Az 1712–1715. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből

III. Károly azzal az elhatározással lépett trónra, hogy a rendekkel együttműködve kormányozzon. Ennek megfelelően a magyarországi országgyűlést – mint az 1708 és 1711 között ülésező „labanc” országgyűlés folytatását – már 1712. április 3-ra összehívta Pozsonyba. A szatmári békét még az országgyűlés előtt, 1712. március 30-án megerősítette.

A rendek képviselői az országban dúló pestisjárvány miatt lassan gyülekeztek, első ülésüket csak május 2-án tartottak. Közben a koronát is lehozták Bécsből, ahová még a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor vitték. Az uralkodó május 18-án érkezett Pozsonyba, május 21-én kiadta a királyi hitlevelet, a következő napon ünnepélyesen megkoronázták.

Alá kell húzni ast a tényt, hogy előbb került sor a királyi hitlevél kiadására és csak ezt követően a koronázásra. Annál is inkább említésre méltó a sorrend, mivel III. Károlyt nem választották, hanem az 1687-ben elfogadott örökösödés jogán foglalta el a trónt. A rendeknek tehát sikerült elfogadtatniuk azt az álláspontjukat, hogy csak hitlevél kiadása után koronáznak; ez erejüket bizonyítja.

Más tények is tanúsítják, hogy a magyar rendek közvetlenül a szabadságharc elvesztése után nem mint legyőzöttek, hanem mint egyenrangú felek álltak az uralkodóval szemben. Kudarca ellenére nagy sikere volt ez a szabadságharcnak, aminek jelentőségét még jobban érzékelhetjük, ha a majtényi zászlóletétel utáni eseményeket összehasonlítjuk azzal, ami a világosi fegyverletétel után történt. A különbség több tényező együttes hatásából következett. Más volt az uralkodó, mások idegen tanácsadói, és nem utolsósorban mások azok a magyarok, akik a magyar rendiséget vezették, és akik lényegében egymás között kötötték meg a szatmári békét. Árulónak tartsuk őket? A nemzeti függetlenség ügyét cserbenhagyták, e tekintetben kétségtelenül árulók voltak. De a nemzeti függetlenség ügye az adott európai és magyarországi erőviszonyok között menthetetlen volt; ezzel szemben sikerült a rendiségre nézve is, de az egész ország szempontjából is viszonylag kedvező, semmiképpen sem lealázó feltételeket biztosítaniok. Ezt mutatják mindjárt az 1712-ben összehívott országgyűlés tárgyalásai, az ekkor alkotott törvények is.

Az első törvénycikk ugyan a koronázásról szólt, de a koronázást megelőzte a királyi hitlevél aláírása és a királyi eskü letétele. Ezeket a második törvénycikkbe foglalták.

A hitlevél első pontjában az uralkodó kötelezte magát arra, hogy Magyarországnak és kapcsolt részeinek minden törvényét és szokását, jogát, szabadságát, kiváltságát és mentességét megtartja, kivéve az 1222. évi törvény 31. cikkelyének az ellenállási jogot biztosító záradékát, amelyről a rendek már 1687-ben lemondtak.

Heves vita folyt arról, hogy a hitlevél első pontjába belekerüljön-e az a záradék, amely I. József hitlevelében szerepelt először. Ez a záradék a törvények és jogok stb. megtartására vonatkozó uralkodói kötelezettséget meggyengítette az alábbi formulával: ”prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit.” Ez a megszorítás azt jelentette, hogy az uralkodó a törvényeket stb. csak úgy köteles megtartani, ahogyan értelmezésükről a rendekkel országgyűlésen megegyezett; nem volt köteles tehát a rendek értelmezését elfogadni.

Ez a vitatott klauzula végül is belekerült a hitlevélbe, tehát az uralkodó álláspontja győzött. Viszont a rendek külön artikulusban, a harmadikban, fogadtatták el az uralkodóval, hogy a közös értelmezésről szóló klauzula nem vonatkozik az ország kormányzásának két alapkövetelményére, vagyis as ország területi integritásának megőrzésére, valamint arra, hogy az országot nem szabad más országok vagy tartományok mintájára kormányozni.

A rendek fejlett közjogi érzékét bizonyítja, hogy a leglényegesebb, de egyben a legkényesebb követelményeket emelték ki. Ami a területi integritást illeti, már láttuk az előző fejezetben, hogy az uralkodó nem tartotta meg a törvényben vállalt kötelezettséget. S látni fogjuk, hogy a másik kötelezettségen is túltette magát, más országok és tartományok módjára, egész birodalma kormányzati elveinek és módszereinek megfelelően kormányozta Magyarországot és annak kapcsolt részeit is.

A hitlevél további pontjaiban arra kötelezte magát az uralkodó, hogy a Szent Koronát az Országgyűlésen választott koronaőrök az országban fogják őrizni, hogy az országnak és kapcsolt részeinek eddig már visszafoglalt és a jövőben visszafoglalásra kerülő területeit vissza fogja csatolni, hogy férfi örököse nem létében a királyválasztás joga visszaszáll a rendekre, végül hogy férfiági örökösei a jövőben is a koronázás előtt fogják a mostaniban foglalt kötelezettségeket tartalmazó hitlevelet kiadni és az uralkodói esküt letenni.

A hitlevélben foglalt kötelezettségek közül a már említett kettőn (területi integritás, saját törvények és szokások szerinti kormányzás) kívül még egy harmadikat is kiemeltek a rendek, a szabad királyválasztást férfi utód nem létében, és a harmadik törvénycikkbe ezt is belevették, így akarván ezt is biztosítani a hitlevélbe akaratuk ellenére mégis belekerült értelmezési klauzula esetleges alkalmazásával szemben.

Az uralkodó a koronázás után rövidesen visszatért Bécsbe, képviseletét királyi biztosra hagyva. A pestis miatt azonban 1712 augusztusában meg kellett szakítani a tanácskozást, aminek folytatására csak 1714 őszén került sor. III. Károly október 13-án újra lejött Pozsonyba, részt vett október 14-én a nádorválasztáson, majd október 18-án feleségének királynéi koronázásán. Ezután képviseletét ismét királyi biztosra hagyva, visszatért birodalma fővárosába. A rendek még 1715. június 15-ig tanácskoztak, az uralkodó ekkor szentesítette az országgyűlésen alkotott 136 törvénycikket.

A hosszúra nyúlt országgyűlés derekas munkájáról nem csupán a törvénycikkek nagy száma tanúskodik. A megvitatásra került kérdések azt mutatják, a rendek tudatában voltak annak, hogy az ország történetében a török kiűzése után új szakasz kezdődött, és hogy az új helyzetben a további fejlődést új törvényekkel kell irányítani és támogatni.

Az uralkodó ezúttal nem állt elő olyan összefoglaló javaslattal az ország új berendezésére vonatkozólag, amilyen az 1688-ban készített Einrichtungswerk volt. Az abban foglalt elgondolásokból, tervekből sok minden megvalósult, és a továbbiakban még több minden került megvalósításra. Kétségtelennek látszik, hogy az uralkodónak és udvari tanácsadóinak magyarországi politikája ezen a munkálaton alapult, ha rossz híre miatt, taktikai okokból nem hivatkoztak is reá.

A magyarországi rendek, élükön a nádorral, már az Einrichtungswerk elkészültekor ellentervet készítettek, az úgynevezett magyar Einrichtungswerket. Most, amikor újra együtt voltak az egész ország rendi képviselői, szükségesnek tartották, hogy újból megfogalmazzák az ország előtt álló legfontosabb tennivalókról elgondolásukat. A kezdeményezés a felsőháztól indult ki, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével bizottságot küldött ki a katonai, gazdasági, politikai és kamarai vonatkozású kérdések megtárgyalására, rendszerbe foglalt javaslatok előterjesztésére. Heves vita után az alsóház is elfogadta a bizottsági előkészítés gondolatát, és a maga képviselőit is kiküldte a bizottságba. Ez a bizottság néhány nap alatt kidolgozott egy Systemának nevezett rövid javaslatot, amelyet az országgyűlés azután az uralkodó elé terjesztett.

Tanulságosak ennek a bizottságnak a javaslatai. Mindenekelőtt a töröktől visszafoglalt területeknek az országba kebelezését kívánja. Egész Erdélyt említi, azután a négy szlavóniai megyét (Pozsega, Verőce, Valkó, Szerém), majd Bács, Bodrog, Békés, Csongrád, Csanád, Arad, Zaránd és Torontál megyéket, a Kis- és Nagykun meg a Jász kerületeket. Megnevez olyan területeket is, amelyek nem a török alól szabadultak fel, hanem elcsatolták őket az országtól: a Varasdi generalátust, a Száva vidéki mokricai uradalmat, a Zrínyi- és Frangepán-féle tengervidéket, Likát, Korbaviát. Tehát az ország területi integritásának teljes helyreállítását tartja szükségesnek.

Hasonlóképpen szükségesnek tartja az igazgatási integritás helyreállítását, ezen a területen a legnagyobb sérelemnek – a bányaigazgatás kivonásának a magyarországi kamarai igazgatás alól – az orvoslását.

Megállapítja, hogy az adókat mérsékelni kell, és inkább természetben, mint pénzben kell behajtani.

Gazdasági javaslatai: a lakatlan vidékek minél gyorsabb benépesítése, a kereskedelem fellendítése, elsősorban a kivitel szabaddá tételével.

Gondol a művelődésre is, valamilyen tudományos főiskola felállítását tartja a legsürgősebbnek.

Behatóan foglalkozik a katonai rendszer megreformálásával. Állandó sereget javasol, felerészben hazaiakból, másik felében külföldiekből, négy generalátus keretében. Béke idején ezt a katonaságot a határ menti várakban és az ott épített kaszárnyákban kellene elszállásolni, hogy a népet ne zsarolja. Költségeit természetben Magyarország, pénzben a külföldi országok és tartományok fedeznék. A katonai igazgatást egy magyar haditanácsra kellene bízni, ez alá rendelve működnék egy országos biztos, aki a katonai gazdasági ügyeket intézné.

A bizottság javaslatai az ország legégetőbb problémáira mutattak rá, és olyan megoldást kívántak, amely a magyar nemzeti érdekeket szolgálta volna. Az uralkodó összbirodalmi érdekeivel azonban sokban ütköztek. Ez volt az oka, hogy csak részben valósultak meg, és még így sem mindenben úgy, ahogy a Csáky-féle bizottság ajánlotta.

Ezt a reformbizottságot, amely az országgyűlés első napjaiban állította össze javaslatait, nem szabad összetévesztenünk egy másik reformbizottsággal, amelyet ugyancsak az 1712–1715. évi országgyűlés küldött ki, de amely az országgyűlés után működött, és javaslatait a következő, az 1722–1723. évi országgyűlésen terjesztette elő.

Ennek a bizottságnak, amelyről az 59. törvénycikk rendelkezett, ugyancsak Csáky Imre lett az elnöke, tagjai az egyházi és világi rendek legjelesebb képviselői. Az uralkodó is megígérte, hogy elküldi biztosait ebbe a bizottságba, amelynek feladata az lett, hogy politikai (azaz igazgatási), valamint katonai és gazdasági szisztémát, azaz reformokat dolgozzon ki. Ezért is nevezték commissio systematicának, rendszeres bizottságnak.

Hasonló jelleggel egy másik reformbizottságot is kiküldött az országgyűlés. Ennek a 24. törvénycikk azt a feladatot jelölte ki, hogy az igazságszolgáltatás megjavítására, ennek érdekében új törvényekre és új bírósági szervezetre vonatkozólag dolgozzon ki a következő országgyűlésre előterjesztést.

Tudjuk, hogy az [Einrichtungswerk] együtt foglalkozott az igazságszolgáltatási és az egyéb reformokkal. A rendek az igazságszolgáltatás különös fontosságát nemcsak a törvénycikk bevezető szavaiban emelték ki, mondván, hogy nélküle nem lehetnek országok, hanem azzal is hangsúlyozták, hogy külön reformbizottságot küldtek ki megjavításának előkészítésére. Ennek a bizottságnak a vezetését is Csáky Imrére bízták, akinek kiemelkedő szerepét ebben a – nyugodtan mondhatjuk – rendi reformmozgalomban ezek a megbízatásai is tanúsítják.

A magyar történetben reformkorszaknak a 19. század második negyedét szoktuk nevezni. Széchenyi István grófnak, tehát egy főnemesnek a fellépésével indult ez a reformkorszak, mégis a köznemesség szerepe volt benne a döntő. A korszak a feudalizmus megdöntésével, több évszázados gazdasági és társadalmi rend felbomlásával zárult, ezért is kapta a reformkorszak nevet.

De voltak a magyar történetnek más szakaszai is, amelyek nem végződtek ilyen gyökeres változással, de a ”reform” jelzőt azért ugyancsak meg érdemlik. Visszafelé haladva a korban, az 1790-es évek, a felvilágosult abszolutizmus évtizedei, a török kiűzése utáni évtizedek, Bethlen Gábor, I. Ferdinánd uralkodásának ideje – joggal mondhatók reformtörekvések periódusainak. Ezek a reformtörekvések persze nem a fennálló gazdasági és társadalmi rend megváltoztatását célozták, hanem inkább a megerősítését. De a reformok, még ha feudális viszonyok között, azokat erősítve valósultak is meg, a termelőerők gyorsabb fejlődését tették lehetővé, és ezáltal a fejlettebb termelőerőkkel ellentétbe kerülő feudális termelési viszonyok felbomlását gyorsították meg.

A szatmári békekötést követő 1710-es és 1720-as éveket a magyar történet egyik reformperiódusának tekintjük. Minden reformperiódusnak megvolt a maga fő mozgató ereje. Ezekben az évtizedekben Magyarországon a főnemesség állt a reformmozgalom élén. Ezt mutatja az 1712–1715. évi országgyűlés lefolyása, a rendek által kiküldött reformbizottságok összetétele, Csáky Imre grófnak és társainak kiemelkedő szerepe.

A szatmári békét követő reformmozgalomnak a főnemesség vezető szerepe mellett egy másik, nem kevésbé lényeges vonása volt, hogy a rendek nem – miként például a 19. század második negyedében – az uralkodóval szemben, hanem vele együtt törekedtek a reformokra, és az uralkodó sem – miként például a felvilágosult abszolutizmus évtizedeiben – a rendekkel szemben, hanem velük közösen. Ezt mutatta az is, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés által kiküldött rendszeres bizottságba az uralkodó is elküldte a maga képviselőit.

Az igazságszolgáltatás megjavítása céljából kiküldött reformbizottságnak volt még egy további jellemző vonása is. Az tudniillik, hogy Horvátországot külön megnevezett négy személy képviselte benne, köztük a zágrábi püspök, az albán és a báni ítélőmester. Ez nemcsak arról tanúskodik, hogy a magyarországi rendek a horvátországi igazságszolgáltatás sajátosságát tiszteletben kívánták tartani, hanem arról is, hogy azt a magyarországi igazságszolgáltatás szerves részének tartották a háromegy királyság képviselői is.

A reformok kidolgozásával megbízott bizottságoktól meg kell különböztetnünk az 1712–1715. évi országgyűlés által kijelölt azon bizottságokat, amelyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az országgyűlésen felmerült valamilyen ügyet elintézzenek, valamilyen sérelmet orvosoljanak.

A rendi országgyűléseknek az volt az egyik sajátosságuk, hogy nemcsak törvényt alkottak, hanem a törvények végrehajtása során felmerült akadályokkal, visszaélésekkel is foglalkoztak. Bizonyos vonatkozásban tehát nemcsak szabályalkotó, hanem igazgatási és jogszolgáltató tevékenységet is folytattak.

Napjaink országgyűlésem sem tisztán törvényhozással foglalkoznak a képviselők, hanem interpelláció formájában vagy más módon felelősségre is vonják a törvényeket végrehajtani hivatott kormányt, a parlamentnek felelős minisztériumot. A feudális rendiség idején az uralkodó kormányszervei jelentették a kormányt. A rendek, amikor az országgyűléseken a gravámeneket az uralkodó elé terjesztették, tulajdonképpen a kormányt interpelláltak meg. S amikor a sérelmekre kapott uralkodói válasszal nem voltak megelégedve, olykor bizottságot küldtek ki, vagy azért, hogy a sérelem orvoslását ellenőrizze, vagy pedig azért, hogy az országgyűlés, vagyis az uralkodó és a rendek közös végzése alapján maga végezze el az orvoslást.

A rendi országgyűléseket jellemezte a sok gravámen. Nem volt kivétel ez alól az 1712–1715. évi, tulajdonképpen már 1708-ban megkezdődött országgyűlés sem. Részben uralkodói, részben rendi kezdeményezésre – ideszámíthatjuk a gravámeneket is – az országgyűlésen sok jelentős határozat, törvény született. Közülük csak néhányat emelünk ki.

A birtokpörök és általában a birtokügyek közül messze kiemelkedtek az úgynevezett neoacquisticával, azaz a töröktől visszafoglalt, az újonnan szerzett területekkel, azok tulajdonjogával kapcsolatos pörök és egyéb ügyek. Ezekről a korábbiakban már volt szó. Az 1712–1715. évi országgyűlésen is napirendre került ez a kérdés. Egyrészt bizonyos irányelveket szögezett le az országgyűlés a neoacquisticára vonatkozó pörökkel és ügyekkel kapcsolatban, másrészt három bizottságot küldött ki ezeknek a kérdéseknek a rendezésére. Ezek a bizottságok teljes felhatalmazást kaptak e kényes, korábban csak az uralkodó szervei által intézett ügyek végleges eldöntésére és döntéseinek tényleges végrehajtására. A törvénycikk hangsúlyozta, hogy a bizottságok az országon belül működnek, és csak magyarországi tagjaik lehetnek. A dunáninneni és dunántúli megyék számára kijelölt bizottságnak Pozsonyban kellett működnie, elnöke maga a nádor lett. A felső-magyarországi megyék bizottságának székhelye Kassa, elnöke gróf Csáky Zsigmond tárnokmester lett. Végül a Horvátország és Szlavónia részére szervezett bizottság székhelyéül Zágrábot, elnökéül gróf Pálffy János bánt jelölte ki az országgyűlés (10. tc.). Az ügy rendkívüli fontosságát a bizottságok személyi összetétele is kifejezésre juttatta. A kérdés ilyen módon történt rendezésével a megnyugvás egyik legnagyobb akadályának a felszámolására nyílott lehetőség.

Nem volt új dolog, de most sem mulasztották el a rendek törvénybe foglalni azt a kívánságukat, hogy az uralkodó a magyar vonatkozású ügyeket, így különösen a törökkel folytatott tárgyalásokat, magyar tanácsosai bevonásával intézze (41. tc.). Az uralkodó ezt most is megígérte, de rövidesen kiderült, hogy ezután sem tartotta meg. Ez, miként már mondottuk, a reális unióból eredő kérdéseknek, elsősorban a közös ügyek körének és intézésük mikéntjének tisztázatlanságából következett, és ezen a magyar álláspontnak akárhányszori törvénybeli megismétlése sem változtatott.

Ahhoz, hogy az uralkodó a magyar ügyeket magyar tanácsosai, illetve magyar hatóságai révén intézze, két magyar hatóságnak az önállósága volt elsősorban szükséges, a Magyar Udvari Kancelláriáé és a Magyar Kamaráé. A rendek igyekeztek mindkettőnek az önállóságát biztosítani. A magyar kormányszervek önállóságáról 1715-ben és később alkotott törvények azonban éppúgy eredménytelenek maradtak, mint a 16. és 17. században hozottak. Az uralkodók elismerték, formailag nem is sértették meg a függetlenséget, ténylegesen azonban figyelmen kívül hagyták.

Az idegen uralkodók nem éppen egyenes és őszinte magatartásának kettős magyarázatát találhatjuk. Az egyik az, hogy mint egy több országból és tartományból összetett birodalom urai birodalmi politikát folytattak, és ehhez szükségük volt olyan tanácsadó szervekre és kormányhatóságokra, amelyek az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, tekintet nélkül arra, hogy azok az ügyek egyúttal egyik vagy másik országnak vagy tartománynak egyben saját ügyei is voltak. Azt, hogy ilyen „közös” ügyek a magyar ügyek között is vannak, a magyar rendek már a 16. században elismerték, és nem sérelmezhették, hogy az uralkodó ezeket nem vagy nem egyedül magyar kormányhatóságai révén intézi, hanem központi, birodalmi kormányszervei közreműködésével.

A bajok abból származtak, hogy 1867 előtt nem volt szabályozva, mik is a „közös” ügyek, és miként kell intézni azokat. Mert a szabályozatlanság lehetővé tette, hogy az idegen uralkodók „tiszta” magyar ügyeket is közösnek minősítsenek és nem magyar kormányszerveikkel intézzenek, fölébe helyezve ezeket, ha nem is de jure, magyar kormányhatóságaiknak, elsősorban a Kancelláriának és a Kamarának.

A másik magyarázata az idegen uralkodók magatartásának a magyar kormányhatóságok önállóságát illetően az volt, hogy ezeket nem az ország, hanem saját maguk kormányszerveinek tekintették, amelyekkel uralkodói hatalmuk alapján, úgyszólván korlátlanul rendelkeznek. Nem csak a Habsburg uralkodóknak volt ez a nézetük, és nem csupán a magyarországi kormányhatóságokat illetően; általános felfogás volt ez a feudalizmus idején, amikor az államot a kormányzat számos területén, így a központi igazgatásban és az igazságszolgáltatásban, az uralkodó jelentette.

Az, hogy a magyar királyi kormányhatóságok mennyiben voltak önállóak, hatáskörük és illetékességük milyen mértékben volt teljes, a rendi dualizmus hullámzásától, uralkodó és rendek viszonyának alakulásától függött. A szatmári béke utáni években ezt a viszonyt a kompromisszum jellemezte. Az 1712–1715. évi országgyűlésen az uralkodó a rendeknek sok olyan kívánságát teljesítette, ami elől korábban elzárkózott.

Ez történt a Magyar Kamara illetékessége ügyében is. Az uralkodó a 18. törvénycikkben hozzájárult ahhoz, hogy a Szepesi Kamara igazgatósága, nemkülönben a Magyar Korona alá tartozó területeken (sub corona Hungariae) létesült összes kamarai igazgatóság, jószágkormányzóság, intézőség, az országgyűlés befejezése után azonnal kerüljön a Magyar Kamara hatósága alá. Ennek a törvénynek igen nagy volt a jelentősége. Tudjuk, hogy a szepesi kamarai igazgatóság, mint külön kamara hosszú időn át hol a Magyar, hol pedig a bécsi Udvari Kamarának volt alárendelve. Tudjuk azt is, hogy a töröktől visszafoglalt, úgynevezett újszerzeményi területeken – Buda, Szeged, Arad, Eszék stb. székhellyel – különböző kamarai hatóságokat és hivatalokat szerveztek, és ezeket közvetlenül az Udvari Kamara alá rendelték. Az 1715. évi 18. törvénycikk a magyarországi kamarai igazgatás területi egységét helyreállítva, az ország régi és nagy kormányzati sérelmét orvosolta. Más kérdés azután, hogy a törvény rendelkezése mikor és hogyan valósult meg, hogy mit tekintettek Magyarország koronájához tartozó területnek, és mit nem.

Igen jelentősek az 1712–1715. évi országgyűlésnek a hadügyre és azzal kapcsolatban a hadiadóra vonatkozó határozatai, elsősorban a 8. törvénycikk, amely az állandó hadsereget törvényesítette Magyarországon. Ez a törvénycikk abból indul ki, hogy az uralkodó a jövőben is igényt tart a nemesek személyes katonai szolgálatára, a nemesi felkelésre, bandériumok kiállítására. A nemesi felkelés azonban önmagában nem elégséges az ország megvédésére. Szükség van tehát erősebb, képzett katonaságra, amely részben magyarokból, részben külföldiekből tevődik össze, és minden eshetőségre készen rendelkezésre áll. Többet arról, hogy milyen legyen ez az állandóan készenlétben álló katonaság, nem mondott a törvény. Nyilván úgy gondolta az uralkodó, hogy a katonai ügyek részletesebb megtárgyalása nem tartozik a rendekre, az állandó hadsereget neki kell megszerveznie. Aminthogy ő maga, valamint illetékes hatóságai szervezték is meg.[1]

A rendekre, illetve az országgyűlésre tartozott viszont, hogy a katonaság fenntartásához szükséges anyagi fedezetről, a hadiadóról gondoskodjék. A törvénycikk erről csak annyit mondott, hogy a hadiadóról az uralkodó a rendekkel az országgyűlésen tárgyal és állapodik meg. Pontosabban ez a hadiadó évi összegének megtárgyalását, az arra vonatkozó megállapodást jelentette.

A törvénycikk szavaiból ugyan ez világosan nem derül ki, de az uralkodó kénytelen volt elismerni, hogy a rendek hozzájárulása nélkül a hadiadót nem hajthatja be, hogy a hadiadó megajánlásának a joga továbbra is a rendeket illeti meg. Ez a jog mindig és mindenütt az egyik legerősebb fegyvere volt a rendiségnek az uralkodói hatalom ellen vívott harcában. A magyar rendek jelentős sikere volt 1715-ben, hogy ezt a jogukat az uralkodóval el tudták ismertetni, meg tudták erősíttetni.

A továbbiakban az a gyakorlat alakult ki, hogy az országgyűlésen megajánlott hadiadót az uralkodó megkapta azokban az években is, amikor nem tartottak országgyűlést. A következő országgyűlésen azután a hadiadó összegének a felemeléséről folytak a tárgyalások.

Annak érdekében, hogy az országgyűlés által megajánlott hadiadót arányosan, az adózók teherbíró képességének megfelelően lehessen a megyék, városok és kerületek között felosztani, az országgyűlés elrendelte az egész ország összeírását, annak az „ideának”, azaz azoknak a szempontoknak megfelelően, amelyeket az országgyűlésen állítottak össze.[jegyzet 1]

Az összeírás még 1715-ben meg is történt, de különböző hiányosságai miatt 1720-ban megismételték. Ezek az első egységes és részletes országos adóösszeírások, amelyek az adózó lakosságot név szerint tüntetik fel, történetírásunk legbecsesebb forrásai közé tartoznak, országunk népességi és gazdasági viszonyait zavartalanabb fejlődést biztosító, békésebb periódus küszöbén tükrözik.[jegyzet 2]

A vallásügy, amely a korábbi országgyűléseken a leghevesebben vitatottak közé tartozott, ezen az országgyűlésen viszonylag kevesebbet foglalkoztatta a rendeket. A 30. törvénycikk megerősítette az 1681. és 1687. évi vallásügyi törvényeket, és a végrehajtásuk során felmerülő viták eldöntésére országgyűlési bizottságot küldött ki gróf Koháry István országbíró elnökletével.

Az 1712–1715. évi országgyűlés történetét, amiként az utána következőkét sem az általunk tárgyalt időszakban, még nem dolgozta fel történetírásunk, így részleteiben nem ismerjük. De a törvények, amelyeket hozott, önmagukban is azt bizonyítják, hogy elismerésre méltó munkát végzett. A kor legégetőbb, legfontosabb kérdéseivel foglalkozott, többet közülük meg is oldott, vagy legalább hozzáfogott a megoldásukhoz.

Az országgyűlés munkáját, légkörét az uralkodó és a rendek közötti kompromisszum határozta meg. Ellentétek mutatkoztak ugyan egyes kérdésekben, általában azonban a megegyezésre való törekvés dominált.

A vezető szerepet az országgyűlésen az egyházi és világi főnemesség játszotta. De szerephez jutott a köznemesség is. Rákóczi volt hívei egyáltalában nem szorultak háttérbe a korábbi „labancok” mögött. A fejedelmi abszolutizmusnak is akadtak hívei a rendek körében, a nagy többség azonban a rendi alkotmányosság fenntartását és erősítését tartotta szükségesnek.

A parasztság sorsa, problémái, csak közvetve foglalkoztatták a rendeket. A katonaság és a kincstár visszaélései elleni intézkedések érintették a parasztságot is, elsődlegesen azonban a nemesi és a városi sérelmeket volták hivatva orvosolni. A parasztság fluktuációjával foglalkozó intézkedések többsége parasztellenes volt, de nem parasztelnyomó.

Az adott időpontban a termelőerők fejlődésének részben újraindítása, részben erősítése volt az ország előtt álló súlyponti feladat. Ennek érdekében az 1712–1715. évi országgyűlés sokat tett; legfőbb jelentőségét ebben állapíthatjuk meg.

Lábjegyzetek

  1. Az 1712–1715-i országgyűlés által elrendelt országos összeírás a dunai, a tiszai és a marosi határőrkerületen kívül már a Dráván, a Maroson és a Királyhágón inneni egész Magyarországra kiterjedt. Részrehajlás kiküszöbölése végett, akárcsak 1696-ban, mindig más megyebeliek végezték az egyes vármegyék adózó családfőinek helységről helységre haladó név szerinti jegyzékbe vételét, a kuriális (egytelkes nemesek által lakott) falvakban szolgálókat is hozzájuk számítva. Munkájuk eredménye mégsem bizonyult kielégítőnek: az összeírtak száma messze azoké mögött maradt, kiket meg akartak adóztatni, már csak azért is, mert az összeíróknak adott utasítás nem adott elég alapot az adókötelesek valamennyi meglevő rétegének számbavételére. S bár a jegyzékek készítőinek előírás szerint minden lakott helyet föl kellett keresniük, helyszíni szemle alapján győződve meg a bevallott adatok helyességéről, ehhez nagyon is kevés idő állt rendelkezésükre. Nemcsak ellenőrzésre nem volt érkezésük: jobbára még csak el sem jutottak az illető megye minden községébe. Még jó, ha helyben a bíró adatszolgáltatására hagyatkoztak; ám nemegyszer több szomszédos helység bíráját rendelték maguk elé, látatlanul fogadva el bemondásukat. Mindezen túl alapvetően kihatott az összeírás eredményességére, hogy készítőinek nem állt érdekükben az adófizetésre kötelezhetők hiánytalan nyilvántartásba vétele. Az ugyan előnyére válhatott volna saját megyéjüknek, ha az általuk összeírásra kerülő másikra több jut az egész országra egy összegben nehezedő hadiadóból, hiszen az országos összeírást elrendelő 1715. évi 57. törvénycikk megokolásul a közterhek méltányosabb felosztását hangoztatta. Az egyenként mélyrehatóbban, a többiek rovására végzett adatfeltárás azonban aligha lett volna alkalmas e kiegyenlítő cél elérésére. Nagyobb súllyal esett latba az összeíróknak a melléjük segítségül adott ottani megyebeliekkel közös nemesi összetartása, a birtokosok jogainak védelmében a növekvő állami követelések fékezésére irányuló törekvés. A földesurak a beköszöntött béke idejét mindinkább a maguk javára igyekeztek kihasználni, márpedig abban, hogy jobbágyaik szolgáltatásait magasra csigázzák, útjukat állta volna, ha az uralkodó igényeinek teljesítését messzemenően alapozzák meg. Különben is a paraszti bevallásra építettek, a minden felsőbb számbavételtől visszariadó nép szemében meg – nem ok nélkül tartván attól, hogy az összeírás nyomán nagyobb megterhelés szakad majd rá –, ha meghiteltetve faggatták is, hagyományos szokása szerint eltagadás, megmásítás, hamis eskü nem számított Isten ellen való véteknek, midőn elnyomói, kizsákmányolói javára s a maga kárára kellett vallomást tennie.
  2. Nemesség és parasztság tehát egyképp óvakodott attól, hogy a bécsi kormány akár megközelítőleg is teljes képet kapjon az utóbbinak számbeli és anyagi erejéről. S ez nem maradt következmények nélkül akkor sem, midőn, látván az 1715-i országos összeírás hibáit és hiányosságait, a király sürgetésére 1720-ban megismételték. Ezúttal több idő jutott rá, hogy az összeírók az illető vármegye ugyancsak fölesketett megbízottaival együtt lehetőleg minden helységet fölkeressenek – anélkül, hogy ott hosszasan időzvén, a nép terhére legyenek, amint az új legfelsőbb utasítás hangoztatta. Ez ugyanakkor világosabban körülírta: kiket kell jegyzékbe venni: a (telkes) jobbágyokat, a földet bíró zselléreket, azokat is, akik földesúri terheiket pénzen megváltották, a szabadosokat, a praedialista (egyházi) nemeseket, s akik nemessége kétséges, nemkülönben a jobbágytelket minden földesúri teher vállalásával művelő nemeseket (ami világosan jelezte, hogy a király a földet kívánja az adó fő alapjának tekinteni). Lényegében azonban mindez nem változtatott azon, hogy miután másfelől a zsellérek jelentős hányada s a kuriális falvakban szolgálók ezúttal kimaradtak az összeírásból, az adózás alá vethető családfák száma megint annyira alatta maradt a bécsi udvar elvárásainak, hogy az 1720. évi országos összeírás sem lett az adóporták új felosztásának alapjává. Mind az 1715-i, mind az 1720-i országos összeírás lelőhelye: Magyar Országos Levéltár N 78-79. Egyes egykori vármegyék anyagának megyei levéltárainkban való meglétéről tájékoztat a A területi levéltárakban őrzött feudális kori összeírások jegyzéke. – A két összeírás fontosságára elsőnek Tagányi Károly hívta föl a figyelmet 1893-ban, majd az Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle általa szerkesztett első, 1894-i évfolyamában Kőszeghy Sándor tette közzé az 1720-inak eredményeit országrészek és városok szerint összegezve. Ezután, erre nem is utalva, helységenként is közölte mindkettőnek fő adatait Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában, 1720–21 (Budapest, 1896) címmel a Magyar Statisztikai Közlemények új folyamának XII. kötete Acsády Ignác gondozásában. Említést kíván, hogy a háztartások összegezése Kőszeghynél és Acsádynál nem ad egyező eredményt. Az 1715. évi összeírásnak a mai Nógrád megye területére vonatkozó adatait Schneider Miklós tette közzé (Salgótarján, 1973).

Irodalom

Az 1712–1715. évi országgyűlés idejéről: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); O. Redlich, Das Werden einer Grossmacht. Österreich von 1700 bis 1740 (BrünnMünchenWien, 19422); Markó Árpád, Magyarország politikai és katonai helyzete III. Károly király korában, 1711–1740 (Magyar Katonai Szemle, 1940); Málnási Ödön, Erdődi gróf Pálffy János nádor (Eger, 1929); Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok és kora (Kalocsa, 1933).

Az országgyűlési törvényekre lásd a Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár (Szerkesztette Márkus Dezső. Budapest, 1899-től) köteteit.

  1. Az állandó hadsereg megszervezéséről: Szabó Dezső, Az állandó hadsereg becikkelyezésének története III. Károly korában, 1708–1715 (Hadtörténelmi Közlemények 1910); Markó Árpád, Insurrectio és állandó hadsereg (Magyar Művelődéstörténet. IV. Budapest, 1941); Szendrei János, A Khevenhüller-féle hadi utasítás (Hadtörténelmi Közlemények 1913–1916).

Az ekkor először szóba került, de később sem megvalósult országos alapról: Pleidell Ambrus, A fundus publicus (Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére, 1933. október 7.).


III. Károly országgyűlései
Tartalomjegyzék A rendszeres bizottság