Az Osztrák–Magyar Bank kialakítása

A Múltunk wikiből
1877. február 8.
Tisza a bankkérdéssel kapcsolatos nézeteltérések miatt benyújtja lemondását.
1877. február 25.
Megállapodás a bankkérdésben a „részleges paritás” alapján.

A gazdasági kiegyezés megújítása érdekében folytatott tárgyalások legnehezebb kérdésének a pénzkibocsátó bank ügye bizonyult. Ennek alakulását követte a legnagyobb figyelemmel a közvélemény is, s a kortársak zöme ezen – a gazdasági kiegyezéshez formailag nem kapcsolódó – megállapodáson mérte le az új szerződések értékét.

A kiegyezés utáni magyar kormányok az osztrák nemzeti bank szűkkeblű magyarországi hitelpolitikája miatt támadt elégedetlenség következtében, továbbá a hagyományos nemzeti követelésekre való tekintettel foglalkoztak az önálló magyar jegybank megalapításának tervével. E tervek gyakorlati megvalósítására azonban nem kerülhetett sor. Az 1873:XXVI. tc. felhatalmazta a kormányt, hogy 25 millió forint alaptőkével Magyar Leszámítolási és Kereskedelmi Bankot létesítsen, amely a magánváltók leszámítolása mellett az állam bankára szerepét is betöltötte volna, de a gazdasági válság miatt ez a törvény sem kerülhetett végrehajtásra. Maga a válság is inkább arról győzte meg a vezető magyar pénzügyi köröket, hogy a gyöngébb hazai hitelszervezetnek jelentős támasza az erősebb osztrák pénztőkével fennálló szoros összefonódás. Ezzel magyarázható, hogy 1876-ban, amikor a két kormány között Bécsben tárgyalások kezdődtek az egész bankkérdés átfogó rendezésére, magyar részről a hangsúlyt nem az önálló bankra, hanem egy „szabadalmazott osztrák–magyar banktársulat” felállítására, tehát az Osztrák Nemzeti Bank Rt. dualizálására, a magyar pénzpiac érdekeinek és az arányos képviselet elvének az érvényesítésére helyezték. Az osztrák kormány, majd a monopolhelyzetét védelmező osztrák nemzeti bank elutasította a javaslatot.

Az elutasítás reakciójaként Magyarországon ismét előtérbe került az önálló bank fölállításának követelése, s még osztrák részről is felmerült az a gondolat, hogy a pénzkibocsátó bank dualizálása helyett inkább egyezzenek bele a külön magyar jegybank felállításába. A kormánypárt és maga Tisza annál is könnyebben karolhatta fel az önálló bank gondolatát, mivel az uralkodó korábban többször hangsúlyozta, hogy az a Monarchia számára „nem politikai„ hanem nemzetgazdasági és financiális kérdés, ennek tartotta mindig, s e szempontból eldöntendő; jobb-e közösen vagy külön?”[1] Ferenc József azonban most csak olyan megoldáshoz volt hajlandó hozzájárulni, amely nem veszélyezteti a birodalom két fele közötti pénzforgalmat, a gazdasági együttműködést. Azt nem engedte, hogy az általános valutarendezés előtt létesítsenek magyar pénzkibocsátó bankot, s ezzel két, csak névértékben azonos, ténylegesen azonban különböző értékű pénzfajta kerüljön forgalomba. Az uralkodó csupán a bank dualizálásába volt hajlandó beleegyezni, ezt azonban az osztrák nemzeti bank – maga mögött érezve az osztrák kormány és az alkotmánypárt támogatását – továbbra is elutasította. Még a paritás látszatát sem akarta megengedni.

Ezen a ponton a kor gazdasági liberalizmusának egyik jellemző vonását ragadhatjuk meg. A pénzjegykibocsátás monopóliumát élvező osztrák nemzeti bank Magyarország pénzellátásában is monopolhelyzettel rendelkezett, de mereven elzárkózott mind attól, hogy nemesérckészletének 31,4%-át átadja akár egy általa létesítendő budapesti intézetnek, mind pedig attól, hogy a bank irányításába a magyarok érdemi beleszóláshoz jussanak, és azt sem akarta eltűrni, hogy a Magyarországon általa forgalomba hozandó pénzmennyiséget hatalmi szóval szabályozzák. Kiváltságaihoz ragaszkodott, de a szabadversenyt – értsd: a túlnyomó többségében osztrák részvényesek, a mögöttük álló osztrák tőke érdekeit – látta veszélyeztetve, amikor a kiváltságait garantáló magyar kormány az üzletmenetre is befolyást akart szerezni. A kör tehát bezárult. Hiába fogadta el az uralkodó és Andrássy a bank dualizálásának tervét, ha az osztrák parlament és a kormány, valamint a nemzeti bank elutasította azt. A banknál fennálló viszonyok megőrzésére viszont éppen Tisza nem vállalkozhatott, hiszen a gazdasági kiegyezési tárgyalások egyéb területén éppen azért adott fel egy sor magyar követelést, hogy annál nagyobb súllyal érvényesíthesse szavát a bankkérdésben. További engedményt nem mert magára vállalni, érezvén, hogy sem pártja, sem a parlament nem áll mögötte.

A Szabadelvű Párt elnöke, Gorove István, 1877. évi újévi beszédében leszögezte: „Nem engedhetjük elzárni az ország elől azon forrásokat, amelyekből minden nép meríti a maga anyagi jólétének elemeit.”[2] Ezzel a birtokos osztály elégedetlenségére utalt, amely hitelhiánnyal küszködve keserűen tapasztalta, hogy Európa-szerte olcsó a pénz (Angliában és Franciaországban 1874–75-ben 2–3% körül mozgott a hitelkamatláb), de az osztrák bank mereven tartja a 4,5%-ot. A szélesebb közvélemény álláspontját Kossuth Lajos formálta határozottá, aki ceglédi „választóihoz” írt – s minden lapban közzétett – levelében alapos pénzügyi analízis kíséretében tett hitet a nemzeti szuverenitás szempontjából is elsőrendűen fontos önálló bank mellett.

Tisza persze rég tudta, hogy nem lesz önálló magyar bank. Sem a külpolitikai helyzet alakulása, sem az ország gazdasági helyzete nem tette lehetővé, hogy a magyar kormány e kérdésben kenyértörésre vigye a dolgot. Az államnak hitelező bankkonzorcium pedig egyenesen kijelentette, hogy a további kölcsönöket csak akkor hajlandó folyósítani, ha a Monarchia pénzügyi egysége nem szenved csorbát. Nem azért volt azonban Tisza a taktika nagymestere, hogy ilyen helyzetben megrettenjen: 1877. február 8-án benyújtotta lemondását. Ezzel a határozott kiállással táborában helyreállította az eddigi tárgyalások során erősen megcsappant népszerűségét. Utódjául Sennyeyt ajánlotta az uralkodónak, tudván, hogy az nem szívelheti, kinevezéséhez Andrássy amúgy sem járulna hozzá, s maga a konzervatív politikus sem vállalná a kormányalakítást a már elfogadott gazdasági kiegyezés feltételei mellett. Még inkább számított azonban arra a gyógyító rémületre, amit egy konzervatív budapesti kabinet alakulásának veszélye az osztrák liberális körökben kiváltott. A lemondás csupán taktikai csel volt, amivel Tisza engedékenyebbre hangolta az osztrák kormányköröket, saját pártjában és az udvarnál pedig megerősítette az ő nélkülözhetetlenségébe vetett hitet. Ferenc József maga lépett közbe az osztrák nemzeti banknál néhány formai engedmény érdekében. 1877 február végére sikerült a „részleges paritás” alapján, tehát a tényleges egyenlőség bevezetése nélkül megállapodni a bankügyben.

Az egyezmény leszögezte, hogy a Monarchia két állama a következő tíz évre nem veszi igénybe az őket „önálló jegybankok felállítása tekintetében megillető és kölcsönösen elismert jogot”.[3] Az osztrák nemzeti bank 90 millió forint részvénytőkével átalakult Osztrák–Magyar Bankká, élén egy főtanáccsal (túlnyomórészt osztrák tagokkal), a király által kinevezett, egymást váltó magyar és osztrák kormányzóval, és két – egy osztrák és egy magyar – alkormányzóval. Bécsben és Budapesten két formailag egyenrangú igazgatóság létesült, ezek hatáskörét és a kormányellenőrzés módját részletesen szabályozták. Bevezették a kétnyelvű bankjegyet: egyik oldalán német, a másikon magyar szöveggel. A magyar kormány magára vállalta az osztrák nemzeti banktól fölvett 80 millió forint abszolutizmus kori osztrák államadósság törlesztési terhének 30%-át – bár ez az adósság Magyarországot jogilag nem terhelte –, cserében a magyar államkincstár megkapta az üzleti költségek levonása és a részvényesek kielégítése után fönnmaradó bankjövedelem 30%-át. A bankjegykibocsátást az 1862. évi bankakta rendelkezései alapján szabályozták. A bank az eddigi 6 fiók mellé a következő években 10 új fiókintézetet létesített Magyarországon, s számos úgynevezett mellékhelyet szervezett, ahol szintén igénybe lehetett venni szolgáltatásait. A magyar pénzpiac leszámítolási és kölcsönüzletei céljára legalább 50 millió forintot bocsátottak a budapesti főintézet rendelkezésére. Ez utóbbi volt a legfontosabb eredmény abból, amit magyar részről a bankkérdésben elértek. A leszámítolási hitel alsó határának rögzítésével a legnagyobb sérelmet orvosolták. Ezt azonban a közjogi kérdésekben gondolkodó közvélemény nem tekintette vívmánynak. Elfogadta, de át is siklott felette. Az Osztrák–Magyar Bank szabadalmát lejárta után, 1887-ben, a pénzpiac növekvő igényeinek megfelelő banktechnikai módosításokkal, elvi változtatások nélkül megújították és a megszállt Boszniára és Hercegovinára is kiterjesztették.

A gazdasági kiegyezés körül hosszan elhúzódó, a sajtó által drámaivá festett tárgyalások alaposan megtépázták a kormánypárt többségét. A Szabadelvű Párt kezdett szétmorzsolódni, a kilépések nyomán szinte elnéptelenedett székháza, a Lloyd-palota. A tárgyalások legvégén újabb ellenzéki tömörülés indult meg: a konzervatív „jobbpárt”, a Simonyi Lajos báró vezette Független Szabadelvű Párt és Szilágyi Dezső pártonkívüli disszidensei egyesültek. 1878. április 13-án 115 képviselő részvételével „közjogi alapon álló Egyesült Ellenzék” néven megszületett egy laza pártszövetség, melynek tagjait nem az eszmei közösség vagy a gazdasági érdekek azonossága, csupán a Tisza-kormány megbuktatásának óhaja kötötte össze. A függetlenségiek által „habarék-pártnak” elnevezett 67-es csoportosulás létrejöttével a kormány többsége a parlamentben 10–20 főre olvadt, persze úgy, hogy a még mindig nagyszámú kormánypártiakból is egyre többen maradtak távol a kritikus szavazások napján.

A függetlenségi ellenzék végig az önálló bank, az önálló vámterület álláspontjáról támadta a kormányt. Ebben a kérdésben még a dualizmushoz egyébként mereven ragaszkodó Sennyey vezette konzervatív csoport is időnként az ő álláspontjukhoz közeledett. Ez, mint a konzervatív arisztokrácia és az egyház érdekeit képviselő párt, az osztrák liberálisok védvámellenes szárnyával szövetségben a szabadkereskedő vámközösség fenntartását kívánta, azonban az osztrák protekcionista ipari köröket ijesztendő, az önálló vámterület gondolatával is manőverezett.

Az ellenzék és a kormánypárt disszidensei a kiegyezési törvényjavaslatoknak már a vitára tűzését is majdnem meggátolták. A birtokos osztály és a hozzá felzárkózó burzsoázia azonban az Ausztriával fennálló gazdasági közösséget – bár megingott hittel – továbbra is alapvető érdekének tartotta. Így a zömében a dualista rendszer híveiből alakult parlament a javaslatokat néhány szavazatnyi többséggel sorban elfogadta.

A gazdasági kiegyezés kérdésében a kormány nem tudott semmiféle beígért nagyszabású, s főként látványos kedvezményt elérni. Az új megállapodást részben gazdasági, részben külpolitikai kényszerűségből az ország közvéleménye, sőt tulajdonképpen saját pártja ellenében kellett elfogadtatnia. A gazdasági kiegyezés kudarcai mellett a Monarchia balkáni nagyhatalmi politikája, s az ennek nyomán ismét magasra szökő költségvetési deficit is próbára tette a megrendült kormánypárt fegyelmét, és tovább gyöngítette Tisza Kálmán parlamenti helyzetét.

Lábjegyzetek

  1. Ghyczy Kálmán naplója. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. MS 4851 1 362.
  2. A Hon, 1877. január 2.
  3. 1878:XXV. tc. 1. §. Magyar Törvénytár. Szerkesztette Márkus Dezső (továbbiakban: Magyar Törvénytár) 1877–1878. évi törvényczikkek. Budapest, 1896. 258–259.

Irodalom

A közös bank kialakítása körül folytatott vitákhoz Lónyay Menyhért, Közügyeinkről. II. A bankügy (Budapest, 1875) című munkája szolgál kiindulási pontul. Az osztrák nemzeti bank álláspontját lásd: Wilhelm Lucam, Die Österreichische Nationalbank während der Dauer des dritten Privilegiums (Wien, 1876) című írásában. További művek: Joseph Neuwirth, Bank und Valuta in Österreich–Ungarn 1862–1873. I. (Leipzig, 1873); Táray Andor, A bankügyről (Budapest, 1874); Beöthy Leó, A bankügy elmélete, különös tekintettel a jegybankkérdésre és hazai viszonyainkra (Budapest, 1875); Berthold Sutter, Die Ausgleichsverhandlungen zwischen Österreich und Ungarn 1867–1918 (In: Der österreichisch–ungarische Ausgleich von 1867. Seine Grundlagen und Auswirkungen. München, 1968). A tárgyalásokhoz lásd még Ghyczy Kálmán kiadatlan naplóját és levelezését a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában (MS 4851–4856); a további források azonosak a kereskedelmi és vámszövetség kérdésénél felhasználtakkal. A legújabb feldolgozás Friedrich Gottas idézett munkája.


A Tisza-kormány megalakulása és első lépései
A kereskedelmi és vámszövetség megújítása Tartalomjegyzék