Az alföldi cívisvárosok

A Múltunk wikiből
1597
A tatárok kétszer pusztítják végig Pest vármegyét; három lakott hely marad: Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös.

Az alföldi nagy mezővárosokat a század derekán óriási terület, tagolt társadalom, a gazdag parasztpolgárság kezén fölhalmozódott tetemes pénzvagyon, jó városi önkormányzat, kipróbált és jól működő közösségi szokásrend jellemezte. Nagykőrös termelési területe a török megszállás előtt 50 ezer hold volt, a 17. század második felében, az időlegesen bérelt puszták nélkül is, 200 ezer hold. Kecskemét gazdasága ennél nagyobb, Ceglédé ennél kisebb területre terjedt.

A gazdálkodás rendszere a kertes gazdálkodás, az állattartás és a szőlőművelés területeit ölelte fel, s az így kifejlődő társadalom szerkezete meglehetősen differenciált. A sokmarhás nagygazdák, a néhány marhás középgazdák és a csak szőlőből élő kisgazdák mellett a teljesen nincstelenek, pásztorok, napszámosok, szőlőkapások, marhahajtók igen nagy számú rétege élt. Nagykőrösön az adózók száma 1645–1684 között 418-ról 774-re növekedett. A marhaállomány, szőlő, mezei kert legnagyobb részét, sőt az egyéb állatállomány zömét és a malmokat is kezében tartó vékony réteg fél évszázad alatt megfogyott, s emelkedett a nincstelenek száma. 1689-ben a mezei munkások, szolgák, pásztorok tömege valamivel több mint a felét alkotja a város társadalmának. E két réteg között a néhány (1–10) marhával szántók, szőlősgazdák helyezkednek el, ez a városi társadalom mintegy 30%-a.

A „három város” – mint általában a cívisvárosok – társadalmi struktúrájára jellemző, hogy a hivatásos kereskedők és az iparűzők száma igen csekély, sőt aránytalanul elégtelen. A marhakereskedés vállalkozói azonosak a marhatulajdonos, gazdag cívisréteggel, a meglehetősen tág piackörzetet pedig a kisgazdák látják el. Az egyedül áruértékesítésből élő görög és magyar kereskedők száma alacsony. Iparossága pedig mint önálló réteg lényegében nem számottevő. Részben az állattartással kapcsolatos iparágak fejlődtek ki – a szappanfőzés, csontfeldolgozás, bőripar –, részben a hadi szükségletek következtében a salétromfőzés, a kovácsmesterség s az élelmezéssel, ruházkodással, szállítással kapcsolatos iparágak. A nagykőrösi kovács-, szűcs-, varga-, ötvös-, borbélyiparosok céhszervezetéről keveset tudunk. Míg a tímárok már 1668-ban az óbudai, esztergomi és váci céhektől, a csizmadiák majd csak 1698-ban a budai anyacéhtől kapnak privilégiumot. A nagykőrösi és kecskeméti szappanosmestereknek, akiknek készítményei a török területeken kívül Felső-Magyarországra is eljutottak, Wesselényi nádor adott 1655-ben céhlevelet. Ugyancsak Wesselényi erősítette meg a kecskeméti szabók és szűcsök privilégiumait (1659, 1660). A kecskeméti kovácsokat a budai kincstartó, Musztafa efendi s Koháry István füleki várkapitány egyaránt oltalomlevéllel védte.

A mezővárosi társadalmon belül az iparűzők nem alkottak külön társadalmi képződményt, többségük a török hadiipar és katonai gazdálkodás bedolgozója, kétlaki gazdálkodást folytat. A budai puskapormalmot Cegléd és Nagykőrös látta el salétrommal. Nagykőrös salétromtermelése 1631–1634 között évi 1200–2800 oka (1 oka = 1281 kg) között volt, s 1665-től fokozatosan csökkent. A beszolgáltatott salétrom árát – okánként 10–12 dénárt – az adóba számították be.

A legjövedelmezőbb élelmiszeripari ágakat – malmokat, pálinkafőzést – a kertjük gyümölcseivel, termékeivel kereskedő gazdák tartották kezükben. A tehetős cívisgazdák pénzüket ládafiában gyűjtötték, legfeljebb hitelügyletekbe fektették. A termelés bővítését szolgáló földbirtokvásárlásra nem nyílt lehetőségük, sem a török uralom, sem a század dereka utáni időben egyre inkább jelenlevő királyságbeli feudális földesúri hatalom, sem a városi cívis gazdálkodás rendszere nem adott erre lehetőséget. Magánbérletről ugyan tájékoztatnak a források: Kőrösön csak egyetlen esetről, Kecskeméten ugyan több bérletről, de mégsem annyiról, hogy abból a magánbérlet kifejlődésére lehetne következtetni.

Az alföldi mezővárosok felhalmozódott pénzvagyonukkal az 1650 után kibontakozó monopolrendszerbe nem tudtak bekapcsolódni. A királyságtól el voltak zárva, az állami intézmények támogatását nem élvezhették, míg a vármegyék a földesurak és a végvárak érvényesíthették érdekeiket. A felhalmozódott cívisvagyont kikezdik a török és a magyar földesurak részére egyaránt rohamosan növekvő terhek. A mezővárosok maradék tartalékait a török támadó hadjárata után a visszafoglaló háborúk emésztik fel. A török és császári hadak élelmezésére ezek a mezővárosok pénzben és élelmiszerben hatalmas értéket adtak. Az 1686-ban már kölcsönt felvenni kényszerülő Kecskemét például 1685-ben három hónap alatt 122 961 forint értékű, 4686-ban egyetlen alkalommal 194 666 forint értékű élelmet ad a katonaságnak.

Irodalom

Az alföldi mezővárosokra: Hornyik János, Kecskemét története II (Kecskemét, 1861); Majlát Jolán, Egy alföldi cívis város kialakulása (Budapest, 1943); Szeremley Sámuel, Hódmezővásárhely története IV (Hódmezővásárhely, 1899); R. Várkonyi Ágnes, Szeremlei Sámuel és a mezővárosok történetének historiográfiája (Századok 1974); Szűcs István, Szabad királyi Debrecen város története II (Debrecen, 1870); Zoltai Lajos, Debrecen a török uralom végén. A város háztartása, 1662–1692. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1903, 1904); ugyanő, A bécsi haditanács oltalomlevele a debreceni kalmárok részére, 1685. (Magyar Gazdaságtörténeti Szemle 1906); Debrecen története I–II. Szerkesztette Szendrey IstvánRácz István (Debrecen, 1981–1982).


A mezővárosi fejlődés útjai
A hegyaljai borvidék Tartalomjegyzék Szabadalmas mezőváros – királyi város