Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés

A Múltunk wikiből

Írta Miskolczy Ambrus

1846. december 27.
V. Ferdinánd Jósika Samut erdélyi udvari kancellárrá nevezi ki.
1847. január 12.
Az erdélyi országgyűlésen megkezdődik az úrbér vitája.
1847. január 15.
Az erdélyi országgyűlés elvben elfogadja az örökváltságot.
1847. augusztus 3.
Az erdélyi országgyűlés felirata az úrbér ügyében.
1847. szeptember 23.
V. Ferdinánd gyakorlatilag elfogadja az erdélyi országgyűlés úrbéri törvényjavaslatát.
1847. október 8.
Az erdélyi országgyűlés először küld magyar nyelvű feliratot.
1847. november 10.
Berekesztik az erdélyi országgyűlést.

E napokban azonban Szent István koronája országainak egyikében már folyik, sőt éppenséggel vége felé közeledik egy csaknem egy éve húzódó országgyűlés, mely a most Pozsonyba készülődő követek, s még inkább az őket a megyékben megválasztó különböző pártok és csoportok számára nem lehet bizonyos tanulságok nélkül: az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlés ez, a konzervatív ellentámadás első nagy fegyverpróbája az országos politika szintjén. Már csak azért is, mert a királyi előadásokban itt kitűzött tárgyak közül nem is egy a rendszer döntő kérdéseit érintette: mindenekelőtt az 1841. évi országgyűlés által az úrbéri viszonyok szabályozására készíttetett munkálat (mely egyben az adózás rendszerének is alapjául kellett hogy szolgáljon), de többé-kevésbé a többi 13 – köztük az adóügyet, az újoncozást, a katonatartást, Erdély célszerűbb politikai felosztását, a szóbeli perfolyam behozatalát tárgyaló – operátum is. Olyan problémakomplexum tehát ez, melynek megoldása konzervatív és liberális irányú változást egyaránt lehetővé látszott tenni.

Metternich nem is bízott a sikerben. Úgy látta, hogy Erdélyben anarchiával határos állapotok uralkodnak, s ezért először meg kellene várni, hogy Magyarországon konszolidálódjék a kormánypárt helyzete; egyelőre az erdélyi diéta tehetetlenségében reménykedett. A kancellár azonban tévedett; amilyen gyenge alapot kínáltak az erdélyi viszonyok a liberálisoknak, olyan biztosat és kedvezőt a konzervatívoknak. S az erdélyi ellenzéknek még külön tragédiája, hogy olyan ellenfélre akadt, mint báró Jósika Samu alkancellár (Jósika János egykori guberniumi elnök fia), akinek szellemi képességeiről a kortársak többsége (Széchenyi is) igen elismerően nyilatkozott. De, úgy tűnik, nyers hatalmi érdekeken kívül mást nem ismert, és a változást úgy akarta, hogy a nemesség még csak ne is a legkevesebbet veszítse, hanem a legtöbbet nyerje. „Et si omnes, ego non” volt a jelszava és ennek szellemében cselekedett, amióta huszonévesen elindult a politika útjain. Magyarországi elvbarátaitól eltérően a sajtóagitációt sem tartotta olyan fontosnak, s részben elvi, részben gyakorlati okokból a fontolva haladás jelszavát sem hangsúlyozta. Attól tartott: az ellenzék elterjeszti, hogy a bécsi kormányzat őt egy haladó politikában támogatja, hiszen az Erdélyi Híradó már azt is felvetette, hogy a követeket, ha azok reakciós szellemű utasítást kapnak törvényhatóságuk választóközönségétől, a regalistákkal lehetne leszavaztatni. Meg is akadályozta tehát, hogy a liberálisokat messzemenően támogató Teleki József gubernátor jelöltjei – 13 feltétlen ellenzéki, 8 ingadozó és csak 5 konzervatív – kerüljenek a megüresedett regalista helyekre. A megyékbe olyan adminisztrátorokat akart kineveztetni, akik középnemesi mivoltukban idegenkedtek a liberális arisztokráciától és szerényebb jövedelmeik miatt szorosabban kapcsolódtak a kormányzathoz, emellett regalistáknak is tudatosan olyanokat választott ki, akiket egyenesen segélyezni kellett, hogy anyagilag bírják a kolozsvári tartózkodást. Ezek azután a diétán vakon engedelmeskedtek Jósika Lajos dobokai főispánnak, az alkancellár fivérének, aki itthon szervezte a konzervatív ellentámadást. A szászoknak pedig Jósika előzetesen tudtukra adta, hogy az udvar sem nézné jó szemmel, ha a liberálisokkal tartanának; igaz, nekik erre kevés hajlamuk is volt.

A diéta előkészületei során Jósika Samu a pozícióharc szokásos konfliktusainál súlyosabb konfliktusba keveredett még a bécsi kormánykörökkel is. Az uralkodó egyik rendeletét ugyanis szándékosan „félreértve”, az erdélyi országgyűlési bizottság 1845-ben készült adóügyi és úrbéri operátumát kiadta az erdélyi törvényhatóságoknak, hogy azokat vitassák meg, és megfelelő utasításokkal lássák el követeiket. A Staatskonferenz nemcsak azért háborodott fel, mert e rendi alkotmányos eljárás ellenkezett a bürokratikus abszolutizmus gyakorlatával. hanem azért is, mert Jósika a gesztussal saját pozícióit az udvarral szemben is megerősítette. Bécsben joggal tartottak attól, hogy a nemesi érdekek továbbiakban is túl egyoldalú érvényesítése esetén tovább fog csökkenni a lakosság adózóképessége, holott az udvari kamara legnagyobb aggodalmára az erdélyi adó hátralékai 1830-tól megnégyszereződtek. Az államkancellária mégsem merte megdorgálni Jósikát, hiszen tőle függött a diéta kimenetele. Ugyanakkor az ifjúkonzervatívok nemcsak a bécsi kormányzat tehetetlenségét használták ki, hanem rettegését is Erdély és Magyarország uniójától. Amikor a Staatskonferenz egyik tagja a jobbágykérdésben a magyarországi úrbéri rendezést javasolta követendő példának (hiszen láttuk: a királyságban a telek nagyságához képest a robotterhek jóval kisebbek voltak), akkor a magyar kancellária élén álló Apponyi György tette azt az ellenvetést, hogy az „magasabb szempontból nem tanácsos”, mert „minden, ami a két tartomány között a törvényes vagy a tényleges különbségeket csökkenti vagy eltünteti, minden, ami közigazgatásukat közelebb hozza, mindenekelőtt minden, ami az erdélyi nemességre, figyelmen kívül hagyva annak külön politikai helyzetét, a magyarországihoz hasonló terheket ró, egyúttal csökkenti az erdélyi nemesség ellenszenvét az unió iránt, amitől így már többé nincs oka anyagi hátrányokat várni, mint most, hanem csak politikai előnyöket remélhet”.[jegyzet 1] így az erdélyi konzervatív vezérek Bécstől szabad kezet kaptak, mert sem a gubernátorhoz, sem a diétai királyi biztoshoz nem jutott el olyan jelzés, amely rosszallotta volna Jósika törekvéseit.

Ugyanakkor az operátumok törvényhatósági, majd diétai vitáján a konzervatívok előtt alkalom nyílt arra, hogy diszkreditálják a munkálatok (főleg az úrbéri) liberális szellemű javaslatait, hiszen azok az úrbéri rendezést összekötötték a tagosítással és a birtokrendezéssel, s így majdnem negyedszázadot irányoztak elő e munkálatok befejezéséig. Márpedig a tagosítás viszonylag széles kisnemesi rétegeket létükben fenyegetett, hiszen sok kisbirtokos néhány holdas birtoka is több tucatnyi parcellában feküdt, és gyakran több állata volt, mint amennyit birtoka arányában a falu legelőjén tarthatott volna akkor, ha a liberális szellemű javaslat szerint az állattartást a birtok arányában szabályozzák. Az ősiség eltörlése pedig a létbiztonság amúgy sem széles perspektíváját szűkítette. A liberálisok így fokozatosan elvesztették az egykor általuk mozgósított kisnemesi tömegek rokonszenvét, és bár a megyei közélet rendszerének köszönhetően még bekerültek a diétára, ott egységes állásfoglalást már nem tudtak kialakítani. Tragikus mozzanata az erdélyi liberális törekvéseknek, hogy csak ekkor készült el, és így már örökre kéziratban is maradt Kemény Dénes nagyobb lélegzetű, a magyarországi tapasztalatokra is építő, teoretikus igénnyel írt, de nagyon is az erdélyi viszonyokra szabott munkája arról: miként lehet az érdekegyesítés érvényesítése útján, a közteherviselés, az örökváltság és az alkotmányos képviselet jegyében megteremteni a polgári átalakulás lehetőségeit.

Mert bármennyire sürgette Kossuth is az erdélyi örökváltságot, a közvetlen feladat még csak az örökváltság legfontosabb feltételének megteremtése volt: az úrbérrendezés, azaz az úrbéres és a nemesi földek minél gyorsabb elhatárolása. A liberálisok itt is lépésről lépésre visszaszorultak, bár az örökváltság azonnali kötelezővé tételétől, amit egyes párthíveik követeltek, csakhamar elálltak, belátva, hogy az úrbéres állomány meghatározása a legfontosabb. Azonban még így sem tudták meggátolni, hogy a diétai többség ne a Cziráky-féle összeírást fogadja el alapnak annak megállapítására, miként húzzák meg az úrbéres és a nemesi föld határát. Majd Jósika Lajos adott nem várt fordulatot az összeírás ismert hibái korrigálását célzó vitának. Azt javasolta, hogy a robot mértéke legyen az úrbéresnek juttatandó föld nagyságának mércéje, s aki már heti 2 igás napot teljesít, annak egy telek járjon. Ám az, hogy a telkek nagyságának mértékeként a Cziráky-féle összeíráshoz készült osztályozást fogadták el, a jobbágykézen levő földterületnek, korabeli becslés szerint, eleve körülbelül egyharmadával való csökkentését jelentette az országgyűlési bizottság operátumához viszonyítva.

A liberálisok a társadalmi méltányosság és az igazságosság igényével próbálták az úr–jobbágy viszonyt rendezni. A Cziráky-féle összeírást elvetették, mert szerintük abba az úrbéres földek egyharmadát nem vették fel. Arra a konzervatív részről jövő s önmagában helytálló érvre, hogy Erdélyben a szűkebb értelemben vett Magyarországtól eltérően nincs általánosan elfogadott kritérium a két minőségű föld elhatárolására, a történetileg „megalakult igényekre” hivatkoztak, s azt akarták elfogadtatni, hogy a jobbágyi használatban levő földet egészében minősítsék úrbéri földnek. Nézeteik már csak abban oszlottak meg, hogy kétes esetekben ki az 1820-as állapotokat, ki az 1843-as helyzetét, s ki a status quót akarta figyelembe venni az úrbéri és az allodiális földek. közötti határ megvonásánál.

A konzervatív többség által elfogadott és így szentesített törvényjavaslat azonban külső, hatalmi beavatkozással akarta megvonni ezeket a határokat. E megoldás jól mutatja, hogy a visszaélések ilyen, az egész jobbágykérdést a pillanatnyi politikai konstellációk függvényévé tevő lehetőségei mennyire a jobbágytelek mint meghatározott területi egység intézményesülésének hiányából állottak elő: olyan körülményként, mely visszatekintve különlegesen érzékeltette a királyság úrbérrendezésének jelentőségét. A végül szentesített törvény szerint ugyanis a végrehajtás során az adott községben mindenekelőtt a Cziráky-féle összeírás alapján megállapítják az úrbéres földeknek (tehát azoknak, melyeket 1819–1820-ban úrbéres, illetve jobbágyi és zselléri megmunkálásba vett földként vettek fel, amelyekért a jobbágy vagy zsellér állami adót fizet és szolgáltatásokkal tartozik földesurának) összkiterjedését, majd ezt elosztják az adófizető háztartások számával: így kiderül az átlagos teleknagyság. Ezután a robotszolgálat alapján (2 igásrobot napot számítva 1 egész telek jogalapjának) meghatározzák, hogy kire hányadrész telek jut. Ha például valakinek robotszolgáltatásai után 1 egész telek járna, de csak fél teleknyi földje van, akkor ezt annak a jobbágytársának a földjéből kell egész telekké kiegészíteni, akinek kevesebb a robotja (például heti 1 nap), de több a földje, mint az átlagos teleknagyság. Miután pedig az úrbéresek között így újraosztották a földeket, az, ami még ezen kívül megmaradna, a földesurakat illeti; elsősorban az ő érdeküket szolgálja a most ugyancsak törvényesen lehetővé tett tagosítás és birtokelkülönítés is.[1] Ravasz taktikával ennek az úrbéri rendezésnek ugyanakkor a parasztság terheit könnyítő színezete is volt, mert a törvény a földek kimérése után heti 1 igás (illetve 2 „tenyeres”) napra szállította le az egy egész telek után járó robot mértékét; egyidejűleg megszüntette az úriszékek illetékességét úrbéres ügyekben: ezek tárgyalására külön, törvényhatóságonkénti úrbéri bíróságot állított fel; ezenkívül minimálisra csökkentette a terményszolgáltatásokat. Az úrbéri rendezés tehát a jobbágytársadalom belső rétegződését az államhatalom erejével akarta átrendezni: az egyes jobbágy helyzetét a másik viszonyait is érintve javítani vagy rontani. Vajon abban bíztak a törvény alkotói, hogy ez az egy-két birtokon már bevált rendezési forma megosztja a parasztságot; nem alakul ki a falu kollektív ellenállása; az úr–jobbágy ellentétek háttérbe szorulnak a jobbágytársadalom így felbolygatott belső ellentétei mögött? A következményeket nem lehet lemérni, hiszen 1848 elsöpörte az egész rendszert, még mielőtt az létrejöhetett volna. Kétségtelen azonban, hogy bevezetése nem ment volna simán: Erdély viszonyainak minden archaizmusa ellenére, gazdasága és társadalma már fejlettebb volt annál, hogysem ilyen megoldásokat elviselt volna.[2]

A liberálisok mindenesetre a nép nevében tiltakoztak, a következményeket, a történelmi felelősséget a konzervatívokra hárítva. Nemzeti katasztrófát láttak a törvényjavaslatban. Hiába támadta meg ezt a javaslatot maga Teleki József gubernátor is egy hosszú beadványban, Jósika Bécsben ki tudta védeni ezt a legveszélyesebb támadást is. Nem valószínű, hogy a Staatskonferenz valamennyi tagja fel tudta fogni, mit jelentett a konzervatív javaslat, hiszen még Kemény Zsigmond is értetlenkedve rekonstruálta, annyira abszurdnak találta.[3] Azt viszont Bécsben nagyon is észrevették, hogy végre először sikerült a kormánypártnak átvennie a kezdeményezést a liberálisoktól. Az esetleges aggodalmakat így elnyomta a váratlan siker feletti öröm. Annál is inkább, mert a diéta végre meghozta a rég óhajtott katonaállítási törvényt is, több (8 év alatt kiállítandó 11 ezer) újoncot ajánlva, mint amennyit a kormányzat kért. Ellenszolgáltatásként az udvar (a szászok számára a törvények hiteles német kiadását és belső igazgatásukban a német nyelv használatát továbbra is biztosítva) elfogadta a magyar nyelv államnyelvvé tételét. Az unióról a törvényekben nem esik szó.

Ugyanakkor Jósika megintette a nagyszebeni cenzort,[4] mert a Siebenbürger Bote közölte: az egyik szász követ az ellenzéki búcsúvacsorán az ellenzék morális erejére emelte poharát és azt fejtegette, hogy az a társadalmi ellentétek kiegyenlítésével „a két testvérnemzeten belül egy szabad polgárság fejlődését segíti elő”.[jegyzet 2]

Az erdélyi diéták közül az 1846–1847. évi volt látszólag a legeredményesebb, ha az eredményességet az uralkodó által szentesített törvények számán és a szabályozott kérdések jelentőségén mérjük. Reális megoldást azonban mindez már nem jelentett, s ha, törvényei már nem érvényesülhettek is, a bennük most győzelemre jutni látszó politikai magatartás – visszamenőleg az előző évekre is – érthetővé teszi a társadalmi ellentéteknek azt a rendkívüli kiélesedését, amit az Erdélyi Nagyfejedelemség társadalmánál már megfigyelhettünk. Ezeknek az ellentéteknek az elmérgesítéséhez azután különösen hozzájárult szoros összefonódásuk a, nemzeti ellentétek nem kevésbé rohamos kiélesedésével: a szűkebb Erdélyben éppúgy, mint az egész Magyarországon; tanulságaival és problémáival intő jelül a királyság ugyancsak országgyűlésre készülődő liberális politikusai számára is.

Lábjegyzetek

  1. Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Wien. Staatskonferenz-Acten 1846:970
  2. Der Siebenbürger Bote, 1847. 96. sz.

Irodalom

Az 1846–1847. évi erdélyi országgyűlésre elsősorban ismét az Az 1846. szept. 9-én [sie !] Kolozsvárott tartott országgyűlés jegyzőkönyve és naplója (Kolozsvár, év nélkül) volt forrásunk.

  1. Az úrbéri törvény végrehajtására vonatkozó utasítás ugyanott F 57, Erdélyi Kormányhatósági Levéltár, Erdélyi Guberniumi Levéltár, Commissio urbarialis 32. csomóban található.
  2. Az országgyűlés úrbéri törvényéről legújabban a diéta jegyzőkönyve, irománykönyve és a beszédek tára alapján Ladislau Gyémánt ír: Geneza urbariului ardelean din 1846/47 (Anuarul Institului de istorie si arheologie Cluj-Napoca, 1976. 173–194.).
  3. Jósika Samu és a Staatskonferenz nézeteltéréseire bécsi levéltári anyag (Haus- Hof- und Staatsarchiv, Wien, Staatskonferenzakten 1846 : 1090, 1098) szolgál jellemző adatokkal. Kemény Dénes kéziratos munkájából részleteket közöl a Kemény Dénes, Honegység. Hátrahagyott műveiből összeszedte és kiadja Kemény Gábor (Kolozsvár, 1861) című munka.
  4. Teleki József és Jósika Samu nézeteltéréseire Magyar Országos Levéltár, B 7, Erdélyi Kancelláriai Levéltár, Elnöki iratok 1847: 258, 391 világít rá.


Az arcvonalak végleges kialakulása
A kormány előkészületei az új politika bevezetésére Tartalomjegyzék Kossuth a cél előtt