Az 1662. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből
1661
augusztus 14. II. Rákóczi György özvegye, Báthori Zsófia, kiskorú fiával, I. Ferenccel együtt katolizál.
1662
május 1. I. Lipót e napra országgyűlést hív össze Pozsonyba, ahol maga is megjelenik. (II. tc.: a német katonaságot azonnal vigyék ki az országból; V. tc.: háború esetén a személyes felkelés mellett a jobbágyházak után is tartoznak a birtokosok katonákat állítani – a városok és a mezővárosok saját lakosaik házai után állítsanak katonát; XLVII. tc.: külföldi törvényszéken hozott ítéletet a kincstár ne hajtson végre.)
május 22. Kemény János híveinek gyűlése Szatmáron. (Követet küldenek I. Lipóthoz.)
szeptember 2. A protestáns követek nagy része elhagyja a pozsonyi országgyűlést.
1664
január 21. Kolozsvár fizetetlen őrsége fellázad.

Amint a királyi Magyarországon hírét vették, hogy Kemény János a nagyszöllősi csatában elesett, Csáky István felső-magyarországi főkapitány így vonta le 1657–1661 idegtépő küzdelmeinek végső következményeit: Erdélynek immáron nincs önálló fejedelme, Lipót császár lett a középkori értelemben vett Magyarország teljhatalmú ura (absolutus Rex Hungariae).

A Habsburg-kormányzat meg is tette a határozott lépéseket, hogy előkészítse korlátlan uralmát a királyi Magyarországon és Erdélyben. Lipót uralkodói pátenslevelében a királyi Magyarország teljhatalmú katonai parancsnokának nevezte ki Montecuccolit. A főparancsnok szabad kezet kap, minden eszközt igénybe vehet a hadsereg érdekében, és különösen a Habsburg-hatalom erdélyi hadállásait, Szatmár, Kővár. Székelyhíd és Kolozsvár őrségeit kell megerősítenie. A döntésről értesítést kap a nádor és a kancellár, utasítást a mintegy 25–30 ezer főnyi hadsereg vármegyénkénti elosztásáról és ellátásáról a királyi Magyarország minden vármegyéje és városa.[1] Az uralkodói döntés indoka úgy hangzik, hogy a török támadás és a tavaszi hadjárat miatt a hadsereg nem hagyhatja el az országot, de még az is beláthatatlan veszéllyel járna, ha a nyugati szelekre húzódna. Rottal Jánosnak, a Titkos Tanács magyar szakértőjének küldött királyi utasításban (1662. február 13.) viszont már arra is kitér az uralkodó, hogy az erdélyi őrségeknek nem kell hosszan beszélni arról, hogy tulajdonképpen milyen céllal kell megtartaniuk a rosszul ellátott várakat és Kolozsvárt.[2][3]

A királyi Magyarország katonai megszállásának indokait Montecuccoli fogalmazta meg híres kiáltványában (1662. február 25.). A magyar közvéleményt arról tájékoztatta, hogy Erdély Rákóczi György és Kemény János politikája miatt jutott veszendő állapotba. Sőt a hadjárat kudarcát is Kemény és a magyarok okozták. Ő maga a hadtudomány magasabb elvei szerint cselekedett; kifejtette, miért volt célszerű kerülni a nyílt összeütközést olyan hatalmas ellenséggel, mint a török. Mivel azonban az 1661. évi furcsa hadjárat egész Európában megbotránkozást keltett, a Habsburg–török megállapodás hírei kiszivárogtak, s pamfletírók sora hangosan támadt a dinasztia tekintélye ellen éppen akkor, amikor küszöbön állott a birodalmi gyűlés.[4] Montecuccoli röpiratának nagyobbik része a nemzetközi közvélemény befolyásolását célozta. Kifejti, hogy a magyarok képzetlen politikusok, rendetlenek, hadakozni restek és tudatlanok, mindezeken kívül pedig rosszindulatúak. Majd javaslatot tesz egy sikeres törökellenes hadjárat feltételeinek biztosítására. Érvei reálisak: jól ellátott, fegyelmezett katonaság, élelemraktárak, fegyverraktárak, kórházak, – valóban mind feltételei a korszerű hadviselésnek. A rendkívül művelt, a versírástól a kabalisztikáig, az orvostudománytól az alkímiáig, a haditechnikától a hadszervezésig mindennel foglalkozó, hadvezéri tehetségével magát az udvari arisztokrácia egyik nagy hatású vezető személyiségévé felküzdött generális mégsem őszinte. Hiszen a magyar rendek sem kívántak mást országgyűlésről országgyűlésre, javaslatok és felterjesztések hosszú sorában, mint jól megszervezett, korszerű, fegyelmezett katonaságot. Igaz, a korszerű katonaság megteremtésének egyik anyagi alapját, a rendszeresen fizetett jövedelemadót nem lehetett keresztülvinni, az Országgyűlés megajánlásai, a kormányzat ígéretei és igényei a nemesség egyszeri megadóztatásának elvéig jutottak el, a gyakorlatban pedig csak elenyésző részét tudták az adónak beszedni.[5] De Montecuccolinak sok példányban kinyomtatott, Európa-szerte és Magyarországon tudatosan terjesztett, latin nyelven írott röpirata nemcsak hadvezéri tekintélyét menti, nemcsak a császári udvar érthetetlennek tűnő törökpolitikáját magyarázza, hanem odacéloz, hogy okát adja, miért szükséges az idegen katonaságnak elfoglalnia Felső-Magyarország központját, Kassát, és miért kell az országban tartania hadseregét.[6]

Csakis a katonaságnak szabad kezet engedő uralkodói elhatározás ismeretében érthető mindaz, ami a királyi Magyarországon 1662 elején a történt. A hadsereg hadbiztosi nyugtáival hiába igazolták a városok és a vármegyék, hogy a katonaság ellátására kivetett összegeket, élelem- és bormennyiséget befizették, hiába váltottak külön pénzért és ajándékért védleveleket. A katonaság „városokat és falvakat feldúlni, kastélyokat és nemesi lakokat földig lerontani, a vetéseket lelegeltetni, a szegény népet élete és vagyonától megfosztani, szűzeken, terhes és szüléshez közel lévő nőkön erőszakot tenni … némelyet megölni … bölcsőben talált csecsemőt tűzbe dobni s megégetni csekélységnek tartotta … Abaúj, Szepes, Sáros, Gömör, Borsod, Torna, Ung, Bereg és Ugocsa vármegyékben … hasonlókat ugyanolyan kegyetlenséggel követett el.” De az ország nyugati vidékei (Alsó-Magyarország), különösen a bányavárosok előtti véghelyek, sem kerülhették el a pusztító katonaság kezét: „a szegény lakosokat … sokakat megnyúzott, másokat tűzön sütött”. A katonaság nem ismer el önmagán kívül más hatalmat, vagy központi erőt, szabadon pusztítja az országot. A gönci német kapitány szavai Wesselényit is megdöbbentették: „Én császártokat, királytokat, nádorotokat, főkapitányotokat sem tisztelem, sem féltem, sőt istenetekkel sem gondolok, hanem azt teszem, ami nekem tetszik.”[jegyzet 1]

Az erőszakoskodásokra különbözőképpen, de egyaránt hevesen védekezve válaszoltak a társadalom különböző osztályai és rétegei: a falvak és mezővárosok lakosai elmenekültek, vagy a maguk módján védték javaikat, a városok bezárták kapuikat, sőt harcra kelve verték ki a falak közül a császári tiszteket. A vármegyék pedig szervezkedtek.

A Habsburg-kormányzat a nyílt erőszak szörnyű következményeként már nemcsak hadserege elpusztulásával kénytelen számolni, hanem azzal is, hogy a társadalom különböző rétegeinek heves ellenállása miatt elveszti uralmát a magyarországi helyzet felett. Célszerűnek ítéli tehát, hogy megnyerje az ország vezető politikusait, szorosabban magához fűzze a rendek királyhű szárnyát, és a rendi alkotmány értelmében törvényes formát adjon Montecuccoli katonai hatalmának. A nádor aranygyapjas rendet kap, Nádasdy országbíró és Zrínyi mint horvát bán a titkos tanácsosi cím mellé meghívást Bécsbe a magyar ügyek tárgyalására, az Erdély határán várakozó Kemény-párt titkos biztatást s végül Lippay érsek a katolikus főurakkal együtt jóváhagyást, sőt biztatást és katonai támaszt a linzi békében biztosított vallásszabadságot megsértő templomfoglalásokhoz. A vármegyéket és a városokat pedig a Habsburg-kormányzat úgy akarja megnyerni, hogy országgyűlést hirdet. Mindez azonban csak fokozta a zavart. 1647 óta a Dunántúl nyugati nagybirtokairól szívósan kelet felé terjedő ellenreformáció már behatolt a végvárakba, elérte a mezővárosokat, s a rekatolizált Báthori Zsófia buzgóságából átcsapott a Hegyaljára és az északkeleti vármegyékbe is. Mivel az 1659. évi országgyűlésen visszautasított javaslat felújításától is tartottak, a főurak mintegy egymással és a katonasággal is versenyre keltek, maga a nádor vagy a kancellár is földesúri érdekei érvényesítésén kívül így vélte biztosíthatónak a katonai ügyekben a császár jóindulatát.

Wesselényi nádor figyelmeztette az udvart, ilyen helyzetben istenkísértés országgyűlést hívni össze, az csak nagyobb bajok előidézője lehet.

A rendek az országgyűlés hírét közönyösen fogadták, a főurak és a vármegyék, városok követei az országban hatalmaskodó császári katonaság, a török és a helyi mozgalmak miatt nehezen szánták el magukat a pozsonyi útra. Csáky István tárnokmester, Forgách Ádám bányavidéki főkapitány, Thököly István, Rhédey Ferenc és mások familiárisaikat küldték el. Az Országgyűlés megnyitására Zrínyi nem jelent meg, és Vitnyédi is távol maradt.

A Habsburg-államhatalom a fegyverek erejében bízott, a király, I. Lipót 6 ezer német dragonyos, Porcia herceg és a teljes udvar kíséretében vonult le 1662 májusában Pozsonyba. A vármegyei és városi követek azonnal tiltakoztak, hogy besáncolt német ezredek védelme alatt tanácskozzanak, és kijelentették, a katonaságnak a tárgyalások szabadságát korlátozó egyetlen mozdulatára a főurakkal együtt országostól lépnek fel. A Habsburg-kormányzat vezető politikusai, mindenekelőtt Porcia és Rottal, az országgyűlés tárgyalásait Szelepcsényi György kancellár és a nádor útján tervezték kézben tartani. Ezzel szemben a vármegyék és a városok követei még az országgyűlés megnyitása előtt közös álláspontot alakítottak ki. A szervezetten fellépő vármegyei követek a köznemesség vállalkozó szellemű, borral, gabonával kereskedő, városi házakat tartó rétegéből kerültek ki, akiket sorozatos sérelmek értek a török terjeszkedése, Várad veszte, a rájuk nézve hátrányos, nemesi kiváltságaikat figyelmen kívül hagyó kereskedelmi és vámrendelkezések, a pénzügyi viszonyok és nem utolsósorban a nagybirtokosoknak és a kormányzat központi hatóságainak erőszakos térítése miatt. A vármegyei követek, akik Szuhay Mátyás Abaúj vármegyei követ szállásán tanácskoztak, és Borsod vármegye küldötte, Szepesi Pál mellett vezetőik a Vas vármegyei Retkes Balázs, a Szepes vármegyei Görgey Ezékiel, a Hont vármegyei Gerhard György, a nógrádi Bene János, a Pest vármegyei Gedey András, a két zempléni követ, Farkas László és Kazinczy Péter voltak, evangélikusok és reformátusok, szoros egyezséget teremtettek a városok követeivel. Főleg Kassa, Eperjes, Nagybánya, Kőszeg és a bányavárosok, közöttük is elsősorban Besztercebánya megbízottai hallatták erőteljesebben szavukat. A közös megállapodás szerint 1662. május 11-én kelt levelükkel Zrínyit mint „édes nemzetünknek még fönálló egyik magyar columnájá”-t hívták az Országgyűlésre.[jegyzet 2] Feltehető, bár kellően nem bizonyítható, hogy a vármegyei-városi mozgalom már szorosabban kapcsolódott Zrínyi mozgalmához. A vármegyei követi utasítások elsősorban a császári katonaság megfékezését, ha igaz a hír, hogy az udvar békére készül, akkor a fegyveres erő kivonását és a főurak ellenreformációs hadjáratainak megszüntetésé írták elő. Úgy látják, hogy a katonaság hatalmaskodásaiban a fegyveres zsarnokuralom öltött testet, mert a törvényeket semmibe veszik, a főnemesség, a hadseregtisztek kiskirályként uralkodnak, a jobbágyság teljes kiszolgáltatottságban él. A főúri ellenreformáció mögött már a kortársak is érezték a súlyos társadalmi ellentéteket. Vallási jelszóval a birtokot, a gazdasági-politikai kulcspozíciókat kézbe ragadó főrendek, udvari hivatali és katonai arisztokraták támadtak hatalmasul a jobbágyság, a kisnemesség, a végvári katonaság ellen, sőt egymással versenyezve a tehetősebb köznemeseket sem kímélték. ”Néhány hatalmas a szegényebb sorúakon kegyetlenkedik,” „a szegény népet bántalmazza”, „a szegénységet jövedelmeitől megfosztja”, „a pórnépet sanyargatja, a nemeseket háborgatja” – tér vissza minduntalanul a követi utasításokban.[jegyzet 3] Szuhay egyenesen leszögezi: a szegény jobbágyok kiszolgáltatott helyzetben vannak, hogy léphetnének fel földesuraik ellen? Nekik, protestánsoknak a hatalmasokkal, a főurakkal van ellentétük, mivel a megállapodásokat nem tartják meg. A tehetősebb köznemesség attól is fél, hogy elveszti jobbágyait, nagy a munkaerőhiány, s a jobbágyság a kedvezőbb lehetőségeket, nagyobb biztonságot nyújtó fiskális és főúri birtokokra húzódik. Tömegesen kezdik visszakövetelni és hazahurcolni a végvárakból odaszökött jobbágyaikat, többek között azért is, nehogy a hatalmasok ellenük fordítsák őket. Öntudatukat Gerhard György, Hont vármegye követe fogalmazta meg: „Úgy számmal, mint fegyver- s nemesi kiváltsággal velök egyenlők vagyunk; mi szintúgy mint ők országos rendek vagyunk; a jelen Országgyűlésre 25 megye egyetlenegy r. katolikus követet sem küldött; hasonló számban vannak a szabad királyi városok: az ország belsejéből mi távolítottuk el az ellenséget; a vég és más veszélynek kitett helyen mi lakunk”.[jegyzet 4] Nem a Habsburg császár ellen, hanem éppen a belső rendet megteremteni képes erős király érdekében emelnek szót. Hatalmával élni tudó uralkodót, működőképes államhatalmat szeretnének, aki képes megteremteni az ország belső nyugalmát, és a társadalom végletesen egymás ellenébe forduló csoportjai és osztályai között egyensúlyt tud tartani. Féltik a török miatt birtokaikat: jobbágyaik – írják – hogyan tudjanak ellenállni a vallási szabadságot, adókönnyebbítést, biztonságot ígérő török pasák hitegető szavainak? Természetes, hogy a jobbágyi ingyenmunkára jobban ráutalt, eleve munkaerőgondokkal is küzdő középbirtokos földesurak érdeke erősen közrejátszik ezekben az aggodalmakban. Mégis kétségtelen, hogy a városi és vármegyei követek országos felelősségük tudatában szögezik le: „A német katonaság kiszállítását nem azért kívánják – írják –, mintha gyűlölnék a német nemzetet, melynek hősiességét és katonai tudományát” régen elismerték, de a „beszállásolástól a szerencsétlen hazára nézve” semmi hasznot nem tapasztaltak.[jegyzet 5]

A vármegyei és városi követek fellépésében rejlő politikai tartalmat jól érzékelték a Habsburg-udvar politikusai, akik az országgyűléstől nem akartak mást, mint jóváhagyást Montecuccoli katonai teljhatalmára. Már biztosan kezelik a politikai meggyőzés közvetett eszközeit: nagy ünnepségek, időhúzás a vármegyei és városi követek kifárasztására és a belső ellentétek leplezett szítása. Ma már nehéz megállapítani, hogy véletlenül vagy szándékosan, de még az érdemi tárgyalások előtt a vallási sérelmekből hatalmas vita robbant ki.[7] A vármegyék és városok követei az uralkodó belső rendet teremtő parancsát az udvari pártok képviselői és a magyar főméltóságok útján próbálták meg kieszközölni. Azonban Porcia, Auersperg és Rottal egyaránt kitértek az érdemi állásfoglalás elől, mondván, a sérelmekről semmi tudomásuk nincs, a vallási kérdés magánügy. A vármegyei és városi követek viszont a linzi békére és többek között az 1655., 1659. évi országgyűlés végzéseire hivatkoznak, és tények sokaságával bizonyítva fejti ki, hogy a vallási harc ürügy a hatalmasok, a főurak uralmának kiterjesztésére a szegényebbek, a polgárok, a köznemesség alsó rétegei és a jobbágyok felett.

Az államhatalom rendi pólusa egymással szembeforduló csoportokra bomlott. Lippay érsek, Esterházy Ferenc pápai kapitány, Bársony János személynök és ítélőmester s főleg Szelepcsényi György kancellár és más főurak nyílt pártütésnek bélyegezték a vármegyék és városi követek egységes fellépését, többen viszont pártolták őket. A nádor közvetíteni próbált. Kérte a követeket, vegyék szívükre a haza szánandó sorsát, fogjanak a közügyek tárgyalásához. „Édes magyaraim, édes gyermekeim, ha látnám, tudhatnám, hogy ezzel az timagatok megkeményítésével valamit használhatnátok és abban én szolgálni tudnék? az isten egészségesen hata ne vigyen szállásomra jó egészségben, ha tagomat el nem metélném, eremet föl nem metszeném, csakhogy édes magyar véreiml Kegyelmeteknek szolgálhatnék.” A vármegyei és városi követek elfordultak tőle, megállapították, hogy a nádori hivatal méltósága lejárattatott, voltak, akik megkérték, többet ne közvetítsen. Wesselényi viszont számolt a vármegyei nemesség ellenzéki politikájának beláthatatlan következményeivel, és elkeseredettségében a kor szokásának megfelelően sírva vázolta a jövőt: „Én immár csak öszvecsatolt kézzel és behúnyt szömmel nézem az Kegyelmetek cselekedetit; … tüzet gyújtottátok és fegyvert hoztatok mind magatokra, mind maradékitokra hetedízig … oly lúra ültetek, az kin megnyargalódhattok, állétván, hogy mezőn vagytok, de bizony falnak viszen benneteket.”[jegyzet 6] Mikor pedig az udvart próbálta megértésre bírni, a császár hívei vádolták bujtogatással. A végletekig kiélezett helyzetben a városok és vármegyék követei Zrínyihez fordultak, akit különben Rottallal együtt az udvar is megbízott, hogy segítsen leszerelni a protestánsok ellenállását.[8]

Zrínyi egyenesen a végekről, harcból érkezett az országgyűlésre. Sikeres haditettei, a stájer rendekhez küldött segélykérő kiáltványa, a horvát rendekkel egyetértésben a császártól katonai reformokat követelő írásai, nem utolsósorban pedig nemzetközi híre-neve miatt az udvarban is jobban számoltak vele, mint bármelyik magyar főúrral. Rottal pedig a magyarországi viszonyokat valóban reálisan ismerő, kompromisszumokra kész, hajlékony politikus volt. Így elérték, hogy a vármegyék és a városok követeit hallgassa meg maga a király. A követek előadták írásban is benyújtott sérelmeiket. I. Lipót a szokásos sémával felelt, halkan, ”motyogva„, szavait a követek alig hallották, Porcia csoportja a további tárgyalások fonalát azzal vágta el, hogy a királynak nincs ideje a magyarországi ügyekkel foglalkozni. Ha meghallgatásra nincs ideje, kormányzásra sincs ideje, mondtak ítéletet a vármegyei és a városi követek, és hosszú tanácskozások után úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt tovább az országgyűlésen.

A megoldás kulcsa a katolikus főnemesség kezében volt: ha döntést hoz, hogy felhagy az erőszakos térítésekkel, rátérhetnek az érdemi ügyekre. Így kiigazíthatják Szuhay Mátyás és társai hibáját, mivel a vallásszabadság kérdését a sürgető országvédelmi ügyek elé helyezve és végletekig kiélezve, ők akaratlanul is az udvar érdekeit szolgálták. Hiszen a török háborútól irtózó Habsburg-kormányzat érdeke volt, hogy a politikai ügyek érdemi tárgyalását elkerülje.

Az udvari politikusok teljesen tisztában voltak azzal, hogy a vallási kérdés címén a nagybirtokos főurak érdeke és más társadalmi rétegek: a köznemesség, a polgárok és szegényebb nemesek vagy nemesi kiváltságot nélkülöző rétegek érdeke között robbant ki a harc. Miért erőszakoskodnak a protestánsok a katolikusokkal szemben – mondta Porcia –, hiszen „a r. katolikusok az ország tekintélyesebb és nemesebb rendje, a protestánsok pedig kevesek és alsóbbrendű családok sarjai.”[jegyzet 7] Szelepcsényi pedig királyi megbízást kapott: nyerje meg és válassza le a városokat a vármegyékről. Kísérlete azonban kudarcba fulladt, a politikai ellentétek kibontakozásának folyamatát már nem tartóztathatta föl.

A több hónapot felemésztő küzdelemben Szuhay Mátyás, Szepesi Pál, Zákány András, Gerhard György körül kialakult egy elszánt csoport, és létrejöttek a nagyobb politikai egység körvonalai is. Vitnyédi kezdetben nem bocsátkozott nyílt vitába, de végül ő az, aki alapos mérlegelés után azt tanácsolta: hagyják el az országgyűlést. Bory Mihály a helyenként már az idegkimerültség tüneteit mutató nádort csillapítva, azon fáradozott, hogy a tárgyalásokat országos érdekű ügyek irányába fordítsák. Majd több főurat és a katolikus köznemességet is meggyőzték. Batthyány Kristóf és Pálffy Miklós a protestáns köznemesség és a városi követek mellé állt.

Az irányítást végül Zrínyi és köre ragadta kézbe. A Habsburg-kormányzat az országgyűlésen Montecuccoli röpiratát terjesztette, Zrínyi nyílt levélbe foglalt válasza ugyancsak a rendek kezén forgott, és határozott céllal készült.[9] Tájékoztatni akarja Európát, hogy mi is a valóságos helyzet Magyarországon, és önbizalmat akar önteni a Magyar Királyság lakóiba. A múlt harcait idézi fel, a Hunyadiak, a Báthoriak és Kinizsi példáját, a régi vitéz magyarokét, akik „megvédték a hazát, megszabadították a kereszténységet, elűzték a törökö”[jegyzet 8] A főurakat és nemeseket a korszerű magyar hadsereg megteremtésére akarja ösztönözni. Montecuccoli hadvezéri képességeit sem személyes harag miatt veszi célba. Jól tudja, hogy a hadjárat kudarcáért nem Montecuccoli felelős, akiből nem hiányoznak a jó hadvezér képességei, hanem az udvar, melynek politikáját engedelmesen kiszolgálta. Politikai megfontolásból, a török elleni háború szükségeit tartva szem előtt mégis azt hangsúlyozza, hogy a hadjáratot Erdély, Magyarország, sőt az egész kereszténység azért vesztette el, mert Montecuccoli nem állt hadvezéri tisztének magaslatán. A közügy helyett egyéni hasznát kereste, s hadserege ahelyett, hogy harcolt volna, marhacsordákkal kereskedett. Montecuccolinak az udvarban is sok az ellensége, Zrínyi ki akarja ütni főparancsnoki tisztségéből. Célja és egyben ajánlata is az udvarnak: „Mi nem vesztenénk el tétlenül hazánkat, ha csak a legkisebb módot is engednének nekünk, hogy cselekedjünk”;[jegyzet 9] magyar hadvezér keze alatt a magyarok megteremtenék a belső fegyelmet, megvédenék a hazát. Zrínyi határozott célja, hogy elnyerje Magyarország katonai főparancsnokának tisztségét. A császári udvarban a háborús párt komolyan mérlegelte Zrínyi terveit.

Az országgyűlést ő vezette ki a vallási ellentétek kiélezésének zsákutcájából: az erőszakkal térítő főurakat törvénysértőknek, békebontóknak nevezte, leleplező erővel bizonyította, hogy ezek a hatalmaskodások a török karjaiba taszítják a protestáns köznemeseket. Porcia herceg jó szemmel ismerte fel Zrínyi egységet teremteni igyekvő politikájának erejét. Javában áll az országgyűlés, a császár gazdag bankettet ad, és közben aláírja Zrínyi-Újvár azonnali lerombolását elrendelő parancsát. Így 1662. szeptember 2-án, amikor a vármegyei és városi követek elhagyják az országgyűlést, Zrínyi is hazaindul, hogy várát megmentse. Az elbúcsúzó protestáns rendeknek a hagyomány szerint elvi jelentőségű kijelentést tett: „Kegyelmetek szabadsága az én szabadságom.”[jegyzet 10]

A protestánsok eltávozása után a katolikus főurak és a vármegyei követek fejtik ki ugyanazt, mint amit a protestánsok. Leszögezik, hogy a császári katonaság felbomlasztja az államot, a német katonák iszonyú kegyetlenségeket követnek el, a földesurakat megfosztják jobbágyaiktól és jövedelmeiktől, a királyt és az országot az országvédelem minden eszközétől. Felgyújtják a falvakat, eltékozolják az élelmiszereket, néhány. hónap alatt megsemmisítik önnön létalapjukat. Adó és élelem a néptől származik, de a tönkrejuttatott néptől mit várhatnak, ítélje meg maga az ország királya. Hangsúlyozzák: az államhatalom legfőbb kára, hogy a katonaság vezetői, főtisztjei harmincadfizetés nélkül kereskednek, s ez az államkincstár vesztesége. Nyilvánvaló, hogy saját kereskedelmük hasznát is féltik, hiszen maguknak is teljes vámmentességet akarnak biztosítani, kiváltképpen mivel előfordul, hogy az örökös tartományok lakói kedvezményeket kapnak, hogy vámmentesen kereskedjenek magyarországi területeken. Mindazonáltal az ország veszedelméről szólva, nem egyedül a nemesi szabadságot védelmezik, hanem a magyar államiságot féltik, az ország gazdasági erejét érzik alapjaiban megrendültnek „Nem azért, mintha a német nemzetet gyűlölnék” követelik a német katonaság kivonását – írják egybecsendülve a protestánsok véleményével –, hanem többek között azért, mert mind a király, mind az örökös tartományok érdekében áll, „hogy Magyarország … tönkre ne juttassék.”[jegyzet 11] Követelik, hogy az uralkodó nyíltan rendezze a török–magyar viszonyt, biztosítsa a magyar állam képviselőinek részvételét a béketárgyalásokon, nevezzen ki magyar követet is a Portára. Állítson fel magyar hadsereget, a nemesek a lovasságot, a jobbágyok a gyalogságot adják. Az egyházi rend és a városok jövedelmeik szerint fizessenek zsoldosokat.[10] Vegye igénybe a király a katonáskodásért kiváltságolt hajdúkat és szabadokat. Nevezzen ki Kassára alkalmas főkapitányt, büntessen meg mindenkit, aki nem fizeti a hadiadót, lássa el lőporral és felszereléssel Zrínyi bán várát, fordítsa az ország védelmére az arra befolyó összegeket, és engedje, hogy követséget küldjenek a német birodalmi gyűlésre a hadisegély kieszközlése céljából. Az uralkodó válasza ez utóbbit utasítja vissza legmerevebben. A német katonaság egy részének kivitelét és a magyar hadsereg felállítását viszont kénytelen megígérni, de az udvar bizalmas utasításában már a magyarok lázadásáról és féken tartás szükségességéről van szó.

A katolikus rendek azonban országgyűlési intéző bizottságot hoztak létre, és mire még nem volt példa, az eltávozott protestánsok képviselőit is belevették. Az udvari pártok ellentéteit kiélezi a kudarccal fenyegető magyarországi politika, és küszöbön a birodalmi gyűlés. Lipót király tehát szentesítette a magyar államiság külső védelmét és belső reformját szolgáló országgyűlési törvényeket. Ezek szerint magyar hadsereget állítanak fel, részben a földesurak és egyháziak zsoldosaiból, részben úgy, hogy országos jövedelemadót vetnek ki, s ebből fedezik a jobbágyságból és a szabad hajdúkból felállított ezredek fizetését. Az idegen hadsereg egy részét azonnal, a többit pedig 1663 Szent György-napjáig kiviszik az országból. A Portán magyar követet tartanak, és csak magyar tanácsos részvételével köt békét a császár. Magyarország ügyeit a Habsburg-birodalom kormányzatában külön az ország igazgatására létesített Magyar Tanácsban intézik. Az országvédelmi kötelezettségét nem teljesítő főurakat, nemeseket és jobbágyokat megbírságolják. „Az ország rendein kívül a közjóban mások is részesülvén a hadviselés terheiből kötelesek kivenni részüket … a szőlőket és földeket birtokló külföldiek, a zsidók, a kereskedők, kalmárok, marhakupecek, a malmos molnárok, … a nemtelen serháztulajdonosok és pálinkafőzők … szénégetők, favágók, hamukészítők és üvegcsinálók.”[jegyzet 12] Törvényt hoznak a határvédelemről, a várkarbantartó közmunkákról és az Ausztriába szolgáló borkereskedelemről. Több udvari arisztokrata és vállalkozó magyar honosságot kapott; ez azt jelenti, hogy olyan tőkeerős vállalkozó, mint Carlo Miglio, vagy a bányabérlő Joanelli ugyancsak köteles részt vállalni az ország terheiből.

Az 1662. évi országgyűlés végzései azonban ismét megvalósítatlan törvények maradtak. Sértették az udvari arisztokrácia érdekeit, a császár kísérletet sem tett a törvények végrehajtására, a vármegyék viszont tiltakoznak, és minden marad a régiben.[11] Ettől kezdve hosszú ideig, csaknem két évtizedig nem hív össze országgyűlést a Habsburg-kormányzat Magyarországon.

Lábjegyzetek

  1. Az evangélikus követek Nyilatkozata. Fabó András, Az 1662-diki országgyűlés. Budapest, 1874. 89, 150.
  2. Az országgyűlési követek levele Zrínyinek, Pozsony, 1662. május 11. Ugyanott 11–12
  3. A vármegyei követek felterjesztéséből. Ugyanott 25–60.
  4. Gerhard György előterjesztése Porciának. Ugyanott 81.
  5. Az evangélikus követek Nyilatkozata. Ugyanott 149.
  6. Wesselényi június 15-i, július 1-i és 10-i beszédeiből. Ugyanott 71–72, 86, 102–105.
  7. Porcia válasza a követek felterjesztésére. Ugyanott 81.
  8. Zrínyi válasza Montecuccolinak [1662]. Zrínyi Miklós összes művei. II. Sajtó alá rendezte Csapodi CsabaKlaniczay Tibor. Budapest, 1958. 318.
  9. Zrínyi válasza Montecuccolinak [1662]. Ugyanott
  10. Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós. Budapest, 19642. 718.
  11. A katolikus rendek felterjesztése, Pozsony, 1662. szeptember 4. Fabó András, Az 1662-diki országgyűlés. Budapest, 1874. 179–180.
  12. CIH 1662: XII. tc.

Irodalom

Az 1662. évi országgyűlés mindmáig legrészletesebb összefoglalása: Fabó András, Az 1662-diki országgyűlés (Budapest, 1873). Felhasználtuk még: Kőszeg követeinek jelentése. Országos Levéltár Archívum Regni IX. 118. 1. doboz 5. sz. — Wesselényi Lipót császárhoz, 1662. Murány. Országos Levéltár P 123 Esterházy levéltár Pál nádor iratai, 29. csomó 7201. sz.

Az országgyűlésről az idézetteken kívül: Bory Mihály levelei Mednyánszky Jónásnak, Pozsony, 1662. július 3., július 24. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hung. Specialia, Fasc. 309. Konv. A. fol. 12. 14–15.

  1. A hadseregellátás általános problémáiról: Perjés Géza, Mezőgazdasági termelés, népesség, hadseregélelmezés és stratégia a 17. század második felében (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 29. Budapest, 1963).
  2. I. Lipót pátenslevele Rottalnak, Bécs, 1662. február 13. 0L P 507 1899: 35. sz.
  3. Rottal téli quartély-utasítása, 1661. november 27. Országos Levéltár 1) 507 Véghelyi-gyűjtemény, 1899: 35.
  4. Az európai publicisztikára: Köpeczi Béla, „Magyarország a kereszténység ellensége” (Budapest, 1976).
  5. A hadseregtartás terheiről: Thuránszky László, A német hadak beszállásolása Zemplénben, 1662. (Adalékok Zemplén vármegye történetéhez, 1913); Wesselényi levele Montecuccolihoz, 1662. január 12. Országos Levéltár E 199 Wesselényi levéltár Fasc. 8.
  6. Hollandia hadseregéről és a hadseregszám léptékváltozásáról: G. N. Clark, War and Society in the Seventeenth Century (Cambridge, 1958).
  7. A vallásügyi tárgyalásokat főleg a külföldi követjelentések bevonásával az udvari politikával szembesítette és a protestánsok merevségét elítélte: Zsilinszky Mihály, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a reformációtól kezdve III (Budapest, 1893); B. Obál, Die Religionspolitik in Ungarn nach dem Westfälischen Frieden während der Regierung Leopold I. (Halle, 1910). Egyoldalú forráskezelést és elfogultságot véleményünk szerint indokolatlanul vetett szemére Th. Mayer (Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforschung 1913), abban viszont igaza van, hogy az 1662. évi országgyűlés egy hosszú, végletes politikai harcokkal zajló folyamat egyik állomása. A Titkos Tanács elé került különböző javaslatok történeti értéke csakis az udvari pártokkal és az elfogadott álláspontokkal összevetve mérhető le. A kérdésről újabban ugyancsak a protestánsok felelősségét hangsúlyozza: Tóth Endre, A gyászévtized és a gályarabság (Theologiai Szemle 1959). A további kutatások szükségéről: Benczédi László, Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon, 1664–1685. (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 91. Budapest, 1980. 140).
  8. Zrínyi politikai fellépéséről: Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós (Budapest, 19642. 712–728).
  9. A ZrínyiMontecuccoli vita oka politikai ellentét és nem hadművészet-felfogásbeli különbség: Perjés Géza, A „metodizmus” és a Zrínyi–Montecuccoli vita (Századok 1961–1962). Zrínyi nyomtatásban is megjelent beszédének keltezési körülményét tisztázó irodalmat összefoglalta: Klaniczay Tibor, Zrínyi Miklós (Budapest, 19642. 717).
  10. A katonaság élelmezéséről és zsoldjáról: A Magyar Kamara átirata Rottalnak, Pozsony, 1662. február 1. Országos Levéltár P 507 1899: 35;
  11. A vármegyék álláspontjára az országgyűlési végzéssel kapcsolatban: Fabó monográfiája és Wesselényi levele Sáros, Szepes, Zemplén és Abaúj vármegyéknek, 1663. március 2, Országos Levéltár E 199 Wesselényi levéltár Fasc. 8., valamint I. Lipót utasítása a nádorhoz a Felső-Magyarországon kialakult veszedelmes helyzet miatt: Neustadt, 1662. október 17. Országos Levéltár P 507 Véghelyi-gyűjtemény, 1899: 35.


Zrínyi mozgalma és a török háború
Tartalomjegyzék Apafi fejedelem és a Köprülü-kísérlet