Az annexió

A Múltunk wikiből

Írta Diószegi István

1908. március 15.
Részleges mozgósítás Boszniában.
1908. július 25.
Az ifjútörök forradalom.
1908. szeptember 15.
Izvolszkij és Aehrenthal buchlaui találkozója.
1908. október 6.
Bosznia-Hercegovina annexiójának és a novibazári szandzsák kiürítésének proklamálása.
1909. február 6.
Osztrák-magyar–török szerződés; Bosznia-Hercegovina annexiójának elismerése.

megállapításáról.

1909. március 29.
A közös minisztertanács részleges mozgósítást határoz el Szerbia ellen.
1909. március 31.
Szerbia elfogadja Bosznia-Hercegovina annexióját.

A szandzsák-vasút tervével egyidejűleg merült fel a Ballhausplatzon egy másik, reálisabbnak látszó lépés: Bosznia-Hercegovina annexiója. A gondolat megszületésénél ott bábáskodott a magyar közös pénzügyminiszter, Burián István báró is. A pénzügyminiszter reszortjához tartozott az okkupált tartományok kormányzása, s Burián már 1907 tavaszán terjedelmes emlékiratban fejtette ki Bosznia-Hercegovina közjogi státusának reformjára vonatkozó elképzeléseit. Burián abból indult ki, hogy a monarchiai és a balkáni viszonyok előbb-utóbb megkövetelik az alkotmányos kormányzás fokozatos bevezetését a két tartományban. Az alkotmányos rendszer feltétele viszont az annexió, amely egyúttal biztos gát a nagyszerb törekvések ellen is.

Burián elgondolását Aehrenthal a trialista perspektívába ágyazva fejlesztette tovább. Az 1907. október 27-i közös minisztertanácson olyan délszláv politikát sürgetett, amely a szerbek és a horvátok számára a vonzási központot a Monarchián belül alakítja ki. Úgy látta, hogy Horvát-Szlavónia, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesítésének – tehát egy esetleges trialista átalakulásnak – is az annexió az előfeltétele. Nem sokkal később, a december 1-i közös minisztertanácson Burián már előterjesztette Bosznia-Hercegovina alkotmányos reformjának tervezetét, amit a minisztertanács Aehrenthalnak azzal a kiegészítésével hagyott jóvá, hogy a reform kérdése az annexióval van összekapcsolva, ezt pedig alkalmas körülmények között kell majd megvalósítani.

1908 első hónapjaiban Aehrenthal igyekezett diplomáciailag előkészíteni az annexiót. Ebben kezére játszott az orosz diplomácia is, amely ekkor hajlott egy újabb osztrák–orosz egyezkedésre. Izvolszkij, aki létrehozta az orosz–angol megállapodást, a tengerszorosok kérdésében a régi partnert kényszerült felkeresni. Tíz évvel korábban még Londonban ajánlották a Boszporusz megnyitását, most viszontszolgáltatás hiányában elzárkóztak minden orosz kezdeményezés elől. A Monarchiához intézett orosz ajánlatban a régi csereügylet felújításáról volt szó: Ausztria–Magyarország hozzájárul a tengerszorosok státusának revíziójához, Oroszország pedig tudomásul veszi Bosznia–Hercegovina annektálását. Aehrenthal két kézzel kapott az ajánlatom, elsősorban régi dédelgetett terveinek beteljesülése miatt, de azért is, mert az 1908 nyarán lezajlott ifjútörök forradalom problematikussá tette a két tartomány osztrák birtoklását. Az osztrák külügyminiszter 1908. szeptember 15-én a csehországi Buchlauban találkozott orosz kollégájával, ahol egyetértésre jutottak a dinasztikus csereügylet elvi vonatkozásaiban. Aehrenthal nyilván utalt arra, hogy az annexió a közeli jövőben esedékessé válhat, de megígérte, hogy az időpontról értesíti Izvolszkijt, aki azt kívánta, hogy azt csak Pétervárra aló visszatérte után, vagyis október második felében hajtsák végre. Hasonlóképpen formális elvi egyetértésre jutott a Monarchia külügyminisztere német és olasz kollégájával, a hármas szövetségen belüli partnereivel is, de az annexió bejelentésének pontos időpontjáról őket sem értesítette. Az annexió proklamálásával bizonyára kész helyzet elé akarta állítani a hatalmakat.

Ez a vitatható eljárás, úgy látszik, nem talált ellenzésre a Monarchia külpolitikai döntéseket hozó legfelső köreiben. Az annexió híveinek tábora meglehetősen széles volt. Ferenc József, aki nyolcvanadik évéhez közeledett, az „országgyarapító” címére már régóta pályázott. A katonai és hivatalnoki körök idestova harminc éve sürgették a bekebelezést, és ez most kivételesen a magyar kormánynál is egyetértésre talált. Az 1908. augusztus 19-i közös minisztertanácson, ahol Aehrenthal javaslatát vitatták meg, csupán az osztrák miniszterelnök emelte fel tiltakozó szavát. Beck aggodalmát fejezte ki a várható súlyos diplomáciai bonyodalmak miatt és halasztást ajánlott, de a többség ellenkező véleménye döntött. A végrehajtás tekintetében Aehrenthal a régebbi elképzelésekhez igazodott, csak egy dologban módosított: Bosznia-Hercegovina annektálását összekapcsolta a novibazári szandzsák kiürítésével. Az evakuációval azt a benyomást kívánta kelteni, hogy a Monarchiának a Balkánon nincsenek hódító szándékai. Valójában a terjeszkedés útvonalának megváltoztatásáról volt szó. Bosznia–Hercegovina annektálása után rövidesen Szerbia egy része megszerzésének kellett következnie, és a Morava-vidékről könnyebben lehetett elérni a balkáni terjeszkedés végcélját: Szalonikit.

A dinasztikus osztozkodás kényes művelet, az egyezkedő felektől még kedvező külső körülmények esetén is nagy körültekintést és kellő mértéktartást igényel. Kedvezőtlen körülmények között – s a Balkán nemzeti ébredése a művelet szempontjából annak minősült – az óvatosság egyenesen parancsoló követelmény. Az osztrák–orosz érintkezésről Buchlau után nem lehet világos képet alkotni, de az kétségtelen, hogy a partnerét félvállról kezelő Aehrenthal nem járt el korrekt módon. Ferenc József 1908. október 6-án proklamálta Bosznia-Hercegovina bekebelezését és nyilvánosságra hozta a novipazári szandzsák kiürítésére vonatkozó döntését. Az osztrák–magyar intézkedésről Izvolszkij csak utólag és ráadásul nem is diplomáciai úton értesült. Az orosz külügyminiszter ekkor Párizsban és Londonban tárgyalt, hogy a nyugati hatalmak hozzájárulását is megszerezze a tengerszorosok státusának tervezett revíziójához. Az orosz törekvések Londonban határozott visszautasításba ütköztek. Olyan helyzet állt tehát elő, hogy Oroszország nem válthatta be a számára Bécsben kiállított utalványt, ugyanakkor az osztrák fővárosban már elköltötték a használhatatlannak minősült értékpapír árát. A hamis művelet a klasszikus diplomácia korában is konfliktust eredményezett volna, a modern korban már a belső és külső nemzeti közvélemény nyomása miatt is elkerülhetetlen volt a számonkérés. A dinasztikus alku osztrák–orosz meghasonlásra vezetett, amely a modern hatalmi ellentétek viszonylatában a nemzeti gyújtóanyaggal telített Balkánon beláthatatlan következményekkel járhatott.

Az orosz külügyminiszter konferencia-javaslattal felelt az osztrák–magyar lépésre: követelte, hogy a berlini szerződést aláíró hatalmak ítélkezzenek a Monarchia eljárása felett. A szövetségek rendszere – kialakulása óta először – működésbe lépett. Anglia és Franciaország az orosz indítványt támogatta, Németország a konferencia-javaslatot visszautasító Monarchia mellé állt. A konfliktust csak súlyosbította Szerbia erőteljes tiltakozása a délszláv területek osztrák bekebelezése ellen. A válság osztrák–szerb viszonylatban kulminált: a Monarchia az év végén részleges mozgósítást rendelt el és csapatokat vont össze a szerb határon. A diplomaták a mozgósítást csak fenyegetésnek szánták, de katonai körökben a háborút elkerülhetetlennek nyilvánították. Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök azt hangoztatta, hogy Szerbiával végezni kell, mielőtt nagy szövetségese, Oroszország teljesen talpra áll. Aehrenthal azonban értelmetlennek ítélte a Szerbia elleni háborút, az Oroszországgal való fegyveres mérkőzéstől pedig konzervatív meggyőződése tartotta vissza. A nekitüzesedett délszláv állam megfékezéséhez azonban nem kerülhette ki a hatásos diplomáciai eszközök igénybevételét: Belgrád kategorikus kérdést kapott Bécsből: hajlandó-e a Monarchia ellen irányuló akciót beszüntetni, vagy vállalja a következményeket? Egyúttal Pétervár is kérdést kapott Berlinből: hajlandó-e mérsékletre inteni Szerbiát, vagy szembenéz az osztrák–szerb összeütközés következményeivel? Oroszország nem kockáztathatta az európai háborút, annál is kevésbé, mert szövetségesei a Balkánra nézve nem ismerték el a casus foederist. 1909. március végén Belgrád kielégítő választ adott Bécsnek. A hat hónapon át húzódó annexiós válság lezárult: Oroszország és Szerbia súlyos diplomáciai vereséget szenvedett.

A Monarchia győzött, de az eredménynek Bécsben nem tudtak igazán örülni. A rosszul sikerült csereügylettel az Oroszországgal való egyezkedésnek mindenkorra vége szakadt, sőt a jövőben a cárizmus haragjával kellett számolniuk. A délszláv területek bekebelezésével a Monarchia kihívta maga ellen a balkáni szlávokat, akik ettől kezdve Törökország mellett Ausztria-Magyarországot is esküdt ellenségüknek tekintették. Ugyanakkor a krízis idején kapott segítség fejében végleg elkötelezte magát a világméretű konfliktus felé haladó Németországnak. A nagy külpolitikai krízis a várakozással ellentétben a nemzetek birodalomtudatának újjáéledését sem hozta meg. Az osztrákok, a csehek és a lengyelek eleve nem vállaltak közösséget a bekebelezéssel, és jellemző, hogy a válság idején ülésező magyar delegációnak az volt a legfőbb gondja, hogy hogyan növelje meg a diplomáciai testületen belüli magyar részesedést. Birodalmi érdek és nemzeti tudat divergens pályán mozgott, és kevés remény volt arra, hogy valaha is találkozzanak.


Bosznia-Hercegovina annexiója
Aehrenthal külpolitikájaDiószegi István' Tartalomjegyzék Az annexió magyarországi fogadtatása. A koalíciós kormány felelőssége.