Az arcvonalak végleges kialakulása

A Múltunk wikiből

Az 1843–1844. évi országgyűlés egész menete: az ellentétek kibontakozása és végül jóformán minden megoldandó probléma megoldatlanul maradása vagy csak formális megoldása a kormány és a reformellenzék számára egyaránt tanulságokat nyújthatott. Az ellenzék számára világos lett, hogy a kormány e reformokat abban a polgárosuló és liberális formában, ahogyan azt az ellenzék kívánja megfogalmazni és végrehajtani, semmiképpen nem hajlandó elfogadni; a kormány láthatta, hogy az ellenzék útja a reformok megalkotása során nemcsak a feudalizmus, hanem az abszolutizmus felszámolását is célozza. És ha már azt is látjuk, hogy a reformok nemcsak elkerülhetetlenek voltak (amit a kormány is látott), hanem végrehajtásuk reálisan csak a reformellenzék által képviselt módon volt lehetséges – tehát, hogy az abszolutizmus akár reformok nélkül, azokat visszautasítva, akár reformokkal semmiképpen nem volt huzamos ideig fenntartható, sőt már modernizálható sem –, ez nem változtat azon, hogy a politikában az országgyűlés végére mintegy patthelyzet állt elő. A politika hagyományos formái és eszközei többé nem nyújtottak kiutat az ellentmondások feloldhatatlanságából. Talán a kitűnő politikai érzékű Deáknak már az országgyűlésről való makacs távolmaradása és az aktív, operatív politikából betegségére hivatkozva átmeneti kihúzódása mögött is a számára döntő fórumnak tekintett „köztanácskozások” reménytelenné, s főleg értelmetlenné válását: ennek megérzését, s belőle a következtetések levonását kell keresnünk, bármennyire tagadta is ezt.

Az 1840-es évek politikai történetének harmadik felvonása így az új megoldások jegyében áll. Nem meglepő módon azonban a szemben álló felek egyike sem fog tudni már elszakadni korábbi irányától. A kormány az abszolutizmus, az ellenzék a liberalizmus útján halad tovább: a kormány a végrehajtó hatalom erősítésével, az ellenzék a társadalomnak immár nemcsak a sajtó nyújtotta érzelmi, indulati alapú, hanem konkrét, szervezetekbe, egyesületekbe való szervezésével kísérletezik. A kormány a politika fórumainak beszűkítésére, a reformellenzék azok kitágítására törekszik. Világos, hogy ilyen körülmények között egyrészt az ellentétek további polarizálódása válik elkerülhetetlenné (ennek során az összes, kompromisszumra hajlamos irányzat felszívódásával egyik vagy másik póluson), másrészt az ellentét kiterjed a két irányzat hatalmi-anyagi bázisául szolgáló két államfél egész viszonyára is. Érdekeik ellentétes voltát a diszkrimináló vámrendszer gazdasági téren már úgyis és régóta kifejezte és érzékeltette, ehhez most a kormányrendszerek különbözőségének egyre érezhetőbbé válása és tudatosulása is csatlakozott. Régóta meglevő és érzékelhető különbözőség ez is, de most új formákban és társadalmilag is új szinteken jelenik meg. Eközben pedig egyre világosabbá válik: kormány és reformellenzék konfliktusának ilyen, egyre rohamosabb elmélyülése, álláspontjaik egyre gyorsuló távolodása a konfllktus megoldását a fennálló társadalmi-gazdasági formáció keretében lehetetlenné is fogja tenni; hogy ebből félig-meddig kilépve, a korszak lezárásaként már a modern politikai pártok kezdetei jelenjenek meg, előkészítőiként és majdan főszereplőiként a korszak drámai fináléjának. Mert ha az 1840-es évek történetének első felvonása a sajtó, a második a „köztanácskozás”, az országgyűlés jegyében állott, a harmadiknak profilját a társadalmi szervezkedés: az egyesület és végül a párt fogja meghatározni.


A magyar reformellenzék harca a polgári átalakulásért (1840–1847)Vörös Károly
Az 1843–1844. évi országgyűlés Tartalomjegyzék
A kormány előkészületei az új politika bevezetésére