Az adórendszer, a magyar haderő felszámolása és a valláspolitika

A Múltunk wikiből

Az udvar gazdaságpolitikájában két ellentétes tendencia ütközött össze. Egyfelől növekedett az adó, és egyre szélesebb társadalmi rétegek kényszerültek adófizetésre. Másfelől egyre vékonyabb rétegek kiváltsága és lehetősége maradt a készpénzjövedelmet biztosító kereskedelem és a termelés bővítését szolgáló ipar.[1]

A központilag pénzben és természetbeni szolgáltatásként (munka és termék) kivetett adóösszeg elosztási egysége változatlanul a „porta” maradt. 1690-től 1696-ig a hadi commissariatus, a rendek és a vármegyék közösen osztották el az adót. 1696-ban Bercsényi Miklós gróf javaslatára három országos biztosi hatáskörrel felruházott főúr, a Dunántúlon Nádasdy Ferenc, a Dunán innen Pálffy Miklós, majd Zichy Ádám, Felső-Magyarországon pedig Bercsényi Miklós vállaira hárult az adó elosztása és beszedése. Az országos biztosok azonban nem váltották be az Udvari Kamara reményeit. A következő években Bécsben miniszteriális deputáció alakult a magyarországi adóügy és hadseregellátás irányítására. Az országot három kerületre osztották; a Pozsonyi kerület élére Esterházy Pál herceg, a nádor, a Budai kerületére Széchényi Pál gróf, a kalocsai érsek, a Kassaiéra Csáky István gróf, az országbíró került. A bizottságok mellé a Haditanács képviselőjeként egy-egy tábornokot osztott a császár, Pálffy Miklós gróf, Herberstein Lipót báró, majd Pfeffershoven János Ferdinánd és Nigrelli Octavianus gróf személyében. Önálló hatáskört nem kaptak, a központi elhatározásokat kellett volna a helyi viszonyokhoz alkalmazniuk, de a központi döntéseket úgy hozták, hogy a helyi viszonyokat nem ismerték. Így a három bizottság tevékenysége nem lehetett sikeres.

1696-ig évi 2 millió, 1697-től 3, majd 4. millió forint készpénzösszeget vetettek ki az országra, emellett meghatározott számú porciót, változó élelemmennyiséget, fuvart és közmunkát hajtottak be, szedték a kereskedelmi forgalmat megcsapoló accisát és egyéb adókat. A központi kormány először a főrendekkel egyetértésben úgy növelte az adózók számát, hogy az addig mentes paraszti rétegeket is fizetési kötelezettség alá vetette. Majd a kisnemeseket, az armalistákat és a kurialistákat is elérte az adó. 1698-ban pedig az adóösszeg egyötödét az egyházi és világi főurakra és köznemesekre rótták ki.

Ez az elvileg modern adórendszer csak élénk áruforgalomra, a termelés bővítésére épülhet. Az udvar azonban 1690–1703 között több alapvető fontosságú termék, így a só, a gabona, az állat, a bor stb. forgalmát monopolizálta; kiviteli és behozatali tilalmak rekesztették el a kereskedelmi utakat, és nehezítették az ipar helyzetét. Mindennemű ipartelepítést állami engedélyhez kötöttek, így a széles rétegeknek jövedelmet biztosító sörfőzést is. Az 1702. évi vámrendelet, mivel fontos ipari nyersanyagok – csont, enyv, rongy, timsó, bőr, festék – forgalmát és felvásárlását is korlátozta, megnehezítette a papírgyártók, bőrmívesek, posztókészítők helyzetét, és szűkítette az adóra kötelezett rétegek kereseti lehetőségeit. Ugyancsak megnehezítették az adó alapjául szolgáló gazdasági bázis kialakulását a különböző gazdasági tevékenységet, vagyonbírhatási jogot vallási feltételekhez kötő császári rendeletek. Az egységes és működőképes adórendszer kialakulását akadályozta továbbá, hogy több társadalmi csoport vagy réteg teljes vagy részleges adómentességi kiváltságot nyert. Így kaptak Lipót császárnak a Magyar Kancellária útján kiadott levele szerint az ország különböző területein, Buda, Eger, Várad, Komárom, Győr környékén, főleg pedig a Duna–Tisza közén megtelepedett rác és délszláv lakosok vallási és kormányzati különállásuk mellett adómentességet. Hosszabb-rövidebb időre adókedvezményekben részesültek a visszafoglalt területek idegen telepesei is. Erdélyben 1697 után az unió révén mentesültek az adó alól a görög katolikus egyház papjai.

Az új adórendszer a gyakorlatban lényegében működésképtelennek bizonyult. Lipót császár sikertelenül próbált rézpénzkibocsátással (1693) segíteni az országos pénzhiányon. Tiltotta a jobbágyköltözést, de nem hozott hathatós jobbágyvédelmi intézkedéseket.

Az ország hadügyi viszonyainak rendezése ugyancsak a birodalom érdekeit szolgálta, noha a régi végvári rendszer felszámolását a főrendek maguk is kérték. A már 1686 nyarán elindított nagyszabású átszervezés a magyar haderő önálló szervezetének megszüntetésével járt.[2] Egyes ezredeket a császári hadsereg kötelékébe fogtak, másokat feloszlattak, s a végváriak katonaságát elbocsátották, eldőlt az udvari pártok és a magyar és ausztriai hatalmi körök között évekig zajló vita: a külön magyar hadsereg létjogosultságát nem ismerték el, a Magyar Királyságnak nem lehetett saját katonasága. 1702-ben megkezdték a stratégiailag jelentéktelennek minősített vagy a belső ellenállás fészkeinek tekintett várak felrobbantását. Magyar főurak és nemesek a császári hadseregben kaphattak tisztséget.[3] A Határőrvidék szervezését 1694-ben kezdték meg, 1699-ben alakították ki a Száva, Tisza és Maros vidéki kerületeket, ahol rác és délszláv lakosság szabadparaszti kiváltságok fejében teljesített fegyveres szolgálatot.[4] A várőrségek feladata a belső rend fenntartása volt, a katonaság nagy része már német, a kapitány császári hadsereg kötelékébe tartozó főtiszt volt. Előfordult, hogy a várkapitány nyerte el a vármegyei főispáni hatalmat. Országrésznyi területeken a téli szállásra bekvártélyozott ezredek parancsnokai gyakorolták a tényleges hatalmat.

Az Erdélyi Fejedelemségben gazdaságilag és katonailag a század utolsó éveiben szervezte meg hatalmát a Habsburg-kormányzat. Az 1696-ban Erdély katonai főparancsnokává kinevezett Rabutin de Bussy gróf, generális 8–9 ezer főnyi hadsereg élén teljhatalmat gyakorolt. A gubernium és az országgyűlés parancsvégrehajtó árnyékhatalommá vált.

A Habsburg-kormányzat vallásügyi intézkedéseit több tényező határozta meg. Nagyon erősen hatott rá az az államelméleti teória, hogy az egy vallású ország könnyebben kormányozható. Emellett visszafoglalt területek hovatartozandóságában rejlő anyagi érdekek és a kor társadalmi struktúrájából következően a műveltség intézményein át a közgondolkodás irányításának igénye is megszabta az államhatalom valláspolitikáját. Császári rendelettel, a király főkegyűri jogára hivatkozva, katonai karhatalommal foglalták el a katolikusok az alsó- és felső-magyarországi városokban az evangélikus és református templomokat és iskolákat. A visszafoglalt területeken több császári rendelet tiltotta a protestáns vallásgyakorlatot.[5]

Erdélyben a három nemzet megegyezett a katolikusokkal, és tovább építette a fejedelemség hagyományos, toleráns valláspolitikáját, de a Habsburg-kormányzat kivette kezükből a kezdeményezést. Szabályozták a különböző felekezetek jogait (Alvincziana Resolutio), és császári rendeletek segítették a protestáns templomok és iskolák elfoglalását. Jezsuita kezdeményezésre az udvar a románok erdélyi görögkeleti püspökségét a katolikus egyház szervezetébe vonta. Az unió révén létrejött görög katolikus vallás román püspöke és papjai különleges jogokat kaptak: római kiképzés lehetőségét, anyagi támogatást, császári védelmet és mentességet a földesúri terhek és az állami adók alól. A görögkeleti szertartások jó részét a görög katolikus egyház is megtartotta, de elnyerte a katolikus egyházi szervezetből következő politikai és társadalmi privilégiumokat.

Ugyanilyen módon vitte keresztül a kormány az eddig görögkeleti kárpátukránok vallási unióját is.

Irodalom

  1. Az adózási viszonyokat A Habsburg abszolutizmus és a magyarországi jobbágyság a XVII–XVIII. század fordulóján (Századok, 1965), A Habsburg abszolutizmus a XVII. század második felében és Magyarország (Történelmi Szemle, 1965) és Az abszolutista berendezkedés tervei és megvalósulása Magyarországon, 1687–1703 (R. Várkonyi Ágnes, Magyarország keresztútjain. Budapest, 1978. 23O–262) tanulmányaimban foglaltam össze.
  2. A magyar haderő felszámolásáról: Takáts Sándor, Kísérletek a magyar haderő feloszlatására (Századok, 1904).
  3. A végvári társadalom átmentésének alternatív lehetőségeiről: R. Várkonyi Ágnes, 1687 és az érdekegyeztetés stratégiái (Sajtó alatt).
  4. A Határőrvidék szervezéséről az újabb irodalmat is összefoglalva Koroknai Ákos, Gazdasági és társadalmi viszonyok a dunai és a tiszai határőrvidéken a XVIII. század elején (Magyar Tudományos Akadémia Értekezések a történeti tudományok köréből 73. Budapest, 1974).
  5. A Habsburg-kormányzat magyarországi valláspolitikájának nincs összefoglaló monografikus feldolgozása. Rendszerező áttekintést ad sok adattal Málnási Ödön, Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora, 1672–1735 (Kalocsa, 1933); Pokoly József, Adatok az erdélyi rekatholizáció történetéhez (Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár IX. Budapest, 1910); Gyárfás Elemér, Az erdélyi románok uniója és a román görög katolikus egyházi szervezet kifejlődése (Az erdélyi katolicizmus múltja és jelene. Dicsőszentmárton, 1925); I. Tóth Zoltán, Az erdélyi román nacionalizmus első százada (Budapest, 1946); D. Prodan, Supplex Libellus Valachorum (Bucuresti, 19672).


A Habsburg-abszolutizmus berendezkedése Magyarországon (1686–1703)R. Várkonyi Ágnes
Az új berendezkedés: reformtervek és a központosítás szervezete Tartalomjegyzék