Az alaptörekvés: közép-európai militáris nagyhatalom kialakítása

A Múltunk wikiből
1788. február 9.
II. József követe átadja a hadüzenetet Isztambulban a török Portának.
1788. március 14.
II. József megérkezik a császári-királyi sereg futaki táborába.
1788. április 24.
A császári-királyi sereg elfoglalja a töröktől Szabács várát.
1788. május 8.
II. József elrendeli, hogy minden magyar ezredet 400 újonccal egészítsenek ki, a birtokosok a sereg részére féláron szállítsanak gabonát.
1788. tavasza
A megyék sorozatosan tiltakoznak az újoncozás ellen.
1788. augusztus
A török sereg átkel a Dunán és benyomul a Bánságba.
A magyar nemesi elégedetlenek követet küldenek II. Frigyes Vilmos porosz királyhoz és Frigyes Ágost szász választófejedelemhez.
1788. szeptember 20.
A császári-királyi sereg Karánsebesnél éjszakai pánikban megfutamodik. Ezt követően II. József betegen visszatér Bécsbe.
1788. október
A belga rendek fegyvert fognak II. József önkényes rendelkezései ellen.

Mária Terézia háborúba kényszerült, II. József abban nevelkedett. S ez olyan korban történt, amikor a természettudományok, a matematika hatása közvetlenül érvényesült a hadviselésben. Már a század első évei is azt diktálták északon és délen, hogy megváltozott taktikával, ne a középkorból átörökített, nemesi veretű hadsereggel vigyék győzelemre a nagypolitika célkitűzéseit.[1] Évtizedekig dinasztiák örökségéért, területszerzésért folytak a harcok, melyek során mind nagyobb tekintélyre tett szert a fiatal porosz királyság. A tüzérség nagy reformja, a gyalogság haderejének ötletes átalakítása, a különböző típusú ágyúk ügyesebben kezelhető alkalmazása a poroszoknál tökéletesedett. Nagy Frigyes par excellence katonai zsenialitása a harcok során emelte fel a porosz hadsereget arra a félelmetes, gépies tökélyre, mely mintaképpé vált egész Európában.

A hadügy vezetői igen változatos származékok voltak. Annak idején Savoyai Eugén csak az egyik legjelentősebb példa, de gondolhatunk a porosz hadseregben iskolázott, majd a francia tüzérséget megújító Szász Móric hercegre, aki oly szellemesen mutatott rá a porosz fegyelem veszélyeire: „Hogy találhat annak a katonának a lövése, akinek fő gondja nem a célzás, hanem a parancs figyelése.”[jegyzet 1] A franciák pszichológiai elemzéssel bizonygatták, hogy a hadviselés porosz módja összeegyeztethetetlen népük temperamentumával. De azért újítottak szárazon és vízen. Hajóhaduk ugyan az angol tengeri háború során a lovagi tornák eleganciájával kerülte az összecsapást. A hajók roppant drágák voltak, felszerelésüket kockáztatni súlyos gazdasági felelőtlenség lett volna. És bár a kronométer birtokában meglehetős pontossággal navigáltak már a század utolsó harmadában, ha az ellenséges hajórajok sajnálatosan összetalálkoztak, a tengeri csaták ágyúzásban merültek ki. Maurepas államtitkár ironikusan így nyilatkozott: „Tudja, milyen egy tengeri csata? A hajók manővereznek, lőnek egymásra, majd visszavonulnak. És ott marad a bemocskolt tenger…”[jegyzet 2] Csak Suffren admirális alatt szakítottak a franciák az indiai vizeken ezzel a kíméletes harcmodorral. Átvéve a szárazföldi seregek stratégiáját, ezentúl a tengeren is az ellenség megsemmisítése volt a cél. A Habsburg-monarchia megbízhatatlan szövetségese katonai szempontból éppen a nyolcvanas évekre megújult: a forradalom, a napóleoni háborúk sikerére megtörténtek az akaratlan előkészületek.

Ezen az úton kellett Ausztriának is járnia. Végtére a monarchia legalább akkora, mint Franciaország, a lélekszám és a négyzetmérföldek jegyében. Zömmel kontinentális helyzete azonban más feladatokat rótt rá. Míg Franciaországot nyugatról és délről a tenger karéja védte, a monarchia csupa könnyen megsérthető határ: íme Sziléziáról is le kellett mondania. A hadügy az előtérbe került. De mintha a porosz veszélyen kívül mással nem kellene számolni, mindenben Nagy Frigyes hadserege volt a mérce, annak felkészültsége, annak utánpótlása. Ebben a légkörben a hadi események hírei igen korán elérték II. Józsefet, környezetének feszült figyelmét ő is osztotta. Nem véletlen, hogy Podewils, a bécsi porosz követ már az ötesztendős kis trónörökösről azt jelenti: „Nagyobb a készsége a katonáskodásra, mint a tanulásra, az utóbbit egyenesen utálja.”[jegyzet 3] Később is – főként azért, mert kedvenc viselete regimentjének, a könnyűlovasoknak zöld mentéje volt – inkább katonának minősítik. Mondják – tévesen –, nagybátyja, Lotharingiai Károly hatása érvényesült a fiatalembernél. Emlegetik korán elvesztett felesége, Pármai Izabella befolyását, akinek a porosz hadseregről írott francia nyelvű munkája lett légyen egyik alapja az 1765-ben realizált katonai reformnak. A porosz minta mindenképpen ott szerepelt anyja és az ő hadi koncepcióiban, az erő és hatékonyság példáját Nagy Frigyes hadseregéből merítették.

A monarchia feudális jellegű, teljesen a nagy arisztokrata családok és a rendek hajlandóságához kötött, idejét múlta hadserege fokozatosan modernizálódott, növekedett. Lélekszáma békében is 200 ezer főt tett ki. A reform érdekében a királynő és fia egyaránt buzgólkodott. Mária Terézia – a maga érzelmes módján – szinte személyes hálát érzett a megvívott háborúk után a hadsereg minden tagja iránt, hiszen örökségét, a dinasztia ügyét védelmezték. Még apja alapította az invalidusok házát Pesten, de ez csak magyarországi, németalföldi és lombard hadfiakat vett fel. Ő gondoskodott arról, hogy államköltségen az örökös tartományokból is kerülhessenek ide gondozásra szorulók, és elrendelte, hogy hasonló intézményt létesítsenek Bécsben, Prágában és Brünnben. Ő, aki egykor a hadgyakorlatokon is részt vett, nem könnyen adta át a hadügy irányítását társuralkodó fiának. De meg kellett tennie, írta szomorúan bizalmasának, Tarouca grófnak, fiatalra kell bízni ezt a területet, hogy hosszú éveken keresztül egy kézben legyen.[2]

A reformot a Habsburg Birodalom tarka nemzeti összetétele nem akadályozta, ez nem volt hátrány. Sehol sem volt még valódi nemzeti hadsereg: a toborzott vagy mindinkább sorozott katonák mellett, velük közel azonos számban idegen területről alkalmazott, államközi embervásárlással megszerzett zsoldoskatonák harcoltak. Így volt ez a franciáknál, ahol 40 ezer „idegen” volt a nyolcvanas években is a hadseregben, így volt a spanyoloknál, ahol 133 gyalogosezredből 27 külföldiekből verbuválódott. A hollandok skót katonákat alkalmaztak. Változatlanul főleg a svájci kantonok és némely német területek értékesítették így emberfeleslegüket, de már a brit szigetekről is érkeztek tisztek és közkatonák.

„Kétségkívül kívánatos lenne kiválóan fegyelmezett, válogatott emberanyagból hadsereget szervezni. De a hadsereg kedvéért nem tehetjük tönkre a nemzetet. Mert a nemzetet romboljuk, ha legjobb elemeitől megfosztjuk. A dolog úgy áll, hogy a hadsereg óhatatlanul a népesség aljából kerül ki, azok közül, akikre a társadalomnak nincs szüksége”[jegyzet 4] – ezek a legnagyobb francia hadügyminiszter, Saint-Germain őszinte szavai.[3] II. Frigyesnek is az volt a véleménye, hogy a „keményen dolgozó emberekre úgy kell vigyázni, mint a szemünk fényére. Csak akkor kell besorozni őket, ha a legsúlyosabb veszély fenyeget.”[jegyzet 5] A hadügy teoretikusainak, Szász Móricnak, Justus Mösernek, Guibert-nek hasonló volt az álláspontja.[4] II. József egyéniségéhez híven nem állt meg ezeknél az elfogadott sablonoknál. Reá bízták az ügyet, foglalkozott vele, minél jobb helyzetet akart teremteni. A modernizálási folyamatot már Lichtenstein herceg és Daun gróf megkezdte. Daun halála után az ír származású Lacy gróf lett József legfőbb támasza és mintaképe. (Kaunitz nem szerette, és Laudont jelölte vele szemben – hasztalan.) A tiszti állások vásárlását megszüntették, a tisztek, a katonák fizetést kaptak. Az anyagi ügyek felügyeletét a Legfőbb Számvevőszék látta el, közelítve ezzel a hadügyet a politikailag kevésbé kényes területekhez. A hadsereget „államosították”. A huszárok szablyatartóján már nem az ezredtulajdonos, hanem a császár nevének kezdőbetűjét lehetett olvasni. Az ezredeket megszámozták, a legénység a Haditanács megszabta fegyvernemet jelző hajtókaszínt viselte. Az előléptetés a felsőbb hatóság hozzájárulásától függött. A porosz minta igazi érvényesülése az 1771-ben elkezdett katonai konskripció volt. A porosz kantonok mintájára 37 sorozókerületet létesítettek – ez József koncepciója volt, amit Lacy támogatásával tudott nagy nehezen megvalósítani, és aminek a munkálatai csak 1781-ben fejeződtek be.[5]

A katonaságot tehát már nem toborozták, hanem sorozták.[6] Tirol és egyelőre Magyarország mentesült az egész konskripciós rendszertől. Nem sorozták a nemeseket, a papokat, a honoráciorokat, a módos polgárokat, a földművelésben, iparban, bányászatban nélkülözhetetlen embereket. A marginális elemek gyülekeztek a hadseregben: napszámosok, városi nincstelenek „és más haszontalan népség, különösen háziszolgák, borbélyok”[jegyzet 6] – borongott József. A külföldiek csak korlátozott ideig szolgálhattak, a hazaiak a teljesen untauglich állapotig.

Sok minden megvalósult abból, amit József 1765-ben a katonai dolgokról, tennivalókról felvázolt. Nem sikerült ugyan minden 18–19 éves nemesifjat iskoláinak elvégzése után bevonultatni. József a semmittevést megszüntetendő, háromévi ingyenes, kötelező szolgálatot szeretett volna előíratni, ettől téve függővé a későbbi hivatali alkalmazást. De az, amit Emlékeztetője 12. pontjában kidolgozott, hogy csökkenteni kell a kiadásokat és békeidőben hasznosan kell foglalkoztatni a katonaságot, ez a Határőrvidék katonáinál érvényesült. Fontosnak tartotta, hogy a regimentek helyhez kötve, a civil lakossággal mintegy összefonódva éljenek tisztjeik felügyelete alatt. Házasodjanak mihamarabb, családjukat, felnövekvő gyermekeiket különösen szövés-fonásban lehet foglalkoztatni. Minél többet kell szabadságolni a katonákat; dolgozzanak állami építkezéseknél, utak karbantartásánál. Nemcsak katonai létesítmények munkálataiba lehet az egyébként tétlenkedőt bevonni. „Így érzi szabadnak, vidámnak magát”,[jegyzet 7] bízva előmenetelében, a jobb jövedelemben.

Tudjuk, a Délvidék tisztjei, akiket csak nagy ritkán, hadgyakorlatok idején mozdították el, a határőrkatonák agrármunkáját irányították. Ők maguk is foglalkoztak selyemhernyó-tenyésztéssel, selyemgombolyítással. Ha élelmesek voltak, felsőbb engedéllyel még vámkedvezményt is kaptak. De jegyezzük meg e katonatisztekről, a déli végeken és általában a határokon belül, hogy ez időtől fogva a velük való házasság anyagi áldozattal járt. A katonai reformok egyik járuléka volt a kaució bevezetése. Egy kapitány 6 ezer forint kaucióval alapíthatott családot.

Mária Terézia halálának évében 88 gyalogezred, 21 gránátos zászlóalj és 52 lovasezred alkotta a reguláris katonaságot. Ebből 28 gyalog, 3 gránátos és 19 huszárezred volt magyar, illetve magyarországi. Ezekben az évtizedekben – írják a hadtörténészek – élte a magyar huszárság fénykorát. Végre valamit a poroszok is tanultak a Habsburg-monarchiától, ők is, a franciák nyomán más országok is átvették könnyű lovascsapataink harcmodorát, egyenruháját. Ami viszont a magyar katonákat illeti a monarchia hadseregében: e legjobban centralizált szervezetben a német nyelvet sajátíthatták el.

„Felséged hadserege az utolsó háború óta minden részében oly mértékben megújult, hogy semmi sem maradt a régi rendszerből”[jegyzet 8] – írja II. József 1775-ben önérzetesen anyjának. A külsőségek mindenesetre imponálóak voltak – már a hadi készség, felkészültség nem volt egyértelmű. A tábornokok túlzottan magas számát emlegetik, akik tisztjeikkel egyetemben „tapasztalat híján, különösen éjszaka idején nem képesek csapataikat megadott helyre vezetni”[jegyzet 9] – írja Albert tescheni herceg emlékirataiban. A francia követjelentések szerint a mozgósítás mintaszerűen zajlott az 1778–1779-es „krumpliháború” kezdetén. Csak a folytatás volt ügyefogyott. Az erődítések építésénél egyébként francia szakemberek segítségét kérték, és mindenki tudta, hogy az Osztrák–Németalföldön a hadsereg, ha ugyan 10 ezer tüzérség nélkül lézengő embert annak lehet nevezni, siralmas állapotban van.

A külpolitikai ambíciók, a dinasztia Európát behálózó igényei kénytelen-kelletlen katonai nagyhatalommá avatták a monarchiát. De emeljük ki a jozefinus korszaknak a hadsereggel összefüggő fontos létesítményét is: a császár házisebésze, Brambilla kezdte el irányítani a katonai sebészetet. A Josephinum, az orvoslás-sebészet akadémiája az ő javaslatára épült Bécsben, katonai célokra, de a polgárok hasznára.[7] A Wahringerstrasse híres épülete nagyszerű gyűjteményeivel, viaszfiguráival, melyek egy részét József személyesen szerezte be Itáliából, a bécsi és európai orvostudomány egyik alapintézménye lett.[8]

A hagyományos hadsereg minél modernebb fejlesztése – ez volt József célkitűzése. Az államkancellár viszont inkább újításra törekedett, új területek kiaknázására a birodalom érdekében. 1780-ban történt, alig fél évvel a trónváltás előtt, amikor Benyovszky Móric, a Madagaszkárt megjárt kalandor-hadvezér, felvidéki gróf, egy osztrák flotta építésére tett javaslatot. Az algíri kalózok gyakran veszélyeztették az osztrák kereskedelmi hajókat. Benyovszky egy 60 ágyús hadihajó, két 32 és 26 ágyús fregatt és 16 kisebb, de szintén 2–2 ágyúval felfegyverzett hajó építését javasolta, pontos költségvetéssel. A kezdeti félmilliós beruházást évi 170 ezer forint követte volna, de ily módon a külkereskedelem biztosított lenne, és új vállalkozásoktól sem kellene megriadni. „A tengeri kereskedelem óriási hatással van az iparra, az általános jólétre. Ezt bizonyítja azon művelt országok helyzete, melyek ezt felismerték, és ellenbizonyíték, ahol evvel nem törődnek”[jegyzet 10] – érvelt Kaunitz. A pápától lehet egy olyan „keresztes” bullát kérni, amilyet a spanyol, portugál és nápolyi király kapott: ez felhatalmazza az uralkodót, hogy rendkívüli adót vessen ki olyan monostorokra, melyeknek évi jövedelme a 80 ezer forintot meghaladja.

De József nem bízott Benyovszkyban, és főként tartott – így felsorolva őket – az angol, holland, dán, svéd, török, francia, spanyol és velencei „irigységtől”, hogy az ilyen osztrák kezdeményezés diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne. Sem Kelet-indiai Társaság alapítása, sem kereskedelmi hajóhad építése nem időszerű akkor, amikor – ezt mutatta a bajor örökösödési „krumpliháború” – a szárazföldi hadsereg nem tud kielégítően eleget tenni kötelességeinek. A tengeri kereskedelem biztosításának terve „teljesen haszontalan és értelmetlen”.[jegyzet 11][9]

Si vis pacem, para bellum – így szólt II. József kissé elcsépelt, de a nagypolitikában mindig érvényes jelmondata. Kaunitz szerint viszont a háború kórság a társadalom testén, „a dolgok természetes rendjének megbomlása”.[jegyzet 12] Ha a beteg túlesett rajta, mihamarabb rendbe kell hozni, és tartózkodni kell attól, hogy hasonló veszélyek fenyegessék. „Csak mezőgazdaságunk, iparunk, kereskedelmi forgalmunk fellendítése teszi majd lehetővé haderőnk fenntartását és növelését, hogy megfeleljen a jövő esetleges feladatainak”[jegyzet 13] – így ír József egyik memorandumában. A mit-miért sorrendje éppen ellenkező előjelű. Kaunitz a meglévő területek ott élő lakosságának emelését, mennyiségi-minőségi emelését tartotta szükségesnek, s ehhez hozzátartozott a jó közérzet. II. József politikai koncepciója a Ház, az Állam biztonságának szolgálatában állt. Ezt a biztonságot viszont területi cserék, növelések, hódítások voltak hivatottak szolgálni.

Lábjegyzetek

  1. Maurice de Saxe, Reveries or Memoirs Concerning the Art of War. Edinburgh, 1757. I. 76. Idézi: J. U. Nef, War and Human Progress. London, 1950. 130.
  2. Idézi: J. Tramond: Manuel d'histoire maritime de la France. Paris, 1927. 459.
  3. Idézi: P. Mitrofanov: Joseph II. Wien, 1910. I. 86.
  4. Idézi: L. Mention, Le comte de Saint-Germain. Paris, 1884. 11.
  5. Idézi: E. M. Earle. Makers of Modern Strategy, Princeton, 1944. 54.
  6. Idézi: J. C. Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II. Österreich zur Zeit Kaiser Joseph II. Stift Melk, 1980. 42.
  7. Ugyanott
  8. Ugyanott 43.
  9. Ugyanott 43.
  10. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staastskanzlei. Vorträge. Vol. 131. pag. 135.
  11. Ugyanott. József saját kezű megjegyzése.
  12. Denkschrift des Fürsten Kaunitz. Wien, 18. Februar 1766. Archiv für österreichische Geschichte XLVIII. 1872. 106.
  13. Haus-, Hof- und Staatsarchiv Familienarchiv. Sammalbände, Vol. 5. Nr. 14. 1755. április 17.

Irodalom

  1. A hadsereg és a hajóhad jellegét és működését legjobban H. Delbrück, Die Geschichte der Kriegskunst (Berlin, 1900–1936) foglalja össze. Művének IV–V. kötete foglalkozik korszakunkkal. Tömör és igen szemléletes M. S. Anderson, Europe in the Eighteenth Century, 1713–1783 (London, 1962) Armies and Navies fejezete (130–151); a hadseregek vegyes nemzeti összetétele itt 137–138.
  2. Mária Terézia szomorú levelét idézi: Th. G. Karajan, Maria Theresia und Graf Sylva Tarouca (Wien, 1859. 69).
  3. Saint-Germain hadügyminiszter tevékenységére tömören: Ph. Sagnac, La fin de l'Ancien Régime et la Révolution Américaine (Paris, 1947. 325–326).
  4. Szász Móric mellett a korszak legjelesebb hadelméleti teoretikusai Justus Möser (Patriotische Phantasien, 1775–1804) és Jacques A. Guibert (Essai générale de tactique, 1772). De megjegyzendő, hogy a politikai-jogi irodalom, így Montesquieu művei is fontos katonai megfigyeléseket, elveket tartalmaznak. Éppen Montesquieu matematikai jellegű állásfoglalása az, amit Kaunitz a monarchia hadseregének lélekszáma körüli vitában – idézés nélkül – felhasznál: Montesquieu az uralkodó alattvalóinak legfeljebb 1%-at soroztatja be a hadseregbe.
  5. A hadsereg irányítása, annak létszáma, a toborzás vagy a sorozás módja folyamatos ellentétek oka volt az ifjú császár és az államkancellár között. Kaunitz hiába támogatta Laudont, a császár és Mária Terézia Lacy személyét vonzóbbnak ítélték, annak ellenére, hogy néhány csatában, amelyben Laudon jeleskedett, éppen Lacy késedelmeskedése miatt fordult meg a helyzet. Uralkodói döntésre Lacy lett a Haditanács elnöke, és amikor megbetegedett, utána Hadik következett. Kaunitz nemcsak személyi problémákkal küszködött a császárral szemben. Ez élvezte „reszort”-ját, és a monarchia tekintélyét a hadsereggel akarta szilárddá tenni. Kettejük viaskodásából természetesen a fiatal császár került ki győztesen. Az egyébként oly lojális uralkodónő a hadügyi vitákban cserbenhagyta öreg munkatársát, aki tanult a megismétlődő csalódásokból: kivonta magát a vitákból, a sorsra és a sorsot irányítani akaró császárra bízta a fejleményeket. Az éveken át húzódó hadszervezési, sorozási, ellátmányi viták anyaga részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, részben a Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Kabinettsarchiv fondjaiban, a hatvanas évek végétől folyamatosan. Kaunitz próbálkozásai: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 116–128.
  6. Az új sorozási rendszer – porosz mintára, kerületi jelleggel – 1770-től került bevezetésre: P. Mitrofanov, Joseph II (Wien, 1910. I. 359–360). A fejlemények: J. C. Allmayer-Beck, Das Heer der Kaiserin (Maria Theresia und ihre Zeit. Salzburg, 1979. 83–90); Johann Cristoph Allmayer-Beck, Das Heerwesen unter Joseph II (Österreich zur Zeit Kaiser Josephs II. Stift Melk, 1980. 39–44).
  7. A Josephinumról, van Swietenről: Gerard von Swieten und seine Zeit. Ed. E. LheskyA. Wandruszka (WienKölnGraz, 1973) passim;
  8. Bambilláról és a viaszfigurák beszerzéséről: Joseph und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel. Ed. A. Arneth (Wien, 1872. I. 207–211).
  9. Benyovszky Móric kapcsán újból összeütközésre került sor az államkancellár és a császár között. A nézetkülönbség nagyon objektíven, kettejük alapállásából adódott. A gazdasági helyzetet szem előtt tartó Kaunitz export-import érdekből támogatta Benyovszky szakszerűnek tűnő hajóhad-javaslatát. József a politikai-taktikai meggondolások embere, szövetségek veszélyeztetésétől tartott, és elzárkózott a javaslattól: Österreichisches Staatsarchiv, Wien, Haus-, Hof- und Staatsarchiv Staatskanzlei, Vorträge, Vol. 131, 1780. március 29. A sok melléklettel feldúsított kancellári javaslat nem talált kedvező fogadtatásra.


A nyolcvanas esztendők drámájaH. Balázs Éva
A jozefinus kormányzat bel- és külpolitikájának irányvonalai Tartalomjegyzék A jozefinus program menetrendje