Az agrárkonjunktúra hatása a mezővárosok fejlődésére

A Múltunk wikiből

A mezővárosok, e sajátságos, több funkciójú képződmények a paraszti árutermelés nagy gócai voltak. Ugyanakkor fontos kereskedelmi központok is: hetivásáraik egyben összegyűjtő, felvásárló helyei a környező falvak eladásra szánt mezőgazdasági árufeleslegének. Itt cseréltek gazdát a különféle mezőgazdasági termékek előállítására specializálódott vidékek árui, a belső piacra szánt gabona-, bor- és állatfölöslegek. A nagykereskedők is nagyrészt itt vásárolták meg a határszéli harmincadhelyekig hajtandó állatokat, szállítandó terményeket, amelyeket gyakran megbízottaik, egyes mezővárosi kereskedők szedtek össze részükre kisebb tételenként.

Ugyanezt az utat tette meg az országba importált áru is, csak visszafelé: a vámhelyeken át túlnyomórészt nagykereskedők által behozott posztókat, vásznakat, kaszákat, késeket rendszerint valamely szabad királyi városon keresztül szállították az oppidumokba, sőt gyakran egyes hetivásárt tartó nagyobb falvakba is. Ez a mezőgazdasági termények összegyűjtésére és az importált iparcikkek elosztására irányuló kereskedői tevékenység tükröződik például Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyvében is.[1]

Az országban levő nagyszámú mezőváros azonban népességét, gazdasági erejét, termelési profilját és nem utolsósorban jogi helyzetét tekintve igen változatos képet mutatott.[2] A legfüggetlenebbek a török megszállta területen, szultáni hász-birtokon levő, gyakorlatilag magyar földesúr nélkül élő, nagy állattenyésztő oppidumok voltak, mint Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd; határukban tenyésztették a vágómarha nagy részét. Nem meglepő, hogy polgáraik megvagyonosodtak. Róluk, az alföldi marhatenyésztőkről írta török rabságban készített Énekes könyvében Wathay Ferenc a tizenöt éves háború előtti időkre emlékezvén:

Az gazdagság őket elragadta vala,
Részegség, bujaság köztök regnál vala,
Nem Isten, sok barom bizodalmok vala,
Az Isten igéje nekik nem kell vala.

Ezüstöt, ekét aranyaztatnak vala,
Asztalnál, ital közt, azon szántnak vala.
Vége-széle az sok barmoknak nem vala,
Szegényember köztök, ha száz barma vala,

Néhány országokat hussal tartnak vala,
Nálok az baromnak már böcsi nem vala.[jegyzet 1]

Valamennyi oppidum közül az „aranylábú” Debrecen volt a leggazdagabb.[3] Határa a 15. századi állapotokhoz képest megkétszereződött, volt idő, amikor meghaladta a 120–130 ezer hektárt is. A város saját területén és bérbe vett pusztákon minden köz- és földesúri hatalomtól mentes, korlátlan jogot gyakorolt. A szántóföldeket az adófizetés arányában háromévenként újraosztották, a kaszálókon és legelőkön a szabadfoglalás rendje élt. A zálogos pusztákon legeltető gazdák némi fűbért fizettek a városnak, szántás-vetés után pedig tizedet adtak; a városok ebből fizették a zálogok kamatait. De a lakosságnak csak mintegy a negyedrésze folytatott gabonatermelést, a fő foglalkozás természetesen az állattenyésztés volt. A város vezető rétegét a lakosság 10–12%-át kitevő kereskedők alkották. Az 1580-as években az egyik legtekintélyesebb kereskedő az említett Tar István volt. A leggazdagabb kalmárok kompániákba állva elég tőkeerővel rendelkeztek ahhoz, hogy ne külföldi felvásárlóknak adják el állataikat, hanem saját vállalkozás keretében hajtsák a marhákat Bécsig, Nürnbergig. Kereskedelmi összeköttetéseik Konstantinápolytól Gdanskig, Brassótól Augsburgig fél Európára kiterjedtek. Gazdagok kompániáját alkotta az az öt kalmár is, akiknek boltjait 1564-ben Schwendi Lázár felső-magyarországi főkapitány egyik kapitánya kirabolta, és akiktől 250 ezer forint értékű különféle árut vitt el. Ehhez fogható vagyonnal egyetlen egykorú szabad királyi város kereskedői sem rendelkeztek. Természetesen nem ez volt az általános, sokan felvásárlóknak adták el állataikat.

Ezt a nagy gazdagságot azonban erősen megterhelte a háromfelé adózás: Debrecen a töröknek 1564-tól évi 2 ezer forintot, az erdélyi fejedelemnek, aki alá már János király óta közvetlenül tartozott a város, ezer forint adót, 2 ezer forint földesúri földbért és 200 forint tizedváltságot, valamint változó összegű rovásadópénzt, a királyi kincstárnak pedig évi ezer forintot fizetett. S ezen összegeken felül a tanács minduntalan óriási ajándékokkal igyekezett megelőzni a város kirablását, amit még így sem sikerült mindig elhárítani. Ez a virágzó mezőgazdasági árutermelés és kereskedelem a kézművesipar fellendülését is elősegítette. A város lakosságának mintegy 45 %-a folytatott ipari tevékenységet már a 16. század közepén, tehát jóval többen, mint a szabad királyi városok bármelyikében. Noha ezek az iparosok csupán 14 céhben tömörültek, és mintegy 20 iparágat képviseltek, az itt kibontakozott virágzó konfekcióipar a helyi szükségleteket messze túlhaladva, az Alföld távoli vidékeit is ellátta egyszerű, nem luxuscélokat szolgáló ruházati cikkekkel, csizmákkal. Az 1570-es évekből még egy bizonyos Sándor Mihály nevű textilvállalkozót is ismerünk, aki szövőszékeket osztott szét a város szegény mesterei között, és dolgoztatott velük.[4] A csupán árokkal és tövises töltéssel körülvett Debrecen Kelet-Magyarország kereskedelmi központja volt: itt cseréltek gazdát az Alföld, a Felvidék és Erdély árui. A 16. század elején már évi 7 országos vásárt tartott, többet, mint bármelyik szabad királyi város. Az egyes termékeket külön vásártereken árusították. A lakosság számottevő része foglalkozott fuvarozással, szekerezéssel; a Brassóból, Nándorfehérvárról hozott török árukat szállították Lengyelország felé, a tokaji réven át Kassáig, Eperjesig, Bártfáig. Debrecen a maga 10–12 ezer lakosával, gazdag mezőgazdasági árutermelő, kereskedő- és iparoslakosságával a mezővárosi fejlődés csúcsát képviselte. A családfők száma – a bevándorlás következtében – a Debrecennél jóval kisebb Kecskeméten is megemelkedett: közel 300-ról (1546) 1086-ra (1580); s még 1590-ben is megmaradt 535 családfő.[5] Az oppidum vagyonosságát mutatja, hogy egyes Szegedről menekült ötvösmesterek megélhetést találtak itt, s ezért véglegesen megtelepedtek.

A török adóösszeírásokban szereplő, iparos foglalkozást jelentő nevek alapján következtethetünk a város iparoslakosságára 1546-ban, 1559-ben és 1562-ben: 6, 9, illetve 8 kovács, 5, 6, illetve 7 ötvös, 14, 27, illetve 19 szabó, 9, 9, illetve 8 varga élt a városban. A többi, kisebb létszámú iparág mestereivel együtt (összesen 9 iparágban) 53, 86, illetve 71 mestert találunk a három időpontban. Az is megállapítható, hogy Kecskemét iparos-nevet viselő polgárainak kétharmad része 1546 és 1559 között költözött a mezővárosba.

A budai szandzsák legiparosodottabb mezővárosa azonban nem Kecskemét volt, hanem Ráckeve (10. táblázat).[6]

A mesterségek és iparosok száma Ráckevén a 16. század közepén
Iparág A mesterségek száma Az iparosok száma
1548 1562
Fémipar 5 17 27
Szövőipar 3 4 6
Bőripar 3 7 9
Élelmiszeripar 7 30 42
Ruházai ipar 5 89 116
Faipar 4 2 6
Építőipar 3 10 11
Összesen 30 159 217

Itt még feltűnőbb a ruházati ipar fejlettsége: e kategórián belül 55, illetve 52 szabó élt a helységben, az oldalpiac egyik sorának lakóházaiban, tehát helyileg is tömörülve. Igen jelentős szerepet játszottak a ráckevei kereskedők is; nagy részük görög és szerb volt. Kompániákba állva járták a Dunát, a bolgár kikötőktől az ausztriai városokig. Egy-egy hajójukon 40-50 kereskedő is utazott, rakományuk értéke elérte a 10 ezer forintot. A Balkánról főleg durva posztót szállítottak a török megszállta területre. Erdélyből sót hoztak, a Dunántúlról bort, az Alföldről szarvasmarhát és bőrt, nyugatról iparcikkeket. Ráckeve a különböző termelési és tájegységek metszéspontjában, a legfőbb vízi út és egy fontos rév mellett az Alföld legfontosabb kereskedelmi központjává válts a 16. században. Ennek köszönhette ipari fellendülését is. Ráckeve súlyát, szerepét pontosabban felmérhetjük, ha adatait összehasonlítjuk a többi városéval (11. táblázat).

Az iparos-nevet viselők megoszlása a budai szandzsák mezővárosaiban a 16. század derekán
Város Adózó háztartásfők[7] Az iparos-nevet viselők
száma száma százaléka száma százaléka
1546 1562 1546 1562
Buda 388 244 94 24 80 33
Buják 34 68 4 12 11 16
Cegléd 187 185 25 13 15 8
Földvár 127 105 28 22 22 21
Kecskemét 278 399 53 19 71 18
Nagykőrös 101 180 11 11 21 12
Nagymaros 92 217 22 24 46 21
Óbuda 59 40 5 8 4 10
Pest 127 98 35 28 37 38
Ráckeve 548 748 159 29 217 29
Tápiószecső 42 46 10 24 8 17
Vác 208 546 49 24 58 24
Vál 125 75 14 11 18 24
Visegrád 25 0 8 32 - -
Összesen 2342 2651 517 20 608 23

Gondos vizsgálódások azt mutatják, hogy e korszakban az ipari foglalkozást jelölő nevek tényleges ipari tevékenységet jelölnek. A 11. táblázatban figyelemre méltó, hogy Ráckevének több iparosa volt a vizsgált években, mint a lehanyatlott Budának, Pestnek és Óbudának együttesen, és valamennyi helységben együttesen 23% a kézművesek aránya, vagyis annyi, mint a szabad királyi városokban általában. Pécsett pedig az 1554-ben összeírt 253 személy közül 112, vagyis 44,2% volt iparos.[8] Igaz viszont, hogy a mezővárosok mesteremberei nemegyszer csak időlegesen, részlegesen folytatták iparukat: közülük sokan állattenyésztéssel és földműveléssel is foglalkoztak. Ez azonban más, nem hódoltsági területen fekvő mezővárosokban is így volt.

E mezővárosokban jelentős népességtömörülést és számottevő vagyonkoncentrációt találunk, de számos más oppidumban is legalább annyi ember élt, mint a jelentősebb szabad királyi városokban. A hatvani szandzsák 1550. évi összeírása szerint a Heves vármegyei Gyöngyösön 837, Jászberényben 463, Pásztón 401 egy kenyéren élő családot vettek számba. Így e települések lakosságának minden kiegészítés nélkül is meg kellett haladnia az 5 ezer, 2800, illetve 2400 főt. Tolna 772 paraszti nagycsaládjában 1553-ban szintén legalább 4 ezer ember élt. Az 1598. évi dicális összeírás pedig olyan kisebb mezővárosokban, mint Csepreg (Sopron vármegye) 328 házat sorolt fel, Bazinban (Pozsony vármegye) 353-at, Szencen (Pozsony vármegye) 343-at, Göncön (Abaúj vármegye) 443-at, de még Fehérgyarmaton (Szatmár vármegye) is 209, Szinérváralján (Zemplén vármegye) 208, Nagykárolyban (Szatmár vármegye) 276, Beckón (Trencsén vármegye) 218 és Zsolnán (Trencsén vármegye) 260 adófizető házat tüntetett fel, tehát ezek népessége is legkevesebb 1500–2000 – 2500 fő kellett hogy legyen.

A mezővárosok legszerényebb csoportját azok a települések alkották, amelyek nem valamilyen mezőgazdasági monokultúrának köszönhették a többi falvakétól megkülönböztetett helyzetüket, hanem annak, hogy földesúri székhelyek, uradalmi központok voltak, ahol a nagybirtok jobbágysága ügyes-bajos dolgait intézve gyakorta megfordult. De még ez a funkciójuk is több száz fős népességtömörülést, nagyobb fokú iparosodást és a falvakénál kedvezőbb földesúri terheket biztosított számukra.

Lábjegyzet

  1. Wathay Ferenc Énekes könyve (1604). Sajtó alá rendezte Nagy LajosBella György. Budapest, 1976. 54–55.

Irodalom

  1. Az áruk kézből kézbe adásáról: Pach Zsigmond Pál, Nyugat-európai és magyarországi agrárfejlődés a XVI–XVII. században (Budapest, 1963. 177), valamint Szakály Ferenc, Balázs deák gyöngyösi kereskedő üzleti könyve. Adalék a hódoltsági terület kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a XVI. század végén (Agrártörténeti Szemle 1972. 3–4).
  2. A városokra: Bácskai Vera, Magyar mezővárosok a XV. században (Budapest, 1965).
  3. Debrecenre: Balogh István, A cívisek világa (Budapest, 1972), valamint ugyanő, A cívisek társadalma (Debrecen, 1946).
  4. Sándor Mihály debreceni textilvállalkozóra: Balogh István, Debrecen város jegyzőkönyvei, 1549–1551. (Debrecen, 1980, 1981).
  5. Kecskemét lélekszámára: Káldy-Nagy Gyula, Harács-szedők és ráják (Budapest, 1970) című már idézett munkája;
  6. továbbá a budai szandzsák mezővárosi iparának fejlettségére lásd Mészáros László már többször idézett munkáját: Kecskemét gazdasági élete és népe a XVI. század közepén (Kecskemét, 1979. – számításai néhol kissé pontatlanok).
  7. a kisebb mezővárosok 1598. évi adózóinak számára lásd Dávid Zoltánnak a demográfiai résznél idézett kéziratos tanulmányát. Kecskemét, Ráckeve,
  8. Káldy-Nagy Gyula alapvető, már idézett forráspublikációinak a felhasználásával Pécsre: Szakály Ferenc, Schreiber Farkas pécsi bíró, 1527–1542. (A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1975–1976).


Városfejlődés és polgárság
Bányavárosok–kereskedőpolgárok Tartalomjegyzék