Az abszolutizmus meghirdetése és az egyeduralkodó császár

A Múltunk wikiből
1851. december 2.
Louis Bonaparte államcsínye Franciaországban.
1851. december 31.
Az olmützi alkotmány hivatalos hatálytalanítása, a császári egyeduralom meghirdetése.
1852. április 5.
Schwarzenberg miniszterelnök halála.
1852. június 4-től
Ferenc József első körútja Magyarországon.

Az önkényuralom meghirdetését az 1851. augusztus 20-án megjelent császári kéziratok készítették elő. Kimondták, hogy a kormány csak az uralkodónak felelős, a törvények és a császári rendeletek miniszteri ellenjegyzése pusztán formai követelmény, a birodalmi tanács pedig az uralkodó véleményadó szerve, amelynek a tanacsait kizárólag saját akaratától függően kéri ki és hallgatja meg. Az új intézkedések mindkét hatalmi szervet közvetlenül, kizárólag és maradéktalanul az uralkodónak rendelték alá, lehetetlenné téve még azt is, hogy az uralkodó engedélye nélkül érdemleges kapcsolatba léphessenek egymással.

A Ferenc József által proklamált 1849. évi olmützi oktrojált alkotmányt a rendelkezések közvetlenül még nem említették ugyan, de hogy dicstelen sorsa hamarosan beteljesül, azt előlegezte az a baljós utalás, amely a kormány „kétes politikai viszonyai” felszámolásának szükségességére célzott, és az a határozottság, amivel „egyedül és kirekesztőleg az uralkodó s a trón irányában” nyilvánította felelősnek, felmentve minden kötelezettségtől „bármely más politikai tekintély irányában”.[jegyzet 1] Schwarzenberg herceg diplomáciai körlevele a félreértések elkerülése végett mindehhez még azt is hozzáfűzte, hogy a császár rendelkezéseit az olmützi alkotmány „kivihetetlensége” indokolta, aminek megállapításához a miniszterelnök nagyvonalúságára igazán szükség volt, hiszen egyetlen napig sem próbálták ki a gyakorlatban. Maga Ferenc József arról tudósította anyját, hogy „az alkotmányt sutba dobták, és Ausztriának immár csak egy ura van”. „Istennek hála!” – jegyezte ujjongva a levélre Zsófia főhercegnő[jegyzet 2], s ugyanezzel a felkiáltással üdvözölte a rendelkezéseket a cár külügyminisztere is.

Az olmützi alkotmány hivatalos hatálytalanítására és a császári egyeduralom hivatalos meghirdetésére 1851. december 31-én került sor. Az augusztusi rendelkezések kiadása óta folyó előkészítő munkát nagyon felgyorsította Louis Bonaparte 1851. december 2-i államcsínye, amit az egész császári család leplezetlen örömmel üdvözölt. Kübeck[1] és Schwarzenberg, illetve a Reichsrat és a kormány hosszúra nyúlt taktikai harcát uralkodói határozat döntötte el. Az 1851. december 31-i rendelkezések nyomán a Habsburg-birodalomban olyan uralkodói abszolutista kormányzati rendszer kiépítésére került sor, amelynek korlátlansága a hatalomra jutott III. Napóleonét is felülmúlta, és csak I. Miklós cár oroszországi önkényuralmához volt hasonlítható.

Ferenc József hatálytalanítva az olmützi alkotmányt, a polgári szabadságjogok közül csak a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet erősítette meg. A birodalom „koronaországait” minden autonómiát nélkülöző közigazgatási egységeknek nyilvánította, amelyeket méreteiknek tekintetbevételével bontott további alegységekre. Minden hatóságnak, még a városi és falusi elöljáróknak a kinevezését, illetve megerősítését is a kormányzattól tette függővé. Egyedül az utóbbiak alá rendelt helyi tanácskozó testületeknek a választhatását ígérte meg, de azt is oly módon, hogy a falvakban a földbirtokosságnak, a városokban rajtuk kívül a házbirtokosoknak, az értelmiségi és ipari vezetőrétegnek kell majd hatóságilag biztosítani „az eldöntő súlyt”. S még ennek a rendelkezésnek a foganatosítását is a bizonytalan jövőre napolta el. Szigorúan központosított bírói szervezetet állított fel, kilátásba helyezve az osztrák polgári és büntető törvénykönyv életbe léptetését az egész birodalomban. S míg az utóbbi intézkedések, ha önkényuralmi módon is, a polgári átalakulást szolgálták, a „nyílt parancs” ellentétes rendelkezéseket is tartalmazott. Az igazságszolgáltatást nagyrészt már első fokon is, másod- és harmadfokon pedig teljesen mentesítette a nyilvánosságtól. Kimondta az esküdtszékek felszámolását és a korábban Schmerling és Bach által még szétválasztandónak ítélt közigazgatás és igazságszolgáltatás újraegyesítését alsó fokon. Még ennél is többet sejtetett a visszahúzó törekvésekből annak jelzése, hogy az egyes „koronaországokban a rendi, vagy egy meghatározandó földbirtokkal ellátott örökös nemességre, előnyeire és kötelességeire” külön jogszabályokat alkotnak majd, s „mindennemű könnyítéseket” kap a birtokos nemesség „hitbizományok felállítására”. Egy további rendelkezés pedig kilátásba helyezte, hogy tanácsadó bizottságokat szerveznek a helytartóságok és a kerületi hatóságok mellett „a birtokos nemesség, a nagy és kis földbirtok és az ipar köréből”.[jegyzet 3] Az alkotmányos kötelezettségek hivatalos hatálytalanítása tehát olyan „kormányzati alapelvek” kinyilvánításával járt együtt, amelyek azt jelzik, hogy a centralizációs politika nyers önkényuralommal társítása nem nélkülözte bizonyos rendi, feudális érdekek érvényesítését sem.[2]

Schwarzenberg herceg alig néhány hónappal élte túl a császári abszolutizmus meghirdetését. Halála után Ferenc József[3] kinyilvánította, hogy nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem maga látja el a kormányzati ügyek közvetlen irányítását is. A Kübeckkel szoros kapcsolatot tartó és tanácsaival a császári egyeduralom megszervezését messzemenően befolyásoló Metternich[4] javaslatának megfelelően történt a minisztertanács intézményének felszámolása, illetve miniszteri értekezlettel való felváltása is. Ez utóbbi is több volt puszta névcserénél, mivel azt jelentette, hogy az uralkodó akaratát nem egy önálló testületet alkotó kormány tagjai, hanem „a császár miniszterei”, közvetlenül tőle függő államhivatalnokok érvényesítik. A „miniszterek konferenciájának” elnöki tisztét az uralkodó Karl Ferdinand Buol-Schauenstein gróffal, a „császári ház és a külügyek” új miniszterével töltötte be. Ez az udvari arisztokrácia sugalmazására történt, s mindenekelőtt arra szolgált, hogy megakadályozza a hatalom összpontosulását a rendszer második emberének, Bach belügyminiszternek a kezén. Sőt Kübeck és az ebben az elsőrangú fontosságúnak ítélt hatalompolitikai ügyben kivételesen aktív udvari arisztokraták elérték, hogy a rendőri ügyeket (tehát a sajtó és a kulturális élet ellenőrzését is) az uralkodó elvonta Bach belügyminisztériumának hatásköréből, és az 1849-ben szervezett császári csendőrség, most „a legfelsőbb rendőrhatóság főnökévé” előléptetett parancsnokának, Johann Kempen bárónak a kezére adta.[5]

Schwarzenberg halála után alakult ki a hatalom megosztásában az az egyensúlyi helyzet, amely kisebb eltolódásokkal lényegében az 1850-es évek végéig fennmaradt, s jól tükrözte az önkényuralmi rendszer társadalmi bázisát. Többnyire a birodalom vezető nagypolgári és hivatalnoki rétegeinek képviselői irányították a gazdaságpolitikát, a pénzügyeket, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, míg általában az udvari arisztokrata és katonai klikkek tagjai állottak a fegyveres erők vezető posztjain, illetve ők birtokolták a külügyi, a vallás- és közoktatásügyi tárcákat. Ők bírtak többséggel a Kübeck vezetése révén nagy befolyáshoz jutó birodalmi tanácsban is. Ez a belső ellentétektől korántsem mentes érdekszövetség sorakozott fel a teljhatalomra hivatottságában gőgösen bízó, az alkotmányosságot, a szabadságjogokat a népre is kárhozatosnak tartó fiatal császár mögött.

Huszonkét éves sem volt Ferenc József, amikor „végre” a teljhatalom birtokosának mondhatta magát. Bizalmas megnyilatkozásai, köztük az anyjához intézett levelei egyértelművé teszik, hogy a trónraléptét követő első három esztendőre immár úgy tekintett vissza, mint a korlátlan hatalom megragadásához vezető út kényszerű megalkuvásokkal teli szakaszára. Az ifjú Ferenc József számára, akit gyermekkorától kezdve a trón várományosaként neveltek és ünnepeltek, eleve elfogadhatatlannak tűnt, hogy más is lehessen forrása a világi jogoknak, sáfárja a földi kegyelemnek és irányítója a kormányzás gépezetének, mint a felelősséggel egyedül Istennek tartozó egyeduralkodó.

1848–49 eseményei előítéletektől befolyásoltan feldolgozott személyes élményekkel boltozták be a körülményei és neveltetése folytán amúgy is szűk látóhatárú fiatal császár konzervatív szemléleti rendszerét. Az udvar ismételt menekülésre kényszerülése, a forradalmak által kicsikart alkotmányos engedmények, amelyek az általa a ”csőcselék” vezetőinek tekintett, még csak nem is „udvarképes” embereket a kormányzás dolgaiba való beleszólás lehetőségeihez juttatták, népek és tartományok véres konfliktusokat szülő „engedetlenkedései” mind megerősítették Ferenc József hitét az egyeduralkodó államfenntartó funkciójában. A fiatal császár a szó köznapi értelmében nem volt gyáva, 1849-ben a Dunántúlon még harctéri veszélynek is kitette magát, de ismételten kimutatta, mennyire retteg „az uralkodókat elűző”, a „rendet” megbontó forradalmak felújulásától. Szinte kizárólagosnak tekintette fellángolásukban a lázító „agitátorok” szerepét, és mit sem ismert fel objektív meghatározóikból. Környezetének befolyása mellett elsősorban félelmei magyarázzák kérlelhetetlenségét 1849-ben, amikor – Kempen altábornagy e vonatkozásban teljesen megbízható naplófeljegyzései szerint – személyesen követelt kíméletlen szigort a „vétkesek” ellen. Mindenekelőtt az önmagának is aligha bevallott félelmei legyőzésének a szándéka vihette arra, hogy magánlakosztályában képet őrizzen az aradi kivégzésekről, hálószobájában pedig élete végéig egy családi képen kívül kizárólag olyan festményeknek adjon helyet, amelyek a császári csapatoknak 1848–49-ben saját „lázadó” alattvalói elleni fegyvertényeit örökítették meg.

Legbiztosabb támaszának a hadsereget tekintette. Politikai meggondolás és érzelmi kötődés egyaránt kifejeződött abban, hogy – egészen ritka kivételektől eltekintve – hadserege egyenruháját hordta, amire az egykorú Európában csak az orosz cár mutatott példát. A hadseregben ismerte fel – és méltán – birodalma legfőbb összetartó erejét. Nem véletlen tehát az a rendkívüli befolyás, amit főhadsegéde, Karl Grünne gróf altábornagy és a polgári világot is a fegyveres erő ellenőrzése alá szorító Kempen altábornagy gyakorolt rá az 1850-es években. Ferenc József nemcsak biztonsági és hatalompolitikai okokból tartotta kivételes becsben a hadsereget (és a személyes kívánságára annak mintájára szervezett csendőrséget), hanem azért is, mert benne látta a kötelességteljesítés általa vonzónak ítélt, fegyelemre és tekintélytiszteletre alapozott mechanizmusát.

A válságoktól gyötört birodalom belső személyes konfliktusokat aligha ismerő ifjú ura, aki sem ekkor, sem később mással, mint „nemes emberrel” kezet nem rázott, aligha érezte elfogultságban vétkesnek magát. Minden bizonnyal azt tekintette az igazságos uralkodó ismérvének, hogy megvéd mindenkit, aki „teszi a dolgát”, s rettegnie csak a „rendbontónak” meg a „kötelességmulasztónak” kell tőle. Hogy kinek mi a dolga, azt megszabják az isteni parancsolatok, amelyeknek betartásán az egyháznak kell őrködnie, és a világiak, amelyeknek bölcs kialakítása tanácsosai meghallgatása után őt terheli, míg minisztereit és hivatalnokait pontos végrehajtásuk, hogy azután az engedelmes nép a maga és a birodalom javára élhessen velük.

Ez „a kötelességteljesítést” alattvalóitól, környezetétől és önmagától is szigorúan megkövetelő, a triviálison felülemelkedő művészetek iránt is érzéketlen fiatalember a szabályozás és a rendteremtés bűvöletében élt. Szinte márványhidegségűvé fagyasztotta a hagyományosan szertartásos bécsi udvar amúgy sem enyhe levegőjét. Anyján, az őt trónra juttató „kamarilla” hajdani fején, Zsófia főhercegnőn kívül minden családtagjával előbb-utóbb konfliktusba került, amit általában parancsszóval „oldott meg”, hiszen az utasításadás volt a környezetével való érintkezésének legfőbb formája. Kezdeti népszerűtlensége, aminek az 1850-es években számos jelét kellett a császárvárosban is tapasztalnia, még inkább megkeményítette. Önbecsülésének legfőbb forrása minden bizonnyal szorgalma és „kötelességteljesítése” volt, amiben – saját értékrendszerét véve alapul – joggal tekintette szinte felülmúlhatatlannak magát. Szigorú beosztás szerint élt, ideje legnagyobb hányadát íróasztalnál töltötte, rendkívüli elfoglaltság esetén éjt nappá téve dolgozott, hogy lehetőleg hátralékba ne kerüljön elolvasandó ügyirat, esedékes határozat. Hogy mit tartott fontosnak a fiatal császár, jól tükrözik világosan fogalmazott, de gondolatszegény bizalmas levelei. Három elem szinte elmaradhatatlan belőlük: saját időbeosztásáról legtöbbször órarendi pontossággal írt; rendszeresen felsorolta a fogadott vagy meglátogatott fontosabb személyeket, többnyire rangjuk és tisztségük szabatos megjelölésével; számszerű precizitásra törekedett akár a díszszemlén felvonult és kötelékenként részletezett katonai egységeket, akár a – lelkesedését minden másnál inkább kiváltó – vadászatok zsákmányát sorolta fel fajta és darabszám szerint.

Ez a külső és belső világára rendet, fegyelmet, szabályt parancsoló, az alkotó fantázia nyomát sem mutató fiatal egyeduralkodó azonban korántsem volt szerény. korántsem volt mentes a nagyravágyástól. Nemcsak közvetlen „örökségét” akarta megtartani, nemcsak – az 1851. december 31-i „nyílt parancs” szavai szerint – „a régi históriai és az új címek alatt az ausztriai császári állammal egyesített országokat” akarta „az ausztriai császári örökös monarchiának” nevezett birodalma „elválhatatlan létrészeivé” tenni[jegyzet 4], hanem ennél nagyratörőbb tervet is dédelgetett. Schwarzenberg herceg koncepcióját magáévá téve készült arra, hogy öröklött birodalmát megszilárdítva és engedelmességre szoktatott, hűségre nevelt „népei” minden erejét latba vetve biztosítsa a Habsburg-dinasztia számára a hegemóniát a német föld egésze felett s általa a vezető szerepet Európában.

Az egyeduralkodó Ferenc József ugyanakkor volt annyira józan, hogy tanácsadóival és akaratának legfőbb végrehajtóival együtt a közvetlen célra összpontosítsa az energiákat. Mindenekelőtt arra törekedtek, hogy a hosszú évszázadok során a feudalizmus jellegzetes birodalomalakító eszközeivel összefűzött Habsburg-monarchiát végleg átmentsék a polgári forradalmak válságperiódusán. Olyan egységes birodalom megteremtését tűzték célul, amely a vezetésükkel és az érdekeiknek megfelelő módon végrehajtott polgári átalakulás révén megerősítheti nagyhatalmi állását, s a korábbinál sikeresebben szállhat szembe a keretei között élő népek, mindenekelőtt a legveszedelmesebbnek ítélt magyar nép önrendelkezési törekvéseivel.

Lábjegyzetek

  1. Közli: Pesti Napló, 1851. augusztus 28.
  2. Briefe Kaiser Franz Josephs I. an Seine Mutter. Hrsg. Franz Schnürer. München, 1930. 165–167.
  3. Magyarországot Illető Országos Törvény- és Kormánylap, 1852. 3–7.
  4. Ugyanott 3–7.

Irodalom

  1. Kübeck szerepére: Karl Friedrich von Kübeck, Tagebücher. Hrsg. von M. von Kübeck. I–II. (Wien, 1909); Aus dem Nachlass des Freiherrn Carl Friedrich Kübeck von Kübau … (1841–1855). Hrsg. von F. Walter (GrazKöln, 1960).
  2. A „kormányzati alapelvek” szövegét kiadta F. Walter, Die Österreichische Zentralverwaltung című idézett műve III/2. 188–192. lapjain.
  3. A Ferenc József személyiségével és működésével foglalkozó számtalan kiadvány közül a következőket emeljük ki: Franz Joseph I. in Seinen Briefen. Hrsg. von O. Ernst (WienLeipzigMünchen, 1924); J. Redlich, Kaiser Franz Joseph von Österreich (Berlin, 1928); Briefe Kaiser Franz Josephs I. an Seine Mutter 1838–1872. Hrsg. von F. Schnürer (München, 1930); A. Novotny, Kaiser Franz Joseph und Seine Zeit … (Wien, 1954); Briefe Kaiser Franz Josephs an Kaiserin Elisabeth 1859–1898. I–II. Hrsg. von G. Nostitz-Rieneck (WienMünchen, 1966); F. Engel-Janosi, Der Monarch und Seine Ratgeber (In: Probleme der Franzisko-Josephinischen Zeit 1848–1916. Hrsg. von F. Engel-Janosi und H. Rumpler. Wien, 1967).
  4. Metternich befolyására: Metternich und Kübeck. Ein Briefwechsel. Hrsg. von Max Freiherrn von Kübeck (Wien, 1910); Andics Erzsébet, Metternich és Magyarország (Budapest, 1975).
  5. A folyamat egészére az idézett kormányzattörténeti munkák mellett: Das Tagebuch des Polizeiministers Kempen von 1848 bis 1859. Hrsg. von Josef Karl Mayr (WienLeipzig, 1931); F. Walter, Karl Kübeck … und die Aufrichtung des francisco-josephinischen Absolutismus (München, 1960); H. Rumpler, Ministerrat und Ministerratsprotokolle 1848–1867 (Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. Einleitungsband. Wien, 1970).


Önkényuralmi kísérlet Magyarország beolvasztására az Osztrák Császárságba
Birodalmi egység önkényuralom árán Tartalomjegyzék A magyarországi megtorlás