Az antiszemita mozgalom

A Múltunk wikiből
1882. szeptember 28–30.
Antiszemita zavargások Pozsonyban.
1883. június 19.—augusztus 3.
A tiszaeszlári per tárgyalása.

Az újkonzervatív ideológiák radikalizálódásának első kísérletét a magyar közéletben Istóczy Győző antiszemita programjának meghirdetése jelezte. Az addig alig ismert kormánypárti képviselő, maga is földjét vesztett egykori birtokos szolgabíró, az állampolgársági jogok rendezésével foglalkozó parlamenti vitában 1875 tavaszán a zsidó bevándorlás korlátozása és antiszemita mozgalom indítása érdekében emelt szót. Beszédében a modern kor eszmeáramlatai közé sorolta a „judaizmust”, melynek lényege – az osztrák és német antiszemita tanítások egyszerű megismétlése szerint abban foglalható össze, hogy a zsidóság a demokrácia és liberalizmus hirdetésével a „keresztény társadalmat” lerombolja és helyébe a maga gazdasági zsarnokságát állítja. Hosszabb szünet után, 1878-ban – a berlini kongresszus ülésezése ürügyén – elhangzott felszólalásában már a zsidók kitelepítését ajánlja („palesztinai beszéd”). A „zsidó összeesküvésről” szóló fejtegetéseit a parlament derültséggel, a kormány tagjai sajnálkozással fogadták, tanainak hirdetésére szánt lapja ugyancsak gyorsan megbukott. „Észrevettük, hogy csak kiáltó szó vagyunk a pusztában… – írja később Istóczy –, láttuk, hogy a mi időnk nem érkezett el, vártuk tehát tovább ezt a mi időnket.”[1] Nem kellett azonban túlságosan sokáig várni. A 80-as évek elejére az osztrák és német antiszemita megmozdulások lendületet adtak a katolikus alsópapság és az egyetemi hallgatók egyes csoportjai hasonló szervezkedésének. Most kezdett hirtelen beérni Istóczy eddigi agitációjának gyümölcse. Még 1880-ban sikerült a parlamenti Függetlenségi Párt soraiból néhány rokongondolkodású képviselőt, így a pozsonyi Westungarischer Grenzbote szerkesztőjét, Simonyi Ivánt, a szabolcsi Ónody Gézát, majd az akkoriban népszerű Függetlenség szerkesztőjét, Verhovay Gyulát maga mellé állítania. 1880 őszén havi folyóiratot indított 12 Röpirat címen, s különféle társaskörökben és az egyetemi joghallgatók körében tartott előadásaival hozzákezdett egy szélesebb antiszemita mozgalom megteremtéséhez. A keresztények és zsidók közti polgári házasságról szóló törvényjavaslat ellen Vas vármegye katolikus papságát és egy sor parlamenti képviselőt sikerült megmozgatnia. A megyékben a szabad bevándorlás megszüntetése érdekében kérvényezési kampány indult, amit 1882 őszén az emancipáció eltörlését követelő tapolcai kérvény koronázott meg.

Az erősödő antiszemita csoportosulások összefogására 1882-ben került sor, amikor egy véletlen esemény kapcsán az ország határain is túlcsapó publicisztikai hajszát indítottak a zsidók ellen. A zsidók húsvéti ünnepén Tiszaeszláron eltűnt egy 14 éves cselédlány, Solymosi Eszter. Eltűnésével kapcsolatban újította fel tudatosan Ónody Géza, Istóczy elvbarátja, egyben eszlári nagybérlő, a középkori vérvádat: az állítólagos vallási okokból elkövetett gyilkosság hamis tanítását. A szenzációra éhes sajtó – kezdettől sugalmazásra – előbb óvatosan, majd gátlástalanul szabadjára eresztette fantáziáját, velük szemben a távolról sem egységes álláspontot képviselő liberális publicisták vették fel a harcot. Az antiszemita parlamenti csoport nagyszabású propagandahadjáratot indított az eset kiaknázására, s a minden társadalmi és nemzeti baj okának kikiáltott zsidók, valamint a „zsidóknak kedvező kormány” elleni összekapcsolt támadással rövid időre maga köré tömörítette mindazt az elégedetlenséget, amit addig elsősorban a Függetlenségi Párt képviselt: a mezővárosi és kisvárosi polgárság antikapitalizmusát, és kiegészítette ezt az új polgársággal szembeforduló kisebb dzsentri és nagybirtokos csoportok agrárizmusának radikalizált változatával. Felkapta és vulgarizálta az agrárius követeléseket, belekapaszkodott széles néprétegek őszinte függetlenségi vágyába és megpróbálta kihasználni a vallásos érzelmeket. A mozgalom ideológiájában egymásra rakodva tűnik fel az antiszemitizmus kezdetleges, ekkor még leginkább elterjedt szintje, a vallási-felekezeti ellentét, amely még a katolikus egyház tradícióira nyúlik vissza és minden felekezet ellen megnyilvánult: a zsidókat éppúgy ellenségnek tekintette, mint a hívő református Tiszáékat; a második a városi módosabb kispolgárság konkurrenciaharcát tükröző gazdasági antiszemitizmus fejlettebb szintje, és végül harmadikként megjelenik a modern politikai antiszemitizmus, amely a zsidókat már nem felekezetnek vagy nemzetiségnek, hanem a fajelméletnek megfelelően idegen fajtának tekinti, nem asszimilálni, hanem éppen a polgárjogokat korlátozni, kifejezetten disszimilálni törekszik. A 20. század legsötétebb démonait felidéző, utolsónak említett szint éppen csak feltűnik ekkor a hazai antiszemitizmusban, elsősorban a névleges vezér, Istóczy Győző koncepciójában. A hangadók többsége a 67-es alapon álló ellenzék és a Függetlenségi Párt soraiból került ki, és az antiszemitizmust inkább eszköznek tekintette, hogy segítségével a kormánypártot, mindenekelőtt a rendíthetetlennek tűnő Tisza Kálmánt megbuktassa.

Az antiszemita csoport által elindított akció mozgásba hozta Tisza ellenfeleinek egész táborát. Eötvös Károly visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy első lépésként szervezkedés indult egy nagy kormányellenes koalíció kialakítása érdekében. Úgy számították, hogy a Függetlenségi Párt nyolcvan, a mérsékelt ellenzék húsz és a kormánypárt harminchárom tagja azonnal csatlakozna hozzá. „A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyűlölséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: le a korrupcióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával. Ma ezt mindenki megérti, s egyetlen hatalmas fellépéssel győzhetünk” – összegezi Eötvös a koalíció szervezőinek tervét.[2] Az új ellenzék számíthatott a vármegyéknek a kormány központosító politikájával szemben megnyilvánuló ellenszenvére is. A megyékben ekkor már ugyancsak megerősödött az antiszemitizmus, bár ez intézkedéseikben nem érvényesülhetett, mert a kormány nyomása mérséklően hatott rájuk, mint ahogy az antiszemita kérvényezési mozgalmat is elsősorban a főispánok fellépése fékezte – ami természetesen újabb rést ütött a vármegye zsugorodó tekintélyén.

A kis cselédlány eltűnése ürügyén kavart antiszemita vihar egyaránt válaszút elé sodorta az egyházat, a nagybirtokot és a vármegyét, a Szabadelvű Pártot és az ellenzéki pártokat. A legnagyobb válságot a Függetlenségi Párt soraiban okozta. Döntenie kellett: vagy felkarolja az antiszemitizmust, hogy megkísérelje a gyűlölt Tisza uralmának megdöntését, vagy pedig megőrzi liberális hagyományait, de akkor ki nem mondott szövetségre lép a kormányzattal és kockáztatja, hogy követőinek egy része elvándorol az antiszemiták táborába. Hosszas ingadozás után a Függetlenségi Párt vezetői felismerték, hogy az antiszemitizmus gyorsan elhomályosítaná a függetlenségi gondolatot és a párt irányítását hamarosan kiragadná kezükből, sőt az újkonzervatív irányzat elhatalmasodása távlataiban az egész magyar pártrendszert felborulással, a közjogi kérdés háttérbe szorításával fenyegeti. A döntés nem lehetett kétséges. A liberális hagyományt és a párt érdekeit szem előtt tartva a függetlenségiek nem bocsátkoztak kalandor kormánybuktatási kísérletbe, inkább vállalták a hallgatólagos együttműködést Tiszával. Vezetői szembeszálltak a gyűlöletet hirdető agitációval, és megpróbálták féken tartani a soraikban meghúzódó antiszemitákat is. Magatartásuk jelképének tekinthetjük, hogy a gyilkosság vádjával perbe fogott tiszaeszlári zsidók védelmét a párt vezető egyénisége, Eötvös Károly vállalta, tettével nem kis tanújelét adva az erkölcsi bátorságnak. A kormánybuktató nagy antiszemita koalíció a Függetlenségi Párt magatartása miatt nem jöhetett létre, s ezzel külön is magukra vonták Istóczyék haragját. A függetlenségiek ugyanakkor megőrizték ellenzéki álláspontjukat, rendszeresen bírálták a kormány magatartását, mert ez antiszemitizmust korlátozó kisebb hatósági intézkedésekben az ellenzék elleni fellépésre, a szervezkedési és gyülekezési jog korlátozására alkalmas precedenst láttak.

Az arisztokrácia sokáig nem fordult szembe az antiszemita mozgalommal, egy része pedig kifejezetten támogatta, amit a főrendiházban szervezett antiliberális fellépésük a közvélemény számára is világossá tett. A katolikus egyház is elnéző magatartást tanúsított a mozgalomban helyenként fontos szerepet játszó alsópapsággal szemben, attól azonban tartózkodott, hogy az állam és egyház hallgatólagosan rossz viszonyát az antiszemitizmus nyílt támogatásával tovább élezze.

Sokkal tisztábban álltak a teendők a kormány előtt. Mint az adott rend fő őrének, minden ellenzéki szervezkedés ellen föl kellett lépnie. Taktikázgatásra legfeljebb az kényszerítette, hogy az államapparátus soraiban nem kevés olyan tisztviselő volt, aki az antiszemita szervezkedéssel szimpatizált. Ha kezdetben Tisza Kálmán tartózkodott is az erélyesebb rendszabályoktól, mégsem engedélyezte az antiszemita egyesületek alapítását, betiltotta gyűléseiket és „irodalmuk” terjesztését; amikor pedig a mozgalom a felekezeti izgatás teréről átcsapott a vagyonos osztályok elleni kihágásokba, s a mindig kötelezően tiszteletben tartott „urak dolgából” kezdett az állam békéjét megbontó nagyobb megmozdulásokkal fenyegetni, haladéktalanul fellépett a szervezkedés ellen. 1882 őszén a kormány statáriumot hirdetett a pozsonyi antiszemita zavargások lecsillapítására, és nyomatékosan utasította a megyéket a rendzavarások megakadályozására. E rendeleteket nem egy megyében most már antiszemita alispánok kényszerültek végrehajtani. A helyi kezdeményezők és főkolomposok ellen mindig megindították a bűnvádi eljárást, s ezt nem kerülték el a mozgalom parlamenti vezérei sem. Az Istóczy ellen indított perben azonban az esküdtek az antiszemiták oldalára álltak, így az a vádlott felmentésével végződött.

Magyarország és egész Európa újságolvasó értelmisége feszült figyelemmel várta a liberálisok és antiszemiták nagy nyilvános politikai összecsapásának szánt tiszaeszlári ügy bírósági tárgyalását. Tisza, aki kezdettől fogva meg volt győződve a perbefogottak ártatlanságáról, a kormányfői pártatlanság kötelező látszatával is alig törődve, saját igazságügyminisztere ellenében, az ügyészi szervezet segítségével nyújtott támogatást az Eötvös Károly által vezetett védelemnek. Erre késztették a külpolitikai megfontolások is. Az európai liberális közvélemény szemében Magyarország tekintélye forgott kockán. Az 1883 nyarán Nyíregyházán megrendezett, 46 napig tartó konstrukciós perben – tekintve, hogy előkerült a Tiszába veszett kislány sértetlen holtteste – Eötvös cáfolta meg a vád állításait, egyben leleplezte a nyomozás során elkövetett erőszakosságot, törvénysértéseket. Erről a vérvádperről írta később A nagy per című könyvét. A tárgyalás felszínre hozta az igazságügyi szervezet fejletlenségéből adódó összes problémát éppúgy, mint a kormány és a vármegye még mindig meglevő ellentéteit. A vádlottak önmaguknak homlokegyenest ellentmondó vallomásai is aszerint alakultak, hogy ki hallgatta ki őket. Ha a vérvádat bizonyítani akaró vármegye, s a vele összejátszó törvényszék megbízottai vették őket kezelésbe, akkor többnyire „beismerő” vallomást tettek, ha a kormányt képviselő ügyészség kérdezősködött, akkor védekeztek. A kormány nyomásának és a védelem szívós küzdelmének eredményeként a törvényszék meghátrált és fölmentette a vádlottakat. A liberális tábor ezzel nagy erkölcsi és politikai győzelmet aratott, az antiszemiták vereségét pedig súlyosbította, hogy a fölmentést egy feléjük húzó, az egész megye előkelőségeitől támogatott bíróság hozta.

Az antiszemita tábor dühödt felzúdulással fogadta a nyíregyházi ítéletet. Még tartott a tárgyalás, amikor a pozsonyi zavargások kitörtek, az ítélet után pedig Budapesten és a vidéki városokban szerveztek antiszemita tüntetéseket. A felvidéki városokban a városi, részben német és szlovák kispolgárság mutatta ki ellenszenvét a zsidó kiskereskedők ellen, míg a Dél-Dunántúlon az Istóczyhoz húzó katolikus alsópapság támogatásával parasztok és a betyárvilág maradványait továbbéltető mezőgazdasági lumpenelemek is részt vettek a zavargásokban. Az alföldi mezővárosokban viszont a Függetlenségi Párttól időlegesen elhódított földművesek és kispolgárok antikapitalista osztályharcának eltorzult formáit fedezhetjük fel.

A kormány az uralkodóval teljes egyetértésben, kemény kézzel, Zalában például az ostromállapot bevezetésével gyorsan elfojtotta a zavargásokat. Dolgát megkönnyítette, hogy az antiszemita mozgalom ellen ismételten szót emeltek az akkori magyar politikai élet legjobbjai, közöttük olyanok is, akik később eltávolodtak a liberális nézetektől. Ismét nagy súllyal esett latba Kossuth állásfoglalása, aki a nyilvánosságnak szánt levélben szögezte le: ”Én az antiszemitikus agitációt mint a 19. század embere szégyellem, mint magyar restellem, mint hazafi kárhoztatom.”[3]

Az antiszemita hullám tetőzése után, 1883 októberében került sor az Országos Antiszemita Párt megalakítására. A kispolgárság, a kis- és középbirtok érdekvédelme ürügyén létrehozandó tömörülés számára Istóczy egy 12 pontból álló pártprogramot dolgozott ki. A program a zsidók polgárjogainak korlátozását követelte, és megismételte a főbb agrárius és dzsentri jelszavakat: „Helyes agrárpolitika által a földbirtokos és földművelő osztály érdekeinek megvédése… a korlátlan iparszabadság megszorítása… a váltóképesség megszorítása.”[4] A pártot koalíciós alapon kezdték szervezni: abban bíztak, hogy a közjogi kérdés megkerülésével egy táborba gyűjthetik a különböző pártokban meghúzódó antiszemitákat. Az 1884. évi választási felhívásuk ezt ismételten leszögezte: „Pártszövetkezetünk felöleli a valamennyi fennálló országos politikai párthoz tartozó antiszemita elemeket. Ehhez képest az antiszemita pártnak színtúgy lesznek függetlenségi antiszemita képviselőjelöltjei, mint a közjogi kiegyezés alapján álló képviselőjelöltjei, akik a zsidókérdésen kívül álló egyéb politikai kérdésekben illető politikai pártjuk elveit követik.”[5] A választásokon 55 kerületben 42 jelöltet állítottak, hogy azután a többi párt nyomása alatt a számukra vereséggel felérő 17 mandátumot megszerezzék. A képviselőházban ellenségesen fogadták őket, még a különféle parlamenti bizottságokba se tudtak bejutni. A közjogi kérdés szembeállította őket egymással, s különböző felfogásuk miatt az antiszemitizmusban sem tudtak annyira összekovácsolódni, hogy tartós pártalakulást hozzanak létre.

A dualista rendszerben – mint láttuk – a közjogi kérdés állt a politikai élet középpontjában. Mindenkor ez határozta meg az egyes politikusok és a pártok hovatartozását. Társadalmi kérdések előtérbe állításával ezt a parlamenti struktúrát nem lehetett megváltoztatni. Ha nem sikerült 1882-ben, az antiszemita mozgalom felfelé ívelő szakaszában a kormánybuktatás, tehát a kiegyezéses rendszer lazítása érdekében a közjogi kérdést is felhasználó antiszemita nagykoalíciót létrehozni, úgy még kevésbé maradt kilátás arra, hogy a mozgalom hanyatlásakor a közjogi kérdés megkerülésével szervezzenek olyan pártot, amely képes lenne az egész magyar politikai életet a közjogi tengely körüli forgásából kimozdítani. Nem az eddigi pártrendszer bomlott fel, hanem az antiszemita párt csendes elmúlása következett be. 1885-ben maga a vezér, Istóczy is elhagyta őket, majd a csoportokra szakadozó párt az 1887-es választások után teljesen szétesett, a mozgalom hamarosan elhalt. Tagjai később megtalálhatók a különféle jobboldali megmozdulásokban.

A politikai antiszemitizmus ekkor még rövid életű fellobbanás volt. Gyors elhalásának gazdasági oka abban keresendő, hogy a tőkés konjunktúra, bár lelassult, végül is nem szűnt meg. Az uralkodó osztályok gazdasági helyzete a kapitalista gazdálkodásra való teljes átállás nehézségei ellenére alapjában véve Változatlanul előnyös maradt. A hivatalba jutott dzsentri zömének magatartását még elsősorban a liberális ideológia határozta meg. A társadalomban feszülő ellentétek pedig az évtized végére ismét a közjogi ellenzékiségbe torkolltak.

Lábjegyzetek

  1. Röpirat, 1880. október 12. Idézi: Kubinszky Judit, A politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875–1890). Budapest, 1976. 66.
  2. Eötvös Károly, A nagy per. II. Budapest, 1904. 97–98.
  3. Kossuth Lajos iratai. X. Budapest, 1904. 117–118.
  4. Mérei Gyula, idézett mű, 145.
  5. Ugyanott, 147.

Irodalom

Az antiszemita mozgalom közép-kelet-európai hátterét összefoglalja Hans Rosenberg, Große Depression und Bismarckzeit. Wirtschaftsablauf, Gesellschaft und Politik in Mitteleuropa (Berlin, 1967); az erre vonatkozó irodalmat feldolgozza Peter J. Pulzer, The Rise of Political Anti-Semitism in Germany and Austria (New YorkLondonSydney, 1964); Szabó Miklós idézett munkája; Kubinszky Judit, A politikai antiszemitizmus Magyarországon című könyve. A magyarországi eseményekre a levéltári források közül a belügyminisztériumban 1882-ben és 1883-ban összegyűjtött anyagokat (lásd elnöki iratok), valamint ugyanezekből az évekből fennmaradt német konzuli és követjelentéseket (Politisches Archiv des Auswärtiges Amtes, Bonn) használtuk. A tiszaeszlári üggyel az egykorú lapok sokat foglalkoztak. Az érdekeltek közül Eötvös Károly nagyvonalú, az alapkérdésekben megbízható visszaemlékezése, A nagy per (Budapest, 1904, illetve Budapest, 1968) című könyve mellékletben közli az elsőfokú ítéletet és a fellebbviteli eljárás során hozott ítéleteket is. Tanulságos önleleplező munka az eredeti álláspontját időközben részlegesen módosító Bary József vizsgálóbíró visszaemlékezése: A tiszaeszlári bűnper (Budapest, 1933). A tárgyalás és előzményeinek népszerű feldolgozását adja Hegedüs Sándor, A tiszaeszlári vérvád (Budapest, 1966). Az eseménytörténeti leírást lásd: Friedrich Gottas, Die antisemitische Bewegung in Ungarn im Zeitalter des Hochliberalismus (Zeitgeschichte, 1. 1974) továbbá Kubinszky Judit idézett munkájában. A vármegye és a központi hatalom szembenállásának szempontjait jól érzékeltetik Mikszáth Kálmán nyíregyházi tudósításai (Mikszáth Kálmán összes művei. 66. Budapest, 1972), továbbá Krúdy Gyula, A tiszaeszlári Solymosi Eszter (Budapest, 1975) című regénye. Történetírásunk álláspontját lásd: Magyarország története IV. (Budapest, 1972) és Kubinszky Judit idézett művében; a magyar ideológiai fejlődés történetében betöltött szerepüket lásd Szabó Miklós idézett munkájában.


A magyarországi tőkés fejlődés társadalmi-politikai következményei
A polgárság fejlődésének problémái Tartalomjegyzék