Az alkotmányos fordulat önkényuralmi előkészítése

A Múltunk wikiből
1865. június 26.
Zichy Hermann gróf magyar kancellár felmentése, Mailáth György magyar kancellári kinevezése.
Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentése, Haller Ferenc gróf erdélyi kancellár kinevezése.
1865. június 26.—július 27.
Alexander Mensdorff-Pouilly gróf miniszterelnök.
1865. július 18.
Sennyey Pál báró kinevezése főtárnokmesterré és a helytartótanács ideiglenes elnökévé.
1865. július 27.
Schmerling államminiszter felmentése.
1865. július 27.—1867. február 7.
Richard Belcredi gróf kormánya.
1865. augusztus 14.
Ausztria és Poroszország gasteini egyezménye.
1865. augusztus 26.
Mailáth kancellár utasítása a főispánok kibővített hatásköréről.
1865. szeptember 17.
Az uralkodó összehívja a lajtántúli tartománygyűléseket és a magyar országgyűlést december 10-re.
1865. szeptember 20.
Császári manifesztum a februári pátens felfüggesztéséről.

Deák Ferenc Bécsben névtelenül megjelentetett „májusi programjának” harmadik részét, amelyben a delegációkkal és az alkotmányossághoz való visszatérés kívánatosnak ítélt menetével foglalkozott, a rendőrség tilalma következtében a hazai lapok nem közölhették. Az eltiltás hatályban maradt azután is, hogy a Pesti Napló két hét múltán felfedte: a Ludassy Mór által közreadott cikksorozatban kifejtettek „hűen” tükrözik Deák nézeteit, s a harmadik rész hazai közlését ”egyedül a sajtóviszonyokból származó akadály gátolta”.[jegyzet 1] Ezzel Kemény Zsigmond lapja nemcsak a sajtószabadság hiányát panaszolta, hanem az üldözött ellenzékiség pecsétjét ütötte rá Deák kiegyezési ajánlatára, a megítélésében bizonytalankodó hazai politikai közvéleményre semmiképpen nem hatástalanul. Szükség is volt rá. Az önkényuralmat kiszolgáló Kecskeméthy azt jegyezte naplójába, hogy „Deáknak a Debattéban közlött programja elég ó-conservatív. Ama szép fictióból indult ki, hogy minden rosszat a ministerek tesznek, minden jót a fejedelem”.[jegyzet 2] A kiegyezést nagyon is sürgető Eötvös Deákot következetlennek ítélte, „magáról a programról” pedig az volt a véleménye, hogy „practicus része rendkívül gyenge s nem practicus”.[jegyzet 3] Az 1861. évi országgyűlés nagy tekintélyű elnöke, Ghyczy Kálmán nem minden szemrehányás nélkül írta Deákhoz intézett magánlevelében, hogy „meredek lejtőn indult meg”. S noha az adott viszonyok között „az ország közvéleményét” nehezen megítélhetőnek mondta, figyelmeztette az utolsó országgyűlés jogvédő feliratainak a szerzőjét annak tekintetbevételére, hogy „az 1861-ik esztendei erős elhatározást” meggyengítő „politikai atmosphera az egész országban éppen Pesten a legegészségtelenebb”.[jegyzet 4] Deák fellépését azonban hamarosan követte a Schmerling nevével fémjelzett kísérlet látványos bukása, amit a valóságosnál is nagyobb mértékben az ő érdemének tekintett a kiegyezést szorgalmazó politikai erők egyoldalú befolyásának alávetett közvélemény, s ez jórészt elcsitította a kritikai hangokat.

A birodalmi tanács képviselőháza nemcsak a költségvetési vitában, hanem alkotmányjogi kérdésben is leszavazta Schmerlingéket, félreérthetetlen jelét adva annak, hogy véget kíván vetni a parancsuralmi kormányzás lehetőségének, és a félalkotmányos szisztémát a birodalmi tanács polgári parlamentáris jogokkal való felruházása révén alkotmányos rendszerré kívánja fejleszteni.[1] A parlamenti kudarcok sorozatát hamarosan személyi változások követték. Június végén sor került Zichy Hermann gróf magyar és Nádasdy Ferenc gróf erdélyi kancellár felmentésére, illetve Rainer főherceg miniszterelnök távozására és a kulcspozíciót betöltő Schmerling államminiszter lemondására. Magyar kancellárrá 1865. június 26-án a császár Mailáth Györgyöt nevezte ki, akit a konzervatív csoport tagjai közül azért becsült különösképpen, mert az 1861. évi országgyűlés végnapjaiban szót mert emelni az Októberi Diploma védelmében. Az erdélyi kancellária irányítására gróf Haller Ferenc tábornok kapott megbízást. Július 1-én számolták fel a katonai bíráskodást, és állították vissza a helytartótanácsnak a provizórium bevezetése előtti hatáskörét. Vezetése Pálffy Móric gróf kezéből báró Sennyei Páléba került.

Schmerling és minisztertársai még megtartották tárcájukat az A. Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter vezetésével szervezett átmeneti kormányban. Tényleges leváltásukra 1865. július 27-én, a birodalmi gyűlés berekesztésének és a Richard Belcredi gróf vezetésével felállított új kormány hivatalba lépésének a napján került sor.[2] Az előző kabinetből csak a császár személyes bizalmát élvező Mensdorff-Pouilly gróf külügyminiszter és Carl von Franck lovag hadügyminiszter tartották meg tárcájukat. Ismét bekerült a kormányba Esterházy Móric gróf, tárcanélküli miniszter, aki az előző kabinetben mindinkább Schmerling ellenlábasának szerepét töltötte be. Belcredi miniszterelnök az államminisztérium és a rendőrminisztérium közvetlen irányítását is magára vállalta, ami a birodalom adott kormányzati struktúrájában kivételesnek mondható hatáskört biztosított számára. Ferenc József azonban mindjárt az új kormány hivatalba lépésekor egyértelművé tette, hogy a politikai irányítást és minden érdemi döntést továbbra is önmagának tart fenn. Ez egyszerre tanúsította autokrata törekvéseinek a továbbélését és azt a feltételezését, hogy egyedül az a célszerű, ha a kompromisszumot kereső magyar politikai erőkkel folytatandó tárgyalások vezetését maga tartja kézben. Az új kormány első ülésén legfőbb „alaptétellé” emelte „a Monarchia egységének” követelményét, külön is felszólítva a minisztertanács magyar tagjait, Esterházyt és Mailáthot, hogy „ezen alapelv mellett minden erővel tartsanak ki, nevezetesen saját szűkebb hazájuk ellenében is, ahonnét bizonyos támadásoknak lesznek kitéve, és ahol bizonyos ellenállásra fognak találni”.[jegyzet 5]

A kormányváltozás célja ez esetben tényleges rendszerváltozás előkészítése volt. A császár és új kormánya az olyannyira fenyegetettnek érzett birodalom egységének a biztosítását mindenekelőtt „a magyar kérdés” rendezésétől remélte. Csak a Belcredi-kormány hivatalba lépését követően jött létre az osztrák–porosz háborút egyelőre elhárító gasteini kompromisszum Schleswig és Holstein kérdésében. Aligha kétséges, hogy a Habsburg-hatalom elsősorban azért hátrált meg Gasteinban (érdemileg ugyanis ezt történt), mert nemzetközi pozícióit megszilárdítva a lehető legkevesebb áldozat árán kívánta megkötni a kompromisszumot az immár a kiegyezés útjára terelhetőnek ítélt Magyarországgal. Majd az így regenerált birodalom megnövekedett erejével kívánt a következő menetben a nemzetközi porondon fellépni, mindenekelőtt a németországi hegemónia biztosítását célzó küzdelemben.

Ferenc József 1865. szeptember elején az erdélyi országgyűlés november derekára történt egybehívásával és a már korábban összehívott horvát országgyűlés üléseinek elnapolásával folytatta az alkotmányos fordulat nagyon is súlyos ellentmondásokkal terhes előkészítését. Szeptember 17-én a lajtántúli Landtagokat egy késő ősszel tartandó ülésszakra, a magyar országgyűlést pedig december 10-ére hívta össze. Három nappal később császári manifesztum jelentette be a Februári Pátens „felfüggesztését” és a központi parlament szerepét betöltő birodalmi tanács működésének a szüneteltetését.[3] Mindez elsősorban azt jelentette, hogy Ferenc József és kormánya a Februári Pátensre alapozott félalkotmányos megkötésektől is mentesen kívánja „a magyar kérdés” rendezését és a birodalom újjászervezését keresztül vinni. Magyarországon az országgyűlés egybehívásában a politikai vezető réteg többsége az alkotmányos kibontakozás zálogát látta, a Februári Pátens felfüggesztését pedig mint a német hegemóniát célzó birodalmi centralizációs politika feladását üdvözölte. A lajtántúli osztrák-német liberálisok viszont „a felfüggesztés” politikájában az abszolutisztikus és a rendi restaurációs erők alkotmányellenes, a birodalom egységét végveszélybe sodó összefogásának érvényesülését látták, és ennek megfelelően tiltakoztak ellene már a tartománygyűlések előtt, majd azoknak a vitái során is. Másként foglaltak állást a lajtántúli szláv és olasz politikai erők. A cseh Palacký, aki Deák kezdeményezésének ismeretében 1865 tavaszán írott cikksorozatában azt jósolta. hogy a birodalom dualista átszervezése a pánszlávizmus életrekeltője lesz, még mindig egy föderalista jellegű kibontakozást szorgalmazott. A cseh-morva, a lengyel, az ukrán, a délszláv és az olasz többségű tartománygyűlések elfogadták a szeptemberi manifesztumot. Ezt nem egy közülük, így a prágai, a helyileg kisebbségbe szorult németekkel vívott éles küzdelem után tette meg. Java részük azonban konkrétumokat, mindenekelőtt tényleges önkormányzati jogokat követelt.

Belcredi tulajdonképpen olyan átalakulásra törekedett, amelynek eredményeképpen a nemzetek fölé emelt dinasztia az arisztokrácia segítségével kormányozza a birodalom egymást egyensúlyozó két felét, a föderatív szerkezetű „nyugatit” és a magyar korona égisze alatt egyesítendő „keletit”. Mindez magában rejtette annak a lehetőségét, hogy mind a polgári alkotmányos föderatív, mind a polgári alkotmányos dualista „megoldást” szorgalmazók egyben-másban konfliktusba kerüljenek a Schmerling-szisztéma felszámolásában általuk támogatott Belcredi kibontakozási terveivel.

A Belcredi-kormány hivatalba lépésétől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a fordulat keresztülvitelében taktikusan ugyan, de nagyon is messzemenően kívánja érvényesíteni az önkényuralom eszközeit. Míg a Lajtántúlon ez elsősorban a központi parlament feloszlatását jelentette, addig Magyarországon – ahol a korábbi államjogi fejlődés eredményeként minden kibontakozási terv mellőzhetetlen tényezőjévé vált az országgyűlés – mindenekelőtt a politikai megnyilatkozási és szervezkedési lehetőségek szigorú korlátozását.

A kormányzat nem bízott a kiegyezésre ténylegesen törekvő magyar politikai erők önfegyelmében, még kevésbé abban, hogy a politikai szabadságjogok érvényesülésének teljesebbé tétele nem vezetne-e az 1860–61-ben tapasztalt ellenlökés megújulásához. A legfőbb biztosítéknak azt tekintették, hogy a császári csendőralakulatokat nem vonták ki Magyarországról a kiegyezés megkötéséig, s Erdélyből még akkor sem, az itt állomásozó katonai erőkkel pedig a kizárólag és közvetlenül a császárnak alárendelt hadparancsnokságok rendelkeztek; Mailáth Györgynek még azt sem sikerült kivívnia, hogy a rendőrminisztérium ismerje el a magyarországi egyleti ügyekben az udvari kancellária illetékességét. A „sajtóvétségek” dolgában az a Zichy kancellárságának végnapjaiban született rendelkezés maradt hatályban, amelyik az 1852-ben kiadott szigorú önkényuralmi szabályzat érvényesítését írta elő.[4] Az pedig lehetőséget adott minden, „az egységes osztrák birodalmi kapcsolat, az osztrák birodalmi, avagy az országos alkotmányok, az osztrák birodalmi, vagy az országos közigazgatás” elleni felszólalás kemény megtorlására.[jegyzet 6] A katonai bíróságok által sajtóvétség miatt hozott ítéletek következményeitől az elítélteket mentesítették ugyan, de a sajtó nem vált szabaddá. Nem az öncenzúra működött csupán, amelyet még a formálódó Deák-párt egységét a belső polémiától féltő Eötvös is gyakorolt, magánlevelében hangsúlyozva, hogy „lapom kevésbé oppositionalis, mint azt magam is kívánnám”[jegyzet 7] A hatalom is határt szabott az ellenzékiségnek: megakadályozta, hogy nem kívánatos érvek vagy követelések a sajtó útján elterjedve keresztezzék a kiegyezési törekvéseket. 1865 augusztusában a rendőrség azért foglalta le a Törvényszéki Csarnok című, a szélesebb olvasóközönséghez el sem jutó jogi szakfolyóiratot, mert cikket közölt a megyei autonómia helyreállítása érdekében.

A kormányrúdhoz jutott konzervatívok az 1860–61-ben tapasztaltak nyomán kiegyezési törekvéseik érvényesítése szempontjából a legfontosabbnak az önkormányzati testületek politikai működésének megakadályozását tekintették. Alaposan megrostálták, széles körű személycserével céljaik érdekében teljesen megbízhatóvá formálták az anyagi kedvezésekkel is hajlékonnyá tett főispáni kart. Mailáth kancellár 1865. augusztus 26-i utasítása a reformkori hírhedt adminisztrátorokénál is messzebbmenő jogokat biztosított a főispánoknak. A főispán nemcsak a megyei közigazgatás teljhatalmú irányítójává vált, aki a „rend” fenntartása érdekében az illetékes katonai hatóság közbejöttével a fegyveres erőt is igénybe vehette, hanem jogot nyert a megyei tisztviselők fizetésének a szabályozására, sőt állásukból való felfüggesztésükre és helyettesítésükre is, mégpedig teljesen saját belátása szerint. Csupán az első alispánságra javasolt személy megbízásához kellett előzetes kormányszéki jóváhagyás. Mailáth „az országgyűlési tárgyalások mielőbbi nyugalmas megkezdésének” érdekével indokolta[jegyzet 8] azt, hogy a provizórium idején kialakított megyei közigazgatási és igazságszolgáltatási szerkezetet tartották fenn az önkormányzati elemek teljes mellőzésével. Ezzel a céllal állt összhangban az is, hogy a városi törvényhatóságokban a főispánokét megközelítő hatáskörrel rendelkező királyi biztosoknak jogukban állt a külső tanácsok struktúrájának átalakítása, ugyanakkor kötelesek voltak megakadályozni, hogy működésük során bármilyen politikai kérdést akár csak érintsenek is.[5]

A megyei önkormányzat helyreállításának mellőzése különösen nagy felzúdulást keltett, és nem kis zavart támasztott még Deák táborában is. A Pesti Napló csitító cikkei, köztük Lónyay Menyhértnek a kormányzat eljárását mentegető írása sem csillapította a kedélyeket. Csengery Antalnak saját fivére jelezte, hogy nem számíthat képviselővé választására, ha nem határolja el magát a megyei önkormányzaton esett sérelem palástolóitól. Csengery – közismerten Deák bizalmasa – válaszlevelében azzal igyekezett leszerelni az aggályoskodókat, hogy „se arról nincs szó, hogy a megyéktől megváljon a nemzet; se arról, hogy az egyezkedés előtt a törvényes állapot vissza ne állíttassék. Úgy tudom, hogy a kormány a teljes törvényes állapot visszaállítására vállalkozott. Csak e föltétel alatt bírja Deák és pártja támogatását”.[jegyzet 9] A vita amelybe már a főispáni teljhatalom miatti panaszok is belevegyültek, számos olyan elvi állásfoglalást is felszínre hozott, amelyben helyet kaptak az adott sérelmen túlmutató aggodalmak is. Mind Eötvös, mind Tisza hangsúlyozta annak az elengedhetetlen szükségességét, hogy a megújítandó államberendezkedésben a parlamentnek felelős kormány és a helyhatósági, mindenekelőtt a megyei önkormányzat egymást feltételező, sőt kiegyensúlyozó szerephez jusson. Félreérthetetlen volt azonban aggodalmaik különbözősége. Eötvös mindenekelőtt azt kívánta elhárítani, hogy olyan kompromisszum szülessék, amelyben a megyei önkormányzat hívei a konzervatívokkal a felelős parlamentáris kormányzati rendszer rovására alkusznak meg. Tisza viszont elsősorban annak a lehetőségét akarta kizárni, hogy a központi hatalmi szervek az uralkodói abszolutizmus érvényesítőjévé váljanak. Hivatkozás nélkül ugyan, de messzemenően támaszkodott Kossuth alkotmányjavaslatának érveire és konkrét indítványaira, mellőzte azonban annak az általános választójogot és a nemzetiségi egyenjogúság kiteljesítését a demokratikus önkormányzati rendszer alapkövetelményévé emelő állásfoglalását. Deák és köre megbékélt azzal, hogy a hatalom birtokosai az adott szakaszban ragaszkodnak a Lajtántúlon a központi parlament, Magyarországon a megyei önkormányzati testületek mellőzéséhez. Salamon Ferenc szerint „nyilvános titok volt, hogy felsőbb körökben, hol az egész új fordulat terve és programja elkészült, múlhatlan föltételül volt kikötve, hogy a megyék helyre ne állíttassanak” az országgyűlést megelőzően.[jegyzet 10] Deákék azonban mindenképpen kerülni akarták, hogy az oly nevezetes döntésre egybehívandó országgyűlés legalitását valaha is kétségbe lehessen vonni. Az alkalmazni kívánt 1848-as törvény úgy intézkedett, hogy a választások lebonyolítását irányító „középponti választmányokat” a megyei közgyűlések, illetve a városi tanácsok válasszák meg. A megyei közgyűlések egybehívása azért is elkerülhetetlenné vált, mert azt a tervet, hogy az 1861-ben választott „középponti választmányok” megbízatását élesszék fel, Deák határozottan ellenezte. Sor is került az önkormányzati testületek egybehívására, ám azzal a feltétellel, hogy a közgyűlések politikai vitába nem bocsátkozhatnak. A formális funkciójú közgyűlésekre sereglőket a kiegyezés szorgalmazói azzal igyekeztek önkorlátozásra bírni, hogy ennek a parancsolt rendszabálynak a megszegése veszélyeztetné az országgyűlés megtartását. Mailáth kancellár pedig bizalmas körlevélben nemcsak tanácsokkal halmozta el főispánjait ugyanennek a célnak az elérése érdekében, hanem szabad kezet is biztosított nekik annak megakadályozására, hogy „az ország nyugalmát s a józan mérséklet eddigelé ünnepelt diadalát” ellenzéki „kifakadások” veszélyeztessék.[jegyzet 11] Azt kívánta, hogy „bizalmas úton” igyekezzenek megnyerni a bizottmányok tagjait minden politikai vita mellőzésére, de sikertelenség esetére felhatalmazást kaptak a bizottmány feloszlatására és az 1861-ben alakított „középponti választmány” felélesztésére, szükség szerint kiegészítésére, sőt arra is, hogy minden választás mellőzésével egybehívandó „bizalmas értekezleten” maguk alakítsák meg a képviselőválasztást irányító testületet. Végül is tiltakozásoktól korántsem teljesen mentes légkörben, de érdemleges politikai vélemény nyilvánításának lehetőségétől megfosztott, közvetett és közvetlen hatalmi nyomásnak kitett közgyűléseken alakították meg a „központi választmányokat”. Élükre – az 1848-as törvények betűinek megfelelően – a megyékben az alispánok kerültek, de korántsem az egykori törvényhozói szándéknak megfelelően a közgyűlési többség politikai akaratát érvényesíteni képes személyiségek, hanem a főispánok alárendeltjei. Arra, hogy a hatalom nem riad vissza a nyakas alispánok leváltásától, gróf Forgách Antal, a volt kancellárból lett új főispán az ellenzéki hangulatú Nógrádban még a közgyűlés összehívása előtt mutatott példát.

Lábjegyzetek

Összefoglalóan erre és a következő alfejezetre is lásd a korábban idézett művek, elsősorban J. Redlich, Sashegyi Oszkár és Komjáthy Miklós munkái mellett: Galántai József, Az 1867-es kiegyezés (Budapest, 1967);

  1. Pesti Napló, 1865. május 23.
  2. Kecskeméthy Aurél naplója 1851–1878. Kiadta Rózsa Miklós. Budapest, 1909. 187.
  3. báró Eötvös József, Naplójegyzetek – gondolatok. 1864–1868. Kiadta Lukinich Imre. Budapest, 1941. 103.
  4. Közli: Deák Ferencz beszédei. III. Budapest, 1903. 429–430.
  5. Die Protokolle des Österreichischen Ministerrates 1848–1867. VI. Abteilung. Das Ministerium Belcredi. 1. (Bearb. von Horst Brettner-Messler) Wien, 1971. 4. (Fordítás a német eredetiből).
  6. Magyar Országos Levéltár, Budapest, (továbbiakban: Országos Levéltár) D 191. Helytartótanács, elnöki, személyesen kezelt iratok. 1865–11–15–49204.
  7. Idézi: Antall József, Eötvös József Politikai Hetilapja és a kiegyezés előkészítése 1865–1866. Századok, 1965. 1105.
  8. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 118.
  9. Csengery Antal összegyűjtött munkái. IV. Budapest, 1884. 267–268.
  10. Salamon Ferenc, Az országgyűlés története 1865-ben (In: Országgyűlési Emlékkönyv. Szerkesztette Farkas Albert) Pest, 1867. 71.
  11. Idézi: Sashegyi Oszkár, Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 120.

Irodalom

  1. Schmerling kormányzati időszakának is hasznos összefoglalója, a bukását követő lajtántúli fejleményeket pedig az újabb szakirodalomban e legmélyebben tárja fel és elemzi: Somogyi Éva, A birodalmi centaralizációtól a dualizmusig (Az osztrák–német liberálisok útja a kiegyezéshez) (Budapest, 1976).
  2. A Belcredi-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyveinek kiadása: Die Protokolle des österreichischen Ministerretes 1848–1867. 6. Abt. Das Ministerium Belcredi. Bearbeitet von Brettner-Messler. I–II . (Wien, 1971–73).
  3. A lajtántúli fejleményekre lásd még: F. Krones, Moritz von Kaiserfeld (Leipzig, 1888); A. Zimprich, Belcredis Versuche einer Föderalisierung der Donaumonarchie (Ungarn-Jahrbuch, I. Mainz, 1969); J. F. Zacek, Palacký. The historian as scholar and nationalist (The HagueParis, 1970).
  4. A sajtóra lásd: A Magyarországban jelenleg érvényben levő sajtó-szabályok gyűjteményének hiteles kiadása (Pest, 1865).
  5. A megyei autonómia helyreállításának és további szerepének kérdésére: Tisza Kálmán, Parlamenti felelős kormány (Pest, 1865); (Vertán Endre) Kunágotai, A képviseleti és önkormányzati rendszer… (Arad, 1865); Horvát Boldizsár, Municipium és parlamentarismus (Pest, 1866).


A kiegyezés (1865–1867)
Deák Ferenc kiegyezési ajánlata Tartalomjegyzék Az új országgyűlés