Az Ellenzéki Nyilatkozat

A Múltunk wikiből
1846. november 12.
Teleki László a Pesti Kör és a Nemzeti Kör közös összejövetelén egyesülésre szólítja fel a két kör tagjait.
1846. november 15.
Az ellenzék vezetői konferenciát tartanak Pesten.
1847. január 24.
Megalakul az Ellenzéki Kör.
1847. február 23.
Megjelenik Széchenyi Politikai programtöredékek című munkája.
1847. március 4.
Letartóztatják Táncsics Mihályt.
1847. március 15.
Az ellenzék pesti nagygyűlése kidolgozza az ellenzéki program alapelveit.
A Konzervatív Párt gyűlése módosítja 1846. november 14-i programját.
1847. április 20.
Kossuth Szentirmay Izidor álnéven a Jelenkorban válaszol Széchenyi Politikai programtöredékek című röpiratára.
1847. június 7.
Az ellenzék nagygyűlése jóváhagyja az Ellenzéki Nyilatkozatot.

Az 1840-es évek elején a börtönéből nemrégen szabadult Kossuth a Pesti Hírlap megszerzésével s ott közölt cikkeivel a reformellenzék nagy hányadában még nagyon is ingadozó birtokos nemesi vezető rétegét igen gyorsan szinte kész helyzet elé állította, melyben tagjainak akarva, nem akarva vállalniuk kellett Kossuth – az övékénél lényegesen előbbre mutató – programját. Most 1846 végén ugyanez ismétlődik meg: Kossuth, akinek neve ekkorra még szorosabban forrott össze az ellenzékkel, egy attól szervezetileg független orgánumban, a Hetilapban olyan nézetek mellett kötelezte el magát, melyek – s kivált ilyen nyílt és határozott – kimondásától a birtokos nemesi vezetők – a konzervatívok nem csekély megelégedésére – hosszú időn át viszolyogtak. Visszaútjuk azonban most még kevésbé volt, mint 5 évvel azelőtt: Kossuth elveinek megtagadása óhatatlanul az ellenzék kettészakadásához vezetett volna, melynek veszélyét most még kevésbé kockáztathatták. Már csak azért sem, mert mindössze két nappal Kossuth cikkének megjelenése után – láthatólag tehát már annak megjelenését megelőzően elhatározva –, december 26-án levelek futottak szét az országba, 1847. március 15-ére Pestre invitálva az ellenzék vezetőit. Hogy az értekezletből politikai program is fog születni (amit a konzervatívok programja után az ellenzék részéről is egyre többen igényeltek), azt még a címzettek nem tudhatták. De Kossuth kitűnő politikai érzéke cikkeinek e meghívókkal egyidejű közzétételével mindenesetre kitűzte a megoldás politikai nyomvonalát: a program (melynek kiadását ő maga már novemberben sürgette Deáknál) ezt a kérdést többé nem kerülhette meg, még akkor sem, ha a közelgő követválasztáson ezzel értékes szavazatok elvesztését kockáztatta volna.

A program kidolgozásának és összefoglalásának ekkor már megvolt a maga mintegy intézményesen szervezett társadalmi fóruma is. Az ellenzéki hajlandóságú pest-budai nemesi értelmiség, hivatalnoki és polgári réteg addigra már két szervezetet is létrehozott – mintegy a maga kaszinóiként –, jellemzően választva ehhez egy típusában is nyitottabb szervezeti formát, a kört. A Nemzeti Kör gróf Ráday Gedeon, a Pesti Kör gróf Teleki László elnöklete alatt működött mint az ellenzéki eszmék fóruma. Előbbi – mely Vörösmarty tanácsára Petőfi első kötetét adta ki – mérsékeltebb, utóbbi türelmetlenebb, radikálisabb volt. A két kör különben 1847 elején Teleki László elnökletével Ellenzéki Kör néven egyesült, hogy így – mint az ellenzék körlevele hangsúlyozta – biztosítsa a politikai pártegységet és mint a párt társadalmi mozgalmának központja társadalmi síkon is erőteljesebben harcolhasson a konzervatívok hasonló, a szélesebb rétegek megszervezésére és befolyásolására szánt szervezete, a Gyűlde ellen.

Az ellenzéki program azonban nehezen akart megszületni: a nézetkülönbségek is még fennálltak, Deák sem jött el a márciusi konferenciára. De a jelenlévő ellenzéki vezetők és vidéki küldöttek jó része most már nem akart tovább várakozni, ha Kossuth programjavaslatát túl radikálisnak találták is. Egy kidolgozandó nyilatkozat alapjául azonban elfogadták: bizottságot küldtek ki továbbmunkálására, s végső formába öntésére Deákot hívták fel. Ez elől már neki sem lehetett kitérnie: a következő pesti vásár alkalmából ismét összegyűlt ellenzékiek 1847. június 5-én így végre kiadhatják óvatosan nem nevén nevezett programjukat, az Ellenzéki Nyilatkozatot.

A nyilatkozat bevezetőjében (inkább Széchenyivel, mintsem a konzervatív programmal vitatkozva) fenntartja az ellenzék jogát a kormány ellehőrzésére s kijelenti, hogy e joggal élni is fog mindig, ha annak intézkedései törvényellenesek, vagy „következményeikben a haza közérdekeire s az alkotmányos élet fenntartására és kifejlődésére károsak”. Annál is inkább jogosult erre, mert nem többségre támaszkodó alkotmányos kormányról van szó, emellett e kormány a birodalom más tartományait abszolutisztikusan kormányzó, s így a hazai alkotmányos viszonyokat ellenszenvvel néző erők befolyása alatt áll. Mindez nem ad garanciát arra, hegy a kormány valami új irányt kezdene, hiszen a régi sérelmek orvoslását meg sem kísérli. A nyilatkozat ezután felsorolja a sérelmeket: a Partium vissza nem csatolását; a határőrvidék katonai kormányzatát; itt és általában az iskolákban a nyelvtörvény végre nem hajtását; a horvát tartománygyűlés átszervezését; az adminisztrátori rendszer bevezetését. Mindez azt bizonyítja, hogy nagy szükség van alkotmánybiztosítékokra: parlamentáris felelős kormányra; egyesülési és gyülekezési szabadságra; „célszerű sajtótörvényekkel körülírt” sajtószabadságra; szükséges továbbá Erdély és Magyarország uniója; az, „hogy a honpolgárok minden osztályainak érdekei a más nyelvű népségek óvatos kíméletével, nemzetiség és alkotmányosság alapján egyesíttessenek”, és a vallásszabadság.

Ezek után tér rá a nyilatkozat a tulajdonképpeni reformok kérdésére, „miknek minél előbbi létrehozását, az idő és helyzetünk körülményei szerint a hon javára múlhatatlanul szükségesnek hisszük”. Ilyenként sorolja fel a közteherviselést (feltételéül kötve ki az adó felhasználásának országgyűlési meghatározását és számonkérését); a nem nemes, főleg pedig a szabad királyi városi és szabad kerületi népesség „képviselet alapján úgy törvényhozási, mind helyhatósági jogokban” való részesítését; a törvény előtti egyenlőség kimondását; az úrbéri viszonyok kármentesítés melletti megszüntetését, kötelező örökváltság útján, tehát „a státus közbenjöttével”, állami közreműködéssel; végül az ősiség eltörlésével „a hitel és birtokszerzés biztosítását”.[1] Végül hangsúlyozza az ellenzék ragaszkodását a Pragmatica Sanctióban meghatározott birodalmi kapcsolathoz, de ragaszkodik az ország utoljára 1790-ben megerősített önállóságához, s utal arra, hogy Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatának bizonyára javára válnék, ha utóbbiak is alkotmányosan kormányoztatnának.

Ellentétben a konzervatív programmal, az Ellenzéki Nyilatkozat világos és pontosan fogalmazott szöveg: egyértelmű állásfoglalásokkal és világosan meghatározott reformkövetelésekkel. Az óvatos fogalmazás azonban emellett még olyan apró támpontokat is elrejtett a szövegben, melyekből szükséghez képest a program továbbfejlesztése is kiindulhat; így a népképviselet igényének, vagy a minden osztály, illetve a más nyelvű hazai népek egyesítendő érdekeinek említésekor. Egészében azonban mindez már alaposan túllép a fennálló feudális viszonyokat csupán módosító, de gyökereiket nem érintő reform keretein: a polgári átalakulásnak az 1830-as évek kezdetétől állandóan formálódó, alakuló, a politikai és társadalmi viszonyokkal, feltételekkel egyeződő programja, illetve annak alapvetése most készen áll előttünk. Választ várva a társadalomtól (egyelőre s közvetlenül még mindig csak a nemességtől) arra: elismeri-e ezeket a kérdéseket sajátjainak és megoldásukat saját válaszainak?

A válasz előfeltétele: magának a nyilatkozatnak közzététele azonban nem ment simán. Az egy kis kőnyomdában cenzúra nélkül kinyomott és szétküldött példányoknak a hatóság csakhamar nyomára jött és a nyomdát is lefoglalták; így a további példányok közzététele elmaradt. Ezért nyomtatásban a nyilatkozat először csak abban a kötetben láthatott napvilágot, melynek Németországban való kiadását még 1846 végén a Pesti Kör határozta el, hogy ebben az ellenzék a cenzúra gáncsoskodásaitól szabadon fejthesse ki álláspontját. A kötet Ellenőr, politikai zsebkönyv címen 1847-ben Bajza szerkesztésében meg is jelent, többek között nemcsak olyan, aktualitást a legutóbbi országgyűlés kudarcából és az udvar taktikájából nyert történeti tanulmánnyal, mint a Tinódi álnéven író Horváth Mihályé az 1802. évi országgyűlésről, hanem az öreg, ekkor már három éve halott Kisfaludynak Kossuth a győri csata nemességét becsmérlő cikkére adott, annak idején a cenzúra által közölni nem engedélyezett válaszával, mely most keserűen a nemesség elé tárta nemcsak az udvar bűnös és rosszindulatú hanyagságát a felkelés felfegyverzésében, hanem a hivatalos katonai vezetés tudatlanságát és a nádor tehetetlenségét is. Ezek mellett számos, az utóbbi országgyűléseken, vagy azok kapcsán fontos kérdésekben elhangzott beszéd és megjelent cikk (mint Szemere, Szalay, Irinyi, Lukács Móric írásai) világították meg az ellenzék álláspontját. Hunfalvy közgazdasági problémákról értekezett Adam Smith szellemében; Beniczky az udvarnak az országot elszegényítő gazdaságpolitikáját leplezte le. De voltak itt versek is Petőfitől (többek között a Palota és kunyhó), Vörösmartytól, Garaytól stb. – mintegy az ellenzéki magatartás és tábora kiterjedtségét és színvonalát is érzékeltetendő. A kötet fő mondanivalóját azonban Kossuth két cikke hordozta: az egyik (Deregnyei álnéven) Ellenzék és Pecsovics címen a konzervatív pártprogramot szedte darabokra, a másik, saját neve alatt, Adó címmel Széchenyinek válaszolt. Ez a konzervatív pártprogramnak a közteherviselés kérdésében kialakított koncepcióját leplezi le, és az olvasót és Széchenyit a reformok további késleltetéséből származó veszélyekre: a magyar politikának az igényektől való egyre erősebb lemaradására, lekésésére figyelmezteti szenvedélyes szavakkal és erős logikával. Az Ellenzéki Nyilatkozat a kötet utolsó darabja: láthatólag az utolsó órában nyomták hozzá a már kész kötethez. De nem elkésetten: az Ellenőr is még idejében bejutott az országba ahhoz, hogy befolyásolja az immár új országgyűlésre és új követválasztásokra készülődő nemesi közvéleményt.

A konzervatív program és az Ellenzéki Nyilatkozat közzétételével tulajdonképpen lezárul az 1840-es évek politikai fejlődésének az a folyamata, mely a politikát – támaszkodva a társadalom átalakulásával megjelenő új rétegek igényeire – kivitte az országgyűlés, sőt a megyegyűlések termeiből is, és előbb a sajtó, majd az egyesületek útján a problémákat a társadalom egyre szélesebb, már a nemesség keretein is túlnyúló rétegeihez juttatta el, így mintegy elő is készítve őket az átalakulásban s azután rájuk váró feladatok, általuk ellátandó funkciók elvégzésére. E fejlődés végpontján, immár a polgári forradalom előkészítésének utolsó lépéseként így jelennek meg a korabeli polgári politika klasszikus politikai magatartásainak megfelelő pártok: a konzervatív és a liberális párt. Ha egyelőre még csak a feudális társadalom intézményes kereteiben, attól természetszerűen korlátozva és deformálva is, de lényegében már készen arra, hogy ennél mélyebben, gazdaságilag és társadalmilag meghatározott és ilyenként ugyancsak még az átmenet vonásaival jellemzett magatartásaikat egy polgári átalakulás viszonyai között is képviselni tudják.


Lábjegyzet

  1. A Nyilatkozat teljes szövegét közli: Horváth, Huszonöt év. III. Budapest, 1886. 231–239.

Irodalom

Az Ellenzéki Kör és Teleki László kapcsolatát szépen mutatja be Horváth Zoltán, Teleki László. I–II. (Budapest, 1964) című monográfiája.


Az arcvonalak végleges kialakulása
Széchenyi válsága Tartalomjegyzék A kormány előkészületei az új politika bevezetésére