Az abszolutizmus utolsó rohama: az adminisztrátori rendszer

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2017. január 3., 14:11-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
1841. november 4.
Bihar vármegye közgyűlése bizalmatlanságot szavaz Tisza Lajos főispáni helytartónak.
1844. november 13.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt udvari másodkancellárrá nevezi ki, az Erdélyi Udvari Kancellária vezetésével Jósika Samu másodkancellárt bízza meg.
1845. január 7.
A helytartótanács felszólítja a törvényhatóságokat, hogy jelentsék be a területükön működő egyesületek alapszabályait.
1845. február 19.
Mailáth Antal kancellár utasítja a főispánokat, hogy nyolc napon belül nyilatkozzanak, el tudják-e látni feladatukat a megyékben.
1845. február 26.
Megkezdődik a főispáni helytartók (adminisztrátorok) tömeges kinevezése.
1845. március 10.
Pest vármegye utasítja tisztikarát, hogy a főispáni helytartót ne engedje törvénytelenül beavatkozni a megye közigazgatásába és bíráskodásába.
1845. március 20.
V. Ferdinánd jóváhagyja a főispáni helytartók tevékenységét szabályozó utasítást.
1845. április 15.
Szabolcs vármegye közgyűlése körlevélben figyelmezteti a megyéket a törvénytelen adminisztrátori rendszer veszélyeire.
1845. június 23.
Tisza Lajos főispáni helytartó a bihari tisztújításon nem jelöli az ellenzék képviselőit.
1845. július 28.
A zágrábi tisztújításon a horvát–magyar párt győz.
1845. július 29.
17 halottal járó véres összeütközés a katonaság és a zágrábi tisztújításon megjelenő illírpárti nemesek között.
1845. augusztus 11.
A honti ellenzék körlevélben ismerteti a megye Luka Sándor főispani helytartótól elszenvedett sérelmeit.
1845. augusztus 12.
Véres verekedés robban ki a két párt hívei között Hont vármegye közgyűlésén.
1845. augusztus 16.
V. Ferdinánd Széchenyi Istvánt a helytartótanács közlekedésügyi bizottságának elnökévé nevezi ki.
1845. augusztus 21.
Apponyi György magyar másodkancellár emlékirata új horvát politika alapelveit vázolja fel.
1845. augusztus 28.
Pest vármegye közgyűlése választmányt bíz meg az alkotmányos felelős kormány elveinek és lehetőségének kidolgozásával.
1845. szeptember 14.
V. Ferdinánd megparancsolja, hogy a horvát tartománygyűlésen csak báni meghívóval rendelkezők szavazhatnak.
1845. szeptember 23.
Megnyílik a horvát tartománygyűlés.
1845. szeptember 26.
A horvát tartománygyűlés megsemmisíti a turopoljei nemesség fejenkénti szavazatjogát.
1845. szeptember 27.
Antun Josipović turopoljei gróf vezetésével a horvát–magyar párt tiltakozik a tartománygyűlésről való kizárásuk ellen.
1845. október 9.
A horvát tartománygyűlés elfogadja a tartománygyűlés reformjáról kidolgozott tervezetet. Zágráb megyében a turopoljei nemesek kollektíve kapnak egy szavazatot.
1845. október 14.
Befejeződik a horvát tartománygyűlés.
1845. november 12.
Pest vármegye feliratban ítéli el a kormány horvát politikáját. A feliratot küldöttség viszi Bécsbe.
1845. december 10.
József nádor figyelmezteti Pest megyét, hogy küldöttsége engedély nélkül ne induljon Bécsbe.
1845. december 15.
Tisza Lajos főispáni helytartó katonasággal távolíttatja el az ellenzék vezetőit Bihar megye közgyűléséről.
V. Ferdinánd nem fogadja Pest vármegye küldöttségét.
1845. december 18.
Tisza Lajos főispáni helytartó véres közgyűlésen hajdúkkal vereti ki Bihar megye gyűléséről a december 15-i eljárása ellen tiltakozó ellenzéki vezetőket.
1845. december 19.
Pest vármegye küldöttsége memorandumot nyújt át Mailáth Antal magyar kancellárnak, melyben a kormány horvátországi politikája ellen tiltakozik.
1846. április 5.
V. Ferdinánd Mailáth Antal magyar kancellárt meghatározatlan időre szabadságolja. A kancellária vezetését Apponyi György másodkancellár veszi át.
1847. október 31.
V. Ferdinánd felmenti tisztségéből Mailáth Antal magyar kancellárt.
1847. november 6.
V. Ferdinánd Apponyi Györgyöt magyar udvari kancellárrá nevezi ki.

A királyi kézirat, mely az országgyűlés bezárásával egy időben, 1844. november 11-én nyert aláírást, egyrészt jóváhagyta a főispánok, illetve főispáni helytartók még a javasoltnál is magasabb, 5 ezer, illetve 6 ezer forintban megállapított fizetését, másrészt intézkedett a helytartótanács és a kancellária szervezetének bizonyos módosításairól és az új országgyűlés előmunkálatainak előkészítéséről. Nem sokkal később kinevezték azt a személyt is, akinek a végrehajtás irányítása és szervezése van szánva: gróf Apponyi Györgyöt, egyelőre második alkancellárnak. A reform azonban Erdély felé is tekintett: a nyugalomba vonuló báró Nopcsa Elek kancellár helyébe itt báró Jósika Samu lépett, egyelőre alkancellárként, ugyancsak az újkonzervatív eszmék aktív és intelligens képviselője.

A kormány ilyen kiterjedt változásokra nem ok nélkül szánta el magát: a magyarországi helyzet az abszolutizmus számára az országgyűlés berekesztése ellenére sem volt megnyugtató. Metternich Magyarország állapotáról elmélkedő újabb aforizmái 1844 végén míg – s mint kiderült, nem is alaptalanul – azzal riasztották olvasójukat, hogy az ország a forradalom előcsarnokában áll, s a forradalom elemei már jelen vannak a társadalomban, továbbra is makacsul azt hajtogatták, hogy a magyar alkotmány az óangolhoz lévén hasonló, a király szuverén hatalmával – ha ezzel helyesen élnek – mindent helyére lehet rakni. Gazdasági javaslatai és szemlélete azonban ismét megmutatták, hogy a kancellár továbbra sem volt képes meglátni a politikai magatartások mögött álló és azokat irányítani kezdő önállósodott gazdasági erőket A kancellár megrovása szerint a magyarok (s ez oldalvágás Széchenyinek, akinek az aforizmákat kajánul sietett megmutatni) lóversenyt szerveztek, Nemzeti Színházat és egy milliókba kerülő hidat építenek, pedig inkább hitelintézetre s a belső közlekedés fejlesztésére kellene tervet készíteniök (természetesen a kormányra támaszkodva). Gyáriparra azonban még nincs szükség, az még korai.

Az effajta, már túlhaladott és meddő eszmefuttatások helyett a megújított központi államapparátus eközben lázasan dolgozik az új rendszer bevezetésén. Konkrét intézkedései azt mutatják, hogy – sokban a nádor véleményével szemben is – az új típusú főispáni, illetve adminisztrátori állást egyértelműen kormányhivatalnoki állásnak kívánják látni, kikapcsolva a megyei keretek közül, melyekkel eddig félig-meddig – már csak innen kapott fizetése révén is – szerves kapcsolatban állott. Most azonban a megye fölé kívánják emelni, attól teljesen függetlenítve, a általa a megye egész vezetését kivenni törekedve a választott alispán kezéből. Legalábbis ennek megfelelő hatáskört szab ki a főispán, illetve helytartója számára az a rendelet, mely az 1723:LVI. tc.-re hivatkozva előírja, hogy köteles állandóan megyéjében lakni, a közgyűlésen elnökölni, a törvémyszéki, a számvevőszéki, az árvaszéki üléseken gyakrabban részt venni, a megyei pénztárakat többször váratlanul megvizsgálni, a közadók behajtásáról gondoskodni, a megyét évenként beutazni, szigorúan ellenőrizni a községek beligazgatását (ennek során kivált ellenőrzendők a számadások s az adókivetési dokumentumok, a jegyzőkönyvek, a pénztárak); meg kell hallgatnia, s lehetőleg a helyszínen el kell intéznie a lakosoknak a helyi elöljárók vagy a megyei tisztviselők elleni panaszait; felügyelnie kell végül a megyei középítkezésekre, utakra s a közmunka igazságos és arányos felosztására. És mivel mindez sok írásbeli és adminisztratív munkával van egybekötve, a főispán, illetve adminisztrátor, ha kívánja, alkalmazhat titkárt is, akinek fizetésére szintén a kincstárból kap fedezetet. 1845 februárjától júniusig azután megtörténnek a kinevezések is; végül 21 megye kap adminisztrátort, mások pedig új főispánt. Az adminisztrátorok főleg ellenzéki megyékbe kerülnek, az ellenzék helyes gyanúja szerint azért, hogy míg a főispán az országgyűlésen a felsőtáblán szaporítja a kormánytöbbséget, addig az adminisztrátor az így a közvetlen kormányfelügyelettől továbbra sem szabaduló megyében a követi utasítások a helyzetnek, illetve a kormány érdekeinek megfelelő alakításáról gondoskodhassék.

Már az adminisztrátori rendszer ilyen kiterjesztése is egyfajta politikai rövidlátásról tett tanúságot, hiszen a feudalizmus válsága – melynek legjellegzetesebb tünete éppen az intézmények a változó, új viszonyok között fokozódó működésképtelensége volt – sokkal mélyebb: gazdasági és társadalmi szférákban gyökerezett, hogysem csupán adminisztratív reformokkal kiküszöbölhető lett volna. Nem kevésbé szerencsétlen lépés volt azonban az emberek összeválogatása. Apponyi viszonylag új ember volt a kancellárián, ahonnan 1840-ben tb. udvari titkári ranggal távozott: állását nem adminisztratív-igazgatási ismereteinek, hanem kifejezetten politikai koncepciójának köszönhette. Ez volt az, ami miatt – amint ez már nyílt titok volt – az udvar őt jelölte a már távozásra szánt gróf Mailáth Antal kancellár székébe. Megfelelő emberekkel azonban ennek az általában is népszerűtlen politikának a képviseletéhez Apponyi sem rendelkezett, és ilyenek kiválasztásában nemigen támaszkodhatott (de nem is akart) Mailáthra sem, aki érthetően csekély rokonszenvvel kísérte leendő utódjának kísérletezéseit. (Éppúgy, mint József nádor, aki kimondatlanul, de érezhetően saját politikája feletti kritikát látott az új rendszer bevezetésében.) A kinevezéseknek azonban mielőbb meg kellett történniük, hiszen a közvélemény átformálásának, vagy legalábbis egy kormánytöbbség megszervezésének nehéz és lassú voltával Apponyi is tisztában volt. Attól az egyetlen szemponttól vezettetve azonban, hogy az új vezetők az említett megyékben ne kerüljenek ellenzéki befolyás alá, természetszerűen eleve népszerűtlen vagy kevéssé ismert, vagy a megye ellen eleve elfogult embereket kellett alkalmaznia. Ezeknek az ellenszenve a megyei nemesség részéről tapasztalt kedvezőtlen, sőt ellenséges fogadtatásuk után természetszerűleg még tovább erősödött, a a hatalom támogatását érezve hátuk mögött (hiszen felhatalmazásuk volt a karhatalom igénybevételére is anélkül, hogy erről a megyének számot kellett volna adniuk) nemegyszer szinte provokálták is a megyei nemességet. Így különösen hírhedtté vált a Hont megyei adminisztrátor, Luka Sándor eljárása, aki a tisztújításon kisebbségben látván jelöltjeit, a közgyűlést még a választás előtt feloszlatta. A megyei ellenzék tiltakozó felirata, de még inkább ennek határozott elutasítása az udvar részéről, s szerzőinek királyi megdorgálása országos vihart kavart. Még brutálisabban járt el hasonló helyzetben a különben már „régi” bihari adminisztrátor, Tisza Lajos, akinek ugyan puccsszerűen sikerült megválasztatnia jelöltjeit, de amikor az ellene a királyhoz beadott ellenzéki panasz megyei tárgyalására került volna sor, a vádjaikat makacsul fenntartó ellenzékieket fegyveres hajdúkkal támadtatta meg az ülésteremben; a tumultusban többen meg is sebesültek.

E provokációk sorához csatlakozott 1845 őszén a horvát tartománygyűlés újjászervezése is, melynek a kiélesedett nemzeti ellentéten belüli különleges jelentőségétől eltekintve (amivel a következő fejezetben külön is foglalkozunk) megvolt a maga szerepe az abszolutizmus sajátos politikai koncepciójában is.

A kormány terve és szándéka önmagában végül is nem volt illogikus: a horvát tartománygyűlést, mely az egykamarás erdélyi országgyűléshez hasonlóan királyi meghívottakból: regalistákból és a törvényhatóságok választott képviselőiből állt, de melyen ezenkívül (eltérve az erdélyi mintától, s egy magyarországi megyegyűléshez hasonlóan) szavazati joga volt minden megjelent nemes embernek is, egyértelműen a megyék felett álló tartománygyűléssé akarta átszervezni. Ez azonban nem öncélú törekvés volt; a kormány így akarta intézményesen kizárni a magyar országgyűlésre a horvát követeket delegáló nagyszámú; Zágráb megyei, a megyén belül sajátos nemesi önkormányzatban élő turopoljei, magyar érzelmű (pontosabban: hagyományosan a rendi ellenzékhez tartozó) kisnemességet. Az 1843–1844. évi országgyűlés alkalmával ravasz taktikával sikerült is elérnie kikapcsolásukat a követválasztásból; az 1845. évi tartománygyűlésen azonban ezt csak egy, némi huzavona után végül is felolvasni kényszerített királyi rendelettel (aminek felolvasását pedig a kormány, mely szerette volna, ha a módosítás, a „coordinatio” az alkotmányos formák betartásával megy végbe, el szerette volna kerülni) sikerült intézményesen elfogadtatnia. Ezentúl a tartománygyűlés csak regalistákból és követekből állt (de e két elem eltérő számú szavazatainak súlyát, a magyar alsó- és főrendi táblához hasonlóan, egyenlővé tették): a turopoljeiek pedig a Zágráb megyei össznemességen belül a követválasztáson valamennyien is csak egyetlen szavazathoz jutottak.

Ez a kormány számára gyakorlatilag a tartománygyűlés biztos többségének megszerzését jelentette, jóllehet ez a horvát nacionalisták az udvar szempontjából távlatilag a magyarokénál nem kevésbé veszélyes törekvéseinek támogatásával járt. Az új szervezés ellen a horvát megyék közül egyedül Zágráb megye emelt szót (ahol az 1845. végi tisztújítás az egész Zágráb városra kiterjedő, halálos áldozatokkal is járó tumultus után végül a magyarbarát ellenzék győzelmét hozta meg); s hevesen tiltakoztak az ellenzéki magyarországi megyék is, köztük kivált Kossuth Pest megyéje. Ők az ügyet részint nemesi rendi, részint állami (mert a horvát nacionalisták jórészt elfogadott követelései között önálló horvát helytartótanács felállítása is szerepelt, bár ezt a kormány már elutasította), részint nemzeti (mert a horvátok a nyelvtörvények ellen is tiltakoztak), sőt az akatolikusokat Horvátországban sújtó hátrányos megkülönböztetés fenntartása miatt vallási sérelemnek is tekintve, újabb kampányt indítottak: tiltakozó feliratokkal, melyeket azonban az udvar erőteljesen visszautasított, s küldöttségek szervezésével, melynek azonban az udvar a Pest megye tiltakozását vivő deputáció királyi, sőt bármilyen hivatalos fogadtatásának merev visszautasításával idejében elejét vette. A tiltakozó megyéket elutasították, Zágráb megyét keményen megdorgálták, ami persze a politikai atmoszférát csak még tovább rontotta.

Ebben az atmoszférában azután a kormány még önmagukban – habár csak viszonylag – pozitív kísérletei és kezdeményezései is mélységes gyanakvásba és ellenállásba ütköztek: így a népiskolák rendezéséről szól, az iskolakötelezettség határainak kitolásával, a tananyag gazdagításával az iskolarendszert pozitívan továbbfejlesztő (bár a katolikus iskolák felügyeletében a klerikális befolyást intézményesen tovább erősítő) rendelkezés, melyben az oktatásügy irányítását illetőleg a királyi felségjog megerősítését látták, vagy a vallásváltoztatás szempontjából az ortodoxoknak a protestánsokéval azonos jogokat biztosító rendeletek. És bár tiltakozások ezek ellen is elhangzottak, s a vonatkozó feliratokat a kormány következetesen visszautasította, világos lett: azt, hogy azok az országgyűlés sérelemlistájára felkerüljenek, végül is már csak a kormány érdekeinek megfelelő követek választása akadályozhatja meg.

Mindezek a rossz tapasztalatok, az ellentétek élesedése azonban nem tartottak vissza a kormányt a főispáni, illetve adminisztrátori hatáskör további bővítésétől. Elrendelte, hogy a megyei törvényszék tagjául csak a főispán, illetve adminisztrátora által kinevezett táblabíró választható, s hogy a törvényszék ülésén a főispánnak vagy helytartójának nemcsak részt kell vennie, hanem őt illeti az elnöklés joga is. Ez az igény azután újabb tiltakozáshullámot váltott ki a megyékben, melyek kezdettől fogva többségükben legalábbis maximális gyanakvással nézték az új megyei vezetők megjelenését és még inkább működését: nem is annak távolabbi konkrét célja, a majdani megyei követválasztások megszervezése, hanem már amiatt is, hogy személyükben, állásukban, hatáskörükben az abszolutizmust látták bevonulni a megye üléstermébe.

Mert ha az abszolutizmus az 1820-es évek elején a megyék megsemmisítésére tört, úgy most a megyei rendszer szempontjából annál sokkal veszélyesebb célt tűzött ki: azt, hogy magát a megyét tegye az abszolutizmus eszközévé, képviselőjévé – úgy ahogyan (Kossuth találó hasonlatával jellemezve) az örökös tartományok kinevezett kerületi főnökei, a Kreishauptmannok által irányított területi közigazgatás is az abszolutizmus eszközévé vált. Kossuth és az ellenzék jól érezte meg: az adminisztrátori rendszer a megyei önkormányzat egyszerű befolyásolására vagy a kormánynak megfelelő emberek országgyűlési követté választatásán messze túlmenően az abszolutizmus utolsó általános támadását jelentette, melyben utoljára kísérelte meg felvenni a harcot a gazdasági és társadalmi síkon már bontakozó magyarországi polgárosodás szükségképpen liberális és polgári intézményeket követelő igényeivel szemben; de végső fokon e harca révén a polgári erők. teljes kibontakozása, az elavult, fejlődésképtelen feudális gazdasági-társadalmi formáció korlátai közül való kiszabadítása ellen is.

E tendenciák világos felismerése – ugyanakkor foganatosításuk érdekében a kormánynak, s a végrehajtás során az új rendszer képviselőinek sokszor provokatív magatartása – és az ellenzéki megyék, köztük kivált az egyre inkább Kossuth irányítása alá kerülő Pest és a rendíthetetlenül Deák befolyása alatt álló Zala a rendszert leleplező állásfoglalásai, körlevelei ellenére hovatovább észlelhetőkké váltak a konfliktus lassú ellaposodását, az ellentétek sávjának beszűkülését mutató jelenségek is. A kormány pedig éppen erre számított. A kormánypárti vármegyékben eleve sem voltak nehézségei: több, eredetileg ellenzéki megyében a funkciójában megmaradt főispán hagyományos tekintélye és tapintata letompította az ellentéteket; a horvát kérdésben a szeparatista törekvések, s jelükként az önálló horvát helytartótanács elutasítása még egyes makacsul ellenzéki megyékben is elismerést szerzett a kormánynak; megint máshol pedig a kormány a tiltakozásokkal szemben következetes, merev és elutasító politikája demoralizálni látszott az ellenzéket, mely – mint még visszatérünk rá – az új rendszer bevezetésével egy időben eszmeileg is elbizonytalanodott. Mindez alkalmas volt arra, hogy a kormányt a nehézségek ellenére is bizonyos optimizmussal töltse el az elkövetkezendő országgyűlési követválasztások sikerét illetőleg. Hozzájárult ehhez a megyei birtokos nemesség politikai magatartásában állandóan észlelhető kettősség: bizonytalankodása a polgári átalakulás a maga számára várható eredményeit illetőleg, amit állandóan táplált egyrészt a polgárosodás előrehaladásának nem egy, számára (például a váltótörvény némely rendelkezéseiben) már fenyegető jelensége, másrészt a kisnemesség által a birtokosokra gyakorolt politikai-társadalmi nyomás. Mindezek fékezték a nemesség reformhajlandóságát, sőt Kossuth helyzetét is a megye egyes hangadó köreiben bizonytalanná tették. Ez a bizonytalankodás, mely emberek nemegyszer meglepő, a kormány által hivatalokkal, kitüntetésekkel, címekkel is honorált vagy éppen kezdeményezett pártváltoztatását eredményezte (hiszen például a hírhedt honti adminisztrátor, Luka Sándor is azelőtt az ellenzék oldalán állt), a kormány számára azzal a reménnyel biztatott, hogy végül is az e középbirtokos réteg anyagi-társadalmi biztonságát is szolgáló politikája éppen a megyéknek ebben a hangadó rétegében tovább erősítheti pozícióit.

Kormány és ellenzék konfliktusának kiélesedése, az ellentétek tudatosodása, a politikai atmoszféra megromlása ellenére – segítve viszont a Védegylet és a vele kapcsolatos vállalkozások nyilvánvaló hanyatlása, s Kossuthnak a Pesti Hírlaptól való eltávolítása által – az adminisztrátori rendszer, meglepő módon, de úgy látszott, hogy bizonyos tért nyert: olyan pozíciókat, melyekből eredményesen és kezdeményezőleg fejlesztheti tovább támadását.


Az arcvonalak végleges kialakulása
A Védegylet Tartalomjegyzék A centralisták