Az 1687–1688. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből

Buda visszafoglalása után a magyar állam két pólusán, a Habsburg-udvarban és a rendi főméltóság-viselők körében egyaránt sürgető feladatnak tekintették, hogy újrafogalmazzák Magyarország alkotmányát és meghatározzák a kormányzás módszerét. I. Lipót császár egymástól eltérő politikai és társadalmi érdekek megelőző egyeztetésének eredményeképpen hívta össze 1687 októberére Pozsonyba az országgyűlést.

A királyi Magyarországot ekkor már egy évszázad óta kiépülő központi államszervezeti rendszer kapcsolta a Habsburg Birodalomba, de a hagyományos magyar rendi állam intézményei is éltek. Abszolutista módszerekkel kormányoztak, annak ellenére, hogy az 1681. évi országgyűlésen visszaállított, 1684 elején pedig császári rendelettel külön is megerősített rendi főméltósági tisztségek a rendi alkotmány és államszervezet megújításának tendenciáját hordozták. Az országos ügyekről a királyság főméltóságainak bevonása nélkül, a birodalom központi kormányszerveiben döntöttek, a rendeleteket a Főhadbiztosság és a katonai parancsnokok hajtották végre a fegyver korlátlan hatalmával, sok esetben a vármegyei szervezet segítségével. A lakosságot az 1683 óta folyó háború kimerítette, az önkényeskedésekre önvédelmi harcokkal felelt, a hadsereg ellenőrizhetetlenné, a társadalom kormányozhatatlanná vált.

A Habsburg-abszolutizmus társadalmi bázisát az udvari arisztokrácia világi és egyházi csoportja, a hivatali nemesség és a katonai testület főtiszti kara alkotta. Ezeket az etnikailag sem homogén csoportokat Magyarországhoz is erős földesúri, kereskedelmi-vállalkozói, hivatali, sőt családi érdekeltségek szálai fűzték. A Kinsky cseh kancellár köré csoportosulók szerint az „Universale Rebellirung” alapján megindokolt teljes jogeljátszás elvének érvényesítésére Thököly felkelése és török szövetsége elegendő okot, a visszafoglalt területeken a fegyverjog elve alapján való berendezkedésre tág lehetőséget adott. Ezzel szemben Strattmann kancellár és mások felismerték, hogy a Habsburg-dinasztia hatalmi érdekei a Magyar Királyság alkotmányának megerősítését követelik meg. A Szent Liga alapokmánya (1684) ugyan azt mondta ki, hogy a szövetség tagjait az általuk saját fegyvereikkel elfoglalt területek illetik meg, de az udvar politikusai már 1684-ben keresztülvitték az alapmegállapodás olyan módosítását, hogy Dalmácia és Bosznia a magyar királyi korona jogán akkor is a Habsburg-dinasztia hatalma alá kerüljön, ha azokat a Velencei Köztársaság csapatai foglalnák el. Ha tehát a magyar alkotmányt eltörlik, elvesz e hódítások jogalapja is. Minthogy pedig Magyarország nélkülözhetetlen hadtápterület, ott jól működő közigazgatásra, rendre és nyugalomra van szükség, hogy megtermelhessék az élelmet, kiállíthassák a szállításokhoz nélkülözhetetlen igaerőt és emberi munkát; s ehhez szükség van a magyar rendiség hatalmi szerveire.

A magyar politikusok közül többen tudták, hogy a Mohács előtti Magyarország a régi formában nem állítható vissza. Ők dolgozták ki – már jóval korábban – az udvar számára 1687-ben a célszerű berendezkedési formát. Tervezeteik – más tervezetekkel együtt – a magyar alkotmány és ezzel a rendi jogok kompromisszumos átmentését szolgálták a jogeljátszásra, fegyverjogra épített abszolutizmussal szemben.[1][2]

Kinsky cseh kancellár pártja azonban a magyar főrendekre támaszkodó abszolutizmusnak még 1686–87-ben is nagy ellenzője volt. Koholt perektől sem riadt vissza, hogy a jogeljátszás elvére és a fegyverjogra épített berendezkedést kierőszakolja. 1686 végén Caraffa Antal felső-magyarországi főparancsnok és főhadbiztos emlékiratban jelentette, hogy veszedelmes összeesküvést fedezett fel. Mivel hatalmas vagyonok elkobzásának lehetőségére, bírságpénzekre, tehát kamarai érdekre is hivatkozott, a kincstár pedig üres volt, megkapta Lipót császár felhatalmazását, hogy rendkívüli törvényszéket állítson fel, részben kamarai tisztviselőkből, részben a helyi hatóságok, Eperjes szabad királyi város és Sáros vármegye képviselőiből. Az 1687 februárjában Caraffa elnökletével munkába kezdő bíróság kínzásokkal kicsikart vallomásokon alapuló vádjai szerint a vádlottak az ostromzárral körülvett Munkács vár védőinek leveleket, üzeneteket közvetítettek és pénzt hiteleztek.[3] A vallatás közben meghalt Feja Györgyöt azért vonták kínpadra, mert korábban részt vett a Thököly-mozgalomban, pedig ezért már Lipót császár amnesztiában részesítette. A felhozott vádak, ha nem minősültek is a feszült politikai helyzetben bocsánatos bűnöknek, de jóval enyhébben büntetendő cselekmények voltak, mint kézcsonkítással súlyosbított fejvesztéssel, főleg pedig nem bizonyították „az egész kereszténységet végveszéllyel fenyegető”[jegyzet 1] hatalmas összeesküvést. Az Eperjes főterén felácsolt vérpadon kivégzett három szolgán kívül a perbe fogottak valamennyien nagyon gazdag emberek voltak, vállalkozó köznemesek, nagykereskedők, vagy olyanok, akik tisztségük révén sokat tudtak Caraffa magánügyleteiről. 1687. március 3. és május 14. között összesen 24 ártatlan ember feje hullott le, közöttük Zimmermann Zsigmond nagykereskedőé, Raucher Gáspáré, Fleischhacker Györgyé, Keczer Andrásé és fiáé, Gáboré, Bezzegh Györgyé, Medveczky Sámuelé, Radvánszky Györgyé és Weber János patikus, eperjesi bíró fiaié, Frigyesé és Dánielé.[4] Mind ez idáig nem állapította meg a kutatás, hogy Caraffa bírósága előre kitervelt szándékkal vette-e célba ezután az ország több főnemesét, köztük magát a nádort is és Csáky István grófot, akinek szepesvári uradalmához tartoztak a szomolnoki rézbányák még kincstári tulajdonba nem vett részei, s ezért elevenítette-e fel Petenada György vallomása nyomán a Haditanács elnökét, Badeni Hermannt, Kinsky ellenlábasát terhelő régi gyanút, hogy 1685-ben segítette volna Thököly átállási szándékát.

Az „Eperjesi Theatrum”-nak azonban három hónap után, császári parancsra, abba kellett hagynia véres munkáját. Az udvarban az alkotmányos örökös királyság hívei győztek, és megkezdték az országgyűlés előkészületeit. Az eperjesi vértörvényszék miatt az európai közvélemény és a korra különben jellemző, gyakori (franciaországi, angliai) vértörvényszékeket elítélő társadalmi áramlatok képviselői hevesen bírálták a Habsburg-kormányzatot. Magyarország- és Erdély-szerte pedig a különben is megoszlott magyar politikusok megfélemlítve jelentek meg az 1687. október közepén megnyíló országgyűlésen.

Az alkotmánymódosítás két nagy kérdése, a választó királyság helyett az örökös királyság törvénybe iktatása és az Aranybulla ellenállási záradékának eltörlése, már az országgyűlés előtt eldőlt. Az egyházi és világi főméltóságok – Esterházy Pál nádor, Széchényi György esztergomi érsek, Korompay Péter kancellár, Orbán István személynök – az 1687. augusztusi bécsi értekezleten kompromisszumos megállapodást kötöttek a császárral: támogatják az udvar szándékát; a császár viszont kötelezettséget vállalt, hogy a visszafoglalt területeket az országhoz csatolja, mérsékli az adót, megfegyelmezi a katonaságot, és tiszteletben tartja a nemesi kiváltságokat. A Habsburg-dinasztia európai diplomáciai érdekébe vágott, hogy örökös jogát a Magyar Királyságra alkotmányos úton, országgyűlés jóváhagyásával nyerje el. Ez lehetőséget nyújtott volna a magyar politikusoknak, hogy eredményesen képviseljék az országos érdekeket. Csakhogy Esterházy tehetetlen, a hangadó Orbán István királyi személynök gyűlölködő és kicsinyes ember volt, a háttérben jelentős feladatokat ellátó Szenthe Bálint alnádorról már a Wesselényi-mozgalom után kiderült, hogy elvtelen politikus. Akik pedig országos érdekbe vágó politikai terveket hoztak tarsolyukban az országgyűlésre, azok megosztottak és gyengék voltak. Az egyetlen átgondoltabb politikai terv, a Draskovich Miklós országbíró propozíciójában kifejtett elgondolás – jelenlegi ismereteink szerint – nem kapott érdemleges szót. A Kinsky-párt céltudatos politikája pedig még inkább megzavarta a magyar politikusok táborát.[5]

A Kinsky-párt álláspontját Flämitzer hadbírónak az országgyűlés első napjaiban Der in böhmische Hosen ausgekleideter ungarischer Libertiner … címmel megjelent pamfletje ismételte meg: Lipót császár a fegyver jogán is abszolút szuverenitást élvező uralkodó.[6] Az udvar pedig a spanyol követ kívánságára utólag a Habsburgok spanyol ága trónöröklési jogának törvénybe iktatását is megkívánta. A személynök túlbuzgón szolgálva a dinasztia érdekeit, az ezen az országgyűlésen először nagyobb számban feltűnő ifjúságot is kiutasította az ülésteremből. Hiába próbálták a rendek a Habsburg-ház örökös magyar királyságát a sérelmek orvoslásának feltételéhez kötni. Kudarcba fulladt az az elgondolásuk is, hogy az ellenállási záradék eltörlése helyett királyi hitlevéllel és koronázási esküvel biztosítsák az ország törvényeinek megtartását. Az országgyűléssel egy időben tárgyaló titkos konferencián is a Kinsky-párt ragadta magához a kezdeményezést, s elérte, hogy a király deklarációban közölte elhatározását: ősi, elsőszülöttségi trónöröklési jog alapján megkoronáztatja fiát. A kilencéves József főherceget 1687. december 9-én koronázták magyar királlyá. Az országos törvények biztosítékául szolgáló koronázási esküt Kinsky fogalmazta meg, és a királyt mindennemű törvény kötelme alól felmentő, úgynevezett revíziós záradékkal látta el. A királyi hitlevél antedatált és „hamisításnak minősíthető”, mert a szöveggel ellentétben a rendeknek nem volt alkalmuk a királynak bemutatni és vele elfogadtatni a koronázási cikkeket. Az országgyűlési törvénycikkek közül az alkotmányra vonatkozók formába öntését a rendek „kivételes buzgósággal és … könnyelműséggel teljesítették”, a többinél, az ország gazdasági, társadalmi érdekeit illetőknél, „nélkülözték a magasabb politikai gondolatot, mondhatnók komolyságot”[jegyzet 2] – ötletszerűen jártak el. Mindazonáltal az uralkodó, mintegy kárpótlásul, a főnemesség érdekében törvénybe iktatta a földbirtok oszthatatlanságát biztosító spanyol eredetű intézményt, a hitbizományt. A nádort az aranygyapjas renddel és német-római birodalmi hercegi címmel tüntették ki, másokat pénzzel vagy grófi címmel jutalmaztak. Az eperjesi törvényszéket megszűntnek nyilvánította a császár, és az áldozatok családjának kárpótlást ígért. Mivel a szabad királyi városok száma 32-re emelkedett, s elérte a vármegyék számát, a király szentesítette a főurak és nemesek érdekét szolgáló törvényt: az összes városokat közösen csak egy szavazat illeti meg az országgyűlésen. Megújították az 1681. évi vallási törvényeket, nagyszámú idegen főúr: német, cseh, olasz, osztrák udvari arisztokrata kapott indigenátust.[7] Flämitzer röpiratát pedig a rendek követelésére vesztőhelyen, nyilvánosan, hóhér által elégetni rendelte a császár.

Lipót uralkodása hátralevő tizenhét évében nem hívott össze többé országgyűlést, csak korlátozott hatáskörű, úgynevezett nádori konkurzust. 1687-ben különben is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar és horvát rendek országgyűlése a Habsburg központi kormányzat akaratának végrehajtója lett. Magyarország – mint örökös királyság az abszolutizmus és az aulikus rendiség kompromisszumát megtestesítő államhatalmi rendszerben – kormányzási módszerét meg nem határozva lépett új korszakába.

Lábjegyzetek

  1. Caraffa emlékirata. Idézi: Szalay László, Magyarország története. VI. Pest, 1866. 392.
  2. Fraknói Vilmos, A Habsburg-ház trónöröklési jogának megállapítása az 1687–8. évi országgyűlésen, Budapest, 1922. 47.

Irodalom

Az országgyűlés anyagát feltárták: G. Turba, Die Grundlagen der Pragmatischen Sanktion. I. Ungarn (LeipzigWien, 1911); a Titkos Tanács és a Belügyminisztérium anyaga alapján Turbával is vitázó alapvetően fontos összefoglalás: Fraknói Vilmos, A Habsburg ház trönöröklési jogának megállapítása az 1687/88. évi országgyűlésen (Budapest, 1922); Baranyay Béla, Hogyan történt az 1687/88. évi 1-4. tc. szerinti törvényszöveg becikkelyezése (A Gróf Klebelsberg Kunó Történetkutató Intézet évkönyve 1933).

  1. Az 1687–1688. évi országgyűlés előzményeire Szelepcsényi György memoranduma, Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Hungarica. Fasc. 327. Konv. E. Fol. 90–95.
  2. Ezt és a magyar terveket feltárta: Baranyay Béla, Az örökös királyság eszméje 1655-1687 és Esterházy Pál (Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére (Budapest, 1933)).
  3. Munkács ostromára irodalommal legutóbb: R. Várkonyi Ágnes, Magyarország visszafoglalása (Budapest, 1987).
  4. Az Eperjes vésztörvényszékre: J. Rezik, Theatrum Eperiense anno 1687 erectum seu laniena Eperiensis. Ed. J. Gömöry et G. Pogány (Liptovský Sv. Mikuláš, 1931); Bidner Ákos, Az eperjesi vértörvényszék (Budapest, 1941).
  5. A hadiesemények, berendezkedés, katonaellátás, hatalmi érdekek irodalmát is összefoglalva: Szakály Ferenc, Hungaria Eliberata. Budavár visszavétele és Magyarország felszabadítása a török uralom alól, 1683–1718 (Budapest, 1986).
  6. Flämitzer röpiratáról: Köpeczi Béla, Magyarország a kereszténység ellensége (Budapest, 1976).
  7. A birodalom nyugati érdekeire is: R. J. W. Evans, The Making of the Habsburg Monarchy, 1550–1700 (Oxford, 1979).


A Habsburg-abszolutizmus berendezkedése Magyarországon (1686–1703)R. Várkonyi Ágnes
Tartalomjegyzék A balkáni hadjárat