Az 1722–1723. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből

Az 1722-ben összehívott országgyűlésen volt még a legkedvezőbb a helyzet arra, hogy a rendszeres bizottság javaslataiból minél több megvalósuljon. Nem csak azért, mert ekkor kerültek a reformtervek először a rendek gyülekezete elé, mert azok is részt vettek megvitatásukban, akik készítették őket, hanem főleg azért, mert az uralkodóban, mintegy ellenszolgáltatásképpen a nőági örökösödés elfogadásáért, ekkor volt viszonylag a legnagyobb a készség arra, hogy a rendek kívánságainak eleget tegyen.

Ennek az országgyűlésnek a légkörét is, talán még inkább, mint az előzőét, a kölcsönös engedményekre való hajlandóság, a kompromisszum határozta meg. A tanácskozást gondosan előkészítették, amit nem kis mértékben megkönnyített, hogy a rendszeres bizottság közvetlenül a megnyitás előtt, sőt még azt követően is ülésezett. Mannagetta fáradhatatlan volt a bizottság tagjainak megnyerésében, azok pedig a követek részéről várható esetleges ellenkezés elhárításában.

Az országgyűlés a nőági örökösödést, miként az előző fejezetben szó volt róla, simán, sőt lelkesedéssel fogadta el. Az uralkodó részéről a leglényegesebb ellenszolgáltatást a nemesi jogok és kiváltságok, nem utolsósorban az adómentesség megerősítése jelentette. Hogy az miként történt, azt is elmondtuk már.

A rendszeres bizottság által kidolgozott Systemában a kulcsszerep egy királyi tanácsnak jutott. A javasolt reformok sorsa elsősorban attól függött, hogy ez a tanács megvalósul-e, és ha igen, hogyan.Az 1722-ben összeült országgyűlés legnagyobb eredménye, a Pragmatica Sanctio mellett, ennek a tanácsnak a létrejötte volt.

A tanács neve Magyar Királyi Helytartótanács lett. A róla rendelkező 97. törvénycikk szerint az uralkodó szervezte meg, elnöke a nádor lett, akit távollétében az országbíró helyettesített.

A Helytartótanács megszervezésével volt szoros kapcsolatban annak a szervezetnek a létrehozása, amelyet a 100. törvénycikk egyszerűen csak commissariatusnak, bizottságnak nevez. Itt is a rendszeres bizottság egyik jelentős javaslatának a megvalósulásáról van szó. Teljes neve commissariatus provincialis, azaz Országos vagy Tartományi Biztosság volt, rendeltetéséről a III. fejezetben lesz szó.

A Helytartótanácson és az Országos Biztosságon kívül még két más országos igazgatási szerv, illetve intézmény létesítése is szóba került az országgyűlésen.

Az egyik az országos főpénztár, illetve főpénztárnoki tisztség volt. Ez a pénztár az ország fejlesztésére tervezett közalapnak, a fundus publicusnak a bevételeit és kiadásait lett volna hivatva kezelni. Minthogy azonban erről a közalapról az országgyűlés még nem határozott, az országos főpénztárnoki tisztség kérdése is függőben maradt (98. tc.).

A másik új országos szerv, amelyről az országgyűlés határozott, az ország levéltára volt. A 45. törvénycikk kimondotta, hogy általános országos levéltárat (universale archivum regni) kell felállítani, egyelőre Pozsonyban, az ország házában. Amikor pedig – erről a 106. törvénycikk rendelkezett – a Helytartótanácsot az ország központjába helyezik át, ott kell országházát biztosítani a levéltár számára. Az ország levéltárában az ország közviszonyaira vonatkozó iratokat (acta publicum regni statum tangentia) kell elhelyezni és őrizni, bárkinél vannak is azok, akár káptalanoknál és konventeknél, a hiteles helyeknél, akár családoknál. A királyi kamarák is kötelesek ilyen irataikat, amennyiben a kincstár jogait nem érintik, az ország levéltárának átadni. Az uralkodó még azt is megígérte, hogy az Erdélyben található ilyen iratok kikereséséről és megküldéséről is gondoskodni fog.

Noha az országgyűlés egy bizottságot is kiküldött az iratok átadásával és átvételével kapcsolatos kérdések eldöntésére, mégis harminchárom év telt el, amíg ez a törvény megvalósult, és az ország levéltára 1756-ban megkezdte működését Pozsonyban, az ország házában, a nádor főhatósága alatt, aki a Mohács utáni időkben, amíg levéltár nem létesült, az ország iratainak őrzője is volt.

A közigazgatási reformokhoz hasonlóan fontos jogszolgáltatási reformok születtek az 1723. évi országgyűlésen. Ezeket az az előző országgyűlés által kiküldött bizottság készítette elő, amely gróf Csáky Imre kalocsai érsek elnökletével jóval a rendszeres bizottság előtt kezdte meg és fejezte be munkáját. A reform elsősorban a bírósági szervezetre terjedt ki, mégpedig a felső és középszintű királyi bíróságok szervezetére, amelyet a korábbi szervezet egyes elemeinek megtartásával új alapokra fektetett. Ennek ismertetésére a III. fejezetben kerül sor.

Átfogó elgondolást arra vonatkozólag, hogy az ország közgazdasága (oeconomia regni publica) miképpen alakuljon, miként a Systema készítői, az országgyűlésen megjelent követek sem tudtak kialakítani, amint azt a 115. törvénycikkben őszintén be is vallották. Egy ilyen országos közgazdasági tervnek a kidolgozását, mást nem is tehettek, az új onnan szervezett Helytartótanácsra bízták, azzal az utasítással, hogy terjessze azt előbb az uralkodó, majd folyamatosan a következő országgyűlések elé. Ilyen tervet azonban a Helytartótanács sem készített, bár számos részkérdéssel, nem is lényegtelenekkel, foglalkozott, mint ahogyan már az akkori országgyűlés, sőt már a korábbiak is foglalkoztak.

Az ország gazdasági fejlődésének a török kiűzése óta változatlanul, a lakatlanná vált területek benépesítése, az impopulatio volt a leglényegesebb kérdése. Ez szorosan összefüggött az újonnan megszerzett területek birtokjogi kérdéseinek a tisztázásával, hiszen a benépesítést elsősorban a birtokosoktól lehetett várni.[jegyzet 1]

Láttuk, hogy az 1712–1715. évi országgyűlés három bizottságot küldött ki a neoacquisticával kapcsolatos birtokjogi ügyek rendezésére. A rendek kérésére az uralkodó most – Horvátország kivételével, ahol tovább működött az 1715-ben kiküldött bizottság – más megoldást választott: ezekben a birtokjogi ügyekben a döntés jogát a királyi táblára ruházta. A rendeknek tehát végül is sikerült ezeket az annyi vihart kavart ügyeket a rendes bírósági útra terelniük, kivéve őket a hírhedtté vált uralkodói bizottságok hatásköréből.

A benépesítési politika elsősorban arra irányult, hogy külföldről jöjjenek telepesek, ne pedig a hazai jobbágyság vándoroljon egyik megyéből a másikba. Az országgyűlés 103. törvénycikke szabad költözésű külföldi személy számára hatévi mentességet ígért minden közadó alól. Különösen fontosnak tartotta az országgyűlés, hogy iparosok települjenek külföldről az országba. A 117. törvénycikk részükre tizenöt évi mentességet biztosított a közterhek alól.

Az új telepesek túlnyomó többsége azonban ebben az időben nem külföldi, hanem belföldi volt. A már korábban megindult belső jobbágyvándorlás méretei növekedtek. Az elköltözés megakadályozása minden megyének érdekében állott, erről nem kellett az országgyűlésnek rendelkeznie. Annál részletesebben foglalkozott azzal, hogy az engedély nélkül eltávozott jobbágyot hogyan lehet visszakövetelni, illetve hogyan kell visszaadni, milyen büntetésben kell részesíteni azokat, akik a visszaadásra nem hajlandók. A 60. törvénycikk külön kiemelte, hogy ezek a rendelkezések Horvátországra és Szlavóniára is vonatkoznak.

Említettük, hogy átfogó közgazdasági tervet ugyan nem készített, de elég sok gazdasági kérdést szabályozni próbált az országgyűlés. A Systemában jelentkező merkantilista viszonyulás a gazdasági kérdésekhez az országgyűlés törvényeire is jellemző. A folyók hajózhatóvá tételét, csatornák építését nem a földművelés, hanem a kereskedelem érdekében ajánlotta a 122. törvénycikk a Helytartótanács figyelmébe. A földművelés fejlesztéséről szóló törvényeket hiába keresünk az országgyűlés határozatai között. De az iparról szóló törvényeknek sincs nyomuk azon kívül, amely külföldi iparosok betelepítéséről rendelkezett. A kereskedelem állt a rendek érdeklődésének előterében, elsősorban a külfölddel folytatott, de a belkereskedelem is.

Az országgyűlést egyébként 1722. június 20-ára Pozsonyba hívta össze az uralkodó. Az első nyilvános ülést június 30-án tartották. Ekkor foglalt állást – ahogyan ezt az I. fejezet 5. szakaszában már elmondtuk – közfelkiáltással az alsóház, majd a főrendi tábla is a nőági örökösödés felajánlása mellett. A két ház közös küldöttsége július 3-án jelent meg Bécsben az uralkodó előtt, III. Károly július 8-án személyesen nyitotta meg Pozsonyban újra az országgyűlést, és előterjesztésében – viszonozván az örökösödés önkéntes felajánlását – ugyancsak önkéntesen ajánlotta fel, hogy a rendek jogait és kiváltságait megerősíti és tiszteletben fogja tartani. Ezután került sor a Pragmatica Somctiónak nevezett első három törvénycikk megfogalmazására, majd pedig megkezdődött a rendszeres bizottság reformjavaslatainak tárgyalása. Július 16-án az uralkodó még Pozsonyban elfogadta a magyar pragmatica sanctio szövegét, válaszolt a rendeknek a reformjavaslatokkal kapcsolatos feliratára, utána azonban, képviseletét két királyi biztosra hagyván, visszatért Bécsbe.

A rendszeres és a jogszolgáltatási bizottságok által kidolgozott reformtervek megvitatása, az uralkodói és a rendi nézetek egyeztetése korántsem ment olyan simán, mint ahogyan azt a nőági örökösödés önkéntes felajánlása után várni lehetett volna, és ahogyan a bécsi udvar miniszterei várták is. Különösen az ítélőmesteri bíráskodás helyére lépő kerületi táblákkal szemben voltak aggályai a rendek többségének, magának a nádornak és az országbírónak is, akiknek emiatt az uralkodó rosszallását fejezte ki. III. Károly ugyan többé nem jelent meg az országgyűlésen, de többször tartott udvarában miniszteri konferenciákat, amelyeken Savoyai Eugen herceg játszotta a vezető szerepet. Az országgyűléshez intézett uralkodói leiratok az ezeken a tanácskozásokon kialakult döntéseket tartalmazták. Végül a legfontosabb kérdésekben az uralkodó álláspontja érvényesült, az került az 1723. június 19-én szentesített törvényekbe. Ezzel az országgyűlés véget ért.

A szentesített törvényekbe nem minden került bele, amivel az országgyűlés, méghozzá szenvedélyes viták közepette, foglalkozott. Kettőt kell ezek közül kiemelni, a vallás és az adó kérdését.

A vallásügyi tárgyalásokat az országgyűlésen többségben levő katolikus követek támadásba lendülése, a protestánsok védekezésbe szorulása jellemezte. Az uralkodó halogató taktikát alkalmazott. Döntését a vallási kérdésekben az országgyűlés által 1715-ben kiküldött bizottság munkálatainak befejezése és javaslatainak elébe terjesztése utánra ígérte. Ez a magyarázata, hogy vallásügyi törvények nem születtek, illetve csak olyanok, amelyek a katolikus egyház kérdéseivel foglalkoztak.

Az adóról, mint már említettük, születtek döntések az országgyűlésen, de nem foglalták törvénybe őket. A rendek, amikor még az országgyűlés megnyitása előtt arról tanakodtak, hogy mit is kérjenek az uralkodótól a nőági örökösödés felajánlása fejében, a többi között a hadiadónak két évre történő elengedésére gondoltak, és ezt a kérésüket elő is terjesztették. Az uralkodó azonban ehhez nem járult hozzá. Az ellenszolgáltatás a nőági örökösödésért, mint láttuk, a rendi jogok és kiváltságok megerősítése lett. Az adó ügyében végül az a megegyezés született, hogy évi összege 2 040 OOO forint, az évi porciók száma pedig 85 OOO legyen. A porciók papíron nem többletterhet jelentettek, hanem az adózásnak már régóta szokásos módját. A valóságban azonban, éppen a porciók miatt, az adózókra nehezedő teher jóval meghaladta az országgyűlésen megállapított összeget.

Miként az előzőn, az 1722–1723. évi országgyűlésen is a főnemesség befolyása volt a döntő. Ezen az országgyűlésen további, a korábbiaknál még jóval jelentősebb reformok születtek, joggal tekinthetjük tehát reformországgyűlésnek. Az uralkodó és a rendek viszonyát alapvetően a kompromisszum határozta meg, a felmerülő ellentéteket, legalábbis időlegesen, elsimították. Ebben egyaránt szerepe volt magának az uralkodónak, a bécsi minisztereknek, valamint a magyar rendek főnemesi vezetőinek. A kompromisszummal szembeni ellenzéki érzelmeknek az országgyűlésen is, de inkább azon kívül, különböző rétegekben voltak megnyilvánulásai, ez az ellenzékiség azonban ponderábilis politikai erőt akkor még nem jelentett.

Lábjegyzet

  1. Az addigi ki nem elégítő eredmények után a rendek új összeírás készítését javasolták az 1722–1723. évi országgyűlésen a közterhek méltányosabb viselése, az adóporták arányosítása, a szegény adózó nép megtartása céljából. Így jött létre a csupán 13 megyéről fennmaradt 1728-i országos összeírás, az előzőknél sokkal teljesebben és gazdagabb tartalommal. Arról, hogy melyik területi levéltárunkban maradt meg az illető egykori vármegye 1728-i összeírása, tájékoztat a A területi levéltárakban őrzött feudális kori összeírások jegyzéke.

Irodalom

Az 1722–1723. évi országgyűlésről: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873). Az országgyűlés legjelentősebb tette a Pragmatica Sanctio elfogadása volt. Erről fentebb már szóltunk. Erdély és Horvátország külön is elfogadta a Pragmatica Sanctiót: Csekey István, A pragmatica sanctio Erdélyben (Erdélyi Múzeum 1915); Csekey István, A nőági öröklés Horvát-Szlavonországban (Magyar Figyelő, 1915).


III. Károly országgyűlései
A rendszeres bizottság Tartalomjegyzék Az 1728–1729. évi országgyűlés