Az alföldi gazdálkodási hagyományok népességmegtartó ereje

A Múltunk wikiből

A Nagy Magyar Alföld – melyhez tájjelleg tekintetében a Kisalföld is csatlakozik – földrajzi adottságai miatt a magyar nép ősi gazdálkodásának leginkább megfelelt. A Maros–Tisza–Duna szögébe eső, eleinte Temesköznek, később Bánságnak nevezett területet – mint láttuk – a magyarság már Mohács előtt megosztotta délszláv menekültekkel. Nem utolsósorban azért, mert a homokos területeket legelőnek használó kun elemet az 1279. évi hód-tavi csata után innen egészen a Körös-vidékig eltávolították, vagy jobbággyá tették, s így az ártereken élő magyar parasztság elszigetelődött, északra húzódott, vagy fokozatosan beolvadt a délszláv bevándorlók közé. A homokságot vlach pásztorok vették birtokukba.

Már említettük, hogy az alföldi pusztaságot a török hódítás ember- és tájirtó hatásának szokás tulajdonítani. Anélkül, hogy a lakosság megritkulásának tájalakító hatását mindenestől tagadnák, kétségbe kell vonnunk azt az állítást, hogy „a hódoltság pusztája szélsőséges éghajlatával éppúgy másodlagos tájalakulat volt, mint a harmincéves háborúban letarolt területek. Az ember távozásával megkezdődik az elemek uralma. Gyom, fű, vadnövények, tövisbokor eszik bele magukat a talajba és nagy darabokat nyelnek el a kultúrtájból”. Kecskemét környékéről pedig azt, hogy „a homokos, vizenyős, süppedékes lápi legelő nem volt alkalmas a legelő állat meghizlalására. Bécs, Nürnberg, Augsburg piacaira nem hízott állatokat, hanem vad, szilaj, rideg marhákat hajtottak a szélesre taposott baromhajtó utakon".[jegyzet 1] Kétségtelen, hogy az Alföld steppei klímája az alapvető adottságokon túlmenően másodlagos, mesterséges fejlemény is. Az alföldi puszta részben „antropogén”, emberformálta táj, mert a Keletről bevándorló pásztornépekkel új meg új steppei növények magvai érkeztek, s a legeltetés miatt az erdők rovására terjedtek a steppefoltok. Aszerint, hogy az éppen ott élő népesség az állattenyésztés vagy a földművelés fejlesztését szorgalmazta, változott a fátlan és az erdős területek kiterjedése. A magyar honfoglalás korában az Alföld nyilván jóval erdősebb volt, mint bármikor később, hiszen majdnem teljesen lakatlanul állott. Az erdőt azonban nem annyira a pásztorkodás, mint a földművelés szorította el.

A rideg állattartásnak nélkülözhetetlen feltétele az erdő, mert a száraz avarfüvön, a tisztásokon kaszált és ott felhalmozott szénán, szükség esetén megszedett megszedett falombon és fagyöngyön átteleltetett jószágot egyedül volt képes megvédeni a téli szelektől. A Duna-Tisza közi homokon a 14. században hatalmas tölgyerdő nőtt, melyet a kun pásztorok és az állattartó mezővárosi cívisek közösen használtak. A ligetes tölgyerdőt a legeltetés nem bántja, legfeljebb sűrűsödését akadályozza. A homoki erdőknél is fontosabb volt a nagy folyókat kísérő galériaerdők széles sávja – a komplex ártéri gazdálkodásnak éppúgy színtere, mint a homoki nyári legelőkről telelésre vonuló csordák és nyájak eltartója.[1] Az Alföld kistájai váltakozva homoki és ártéri jellegűek: a homok a Nyírségben kezdődik és a Nagykunsággal folytatódik, északon a Bodrogköz, Taktaköz, Rétköz, keleten a Szamosköz, nyugaton a Tisza, délen a bihari Sárrét és a Körösök ártere határolja első nagy foltját. A második homokvilág a Körösöktől délre a Dunáig, illetve az erdélyi hegyekig terjed, nyugaton azonban a Tisza mentén széles ártér kíséri. A harmadik már a török korban a Homokság nevet viselte; a Duna–Tisza közti „Kétvízköz” közepén, a két nagy folyót szegélyező árterek között a Jászságtól Bács megyéig húzódik. Környezték az Alföldet jeles búzatermő vidékek, mint például a Tápió völgye, beléje nyomultak szőlőtermő „hegyalják”, a gyöngyösvisontai, miskolctapolcai, érmelléki, váradi, aradi borvidékek. Sőt, a homokot tarkító löszös talajokon a gabona, magán a homokon pedig már a középkorban a szőlő is otthonos volt, a nagytáj legfőbb jellegzetességét mégis a homok és az ártér szerves kapcsolata adta meg, s ez mindenekfölött az állattenyésztésnek kedvezett.

Az Alföld viszonylagos lakatlansága, pontosabban a lakosságnak az árterekre vagy homoksági óriásfalukba tömörülése nem a török korban indult meg, hanem legalább a 14. század elejéig, esetleg a tatárjárás utáni évtizedekig visszavezethető. Az Árpád-kori történeti földrajz eddig feldolgozott vármegyéi közül hét (Arad, Bács, Békés, Bihar, Bodrog, Csanád és Csongrád) esik az Alföldre, ezek 14. századeleji népsűrűsége 5/km2 körül mozgott, annak ellenére, hogy Arad és Bihar vármegyék területén jelentős lakatlan hegyvidékkel is számolni kell. Egyedül az akkor még alig megtelepített, később is nagy részben néptelen Bereg vármegye mutat fel ez időben a maga 2,4 fő/km2 népsűrűségével az alföldi megyékhez hasonló alacsony népsűrűségi viszonyokat.[2] A sík- és dombvidék e kiáltó településföldrajzi különbségeit nem tulajdoníthatjuk csupán a tatárjárás pusztításainak, melyek egyes vélemények szerint sokkal súlyosabban érintették az Alföldet, mint az azzal közvetlenül szomszédos területeket. Elvégre a nagy folyók árterei legalább annyira kínáltak menedéket, mint az erdők. Sokkal inkább arra kell gondolnunk, hogy a 13. század után messze ható település- és gazdaságföldrajzi változások mentek végbe, amelyek az Alföld – nem egy történész és régész szerint korábban létezett – nagyszámú kis faluját nagyobb településekbe tömörítették, és előmozdították a falvak egy részének pusztásodását.[3] A puszták egy részét különálló gazdasági egységként kezelték, más részük beolvadt a megnövekedett lélekszámú falvak határába, de a faluhatárok eredetileg is tágasabbak lehettek a sík-, mint a dombvidéken. Az Árpád-kor végén például Békésben 48,5 km2, Csanádban 31,4 km2, ugyanakkor Baranyában 21,1 km2, Borsodban 14,1 km2 kiterjedésű faluhatárok mérhetők az ismert adatok átlagában. Ami pedig a pusztásodást illeti, például Pest vármegye 346 ismert középkori településéből 91, azaz 26% már Mohács előtt pusztán állott.[4] Az a feltevés tehát, hogy az Alföldet a török hódítás előtt sűrű faluhálózat borította, mely csak később ritkult meg, nem tartható fenn. A 14. század elején az alföldi vármegyékben a települések az ártereken zsúfolódnak össze, a homokon alig találhatók, s – a háborúk népességfogyasztó hatására meggyorsulva – lényegileg ez folytatódott a török korban is. Ennek viszont az lehet a magyarázata, hogy az Alföldön – talán már a 13. század második felétől kezdve, de a 14. század folyamán bizonyosan – erősen területigényes állattenyésztés alakult ki, mely a gyöngébb homoki legelőket nyáron, a védettebb erdei és dúsabb ártéri legelőket pedig télen hasznosította. Ma már valószínűsíthetőnek tűnik, hogy a kunok által behozott steppei Primigenius fajta szürke marha tömeges, piacra szánt tenyésztése kezdődött meg, és ez alakította a tájat úgy, hogy a török kor háborús viszontagságai nem fordulatot hoztak, hanem a középkori tendenciákat erősítették tovább a települések fokozódó koncentrációja és a mezőgazdaságilag hasznosítható területek egyre nagyobb részének legelőre fordítása révén. Ebben az összefüggésben a magyar Alföld nagy részének legelővé alakulását olyan történelmi folyamatnak kell tekintenünk, mely nem megindult, hanem, korábbi kezdetekből kiteljesedett a török kor sajátos viszonyai között.[5] Míg a Dunántúlon a magyarságot természetes gazdasági talajáról, megszokott termelési rendjéből szorították ki, addig az alföldi magyarság esetében inkább arról van szó, hogy belső fejlődési indítékainak végletes kiteljesítésére és nem saját gazdálkodási hagyományainak feladására kényszerítette a török hódítás.

Lábjegyzet

  1. Magyar művelődéstörténet. Szerkesztette Domanovszky Sándor. Budapest, 1939. 138, 143.

Irodalom

Az alföldi tájnak a török korban is tovább élő gazdálkodási hagyományairól: Györffy István, Nagykunsági krónika (Karcag, 1922); ugyanő, Az alföldi kertes városok (Budapest, 1926); Glaser Lajos, Az Alföld régi vízrajza és a települések (Földrajzi Közlemények, 1935); Mendöl Tibor, Alföldi városaink morfológiája (Debrecen, 1936).

  1. Újabban a homoki és ártéri állattenyésztés kapcsolataira Paládi-Kovács Attila és Takács Lajos előbb idézett művei mellett: B. Gunda, The Anthropogeography of Pasturing on the Great Hungarian Plain. Alföld (Geographical Review, 1940); Lettrich Edit, Kecskemét tanyavilága (Budapest, 1968); Balogh István, Tugurium, szállás, tanya. Adatok a magyar, tanyatelepülés előtörténetéhez. Hozzászólásokkal (Ethnographia 1976); Makkai László, Adatok és kérdések Debrecen török kori agrártörténetéhez (Hajdú-Bihar megyei Levéltár Évkönyve, 1976); Károlyi ZsigmondNemes Gerzson, A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I (Budapest, 1975); Karai Antal, A sárréti települések története (Szeghalom, 1965).
  2. Az Alföld XIV. századi népsűrűségére vonatkozó adatokat Györffy György Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I (Budapest, 1963) című munkája tartalmazza, ugyanitt találkozhatunk a tatárjárás pusztításainak az Alföldet kiemelő túlbecsülésével.
  3. A pusztásodásra: Szabó István, Hanyatló jobbágyság a középkor végén (Századok 1938).
  4. Pest megye pusztásodására: Makkai László, Pest megye története 1848-ig (Budapest, 1958).
  5. Az európai perifériák és ezekkel együtt Magyarország állattenyésztő monokultúráinak 13–15. századi kialakulására: Hofer Tamás, Az alföldi marhatenyésztő monokultúra kialakulásának európai párhuzamai (Agrártörténeti Szemle 1982).


Az Alföld
Balkáni menekültek és hódítók Tartalomjegyzék A magyarság önvédelme