Az 1741. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből

Az 1728–1729. évi országgyűlés légköréből már következtetni lehetett rá, hogy III. Károly, figyelmen kívül hagyva a törvény erre vonatkozó rendelkezését, három év elteltével nem fogja összehívni a rendek képviselőit. Nem is hívta többé uralkodása még hátralévő tizenegy esztendejében. Pedig éppen három évvel 1729 után, 1732-ben nagyon is indokolt lett volna; akkor halt meg ugyanis a nádor, Pálffy Miklós gróf, új nádort kellett volna választani.

Az uralkodó azonban nem akarta, hogy a nádori méltóságot betöltsék. Nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy az országgyűlést nem hívta össze. Ha ugyanis a rendek képviselői összegyűlnek, a nádorválasztást nehezen lehetett volna elkerülni. Márpedig III. Károly trónörökös leányának, Mária Teréziának kiszemelt férjét, Lotharingiai Ferenc herceget nevezte ki Magyarország helytartójává, aki a trónörökösnőt 1736-ban feleségül is vette. Arra a megoldásra nem is gondolt az uralkodó, ami II. József halála után merült fel, amikor az uralkodóház egyik főhercege lett a nádor, hogy tudniillik Lotharingiai Ferencet nádornak választassa meg.

III. Károly 1740. október 20-án, ötvenhat éves korában halt meg. Örököse, Mária Terézia 1741. május 14-re hívta össze a magyar országgyűlést. Az ő uralkodása idején tartott három országgyűlés színhelye is Pozsony volt, amely Buda visszafoglalása, a török teljes kiűzése után is még hosszú ideig az ország fővárosa maradt.

Az 1741. évi országgyűlés lefolyását, az ekkor hozott törvényeket döntően határozta meg a Habsburg-monarchiának az a kül- és belpolitikai helyzete, amely III. Károly halála után kialakult: az azonnal kitört örökösödési háború, az a magatartás, amelyet a birodalom országai és tartományai ebben a háborúban az uralkodóházzal szemben tanúsítottak.

Láttuk, hogy a monarchia sorsa válságosra fordult, felbomlása, részekre hullása egyáltalában nem látszott valószínűtlennek. A kritikus helyzetben nagyon sok függött attól, hogy a magyar rendek milyen álláspontra helyezkednek.

Alig harminc év telt el azóta, hogy II. Rákóczi Ferenc kísérlete a Habsburg Birodalomtól való elszakadásra, az állami és nemzeti önállóság visszaállítására – nem utolsósorban éppen a nemzetközi helyzet alakulása következtében – kudarccal végződött. III. Károly halála után a nemzetközi helyzet úgy alakult, hogy Magyarország számára kecsegtető lehetőség nyílt mindannak elérésére, ami a század első évtizedében nem sikerült. A magyar rendek az elé a választás elé kerültek, hogy vagy szakítanak a Habsburg-házzal, vagy kitartanak mellette, és maguk is felveszik a harcot idegen uralkodójuk támadóival szemben, annak a birodalomnak a védelmében, amelynek részéről annyi sérelem érte őket.

Marxista történetírásunk még nem foglalkozott behatóbban III. Károly és Mária Terézia uralkodása idejének politikai történetével, így annak a kérdésnek a vizsgálatával sem, hogy a magyar rendek az osztrák örökösödési háborúban miért álltak az osztrák uralkodóház oldalára. Azzal a magyarázattal, amelyet erre vonatkozólag liberális polgári történészeink adtak, egyébként ők is alaposabb vizsgálódás nélkül, nem elégedhetünk meg: a magyarok királyhűségében, lovagiasságában vélték megtalálni a rendek magatartásának legfőbb magyarázatát. Anélkül, hogy kétségbe vonnánk az érzelmi motívumok mindenkori erős hatását a magyar rendekre és általában is a magyarokra, úgy véljük, feltételezhetünk egyéb magyarázatot is.

Nyilván nem maradt mély hatás nélkül a magyar rendekre az a magatartás, amelyet III. Károly tanúsított a szatmári béke után a szabadságharc résztvevői iránt. (Gondoljunk arra, ami 1849 után történt, és hasonlítsuk össze az 1711 után történtekkel.) Az uralkodó józanságának gyümölcse halála után érett meg. A magyar rendek sérelmeik okát nem az idegen uralkodóban, hanem annak idegen tanácsosaiban, kormányszerveiben látták, és nem is alaptalanul. Nem az idegen uralkodótól akartak tehát megszabadulni, hanem az idegen tanácsosok és kormányszervek befolyását kívánták Magyarország kormányzatában hatálytalanítani. Más kérdés természetesen, hogy ezek a törekvéseik eredménnyel jártak-e, és ha nem, mi volt az eredménytelenség oka.

Ahhoz, hogy a magyar rendek a Habsburg-háztól való elszakadásra szánják el magukat, kellett volna valaki, akár külföldön, akár saját soraikban, akinek a magyar koronát felajánlhatják, akit királyukká választhatnak. De ki lehetett volna ilyen? Talán a bajor vagy a szász választó, Károly Albert vagy III. Ágost? Akármelyikük került volna is a magyar trónra, rövidesen megszerezte volna a Habsburg Birodalmat, ha nem is az egészet, de túlnyomó részét. A magyarok pedig csöbörből vödörbe kerültek volna. Belföldön pedig nem volt senki, aki a többi közül úgy kimagaslott volna, mint II. Rákóczi Ferenc annak idején. Bármelyik főurat választották volna meg, a többi nem fogadta volna el urának.

De miért is kerestek volna más uralkodóházat, amikor a Habsburgokat mindkét ágon való örökösödési joguk elismerésével lekötelezték, aminek fejében jogaikat és kiváltságaikat megtarthatták. Egy más dinasztia esetleg nem lett volna hajlandó ilyen kompromisszumot kötni.

Ilyen meggondolások alapján juthattak a magyar rendek arra az elhatározásra, hogy kitartanak a Habsburg-uralkodóház mellett, de szorult helyzetét felhasználják arra, hogy jogaikat és kiváltságaikat még inkább megerősítsék, az ország kormányzati önállóságát biztosítsák. A követeket küldőik ilyen értelmű utasítással látták el.

A tárgyalásokat a május 18-án tartott első ülésen mindjárt a sérelmek összeállításával kezdték, hogy azokat már a koronázáskor az uralkodó elé terjeszthessék. Úgy tervezték, hogy a koronázás alkalmával kiadásra kerülő uralkodói hitlevélbe belefoglaltatják mind a nemesség, illetve a nemesi föld adómentességét, mind az önálló kormányzat alapkövetelményeit és biztosítékait: az ország területi integritását, a töröktől visszafoglalt részek, nemkülönben Erdély visszacsatolását, az országos hatóságok és hivatalok hatásköri integritásának helyreállítását, illetve tiszteletben tartását, a tisztségekben magyarok alkalmazását, a magyar ügyeknek kizárólag magyarok általi intézését, a kincstárra szállt birtokoknak csak magyarok részére történő adományozását, magyar haditanácsot, tábornokokat, hadibiztosokat, sérelmeiknek az országgyűlésen az uralkodó általi személyes meghallgatását és orvoslását.

Mária Terézia június 20-án érkezett Pozsonyba. Másnap a rendek a várba mentek, meghallgatták az uralkodói trónbeszédet, és átvették az előterjesztéseket, amelyekben a királynő a koronázást, a nádorválasztást, az állandó katonaság létszámának felemelését és a hadiadót kívánta napirendre tűzni, és úgy vélte, hogy két hónap elég lesz a tárgyalásokra.

A rendek a királyi előterjesztésekre azonnal a már korábban elkészített feliratukat terjesztették elő, a hitlevél új szövegének tervezetével.

Még a koronázás és a hitlevél kiadása előtt sor került az új nádor megválasztására. Mária Terézia négy jelöltet terjesztett a rendek elé: gróf Pálffy János országbírót, gróf Esterházy József bánt, Révay Pált és Zay Imrét. A legesélyesebb Esterházy visszalépett Pálffy javára, akit egyhangúlag meg is választottak. Esterházyt az uralkodó országbíróvá nevezte ki.

Mária Terézia a hitlevél korábbi szövegén változtatni nem volt hajlandó, megígérte azonban, hogy teljesíteni fogja mindazt, amit a rendek a hitlevélbe kívántak foglaltatni. Leiratában azonban ígéretei nem egészen úgy szóltak, mint a rendi kívánságok. A rendek ezen egyelőre nem akadtak fenn, és június 25-én a koronázás megtörtént.

A hitlevélből kimaradt rendi kívánalmak a sérelmeknek mindjárt a koronázást követően megkezdődött tárgyalásán újra napirendre kerültek, sőt újabbakkal egészültek ki. Így azzal, hogy az uralkodó székhelyét tegye át Magyarországra, legbensőbb tanácsadó testületébe magyarokat is vonjon be, a tisztán magyar ügyekben egy külön magyar tanács véleményét hallgassa meg, a magyar kormányhatóságokat, elsősorban a Kancelláriát, a Helytartótanácsot és a Kamarát teljesen függetlenítse az udvariak alól, ha külön magyar haditanácsot nem is szervez, legalább két magyar tanácsost alkalmazzon az Udvari Haditanácsban a magyar ügyek intézésére és közvetlenül az uralkodó elé terjesztésére, a magyar katonaságot tartsa az ország határain belül, és ellátását bízza teljesen magyar hivatalszervezetre, biztosítsa a szabad kereskedelmet, elsősorban természetesen a külkereskedelmet, reformálja meg a vámrendszert, szüntesse meg a monopóliumokat.

Mária Terézia viszont azt szerette volna elérni, hogy a rendek férjét társuralkodóvá válasszák meg. A rendek ettől húzódoztak, mert Lotharingiai Ferenc helytartói működésével elégedetlenek voltak; nem utolsósorban emiatt volt rossz a véleményük a Helytartótanácsról is.

Megindultak a tanácskozások egyrészt a rendek feliratában foglalt kívánságokról, másrészt a királynő férjét illető óhajáról. A rendek kívánságai közül egyeseket, például a külön magyar tanácsot az udvarban maguk a rendiség vezetői, a nádor és az érsek is, túlzottnak tartottak.

Feliratok mentek, leiratok jöttek, a királynő által a tárgyalásokra elégségesnek vélt két hónap már bőven eltelt, a helyzet a harctereken egyre kritikusabbá vált. Mária Terézia, aki közben állandóan Pozsonyban tartózkodott, szeptember 11-én döntő lépésre szánta el magát. Az egész országgyűlést magához hívatta a pozsonyi várba. Gróf Batthyány Lajos kancellár ismertette a rendek előtt a katonai helyzetet. Az esztergomi érsek után Mária Terézia beszélt. Mindenkitől elhagyatva a magyarok hűségére és vitézségére hivatkozott, rájuk bízta maga és gyermekei életét. Szavai, személyének varázsa váltotta ki a rendek viharos lelkesedését, a híressé vált „Vitam et sanguinem” – „Életünket és vérünket” – felajánlást.

Másnap megkezdődött a felajánlás tettekre váltása. Az országgyűlés általános nemesi felkelést határozott el, ezen fölül 30 ezer gyalogos katona hadba állítását szavazta meg. Erdélyből, Horvátországból, Szlavóniából, a Határőrvidékről, a Bánságból, a jászok, a kunok és a hajdúk részéről is számítottak katonaságra, mindent egybevéve körülbelül 100 ezer személyre. A királynő védelmére 500 nemes ifjúból és ugyanannyi kísérőből álló testőrséget szerveztek.

A felsőházban a nádor, az alsóházban pedig Grassalkovich Antal személynök fáradozásának volt az eredménye, hogy szeptember 19-én a rendek Lotharingiai Ferencet, a nagy többség tüntető hallgatásával, társuralkodónak megválasztották. Másnap tette le a corregensi esküt a pozsonyi várban, a királynő és a rendek előtt, ugyancsak fagyos légkörben, amit Mária Terézia azzal igyekezett feloldani, hogy hathónapos fiát, Józsefet, akit előző nap hozatott le Bécsből, bemutatta a rendeknek. Uralkodói ajándékok átnyújtásával, magas rangú polgári és katonai tisztségekbe való kinevezésekkel zárult az ünnepélyes aktus.

Mária Terézia ezzel lényegében elérte mindazt, amit az országgyűléstől várt. De a rendek még nem kapták meg, amit cserében kívántak. A szeptember 22-én kelt királyi leirat nagy csalódást keltett, október 4-én újabb feliratban fordultak az uralkodóhoz, amire kívánságaikat ugyan nem mindenben kielégítő, de mégis elfogadható ígéreteket kaptak, amelyek alapján hozzáfoghattak a törvények megszerkesztéséhez.

Ezzel egy időben folytatódott és még a törvények szentesítése, valamint az országgyűlésnek október 29-én történt berekesztése után is tartott a megajánlott katonaság kiállítása és a nemesi felkelés szervezése. 30 ezer helyett végül is csak 21 622 új katonát állítottak hadba. A három régivel együtt kilenc gyalog- és tizenegy huszárezredet szereltek fel. Egy gyalogezredben 3 ezer, egy huszárezredben 1200 katona szolgált. Egyes földesurak saját költségükön is kiállítottak lovascsapatokat. A felkelt nemesek száma mintegy 16 ezer fő volt, Horvátországból és Szlavóniából 13 ezer, Erdélyből 6 ezer fegyveres érkezett. Magyarország tehát kapcsolt részeivel és Erdéllyel együtt hozzávetőleg, 80 ezer főnyi sereget bocsátott az uralkodó rendelkezésére. A magyar katonák magyar parancsnokaik vezényletével, de idegen főparancsnokság alatt, derekasan kivették részüket az osztrák örökségért nyolc éven át folyt háborúból, és jelentős szerepük volt abban, hogy a Habsburg-ház, ha nem is veszteségek nélkül, de végül is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl történetének ezen a kritikus szakaszán.

Ha pedig megnézzük az országgyűlésen alkotott törvényeket, azt állapíthatjuk meg, hogy az osztrák uralkodóház a magyar rendekkel vívott harcának az örökösödési háború kezdetére eső ugyancsak kritikus periódusán is nagyobb megrázkódtatás nélkül jutott túl, anélkül, hogy a magyar rendeknek lényegesebb engedményeket kényszerült volna tenni.

A királyi hitlevél szövege lényegében változatlan maradt. Nem kerültek bele a rendek által kívánt, a nemesség és a nemesi föld adómentességére, valamint az ország kormányzati önállóságára vonatkozó biztosítékok. Benne maradt ellenben a hírhedt „prout super eorum usu et intellectu regio et communi statuum consensu diaetaliter conventum fuerit” klauzula, amely minden korábbi törvénynek az érvényességét kétségessé tette (2. tc.).

A hitlevél változatlanul maradásán kívül az uralkodó sikere volt az is, hogy az országgyűlés férjét, Lotharingiai Ferenc herceget, társuralkodóvá (corregens et coadministmtor) választotta. Az erről szóló 4. törvénycikkben szabályozva a társuralkodást (corregimen et coadministratio), bizonyos feltételekhez, illetve korlátokhoz kötötték azt.

A hitlevél és a társuralkodás kérdésében elért uralkodói siker ellentételeként a rendek legnagyobb sikerükként jogaik és kiváltságaik, elsősorban a nemesi adómentesség megerősítését könyvelhettek, el. A 8. törvénycikk úgy rendelkezett, hogy a hitlevél említett klauzulája – amely a törvények, illetve általában a jogok és kiváltságok értelmezésében az uralkodó és a rendek országgyűlési egyetértését követelményként szabta meg a a rendi jogokra és kiváltságokra, elsősorban a nemesi adómentességre nem vonatkozik Sőt, nemcsak a nemeseknek, hanem a nemesi földnek az adómentességére sem vonatkozik, Ez a törvénycikk határozottan leszögezte, hogy a nemesi földre közterhet kivetni semmiképpen sem szabad. „Ne onus pubicum fundo quoquo modo inhaereat” – hangzottak a törvénynek erre vonatkozó, a jövőben annyi vitára okot adó szavai.

A nemességnek, különösen pedig a nemesi földnek az adómentessége Európa s benne a Habsburg Birodalom nagy részében ebben az időben már a fejlődés által meghaladott, elavult rendi kiváltság volt. Sőt, Magyarországon is előfordult, már korábban is, hogy a rendek közterhek viselését vállalták. Nem csodálhatjuk, hogy a magyar rendek nem sokáig élvezhették zavartalanul idejétmúlt kiváltságukat, és hogy ebben a kérdésben. rövidesen élesen szembekerültek a felvilágosodottá váló uralkodói abszolutizmussal. 1741-ben még hajlott az engedékenységre ez az abszolutizmus a rendi jogokat és kiváltságokat illetően, de elzárkózóbb volt az ország önálló kormányzatának kérdéseiben, amelynek biztosítása a rendek másik fő célja volt.

A rendek a kormányzati önállóság egyik fő biztosítékát abban látták, ha az uralkodó székhelye nem külföldön, hanem az országban van, mert úgy vélték, hogy így könnyebben kivonhatja magát az idegen tanácsadók befolyása alól. Mária Terézia megígérte, hogy az országban fog tartózkodni, hozzátette azonban: amennyiben más tartományai kormányzatával járó gondjai ezt lehetővé teszik (7. tc.). Ezzel a feltétellel természetesen az ígéret illuzórikussá vált.

Mária Terézia az 1741. évi országgyűlés egész ideje alatt Pozsonyban tartózkodott, sőt még a berekesztés után is, ameddig Bécset ellenséges támadás fenyegette. December 11-én azonban visszatért birodalma fővárosába, és a jövőben nem is gondolt arra, hogy Pozsonyba, Magyarország akkori fővárosába tegye át székhelyét. (Tudjuk, hogy az uralkodói székhely áttételére 1867 után sem került sor, pedig akkor Magyarország súlya az Osztrák-Magyar Monarchiában jóval nagyobbra nőtt, mint amilyen a 18. századi Habsburg Birodalomban valaha is volt.)

Az önálló kormányzat egyik legerősebb biztosítékának a rendek, nem alaptalanul, az országgyűlést tartották. Arra törekedtek tehát, hogy az uralkodó az országgyűlést a törvény rendelkezése szerint háromévenként összehívja. Az uralkodó, láttuk, nem szívesen tartott országgyűlést. Inkább kedvelte az úgynevezett concursusokat, amelyeken a rendeknek csak kisebb képviselete volt jelen, és amelyeken a maga szándékait, hatósági képviselői révén, könnyebben valósíthatta meg. A rendek a concursusok tartását ellenezték. A 22. törvénycikk kimondta, hogy concursust csupán akkor lehet tartani, ha váratlan ellenséges betörés vagy az országot közvetlenül érintő hirtelen háború kitörése a rendes országgyűlés összehívását lehetetlenné teszi.

A kormányzati önállóság szorosan összefüggött az ország terület integritásával. Láttuk, hogy a korábbi országgyűlések is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Az 1741. évi több eredményt ért el, de korántsem annyit, amennyit a rendek szerettek volna.

Kétségtelen eredmény volt annak leszögezése, hogy Erdély a Magyar Szent Koronához tartozik, és hogy Erdélyt az uralkodó és utódai mint magyar királyok fogják birtokolni és kormányozni. Erdély visszacsatolására, egyesítésére Magyarországgal azonban, amit a rendek kívántak, nem került sor.

A Partium Magyarországhoz csatolását a 18. törvénycikkben megígérte az uralkodó. Ez sikernek volt tekinthető, hiszen az országgyűlés időpontjában egyedül Zaránd vármegye, az is csak az adóigazgatásban, tartozott Magyarország kormányzati rendszerébe. De a királynő hozzátette az ígérethez, hogy az ügyben az erdélyieket is meg kell hallgatnia. Nem is került vissza a Partium 1848 előtt, sőt Zaránd adóigazgatását is Erdély kapta meg.

Az uralkodó a marosi és a tiszai katonai helyek, nemkülönben Alsó-Szlavónia és a Bánság visszacsatolását is megígérte, ha nem is azonnalra, de a békésebb idők helyreállásának idejére. Hogy ez az ígéret mikor és hogyan vált valóra, fentebb, az I. fejezet 4. szakaszában már volt szó róla. Mindenesetre nem egészen akkor és úgy, ahogyan a rendek szerették volna. A Kulpán túli és tengermelléki volt Zrínyi- és Frangepán-birtokokkal is jóval később történt meg az, amit az 52. törvénycikk azonnalra helyezett kilátásba.

A rendeknek abból a kívánságából, hogy az uralkodó udvarában a magyar ügyek referálására legyen egy külön magyar tanács, csak annyi valósult meg, hogy a társuralkodó megválasztása után jó néhány magyar egyházi és világi úr megkapta a titkos tanácsosi címet. Ez azonban puszta kitüntető cím volt, minden külön feladat és hatáskör nélkül. Birodalmi titkos tanács sem volt már ekkor, nemhogy külön magyar titkos tanácsot szerveztek volna. De ennek nem is lett volna értelme. Az előző századok magyar tanácsának szerepét a Magyar Kancellária vette át, az referálta az uralkodónak a tiszta magyar ügyeket, a vegyes magyar ügyeket pedig az udvar illetékes szakhatósága, elsősorban az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara. Persze ezek az udvari szakhatóságok nemcsak vegyes, azaz az egész birodalmat érintő ügyekkel foglalkoztak, hanem tiszta magyar ügyekkel is, amennyiben valamilyen szakágazatba tartoztak, például katonai vagy kamarai ügyek voltak.

A rendek ama kívánságának lett volna tulajdonképpen a legnagyobb jelentősége, már amennyiben teljesül, hogy az udvari szakhatóságokba magyar tisztviselők: is bekerüljenek. Ilyen határozatnak azonban nyoma sincsen a törvényekben, Az uralkodó annyira a maga hatóságainak tartotta az ilyeneket. például a Haditanácsot és a Kamarát, hogy nem tűrt beleszólást abba, kiket alkalmazzon bennük. Ami nem zárta ki, hogy időnként egy-egy magyar származású személyt is alkalmazzon; magyar származásút, de nem rendi felfogásút és érzületűt.

Persze az uralkodó a törvényekben egyáltalában nem beszélt arról a kérdésről, amely az országgyűlésen megjelent rendeket oly erősen foglalkoztatta, hogy tudniillik miként intézi az eléje kerülő magyar ügyeket. Tanulságos, amit erről a 11. törvénycikkben olvashatunk.

Az uralkodó először is ünnepélyesen kijelentette, hogy az ország ügyeit mind az országon belül, mind azon kívül magyarok által fogja intézni és intéztetni. Ennek megfelelően udvarában magyar tanácsosainak a munkáját és tanácsait fogja igénybe venni. Fontosabb ügyekben a prímást, a nádort, a bánt és másokat is az ország előkelői közül magához fog hívatni, hogy tárgyaljon velük. Még az államminisztériumban (status ministerium) is alkalmazni fog magyar nemzetbelit. Az országon belül pedig a független helytartótanács útján fogja intézni az ország ügyeit, amely hatóságban az ország minden részéből való, az alkotmányt és az ügyeket ismerő, birtokos magyarokat alkalmaz.

Mindez nagyon meggyőzően hat azokra, akik nem tudják, hogy a mondatokat burkoló fél- vagy egész homályban tulajdonképpen mi is rejlik. Lényegében semmi, de semmi új. Tipikus példája ez a törvénycikk a nesze semmi, fogd meg jól elintézésnek. A magyar rendek eszén az uralkodó emberei, még csak nem is valami agyafúrt ravaszsággal, egyszerűen túljártak.

Magyar tanácsosok az udvarban? Ott voltak a Magyar Kancellária tanácsosai eddig is. Az érsek, a nádor, a bán és mások meghívása az udvarba? Meghívták őket eddig is. Magyar nemzetbeli a status ministeriumban? Mi is volt az az államminisztérium? Semmi más, mint az úgynevezett miniszteri konferencia, a Titkos Tanács utóda, amelyet az uralkodó esetenként összehívott. Alkalmazni ebben senkit sem alkalmazott. Egyes magyarokat pedig, a prímást, a nádort, a bánt és másokat eddig is meghívott. És a Helytartótanács, amelyre annyi panaszuk volt a rendeknek, hogy meg is akarták szüntetni? Maradt úgy, ahogyan volt.

A rendek kívánságai között külön magyar haditanács is szerepelt, vagy legalább két magyar tanácsos alkalmazása az Udvari Haditanácsnál. Az uralkodó ehhez nem járult hozzá, nincs is szó róla a törvénykönyvben.

Nem teljesítette Mária Terézia a rendeknek azt a kívánságát sem, hogy a magyarországi hadbiztosság és a hadi adópénztár magyar igazgatás alá kerüljön. Erről, olvashatjuk a 42 törvénycikkben, csak a béke helyreállítása után lehet majd szó. Addig csak annyit ígért meg az uralkodó, hogy a hadibiztosok és a hadi adópénztár kezelői között magyarokat fog alkalmazni.

Az ország kormányzatával foglalkozó további artikulusokban sem találunk lényeges újat, ami az állami önállóságot a korábbi törvényeknél hathatósabban biztosíthatta volna.

Az 1741. évi országgyűlésre az uralkodó és a rendek közötti alkudozás nyomta rá a bélyegét. A rendek kettős célt tűztek ki maguk elé: a nemesi föld adómentességének törvénybe iktatását és az ország önálló kormányzatának biztosítását. Az első célt maradéktalanul elérték, a másodikat azonban nem. Az uralkodó az örökösödési háború miatt nagyon szorult helyzetben volt ugyan, de ügyes taktikával, általánosságokat tartalmazó ígéretekkel ki tudott térni a rendek minden olyan kívánsága elől, amelynek teljesítése az állami önállóság új, konkrét biztosítéka lett volna.

A magyar rendek előtt a szatmári békekötés után most másodszor kínálkozott lehetőség arra, hogy az uralkodóval szemben tanúsított engedékenységük, a neki nyújtott támogatásuk ellenében, olyan módon rendezzék az ország közjogi helyzetét a Habsburg Birodalmon belül, amely az adott helyzetben a legelőnyösebb fejlődést biztosítja. A rendek ezt a második, az örökösödési háború által teremtett lehetőséget ugyanúgy nem tudták kihasználni, mint az elsőt, amelyet a nőági örökösödés elfogadása nyújtott.

A sikertelenség magyarázatát helytelen lenne az idegen uralkodó tanácsosai csalárdságában vagy ravaszságában, az ország iránti rosszindulatában keresni. Kétségtelen, hogy egyes esetekben, egyes periódusokban, egyes személyeknél ezek a motívumok is megvoltak és szerepet játszottak. De nem kevésbé okolható a sikertelenségért a magyar rendiség.

A magyar rendek, miként 16. és 17. századi elődeik, valamint 19. századi utódaik is egészen 1867-ig, amikor az ország állami önállóságát, önálló kormányzatát biztosítani törekedtek, nem a tényleges helyzetből indultak ki, hanem következetesen ragaszkodtak ahhoz az ideális elgondoláshoz, hogy Magyarországnak a Habsburgok uralma alatt, a Habsburgok birodalmának részeként is ugyanolyan önállónak kell lennie, mint egy saját uralkodói által kormányzott, más országokkal közösségbe nem tartozó államnak.

A magyar rendi elgondolás akkor lett volna reális, ha a Magyarország és a Habsburg Birodalom többi országa és tartománya között már az előző két században kialakult, és a magyar pragmatica sanctio által nem megteremtett, csak elismert közjogi viszony nem reális, hanem csupán perszonális unió lett volna. Mindazok a kívánságok, amelyekkel magyar rendek az ország kormányzatát illetően 1741-ben az országgyűlésen előállottak, miként a 16. és 17. század országgyűlésein törvénybe iktatott hasonló rendi óhajok, megvalósulásuk esetén az ország közjogi viszonyát a birodalom többi országához és tartományához reális unióból perszonális unióvá alakították volna át. Ehhez pedig a Habsburg uralkodók, nem voltak hajlandók hozzájárulni, még akkor sem, ha olyan szorult helyzetbe kerültek, s annyira rászorultak a magyar rendek támogatására, mint Mária Terézia 1741-ben. Egyes kívánságokat, mint például a külön magyar haditanácsot, nyíltan elutasítottak, másokat, mint például azt, hogy a magyar ügyeket csak magyar tanácsosokkal intézzék, elködösítve, félreértelmezve teljesítettek, ismét másoknak pedig, mint például annak, hogy országgyűlést háromévenként tartsanak, a teljesítését megígérték, és azután ígéretüket nem tartották meg.

Helyes volt-e vajon a magyar rendeknek az a tényleges helyzetet figyelembe nem vevő, annak következményeit le nem vonó, hanem egy szép, de nem létező ideálhoz, a teljes állami önállósághoz ragaszkodó politikája? Nem lett volna helyesebb elfogadni a tényleges helyzetet, a reális uniót, és szabályozni a rendezetlen közjogi és kormányzati kérdéseket? Meghatározni a birodalom közös ügyeit, és nem kivonni azok közül a magyar vonatkozásúakat, megtéve őket tisztán magyar ügyeknek, amik nem voltak, egy birodalmon belül nem is lehettek, hanem meghagyni őket közöseknek, de részt kérni és kapni intézésükben, pontosan megszabva intézésük rendjét és módját? Vagyis 1867 helyett már 1723-ban, vagy 1741-ben megkötni az osztrák-magyar kiegyezést?

E kérdésekre csak a történet adhatott volna mindenki által elfogadható választ, nem a történetírás. És csak úgy, hogy kétszer történik meg. De a történetnek megvan az a különös szokása, hogy különböző változatokban nem ismétli meg önmagát.

Az 1741. évi országgyűlésnek van egy negatív bélyege is: a reformok hiánya. Már az előző, 1728–1729. évi országgyűlést is jellemezte a reformtörvények elmaradása, méginkább a Mária Terézia idejében tartott első tanácskozást, amelyen a kormányzati gravámenek domináltak. Annak a reformkorszaknak, amely közvetlenül a Rákóczi-szabadságharc leverése után kezdődött, és amelyben a főnemesség járt az élen, már III. Károly uralkodásának második felében vége szakadt, és a rendek reformvágya nem támadt fel Mária Terézia trónra lépte után sem.

A vezető szerepet az 1741. évi országgyűlésen is a főnemesség játszotta. Az esztergomi érsek, a nádor, az országbíró még olyan ellenzéki légkörben is keresztül tudták vinni akaratukat, amilyen a társuralkodó megválasztásakor volt érezhető. A rendiség vezetői azonban ebben az időben már nem törődtek reformokkal. Jellemző, hogy a korábbi reformmozgalom vezéregyénisége, Károlyi Sándor gróf, az 1741. évi országgyűlésen nem is szerepelt.

A magyar rendiség, elsősorban annak vezető rétege, a főnemesség már Mária Terézia trónra léptét megelőzően megcsontosodott, a fejlődés motorjából annak fékje lett. És messze volt még az az idő, amikor a magyar rendiséget a reformok szükségességének felismerése újra megmozgatta. Azt a reformmozgalmat azonban már nem a fő-, hanem a köznemesség vezette.

Közben pedig, a két reformmozgalom között, az abszolút uralkodói hatalom vállalta magára, hogy – elsősorban természetesen a saját, de ugyanakkor az ország érdekében is – reformokat vezessen be. Egy ideig még a rendek közreműködésével, országgyűléseket is tartva, főleg azonban kormányhatóságai révén valósította meg elgondolásait, utóbb azonban, amikor ezek az elgondolások egyre élesebb ellentétbe kerültek a rendi jogokkal és kiváltságokkal, már a rendek leplezetlen mellőzésével, országgyűlések nélkül.

Irodalom

Az 1741. évi országgyűlésről és idejéről: G. Kolinovics, Nova Ungariae periodus… Ed. M. G. Kovachich, (Budae, 1790); J. Torkos, Descriptio rituum et solemnitatum coronationis serenissimae Mariae Theresiae in reginam Hungariae (Scriptores rerum Hungaricarum veteres ac genuini. II. Ed. J. G. Schwandtner. Viennae, 1747); A. Arneth, Maria Theresias erste Regierungsjahre, 1740–1748 (Wien, 1863–1865); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Marczali Henrik, Mária Terézia (Budapest, 1891, reprint Budapest, 1987); Eugen Guglia, Maria Theresia. Ihr Leben und ihre Regierung. I–II. (MünchenBerlin, 1917); A. Arneth, Zwei Denkschriften der Kaiserin Maria Theresia (Wien, 1871); Salamon Ferenc, Az 1741-iki koronázó országgyűlés (Kisebb történeti dolgozatai. Budapest, 1889); Éble Gábor, Károlyi Ferenc gróf és kora. I. (Budapest, 1893); Th. Mayer, Der ungarische Gesetzartikel 11. von. 1741. Seine Gesehichte und seine staatsrechtliche Bedeutung (Festschrift des akademischen Vereins deutscher Historiker in Wien. Wien, 1914); Csekey István, Az 1741: 11. törvénycikk történetéhez és közjogi jelentéséhez (Századok 1915); Dudás Gyula, A tiszai koronai kerület (Hazánk, 1887).


Mária Terézia országgyűlései
Tartalomjegyzék Az 1751. évi országgyűlés