Az 1764–1765. évi országgyűlés

A Múltunk wikiből

Mária Terézia az 1764. június 17-re összehívott országgyűlésen két kérdés megtárgyalását javasolta a rendeknek: a hadiadó növelését és az idejétmúlt nemesi felkelés helyett korszerű katonaság tartását, a nemesség költségén. A rendek mindkét javaslatot ellenkezéssel fogadták, különösen a másodikat, amely lényegében a nemesség teherviselését jelentette, s rést ütött volna a nemesi adómentességnek évszázadok óta sértetlen falán.

Volt még egy harmadik, az előző kettőnél nem kevésbé lényeges kérdés is, amely a királyi előterjesztésben nem szerepelt ugyan, de amelyről Mária Terézia ugyancsak tárgyalni akart a rendekkel: az úrbérrendezés kérdése. Az úrbéres viszonyok rendezésének az lett volna a célja, hogy pontosan megállapítsa, hol, mennyi és milyen az úrbéres föld, megállapítsa az úrbéres viszonyokat, és ezáltal megakadályozza, hogy a földesúr a jobbágytól az úrbéres földet elvegye és majorsági földdé minősítse, továbbá meggátolja azt is, hogy az úrbéres szolgáltatásokat növelje.[1]

Mária Terézia az úrbérrendezés kérdését azért nem említette a királyi előterjesztésben, mert úgy vélte, hogy az uralkodó az úrbéres viszonyokat az országgyűlés hozzájárulása nélkül is szabályozhatja. Mégis szerette volna, ha a rendek törvényben is elismerik az úrbérrendezés szükségességét, mint ahogyan korábbi országgyűléseken számos törvény szögezte le, hogy a jobbágyokat a méltánytalan terhektől meg kell védeni.

Az országgyűlés légkörére, a tárgyalások egész menetére nagy hatása volt egy könyvnek, amely 1764 elején, még az országgyűlés megnyitása előtt jelent meg. A könyv szerzője a bécsi udvari könyvtár magyarországi szlovák származású könyvtárosa, címe De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Hungariae volt, Bécsben jelent meg, a rendek feltevése szerint az udvar sugallatára. Kollár Ádám könyve Magyarország apostoli királyainak törvényalkotói jogköréről szólt, címe szerint a vallásügyekben, ténylegesen más ügyekben, általánosságban is foglalkozva az uralkodó és a rendek viszonyával, a rendi jogok és kiváltságok jogosultságával is. A kor leglényegesebb belpolitikai kérdéseit vetette fel a szerző, és válaszolta meg az uralkodói abszolutizmus álláspontjának megfelelően.

Nem tudjuk, Kollár Ádám kinek a megbízásából írta ezt a munkáját, nemkülönben a két évvel korábban megjelentet, amely a kegyúri jogról, elsősorban az uralkodó, pontosabban a magyar király főkegyúri jogáról szólt. Azt azonban tudjuk, hogy a könyveiben foglaltak megegyeztek az uralkodó legfelsőbb tanácsadó kormányszervének, az 1761-ben szervezett Osztrák Államtanácsnak a nézeteivel, s az uralkodói abszolutizmus egy már fejlettebb változatának, a felvilágosult abszolutizmusnak a kormányzati irányelveit tükrözték.

Ez az abszolutizmus, amelynek ausztriai kibontakozása, bár gyökerei régebbre nyúlnak vissza, az Osztrák Államtanács működésével a legszorosabb kapcsolatban volt, a feudális gazdasági és társadalmi viszonyokat ugyan nem akarta megszüntetni, de hadat üzent a feudális uralkodó osztály számos kiváltságának, amelyekben a gazdasági és társadalmi fejlődés akadályát látta. Így akaratlanul is bomlasztotta a feudális rendet, az uralkodó osztály maradiságával szemben a haladást képviselte.

Érthető, hogy a magyar rendiség, az országgyűlésen megjelent képviselői is, óriási felháborodással olvasták Kollár munkáit, elsősorban az 1764-ben megjelentet. Azon sem csodálkozhatunk, hogy olvasván Kollár könyvét, amelyben nyíltan szó volt a nemesi adómtesség időszerűtlenségéről, még nagyobb gyanakvással fogadták a királyi előterjesztésnek a nemesi felkelés megváltoztatását indítványozó pontját. Mert akár állandó katonaság lépett volna a felkelés helyébe, akár pénzbeli megváltás, mindkettő a nemesség megterhelését, tehát a nemesi adómentesség megcsorbítását jelentette volna.

Mária Terézia kénytelen volt Kollár könyvének terjesztését megtiltani, hogy a rendek felháborodását lecsillapítsa. Ezzel azonban nem tudta elérni, hogy a rendek a nemesi felkelés bárminemű megváltoztatására hajlandóak legyenek. Arra sem tudta rávenni a rendeket, hogy az úrbérrendezés tervét elfogadják. Az egyetlen eredmény, amit elért, az volt, hogy a hadiadó évi összegét 3,9 millió forintra emelték fel, tehát csak 700 ezer forinttal az eredetileg kért 1,2 millió helyett.

Mária Terézia 1764 őszén haraggal hagyta el Pozsonyt, ahol a rendek még 1765 tavaszáig üléseztek. 47 törvénycikk szentesítése után az uralkodó távollétében zárult Mária Terézia harmadik és egyben utolsó országgyűlése.

Ha az országgyűlésen alkotott törvényeket nézzük, nem kevésbé sivár a látvány, mint amilyet az 1751-es törvénykönyv mutatott.

Az 1765-ben véget ért országgyűlés idején nemcsak az üléstermekben volt fűtött a hangulat, amit a követeken kívül a hallgatók, a fiatal joggyakornokok tüntetése is hevített, hanem a városban, sőt az ország más helyein is. Gúny- és röpiratok jelentek meg, köztük a Vexatio dat intellectum című, amely Kollár könyvére válaszolt. Az udvar nagy nyomozást indított szerzője felderítésére, de eredménytelenül.

Ezen az országgyűlésen is a főnemesség játszotta a főszerepet, bár inkább a háttérben maradt, és az alsótábla követeit engedte vagy küldte az élvonalba. Ennek a főnemességnek a viszonya az uralkodói hatalomhoz azonban egészen más volt, mint az 1710-es és 1720-as évek főnemeseinek. Az uralkodó személyéhez fűződő kapcsolatuk a hódolat változatlan jeleit mutatta, egymást érték a fényűzően pompás vendégségek, ünnepségek az egyházi és világi főurak kastélyaiban. De más volt az uralkodó személye és más az uralkodói hatalom. Az osztrák kedélyességű Mária Teréziát nem kevésbé kedvelték a magyar főurak, mint spanyol módra szertartásos atyját, és ő sem volt hozzájuk bizalmatlanabb, hidegebb III. Károlynál. De az abszolutizmus az ő idejében, különösen az 1760-as évek kezdete óta, már nem ugyanaz volt, mint atyja uralkodása alatt. Ez az abszolutizmus már felvilágosult volt, amely az uralkodónak, azaz az államnak a hatalmát az alattvalók életének újabb és újabb szektoraira terjesztette ki, új reformmozgalmat indítva el, átvéve a kezdeményezést az előző reformperiódusban élenjáró főnemességtől. A főnemesség a felvilágosult abszolutizmussal szemben, amely a feudális rendet magát ugyan megdönteni nem akarta, de megváltoztatni igen, ellenzéki állást foglalt el. Ez az ellenzéki magatartás nem az 1764–1765. évi országgyűlésen kezdődött, de ott is megmutatkozott.

Az országgyűlés lefolyása újból megmutatta, ami az uralkodó és az uralkodói politikát döntően meghatározó legfőbb udvari tanácsadó kormányszerv, az Államtanács előtt már korábban sem volt titok, hogy a magyar rendiség, élén a főnemességgel, megmerevedett, jogaihoz és kiváltságaihoz, bármennyire elavultak is, görcsösen ragaszkodik, változást, reformokat nem tud, de nem is akar kezdeményezni, a fejlődésnek, a haladásnak akadálya, fékezője lett. Az országgyűlésen történtek nem kiváltották, hanem csak megerősítették az uralkodónak (és az Államtanácsnak) azt az elhatározását, hogy az országgyűlést többé nem hívja össze, tervezett reformjait a rendek közreműködése nélkül, egyedül saját kormányzati apparátusára támaszkodva valósítja meg. Ezt az apparátust, amennyire lehetett, mentesíteni törekedett a rendi befolyás alól. Erre már 1765-ben alkalom kínálkozott a nádor, Batthyány Lajos gróf halálával. Mária Terézia a megüresedett nádori tisztség betöltetlenül hagyása mellett döntött, helytartójává pedig – és egyben a Helytartótanács elnökévé – leányának, Mária Krisztinának férjét, Albert szász-tescheni herceget nevezte ki.

1765 még egy jelentős változást hozott mind az uralkodóház életében, mind pedig a Habsburg Birodalom és benne Magyarország kormányzatában: meghalt Lotharingiai Ferenc is, Mária Terézia férje és társuralkodója, 1745 óta a Német-római Birodalom császára.

Irodalom

Az 1764–1765. évi országgyűlésről: Horváth Mihály, Az 1764-iki országgyűlés története (Kisebb történelmi munkái. Pest, 1868. I. 375–422); Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Franz Krones, Ungarn unter Maria Theresia und Joseph II (Graz, 1871); Stefancsik Benedek Konrád, Az 1764–65-i pozsonyi országgyűlés (Kassa, 1942).

  1. Az úrbérrendezésről és a. vele kapcsolatos parasztmozgalmakról: Horváth Mihály, Magyarország történelme. VII. (Budapest, 1873); Marczali Henrik, Magyarország története II. József korában. I. (Budapest, 18852); Acsády Ignác, A magyar jobbágyság története (Budapest, 1906); Eckhart Ferenc, A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában (Budapest, 1922); Eckhart Ferenc, Mária Terézia és a magyar parasztkérdés (Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére (Budapest, 1925)); Szabó Dezső, Mária Terézia és a parasztok (Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kunó negyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére (Budapest, 1925)); Szabó Dezső, A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. I. (Budapest, 1933); Szabó Dezső, A megyék ellenállása Mária Terézia úrbéri rendeletével szemben (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből XXV/3. Budapest, 1934); Ember Győző, Mária Terézia úrbérrendezése és az államtanács (A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet évkönyve 1935); Vörös Károly, Az 1765–66-i dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés (Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711–1790. Szerkesztette Spira György. Budapest, 1952).


Mária Terézia országgyűlései
Az 1751. évi országgyűlés Tartalomjegyzék