Az Alföld és Erdély a IX. században: a bolgárok

A Múltunk wikiből

Ma már történelmi közhitnek számít, hogy Krum bolgár kán meghódította és birodalmához csatolta a Kárpát-medence Dunától keletre elterülő nagyobbik felét. Ilyen korai bolgár megszállásra azonban nem utal sem írott, sem régészeti forrás.

A történeti, nyelvészeti és régészeti források nem erősítik meg a bolgár birodalmi elképzelést. Felettébb valószínű, hogy Krum 803–804 évi pusztító hadjárata végzetes csapást mért az avarság keleti felére. Az Al-Dunától északra elterülő síkságot bolgár végekké (gyepűvé) változtatta. Krum utódja, Omurtag kán (814–831) uralkodásának első éveiben éppen erre az Al-Dunától északra elterülő (gyepű-) területre menekültek azok a szláv törzsek, amelyek szabadulni akartak a bolgár függőség alól. 818-ban értesülünk arról, hogy a korábban a bulgáriai Timok folyó mentén élő szlávok, a timočanok (Timociani) a Szerémségbe húzódtak, míg a Temesközben, a Dunától északra tűnnek fel az abodritok (brodnikok), akiket predenecentinek (predennaci ‘elpártolók’) is neveztek.[1]

A frankokhoz forduló szláv törzsek befogadása és támogatása, kiváltképp a bolgár kánság anyaterületének határán élő abodritoké, sértette a Bizánc felett többször is diadalmaskodó, nagyhatalommá vált Bulgária érdekeit. Omurtag kán követei 824–826 között több ízben megkísérelték az érdekszférákat elhatárolni, Jámbor Lajos kormányával azonban tárgyalásaik sikertelenül végződtek. Ekkor került sor a bolgár hadak váratlan támadására. 827-ben megszállták a timočanok maradványaitól lakott Szerémséget és Kelet-Szlavóniát. Flottájuk felhajózott a Dráván, és Pannonia Superiort (a Dél-Dunántúlt) pusztította. Jámbor Lajos fiának, a későbbi Német Lajosnak az ellentámadása sikertelenül végződött, a meghódított föld a IX. század folyamán szilárdan bolgár kézben maradt, bolgár rectorok, illetve duxok kormányozták.

A frank hadszíntér háta mögött – a frankok számára immár láthatatlanul – került sor az abodritokkal való leszámolásra. Omurtag „etetett embere”, a Küviár nembeli Onegabon vezette azokat a bolgár hadakat, amelyek eljutottak a Tiszáig. Maga Onegabon tarkan a harcok során a Tiszába fulladt. E 827–831 közé keltezhető harcok már nem az avarok ellen folytak, hanem a Dél-Alföld szláv törzsei, elsősorban az elpártolt abodritok ellen. Omurtag halála után fia és utóda, Malamir mégis sietett békét kötni a frank birodalommal (832).

Ezzel az adattal az Alföld történetére vonatkozó közvetlen és egykorú forrásadatok sora lezárul, a továbbiakra csak következtethetünk. A 864. évi események idején Borisz (852–889) bolgár kánt Német Lajos morvák elleni szövetségesei között találjuk, a bolgárok tehát képesek voltak az Alföldön át megtámadni Rasztiszlavot. Még fontosabb Arnulf 892 szeptemberében Laodimir (Vladimir) bolgár kánhoz a szövetség megújítására küldött követsége, amely arra kéri e bolgár fejedelmet, hogy a frankok és magyarok összpontosított támadásával egy időben ne engedélyezze a vásárolt só szállítását Morvaországba.[2]

Ebből az adatból minden kétséget kizáróan arra lehet következtetni, hogy a jelzett időpontban a Maros-völgy sóbányái bolgár kézben voltak. Az erdélyi bolgár uralom mellett nemcsak bolgár típusú helynevek (Krassó, Brassó, Barca – amelyek azonban korábbi onogur–bolgár eredetűek is lehetnek), hanem biztos régészeti nyomok tanúskodnak. A Maros középső forrásvidékén, Maroskarnán és Csombordon IX. századi bolgár temetők kerültek elő, olyan sajátos temetkezési rítussal, edényekkel és ékszerekkel, amelyek párhuzamait csak az Al-Dunától délre fekvő bolgár anyaországból ismerjük. A két temető a bulgáriai bolgár–török (s nem bolgár–szláv) temetőkkel mutat szoros kapcsolatot, az Erdélyt megszálló bolgár kánok tehát bolgár katonaelemet telepítettek át a Maros-völgyi sóbányák biztosítására. A környező szláv urnatemetők népével alig volt művelődési kapcsolata a bolgár megszállóknak. A Maroskarna mellett fekvő Zelingrad (Sóvár) nevében nemcsak a bolgár uralmat idézi, hanem annak lényegét is. A bolgár uralom katonai központja, a régészeti leletek tanúsága szerint is, az ókori kőfalai nyomán Fehérvárnak nevezett Belgrad (Gyulafehérvár) lehetett. Singidunum fehér kőfalakkal védett római-bizánci várát a hódító bolgárok szintén Belgrád-nak nevezték – az utolsó török nevű kán, Omurtag halála után (831) a szláv nyelv vált uralkodóvá a bolgár kánságban.[3]

A mezőségi bolgár centrumtól északra, elsősorban a Szilágyságban (a Szamos, Kraszna, Berettyó völgyében) jelentős szláv eredetű népcsoport helynévi anyaga és sajátos (halmok alá temetkező) régészeti emlékei figyelhetők meg (Szilágynagyfalu, Szamosfalva). Őseik még az avar uralom idején költöztek be. Régészeti leleteik tanúsága szerint a bolgároktól csak lazán vagy sehogyan sem függtek, egyik váruk az antik Porolissum romjai felett épült (Mojgrad), egy másik (az eltérő szláv nyelvjárásra utaló) Ziligrad (Sóvár), amely a későbbi Doboka közelében feküdt.

Szatmár területén is önállóskodó szláv népességről tanúskodó telep- és sírleletek kerültek elő, jelentős szláv lakosságra utalnak a folyó- és helynevek is. E csoport központja egy „Újvár” (No/vi/grad) lehetett.

Míg az erdélyi bolgár uralomról (megerősített várakban bolgár katonaelem) és gazdasági jelentőségéről ma már tudunk egyet-mást, annál bizonytalanabb az alföldi bolgár uralom jellege és kiterjedése. A honfoglalás előtti bolgár várként említett Titelen és Alpáron a régészeti ásatások nem találtak IX–X. századi településre vagy életre utaló nyomokat. Mind a kettő őskori erődített telep, amelyet s későbbi népmonda kapcsolt a honfoglalás eseményeihez. A Maros torkolatától északra, a Tisza mentén bolgár támaszponttal számolhatunk Csongrádon (korábbi neve: Černigrad–Feketevár). A név a bolgár uralom katonai jellegéről tanúskodik, s egyben a bolgár végek (Vulgar/or/um fines) északi határát jelezheti. Egy-egy Csongrád környéki XI. századi nandird, illetve nandur (a bolgárok ómagyar neve) határnév arra utal, hogy az itteni bolgár maradványok túlélhették a honfoglalást.[4]

Régészeti leletek – egy Szentesen talált öntött bront lovasfigurát leszámítva – eddig alig tanúskodnak a IX. századi bolgár uralomról, nem sorolhatók ide a pesti római erőd átépítésére utaló régészeti adatok sem. Aminthogy az avarság zárt, békés, nagy tömegű továbbéléséről hangoztatott különböző elméleteknek sincs régészeti bizonyítékuk.

Valamennyi IX. századi földrajzi leírásból az derül ki, hogy a bolgárok és a frankok, valamint a bolgárok és morvák közt széles, lakatlan pusztaság, gyepű terült el.

Az alföldi bolgár uralmat tehát sokkal szűkebb határok közt sejthetjük, mint az eddigi kutatás.[5] Biztosan kezükben volt az Erdély felé összeköttetést biztosító Temesköz, a Maros völgyével együtt.

Bár valószínű, hogy a honfoglalás előtti és utáni rendszeres bolgár–magyar kapcsolatok következtében a magyar nyelv szláv jövevényszavai közt az állami, egyházi és gazdasági terminológiában a délszláv hatások közül nagyobb szerepet tulajdoníthatunk a bolgár–szlávnak, mint azt korábban sejteni lehetett, a fenti adatok alapján mégsem látszik távolról sem elfogadhatónak az az elképzelés, amely a Kárpát-medence keleti felére, sőt, középső harmadára kiterjedő bolgár uralommal számol, s feltételezi, hogy megyerendszerünket, egyházi és közigazgatási központjainkat a magyarság mintegy készen vette át a helyi bolgár államszervezettől. E bolgár szervezet valójában néhány megerősített várból állott, s ha utóhatásával egyáltalán számolni lehet, az elsősorban a gyulák Tisza–Maros vidéki országrészében érvényesült.[6]

Irodalom

Történetük máig használható összefoglalása: K. Jireček, A bolgárok története (Nagybecskerek, 1876). Korai történetükhöz: V. Zlatarsky, Geschichte der Bulgaren. I. (Leipzig, 1918) és N. S. Deržavin, Die Slawen im Altertum (Weimar, 1949). 225. skk.

  1. Krum hadjáratairól részletesen: Váczy Péter, Der fränkische Krieg und das Volk der Awaren (Acta Antiqua 20. 1972. 361, 365, 371. skk.).
  2. Arnulf 892. évi nagy támadása idején nemcsak a szövetséget újítja meg, de arra kéri a bolgár fejedelmet, ne szállítson többé sót a morváknak. "Missos etiam suos inde ad Bulgaros et regem eorum Laodimir ad renovandam pristinam pacem cum muneribus mense Septembrio transmisit et, ne coemptio salis inde Maravanis daretur, expciscit" (Annales Fuldenses ad a. 892).
  3. Az erdélyi bolgár uralom régészeti és nyelvi emlékeihez alapvető: K. Horedt, Untersuchungen zur Frühgeschichte Siebenbürgens (Bucuresti, 1958). 112. skk. A bolgár uralom régészeti emlékeiről Románia területéről összefoglalóan: M. Cornea, Die Bulgarische Herrschaft nördlich der Donau während des IX. und X. Jh. im Lichte der archäologischen Forschungen (Dacia N. S. 4. 1960).
  4. Csongrád régi nevére: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis r. 56–57: "Cernigradensium civium" (1075/1214).
  5. A Kárpát-medencei "Nagy-Bulgária" hirdetői többek között: D. Angelov, Kurze Zusammenfassung der Geschichte der bulgarischen Gebiete und des bulgarischen Staates (In: Antike und Mittelalter in Bulgarien. Berlin, 1960); Moór Elemér, Az Árpád-monarchia kialakulásának kérdéséhez (Századok 104. 1970).
  6. A magyarok és bolgárok kapcsolataira, a bolgárok magyarországi szerepére alapvetőek Fehér Géza munkái: Fehér, V–XI. Jh.; A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik (Archaeologia Hungarica 7. Budapest 1931); A bolgár-törökök szerepe és műveltsége (Budapest 1940).
A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon
A Karoling Pannonia Tartalomjegyzék