Az 1903. évi pártprogram

A Múltunk wikiből
1903. április 12–14.
Az MSZDP X. kongresszusa, új szervezeti szabályzat és program elfogadása.

Az 1903. évi kongresszuson elfogadott új program ugyancsak a fejlődésről tanúskodott. Több vonatkozásban kiigazította, kibővítette az 1890. évi Elvi Nyilatkozat elnagyolt pontjait. Leszögezte, hogy a kizsákmányolás és elnyomás megszüntetésének egyedüli módja a kapitalizmus megdöntése, új társadalmi rend megteremtése. A mozgalom végcélját, a munkásosztály felszabadítását tehát csak a tőkés magántulajdon megszüntetésével, a termelési eszközök köztulajdonba vételével, ezt pedig csak az uralkodó osztályok ellenállásának leküzdésével, a proletariátus nemzetközi összefogása alapján, „tervszerű és céltudatos osztályharccal”, a „politikai hatalom meghódításával” lehet megvalósítani. A program rávilágított arra is, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vétele megváltoztatja a régi erkölcsöt, szokásokat, és az emberi életnek új tartalmat fog adni. A végcélhoz vezető utat a szervezkedésben, a szocialista eszmék terjesztésében jelölte meg, de elvileg nem zárt ki más módszert sem, elfogadhatónak jelzett minden olyan eszközt, „amely a proletárság jogérzetével megegyezik”.[jegyzet 1]

A közvetlen célok között első helyen az általános, egyenlő és titkos választójog állt, ezt követte a főrendiház és az állandó hadsereg eltörlése, a nép felfegyverzése, az országban élő minden nemzet teljes egyenjogúsítása és egyéb polgári szabadságjogok követelése. A program fontos pontja volt a „teljes önkormányzat”, „az állami, megyei és községi hatóságok függetlenítése”, „az összes testületek és hivatalnokok választása”, „mindennemű öröklött hivatal és rang eltörlése”; továbbá az egyházi birtokok, erdők, bányák, közlekedési eszközök köztulajdonba vétele, a kötött birtok intézményeinek megszüntetése, a progresszív adózás. A program a korábbiaknál világosabban tűzte ki a végcélt, határozottabban vallotta a cél eléréséhez vezető osztályharcnak, a politikai hatalom meghódításának a szükségességét. A konkrét követelések is bővebbek, részletesebbek, még reálisabbak is lettek, de az érlelődő demokratikus forradalom fő kérdéseiben nem jutottak túl a II. Internacionálé általános elveinek dogmatikus felfogásán.

A II. Internacionálé teoretikusai az iparhoz hasonlóan a mezőgazdaságban is a gyors kapitalizálódást és koncentrációt tételezték fel, és elvetették a kisüzemi szétaprózást: a földosztást. A pártpropaganda gyakran túl is ment az elméleti helytelenítésen, a szocialista fejlődésprognózis kifejtése során valóságos ellenpropagandát fejtett ki minden átmeneti földosztó, telepítő, parcellázó megoldás ellen. „…százszor és ezerszer agyoncáfoltuk már a földosztás meséjét”[jegyzet 2] – írta a Népszava, és kifejezetten ellenséges, az uralkodó osztálytól való machinációnak minősítette a földosztással való „illúziókeltést”. Ezt a magatartást nem lehet a nemzetközi mozgalom nagy tekintélyeinek, nevezetesen Kautskynak ekkortájt mérvadó koncepciójával teljes mértékben igazolni. Egyrészt a korabeli munkásmozgalom gyakorlatában akadt már példa a kisparasztság szocialista jellegű szervezésére. Az olasz és a belga szociáldemokraták paraszti szövetkezeteket, érdekvédelmi szakszervezeteket alapítottak a falvakban, és ezeket erősen támogatták a nagybirtok elleni gazdasági és politikai harcban. E kezdeményezések, amelyek a paraszti többségű agrárországok számára nagyon is megfontolandóak voltak, nem maradtak ismeretlenek a hazai szocialisták előtt sem. Másrészt ekkorra már eléggé egyértelműen feltárult az agrármozgalmak egalitárius földosztó jellege, éspedig nemcsak a századvégi agrárszocializmus vulkanikus kitöréseiben, hanem a 20. század elején is szívósan fel-feltörő, helyi földosztó mozgalmakban. A párt vezetői előtt aligha lehetett kétséges, hogy a szegényparasztság és a földmunkásság zöme mindenekelőtt földet akar. Az a közhellyé vált jelszó, hogy a „népnek nem föld, hanem kenyér kell” inkább csak önigazoló szólam volt, hiszen a kérdés minden vizsgálója, a szociáldemokrata Csizmadia is jól tudta, hogy a tömeges lappangó munkanélküliség leghatékonyabb megoldása az adott rendszerben és egy átmeneti fejlődési szakaszban is a földjuttatás. Csizmadiát és néhány szocialista politikust foglalkoztatta az átmeneti megoldás gondolata, de ezt a pártvezetőség elvi alapon álló dogmatizmusa mindenkor visszaszorította. És okkal merülhet fel a kétkedés az olyan állásfoglalás motivációja iránt, amelyben az elvileg megalapozott dogmatizmus egybevág a gyakorlati opportunizmus józan érdekeivel.[1]

Mindenesetre tény, hogy a párt nem vette figyelembe a nyugat- és a kelet-európai agrárfejlődés strukturális eltéréseit, nem vizsgálta meg a magyarországi mezőgazdaság kapitalizálódásának színvonalát. Nem kutatta, milyen mértékben vált tőkés nagyüzemmé és milyen mértékben akadályozza ezt a folyamatot a nagybirtok; vajon érvényesül-e és milyen módon érvényesül a mezőgazdaságban, kiváltképpen a kelet-európai országokban a koncentráció, mi az egyes paraszti rétegek véleménye a társadalmi tulajdonba vételről, illetve a földosztásról. A párt nem vállalta a pusztulásra ítélt birtokos parasztság érdekeinek védelmét, és 1898 után az agrárproletárok közötti szervező munka is ellanyhult.

Bonyolultabb volt a helyzet a nemzeti kérdésben, amely az egész közéletet, a politika minden rezdülését áthatotta. A párt a marxi elveknek megfelelően helyesen világította meg, hogy a nacionalizmus alapjában a burzsoázia és a földbirtokosok érdekeinek kifejezése, az elnyomott osztályok befolyásolásának, megosztásának eszmei fegyvere. Vitathatatlan érdeme, hogy a felszított nemzeti szenvedélyek légkörében, a „hazafiság” nyomasztó terrorjával szemben bátran vallotta és hirdette az internacionalizmus eszméjét, küzdött a nemzeti elnyomás ellen minden nép egyenjogúságáért. Közép- és Kelet-Európa soknemzetiségű, illetve vegyesnemzetiségű területein azonban a nemzeti kérdés sokkal bonyolultabb volt, és jóval árnyaltabb közelítést igényelt. A valóság ellentmondásossága a nacionalizmus retrográd és haladó vonásainak összefonódottságában, a mindenféle nemzeti elnyomás és egyúttal a nemzeti elkülönülés, a nemzeti öncélúság elleni együttes harc követelményeiben rejlett. Ezzel a rendkívül nehéz feladattal sem az ausztriai, sem a magyarországi szociáldemokrata párt nem tudott megbirkózni.[2]

A századelő szocialista mozgalmának a nemzeti kérdésben elfoglalt – a II. Internacionálé pártjai által általánosan vallott – elvi álláspontját bizonyos doktrinérség jellemezte. A korabeli marxista szocializmus az egyetemes fejlődés fő tendenciájának és egyúttal történelmileg közeli perspektívájának – a gazdaság koncentrációjával és a társadalom gyors polarizációjával összefüggésben – a nemzetek integrációját, mindenekelőtt a proletariátus nemzetközi integrációját tartotta. Ebben az aspektusban mindenféle nemzeti elkülönülés, különösen Közép-Európa kisnemzeti dezintegrációja a történelmi fejlődés fő tendenciájával ellentétes áramlatnak látszott A politikai demokrácia közvetlen fő feladatához mérve és a szocialista végcél távlatában szemlélve, a nemzeti kérdést mellékesnek fogta fel, abban a hitben, hogy a kapitalizmus felszámolása egyúttal a nemzeti elnyomást, tehát a nemzeti ellentéteket is megszünteti. A szociáldemokrácia nem mérte fel reálisan a dolgozó osztályok nemzeti társadalomba való betagozódásának sok helyütt már előrehaladott, másutt csak megindult folyamatát, a nemzeti közösség kohéziós erejét. A munkásság osztályöntudatának és műveltségének fejlődésével párhuzamosan haladt ugyanis a nemzeti kultúra elsajátítása, a nemzeti társadalom más rétegeivel való kölcsönös kapcsolatok sűrűsödése. E kétirányú folyamat megerősítette a kettős kötődés szálait, és zaklatóan vetette fel a belőle fakadó konfliktusokat, különösképpen azokban a soknemzetiségű régiókban, ahol a nemzeti elnyomás, a nemzeti ellenségeskedés állandóan jelenvaló élmény volt. S minthogy a köznapi tudat fölöttébb hajlamos a többféle közösségi identifikáció konfliktusainak összebékítésére, Európa e régiójában nemcsak politikai megfontolások, hanem szociálpszichológiai motívumok is ösztönözték a nemzeti eszme és a szocializmus valaminő összekapcsolását. Semmiképp sem véletlen, hogy a nemzeti szocializmus mint eszmeileg és program szerint is különálló irányzat, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és hogy a nemzeti alapon elkülönülő szerveződés a szociáldemokrácia sorait is itt bontotta meg először.

Az ausztriai szociáldemokrata pártot a kiélezett nacionalista küzdelmek és a munkásság kettős kötődésének mozgalmi konfliktusai a nemzeti kérdés tanulmányozására, a szocializmussal összhangban álló megoldás keresésére ösztönözték. Erre törekedett az ismertetett 1899. évi brünni program, erre tendált Otto Bauer és Karl Renner elméleti munkássága. A magyarországi párt e centrális kérdés tanulmányozásában jócskán elmaradt az ausztriai mögött. A nemzeti konfliktusokba ütközvén, amit a századelő Magyarországán nem lehetett elkerülni, a párt vezetői többnyire megmaradtak az általános elvek hangoztatásánál. Jelesebb alkalmakkor világosan leszögezték, hogy a szociáldemokrácia nem ismer el semmilyen nemzeti, faji előjogot, elítél mindenfajta nemzeti és faji elnyomást. „Mi nem helyeselhetjük azt – írta a Népszava egyik elvi cikke –, hogy bármely nép megfosszon egy más népet kultúrájától, nemzeti jellegétől.” Rámutatott arra is, hogy amíg a nemzeti megoszlás keresztezi az osztálytagozódást, addig a nemzetiségi burzsoázia könnyen maga mögé állíthatja ”saját” proletariatusát, s „a nemzetiségi harc elhomályosítja az osztályharcot”.[jegyzet 3] A pártpropaganda gyakran foglalkozott a hazafiság szocialista értelmezésével. A lényegre tapintva – bár jócskán egyszerűsítve – a nemzetet a dolgozó néppel, a hazát az egyenjogú nép otthonával azonosította. A helyes alapelveket azonban nem követték elméletileg jól kimunkált, konkrét, a hazai sajátosságokat is felmérő programok és megfelelő harci akciók; legfeljebb a nemzetiségek kulturális követeléseinek támogatása, amint a hazafiság szocialista, értelmezését végül is a „Haza csak ott van, ahol jog is van” választójogi jelszó ültette át a gyakorlatba.[3]

A magyar nemzeti mozgalomhoz való viszonyt tekintve megoszlott és idők rendjén többször változott a párt vezető csoportjának állásfoglalása. A századelőn aktuális vámpolitikáról 1902 őszén széles körű vita indult. Az 1903. évi kongresszus az önálló vámterület mellett foglalt állást, de a pártvezetőség e határozatot tájékoztató irányúnak, nem akcióprogramnak tekintette. Az eltérő és váltakozó egyéni vélemények esetlegességéből csupán az a szabályszerűség olvasható ki, hogy a pártvezetőség a nemzeti kérdésben elfoglalt gyakorlati álláspontját a nemzeti ellenzékhez, illetve a mindenkori kormányhoz való viszony taktikai megfontolásainak rendelte alá.

Nem állítjuk azt, hogy ebben a régióban, az adott viszonyok között könnyűszerrel meg lehetett találni a szocialista megoldást, hogy problémák és buktatók nélkül összhangba lehetett hozni a nemzeti eszmét a szocialista elvekkel. Nem állítjuk, hogy a magyar népre és a nemzetiségekre egyszerre és egyaránt érvényes önrendelkezési jog kinyilvánításával egykönnyen megoldhatóvá vált volna a történelmi és az etnikai jogok és igények egyeztetése, e vegyesnemzetiségű régió igazságos nemzeti elhatárolása; vagy hogy a szociáldemokrata párt gyors sikereket ért- volna el a nemzeti érzelmű szövetséges rétegek, demokratikus pártok megnyerésében. Egyrészt a párt mint egy soknemzetiségű ország internacionalista alapon álló munkáspártja, nem követelhette csupán a magyar önállóságot, nem fogadhatta el a „magyar állameszmét”, még ha ez a magyar kispolgári, értelmiségi rétegek körében, a parasztság egy részében népszerűvé tette volna is. A párt csakis valamennyi itt élő nép számára hirdethetett egyenlő jogokat, önrendelkezést, ez viszont nemcsak az uralkodó osztályok elvakult dühét, az illegalitásba szorítást vonta volna maga után, hanem elszigetelte volna a pártot éppen a hazafias kispolgári, értelmiségi, paraszti rétegek között. E téren tehát a párt szövetségi lehetőségeit a nemzeti érdekellentétek és ezek evidenciaként rögződött élményei is erősen korlátozták,

A párt vezetői látták a nemzeti kérdésben rejlő dilemmát és a hozzákapcsolódó érzelmi és társadalomlélektani konfliktust, s minthogy kiutat nem találtak belőle, igyekeztek legalább a buktatóit elkerülni. Részben ezzel magyarázható, hogy elméletileg keveset foglalkoztak a nemzeti kérdéssel, elvileg az Internacionálé általános felfogását vallották, konkrét esetekben pedig a taktikai célszerűség irányította állásfoglalásukat. Az új 1903. évi program is csak burkoltan foglalkozott a nemzeti problémával. A „teljes önkormányzat” állami, megyei és községi szinten – amint ezt Bokányi Dezső előadói beszédében megmagyarázta – voltaképpen az ország önállóságát is, a nemzetiségek megyei szintű autonómiáját is magában foglalta, a „minden öröklött rang és hivatal” eltörlése pedig a köztársaság burkolt követelését. A program tehát nem mellőzte, de nem is fejtette ki a nemzeti kérdésben követendő irányt, nem vetette el, de túl homályosan fogalmazta meg a nemzeti önállóság, illetve önrendelkezés követelését. A leszűkítő értelmezést sugallta a program 4. pontja, amely az „országban élő minden nemzet teljes egyenjogúságát” követelte. E tekintetben a pártkongresszus egyértelműen állást foglalt, amikor elvetette a szerb küldöttek javaslatát, hogy egészítsék ki e pontot az „önkormányzat” követelésével.

A nemzetiségi munkásmozgalom erőteljes fejlődése és sajátos igényeinek jelentkezése arra késztette a pártvezetőséget, hogy a következő évi kongresszus napirendjére tűzze a párt és a nemzetiségiek viszonyának meghatározását. Az itt hozott határozat a program fent idézett pontját tekintette alapnak, de elismerte, hogy a nem magyar munkások mint nemzetiségiek is, mint proletárok is elnyomást szenvednek, bár az utóbbit, a magyar proletárokkal való sorsközösséget hangsúlyozta. Azt is leszögezte, hogy a tőkés kizsákmányolás ellen, bármilyen „nemzetiségű” legyen is a tőkés, a munkásságnak „nemzeti különbségek nélkül” kell egyesülnie és harcolnia. Biztató lépésnek látszott a szerb és a román bizottság felállítása 1904-ben, és a nemzetiségi munkásság közötti agitáció erősítése, de ez a kezdeményezés elméletileg kiérleletlen, a gyakorlatban túl sok áldozatot kívánó, végül is rövid életű kampánynak bizonyult. Jobb megoldást nem találva, a párt igyekezett tompítani, más irányba terelni vagy elkerülni a nemzeti konfliktusokat.

Ha tehát programjában és gyakorlatában első helyre az általános választójog követelése került, ez nem naiv parlamentáris illuzionizmusból, nem pusztán néhány mandátumért történt. Amint a nacionalista ellenzék a katonai követelésekben találta meg a bázisul szolgáló ellentétes érdekű rétegek közös platformját, úgy a szociáldemokrácia az általános választójog lobogója alá igyekezett felsorakoztatni a különböző helyzetű és beállítottságú, magyar és nem magyar dolgozó osztályokat, munkásokat, parasztokat, kispolgárokat. A párt 1903-tól nagy és növekvő méretű választójogi akciókat szervezett. Ezzel próbálta – nem is eredménytelenül – bővíteni és mozgósítani táborát, ellensúlyozni a nacionalista ellenzék tömegbefolyását. Egyben a választójog elismerését tekintette a magyar ellenzékkel, illetve a nemzetiségi pártokkal való szövetkezés alapfeltételének. A választójogi harc kultusza a párt politikájának kétségtelen egyoldalúsága, korlátozottsága volt. De ez a harc akkor az ország demokratizálásának lényeges követeléséért folyt, valóban nagy tömegeket nyert meg a szociáldemokráciának, s a párt ezt valóban összekapcsolta a nemzeti és az osztályelnyomás elleni harccal, az internacionalizmus bátor, a „hazátlanság” vádját is vállaló hirdetésével.

Lábjegyzetek

  1. Ugyanott 139.
  2. Parasztszocializmus. Népszava, 1901. június 13. Idézi: Farkas Dezső, A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között. Budapest, 1973. 108.
  3. Nemzetiségi politika, Népszava, 1907. augusztus 23.

Irodalom

Az MSZDP 1903. évi pártgyűlésére lásd Varga Lajos tanulmányát: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1903-es kongresszusának előzményeihez (Acta Universitatis Szegediensis, Tudományos szocializmus 5. Szeged, 1967); a szervezeti reformokra Mucsi Ferenc, Die Kämpfe für die organisatorische Reform der Sozialdemokratischen Partei Ungarns 1900–1918 (Studia Historica. 114. Budapest, 1975) című tanulmányát.

  1. Az MSZDP agrárpolitikai törekvéseiről A Magyarországi Szociáldemokrata Párt mezőgazdasági programmja (Népszava, 1908. április 2.) című közlemény, valamint Ladányi Rezső, A kisbirtokosok és a szociáldemokrácia (Budapest, 1906) című írása tájékoztat. A párt agrárcéljait újabb történeti irodalmunkban Szakács Kálmán, Die Ausbildung des Agrarprogramms der Ungarischen Sozialdemokratischen Partei 1900–1930 (Annales Universitatis Scientiarum Budapestinensis. Sectio Historica 11. Budapest, 1970) című tanulmánya és Farkas Dezső, A Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az agrárkérdés 1900 és 1914 között (Budapest, 1973) című monográfiája vizsgálta.
  2. A pártnak a nemzeti kérdésben követett politikáját Kende János, Az 1903–1904. évi nemzetiségi mozgalmak és az MSZDP (Párttörténeti Közlemények, 1961. 4) című tanulmánya és A Magyarországi Szociáldemokrata Párt nemzetiségi politikája 1903–1919 (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat. 68. Budapest, 1973) című műve, valamint Kalmár I. György, Szociáldemokrácia, nemzeti és nemzetiségi kérdés Magyarországon 1900–1914 (Budapest, 1977) című monográfiája dolgozza fel.
  3. Az ausztriai szociáldemokrata párt nemzetiségi politikájához Hans Mommsen, Die Sozialdemokratie und die Nationalitätenfrage im habsburgischen Vielvölkerstaat (Wien, 1963) című monográfiáját használtuk fel.


Munkásmozgalom a századelőn
A szociáldemokrata párt szervezeti felépítése Tartalomjegyzék Az „újjászervezett” szociáldemokraták