogot elnyerők társadalmi állása jelzi, hogy egy szűk csoport, az egyházi és világi uralkodó osztály felső rétege jutott a királlyal szembeni törvényes ellenállás lehetőségéhez. Ennek a jognak a megfogalmazása is azt húzza alá, hogy az Aranybullát bizonyos, korábban háttérbe szorított előkelők erőszakolták ki, akik II. Endrével szemben büntetést helyeztek kilátásba az Aranybulla előírásainak megszegése esetén. Az Aranybulla hét eredeti példányából egy sem maradt meg korunkra, legkorábbi szövegtörténetéből 1231. évi megújítását, 1318. évi másolatát és 1351. évi átiratait ismerjük.

Megint csak részben az agnus regni keltezés – a 19. uralkodási évnek három 1222. évi oklevélben való használata – segít a politikai eseménymenet felvázolásában. Ennek alapján elmondható, hogy az Aranybulla kieszközlői, az Imre-párti előkelők még 1222-ben, kevéssel az Aranybulla kibocsátását követően megbuktak. Helyükre az 1221. évi tisztikar, az 1222 elején a hatalomból palotaforradalom útján kiszorított előkelők, II. Endre leghívebb párthívei léptek; Barc fia Miklós nádor, Bánk udavarispán, Dénes tárnokmester, Atyusz pedig bán lett.

A nevükkel jelzett három 1222. évi oklevél egyikében II. Endre hű szolgálataikért Osl nembelieknek soproni várföldet adományozott, folytatódott tehát az Aranybullát közvetlenül követően a várbirtokok elörökítése. A másik oklevél is kapcsolatban lehet az Aranybullával, ugyanis az egyháziak kiváltságait foglalta írásba: biztosította, hogy az egyháziak egyházi bíróság elé álljanak (ám ha klerikus laikussal világi ügyben perelt, világi bíróság elé kellett állnia), mentesítette őket a királyi adók – a szabad dénárok és a pondus – fizetésétől. Megtiltotta szolga állapotúak (udvarnokok, várnépek) egyházi rendbe való felvételét. Végezetül tilalmazta az egyháziak minden olyan illetéktelen (turpis) cselekedetét, amelyet nyereségvágyuk motivált. A Miklós nádor vezette előkelők nevével jelzett harmadik 1222. évi oklevél adta bizonyságát, hogy az Aranybulla rendelkezése nem ment át a gyakorlatba. Hiába fogalmazta meg egyik cikkelye, hogy a négy jobbágyon, a nádoron, a bánon és a két udvarispánon kívül két méltóságot senki ne viseljen, Dénes tárnokmester mindhárom diploma szerint bácsi ispáni tisztet is betöltött.

Bizonyára 1222 közepén, Barc fia Miklós nádorsága alatt történtek azok az események Magyarországon, amelyeket csak III. Honorius pápának 1222. december 15-i, az egri püspökhöz, az egresi és a szentgotthárdi cisztercita apátokhoz intézett leveléből ismerünk. Már a levél bevezető sorai sem a szokványos elmélkedések: „Minél számosabb sokaság gyűlik össze, annál kevésbé lehet érvekkel féken tartani; egyesek saját indulatukat követve meggondolatlanul arra törekszenek, ami nem szabad, viszont kedvükre van, és könnyen lázadásban törnek ki, ha bármennyire is ésszerűtlen kívánságuknak nem tesznek eleget.” Az 1222. évi magyarországi helyzetre ekképpen reagált a pápa: „Magyarországon újonnan (noviter) elhatározták, hogy az egész nép egy évben kétszer összejöjjön, amikor Krisztusban kedves fiúnk, Magyarország felséges királya személyesen tartozik jelen lenni, és az ilyen roppant sokaságú tömeg, az ésszerű mérsékletet félretéve, e királytól súlyos és igazságtalan dolgokat szokott követelni, azt tudniillik, hogy az ország mágnásai és nemesei, akiket a túlkapásokban bűnösnek találtatnak, méltóságuktól és tisztségüktől megfosztva űzessenek ki az országból, és javaikat osszák fel a nép között.”[2] A pápa akként vázolta II. Endre király dilemmáját, hogy ha az uralkodó e követeléseket teljesíti, vét az igazság ellen, megsérti a békét, és gyengíti a királyi hatalmat, ha viszont megtagadja azokat, a maga és szolgái személyét teszi ki veszedelemnek. A pápa végül is azt a tanácsot adta a címzetteknek, hogy érjék el: a tömeg maradjon az igazság határain belül, ne tegyen semmit a király, a korona, a főemberek személye és javai ellen. Kevéssel a levél kelteként szereplő december 15-e előtt nagyszabású tömegmozgalom támadt Magyarországon. Hogy ezt nem vehetjük azonosnak az Aranybullát kieszközölő előkelők palotaforradalmával, legfőképpen az bizonyítja, miszerint az új mozgalom évi két gyűlést követelt a király jelenlétében, míg az Aranybulla csak egy törvénynapot állapított meg évente. 1222 őszén azok a főemberek állhattak az újabb tömegmozgalom élére, akik az Aranybullát kicsikarták a királytól, s akiknek az Aranybulla 31. cikkelye alapján törvényes jogalapjuk volt az Aranybulla pontjait nem teljesítő királlyal való szembefordulásra. Követeléseik nyomatékosítására a királyi szervienseket és a várelemeket, illetve azok előkelőbb rétegeit vonultathatták fel, akik — mint a pápa írja — „súlyos és igazságtalan dolgokat” követeltek Endrétől. Az Aranybullát kieszközölő Imre-párti főemberekre vall a tömegmozgalom ama követelése, hogy a túlkapásokban bűnös nemesek veszítsék el méltóságukat, tisztségüket és javaikat, s űzessenek ki az országból.

II. Endre kényszerhelyzetbe került, kompromisszumos megoldáson fáradozott, ami az adatok tanúsága szerint sikerrel járt. Nem helyezte vissza a hatalomba az Imre-párti előkelőknek Csanád nembeli Wetich fia Theodor és a Bár-Kalán nembeli Nána fia Pósa nevével fémjelezhető, az Aranybullát kieszközölő táborát, de letette a méltóságokból a Barc fia Miklós nádor vezette tisztikart is. Miklós nádort Kán nembeli Gyula, Atyusz bánt Salamon, Bánk udvarispánt Batiz váltotta fel, a vezető udvari méltóságok közül egyedül Dénes tudta a tárnokmesterséget megőrizni. A kompromisszum az új berendezkedés támogatói, II. Endre régi hívei számára volt előnyös. A vezető tisztségeket olyanok foglalták el, akik a korábbi években maguk is tevékeny formálói voltak az új berendezkedés politikájának. Kán nembeli Gyula éppen 1215–1217 között töltötte be a nádori tisztet, Salamon 1214-ben, a magyar történelem során első ízben, a tárnokmesteri hivatal élén állott, Batiz pedig 1219–1221 között mosoni ispán volt. Batiz felesége, a francia származású Ahalyz (Aliz) asszony II. Endre hitvesének, Jolántának volt az udvarhölgye. Az új összetételű királyi tanácsba Barc fia Miklós, a volt nádor is bekerült, a királyné udvarispánja és soproni ispán lett. Az 1222. évi tömegmozgalmat II. Endre tehát ügyes húzással szerelte le, átcsoportosította a funkciókat hívei között, régi támogatói közül egyedül Bánkról kellett véglegesen lemondania, a Wettich fia Theodor vezette Imre-pártiak közül pedig csupán Mihály fia Márton jutott be mosoni ispánként a királyi tanácsba. Ez az 1222 végére hivatalba lépő tisztikar biztosítékot jelentett II. Endre számára, hogy folytathatja az Imre-párti urak 1222. tavaszi fellépésével megszakított, a királyi birtokokat eladományozó politikáját. A Gyula nádor vezette tisztikar időszakából kelt két 1222. évi királyi oklevél mindegyike donációs oklevél. Az egyikben II. Endre király a szentföldi hadjárattal kapcsolatos érdemiért két földdel jutalmazta meg egy hívét, a másikban pedig a veszprémi egyháznak Gizella királyné drágaköves aranykoronáját és különböző királyi népelemeket, várnép-, pohárnok-, udvarnok-mansiókat adományozott.

Lábjegyzetek

  1. Az Aranybulla (A hétszázötvenedik évfordulóján). Közzéteszi Érszegi Géza. Fejér megyei Múzeumok Évkönyve 6. Székesfehérvár, 1972. 14 – Magyar fordítása: uo. 20.
  2. Theiner, I. 36.

Irodalom

Az 1222. évi Aranybullának számos kiadása és gazdag szakirodalma van. Legújabb kiadása, a szöveghagyományok bemutatása és magyar fordítása: Érszegi Géza, Az Aranybulla (Fejér megyei Történeti Évkönyv 6. Székesfehérvár, 1972).

A régebbi irodalom termékei, így például Ferdinandy Gejza Az Aranybulla (Budapest, 1899) című értekezése - az Aranybullában feudális-nemesi alkotmányt kereső szemlélete miatt - ma már alig használható. Túlhaladottak azok a próbálkozások is, amelyek az Aranybullát nem a belső hazai fejlődésből, hanem idegen joghatásoktól magyarázták: Divéky Adorján Az Arany bulla és a jeruzsálemi királyság alkotmánya (Értekezések a történeti tudományok köréből XXV. 1. Budapest, 1932) című írása szentföldi francia, Fest Sándor Magna Carta - Aranybulla (Budapest Szemle 1934. 682-683) című cikke angol, Győry, Gesta regum – Gesta nobilium című munkája pedig - szinte csak sejtésszerűen ugyan - aragon hatást keresett az Aranybullában.

A régebbi irodalomból társadalomtörténeti célkitűzése miatt emelkedik ki Erdélyi László Az Aranybulla társadalma (Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének negyvenedik, szemináriumi vezetőtanárságának harmincadik évfordulója ünnepére. Budapest, 1917) című dolgozata, amely azonban számos tévedést tartalmaz. Az Aranybulla létrejöttére, az Imre-párti előkelők szerepére nézve máig alapvető Karácsonyi János, Az Aranybulla keletkezése és első sorsa (Értekezések a történeti tudományok köréből XVIII. 7. Budapest, 1899). Az Aranybulla egészére nélkülözhetetlenek azok a feldolgozások, amelyek részint a Székesfehérvár évszázadai II. kötetében, részint pedig az Album Elemér Mályusz című., az Aranybulla 700 éves évfordulója tiszteletére 1972 augusztusában meqrendezett székesfehérvári tudományos ülésszak anyagát tartalmazó kiadványban olvashatók.

Számos tanulmány foglalkozik az Aranybulla egyes cikkelyeivel. Juhász László Az Aranybulla 21. cikke megromlott szövegének helyreállítása (Filológiai Közlöny 1958. 1.) című írásában erősen vitatható konjektúrát ad. Bónis György A székesfehérvári törvénynaptól az "ország szabadságáig" (In: Székesfehérvár évszázadai II.) című tanulmányában a szabadság-fogalom konkrét jelentkezését és értelmezését vizsgálja. Az Aranybulla sóval kapcsolatos cikkelyét elemzi Kumorovitz L. Bernát Buda (és Pest) "fövárossá" alakulásának kezdetei (Tanulmányok Budapest múltjából 18. Budapest, 1971) című tanulmányában, míg híres záradékához fűz megjegyzéseket Gerics József Az Aranybulla ellenállási záradékának értelmezéséhez (In: Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születésnapjára. Szerkesztette Bertényi Iván. Budapest, 1980) című munkájában. Az Aranybulla kiadatását kísérő tömegmozgalomra lásd Lederer, Az egyház szerepe az Árpádkori Magyarországon.


Politikai viszonyok
Az új berendezkedés tetszhalála és feléledése Tartalomjegyzék Endre és Béla politikája az 1220-as évek közepén