Az 1861. évi országgyűlés pártviszonyai

A Múltunk wikiből
1861. március 26.
Teleki László abonyi programbeszéde.
1861. április 6.
Az országgyűlés megnyitása Budán.
1861. május 8.
Teleki László öngyilkossága.

1848 óta először 1861 tavaszán került sor képviselőválasztásokra. A jelölésekre a korántsem demokratikus úton létrejött megyei és városi bizottmányok voltak a legnagyobb befolyással. A választások 1848-hoz mérten is magas fokú politikai érdeklődéstől kísérten, helyenként véres összecsapások közepette zajlottak le. A képviselők négyötöde a birtokos nemesség és a nemesi értelmiség soraiból került ki. Megközelítően minden nyolcadik képviselő nemzetiséginek vallotta magát. A megválasztottak mintegy kétötöde 1848–49-ben is képviselő volt, közel hetede fogságot szenvedett.[1] Az egyéni programnyilatkozatok kivételt alig ismerő alapkövetelése az 1848-as törvények érvényesítése volt, számos esetben az emigráció által javasolt, a hadügyi és külügyi önrendelkezést biztosító kiegészítésekkel, illetve önálló gazdaságpolitikai célokkal egybefűzötten. A társadalmi és nemzetiségi kérdésekben a többség beérte általánosságokkal, de jó néhányan állást foglaltak a feudális maradványok felszámolásának következetesebbé, a polgári átalakulás teljesebbé tételéért. A legnagyobb jelentősége Teleki széles publicitást nyert abonyi programbeszédének lett. Az emigráció legális irányvonalának megfelelően követelte nemcsak a 48-as vívmányok teljes helyreállítását, hanem új biztosítékokkal való körülbástyázásukat is. Társadalmi és nemzetiségi téren demokratikus továbbfejlesztésüket igényelte, hangsúlyozva, hogy az országgyűlés fő feladata az alku megakadályozása, ha kell, saját feloszlatása árán is.

A Habsburg-hatalom felkészült az országgyűlés várható fejleményeire. Az Októberi Diploma, illetve a Februári Pátens elutasítása és a koronázás megtagadása esetére előkészítette az országgyűlés feloszlatásának, az ostromállapot bevezetésének terveit. Az országban csapatmozdulatok történtek. Egyidejűleg nyilvánosságra hozták Benedek táborszernagynak, immár az itáliai seregek főparancsnokának hadparancsát, amely kíméletlen megtorlással fenyegette a császárral netalán szembeszegülő magyar politikusokat. Az országgyűlésről megnyílásától kezdve kétségtelenné vált, hogy megtagadja küldöttek választását a fölébe rendelt birodalmi tanácsba. Ferenc József arra kényszerült, hogy a magyarországi, az erdélyi, a horvátországi és az olasz képviselők távollétében megnyitott csonka parlamentben mondja el trónbeszédét, amelynek összbirodalmi egységkoncepcióját a magyar önrendelkezési törekvésekkel sokban rokonszenvező cseh és galíciai lengyel képviselők ellenzésével fogadta el a jórészt osztrák–német centralista többség.

A magyar országgyűlés április 6-i, törvényellenesen Budán tartott megnyitóját – az emigráció üzenetének megfelelően – Teleki és a képviselők túlnyomó többsége bojkottálta.[2] Az abonyi program ismeretében Teleki mögött csoportosulók (a birtokos nemesség és a nemesi értelmiség zömének képviselői, de a polgári és a nemzetiségi képviselők túlnyomó része is) valamennyi pártkérdéssé tett ügyben, így a képviselőház tisztikarának megválasztása során is többséget szereztek. A kisebbség tábora (a nagybirtokosság többsége, a volt centralistákat követő értelmiségiek, továbbá a katolikus egyházi befolyást érvényesítő képviselők zöme és a középbirtokosok jelentős hányada) hamarosan a Felirati Párt elnevezést kapta. Vezetője, Deák (aki megkapta az önálló irányzat alakítására a képviselőházban kellő súllyal nem rendelkező konzervatív arisztokrata csoport támogatását is) azt indítványozta ugyanis, hogy feliratban kérjék az uralkodótól az 1848-as törvényes alap helyreállítását, s így teremtsék meg a Habsburg-hatalom és a „nemzet” közötti ellentétek felszámolásának feltételeit. Teleki ezzel szemben azt javasolta, hogy az országgyűlés követelje nyilatkozatban törvényes jogainak csorbítatlan érvényesítését, s felkészítve a nemzetet a helytállásra oszoljék fel. Pártjának vezérkara, amely zömében az ellenállási mozgalomnak éppen általa az élre segített irányítóiból került ki, tekintettel a tavaszra remélt háborús kezdeményezés késedelmére is, túl radikálisnak találta javaslatát. A párt vezetőségének a többsége Teleki unokaöccsének, Tisza Kálmánnak az indítványára úgy foglalt állást, hogy az országgyűlés határozatban tisztázza álláspontját, de maradjon együtt esetleges további lépések lehetőségének a biztosítására.

Teleki és a mögéje sorakozott Határozati Párt vezérkara közti konfliktust elmélyítette Kossuthék új tájékoztatója a nemzetközi helyzet alakulásáról. A Telekiékhez április végén ért titkos üzenet becsületesen közölte, hogy az olasz kormány belső okok és a nagyhatalmak akadályozó erőfeszítései miatt az évben előreláthatólag nem kezdeményez háborút. Az emigráció vezetői a kalandor külső kezdeményezést továbbra is határozottan elutasítva, az alku megakadályozását kívánták híveiktől mindaddig, amíg az elkerülhetetlennek ítélt új olasz–osztrák háborúra sor kerül. Ugyanakkor a nemzeti ellenállás otthoni vezetőire hárították a döntés felelősségét mind a Habsburg-hatalom válságának kiaknázatlanul hagyásáért, mind egy hazai felkelés esetleges kirobbantásáért, amelyről azt jelezték, hogy véleményük szerint az olaszok harcba szállását is maga után vonná. Ez a feltételezésük korántsem volt megalapozatlan. Cavour miniszterelnök – az olasz hadsereg legfőbb vezetőivel folytatott egykorú levelezésének tanúsága szerint – az általa még késleltetni kívánt magyar kezdeményezés esetében valóban elkerülhetetlennek látta Olaszország hadba lépését is. Erről azonban Kossuthék természetesen nem tudtak, s mivel nem kaptak egyértelmű biztosítékot az önálló magyar felkelés támogatására, tartózkodtak attól, hogy kintről kezdeményezőként lépjenek fel.

A kialakult új helyzetben a Határozati Párt vezetőségében – éles viták után – többséget kapott Károlyi Ede gróf indítványa: támogassák Deák javaslatát, de a külügyi önrendelkezésre és a belpolitikai teendőkre kiterjeszkedő tartalmi „módosítványokkal”, formailag pedig határozatként. Teleki azonban a május 8-án kezdődő képviselőházi vitára olyan indítványt készített, amely ennél nagyobb mértékben különbözött Deákétól. Noha a felszabadító háború aktuális lehetősége híján a forradalmi kezdeményezést elhárította, és készségét jelezte az új biztosítékokkal megerősített, 1848-as alapon kötendő megegyezésre, a tényleges fő feladatnak továbbra is a Magyarország önrendelkezésének elismerését mellőző alku megakadályozását tekintette. Ezt egybekapcsolta a fegyverhez nyúlás belpolitikai feltételeinek biztosítására irányuló törekvésekkel. Ezért a Habsburg-hatalom számára – hátrahagyott munkálatának tanúsága szerint – elfogadhatatlan feltételeket kívánt szabni. Így – többek között – az 1848-as törvények csorbítatlan visszaállítása mellett a hadsereg felhasználási jogának az uralkodó hatalmából az országgyűlésébe való juttatását, önálló magyar külpolitika biztosítását, a Habsburg-hatalom haladásellenes nemzetközi tevékenységének felszámolását kívánta. Ne hagyjon kétséget az országgyűlés az iránt sem – folytatta, hogy az elnyomó hatalommal való megalkuvásról történjék bármi, szó sem lehet. Tegye világossá, hogy a nemzet nem hajlandó más népek jogainak elnyomására, szóljon demokratikus hangon a nemzetiségekhez, biztosítsa a polgári szabadságjogok kiterjesztését s a jobbágyfelszabadítás továbbvitelét. „Ily nyilatkozat után aztán történjék bármi, hazánk jövőjét nem féltem, oszlassék szét ezen országgyűlés… mi azon hatalommal szembe, ha bármit űzne is, hatalom, s a két hatalom közt az erősebb maradunk.”[jegyzet 1] Arra azonban már nem telt a tépett idegzetű Teleki erejéből, hogy ennek az emigrációval teljes összhangban álló koncepciónak az érvényesítéséért az abonyi programja ismeretében mögéje sorakozott parlamenti többségre és az őt – az emigráció politikájának letéteményeseként – vezetőjüknek tekintő tömegekre támaszkodva harcot vívjon a pártja élére jórészt éppen az ő segítségével jutott vezető csoporttal. 1861. május 8-án főbe lőtte magát.[3] Önpusztító tette elvhűségét tanúsította ugyan, de akadályt hárított el azoknak az útjából, akik pártját politikájától el akarták téríteni.

Lábjegyzetek

  1. Teleki László válogatott munkái. Szerkesztette Kemény G. Gábor. II. Budapest, 1961. 253.

Irodalom

Az országgyűlés történetére lásd: Berzeviczy Albert és Szabad György idézett összefoglaló munkait.

  1. A képviselőház társadalmi és nemzetiségi összetételére: Lakatos Ernő, A magyar politikai vezetőréteg 1848–1918 (Budapest, 1942).
  2. Az országgyűlés tárgyalásainak anyagát viszonylag a legteljesebben közli: Az 1861-ik évi magyar országgyűlés. I–III. Kiadta Osterlamm Károly (Pest, 1861); Kónyi Manó idézett gyűjteménye, Podmaniczky Frigyes és Madarász József emlékiratai mellett fontosak, de sok szubjektivitással terheltek Hunfalvy Pál naplójegyzetei az 1861-iki országgyűlésről. Kiadta Rombauer Emil (Új Magyar Szemle, 1902). Szellemes, de részrehajló a kormánytámogató (Kecskeméthy Aurél) Kákay Aranyos, Országgyűlési árny- és fényképek (Pest, 1861).
  3. A Teleki Lászlóval foglalkozó idézett irodalmat egészíti ki a halálával kapcsolatos vizsgálati jegyzőkönyvek közreadásával Hatos Géza, Teleki László halálának körülményei (Országos Orvostörténeti Könyvtár Közleményei, 1965 (1966)).


Az önkényuralom válsága (1859–1861)
A társadalmi és a nemzetiségi politika ellentmondásai Tartalomjegyzék Az államjogi vita és következményei