Az augsburgi csata vélt és valós jelentősége

A Múltunk wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Pemm (vitalap | szerkesztései) 2016. december 25., 10:39-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ←Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
955
augusztus 10. A Lech folyó mezején I. Ottó és a szövetséges hercegek serege megveri a magyar sereget; a hazavonuló magyar vezéreket elfogják, és I. Henrik bajor herceg Regensburgban felakasztatja őket.

A Lech-mezei csatát az európai történelem fordulópontjaként tartják számon.[1] Egyrészt egy Európát pusztító barbár nomád nép megtörését és a kalandozások megszűnését kapcsolják hozzá, másrészt ebből vezetik le a magyarok életformájának megváltozását: e vereséggel indítják el a magyaroknak a nomádságról a letelepült életmódra való átváltását, ami elvezetett a keresztény népek közé való beilleszkedéshez.

Mindkét beállítás hibás és korrekcióra szorul. Ha a történelem megértéséhez praktikus eljárás évszámmal megadott fordulópontokat kijelölni, a 955-ös évszám valóban határkő gyanánt kínálkozik a magyar–nyugati kapcsolatokban, de ha a 955. évi eseményeket nem szakítjuk ki a X. század közepének eseményei közül, akkor úgy tűnik, hogy itt nem egy év eseményei jelentették a döntő fordulót. A fentebb előadottak szerint nyugat és a magyarok viszonyában már a 951. év fordulatot hozott, amikor is először tört be nyugati sereg Magyarországra, amikor Ottó benyomult Itáliába, és a Csehországtól Aquileiáig kiterjesztett bajor hercegség végleg elzárta Magyarországot nyugattól. A 947 óta megújuló nyugati kalandozások a 951. évi ticinói vereséggel leálltak, és 953-ban Bizánc püspököt küldött Magyarországra. Ekkor megindult egy beilleszkedési folyamat, amit a közbejött események megzavartak. A beilleszkedést meghiusító 954. és 955. évi nyugati hadjárat nem magyar oldalról indult ki, hanem a német ellenzék felkérésére,[2] és a 955-ben elszenvedett vereség csak még jobban aláhúzta azt, ami 951-ben már Európa és a magyarok előtt nyilvánvalóvá vált.

Ami a csata kihatását illeti a magyarság fejlődésére, azt a történelmi irodalom messze eltúlozta.

Vegyük először is a katonai vereség méretét szemügyre.

A német forrásokból nyilvánvaló, hogy a magyarok megfutamodtak, a harcban és menekülés közben sokan elpusztultak, három elfogott vezérük csúfos halált szenvedett. Hasonló vereség máskor is érte a magyarokat, új elem a vezérek kivégzése volt.

Hogy a Lech melletti vereség nagysága hogyan dagadt az idők folytán, azt megítélhetjük, ha külön-külön vesszük szemügyre az első, frissiben írt halotti bejegyzéseket, az egy-két év múltán bejegyzett évkönyadatokat, a több év távlatából visszatekintő kortársi előadásokat és a későbbi krónikák „kiértékelését”.

Legfrissebben kerültek feljegyzésre az érdekelt egyházak halottas könyvébe, nekrologiumába, az öröknaptár napjához írt adatok. Sankt Gallenben 955. augusztus 10-éhez ezt vezették be: „És meghalt Bertold gróf és Konrád herceg és Ulrik és Thietpald grófok és sokan, akiket a magyarok öltek meg.”[jegyzet 1] A weissenburgi halottaskönyvben viszont 955. augusztus 15. alatt ez áll: Lulo, a magyarok királya”[jegyzet 2]

A közel egykorú évkönyvbejegyzések közül kettő érdemel figyelmet. Regensburgi Évkönyv 955-nél „a magyarok öldöklése”[jegyzet 3] bejegyzést tartalmazza, ugyanazt, mint a 902-nél és 943-nál. Úgy tűnik, hogy a feljegyzők maguk sem tudták, hogy ez a vereség több-e, kevesebb-e a régieknél. Reálisabb képet ad a magyar és német veszteséget egyaránt számba vevő Szász Évkönyv adata, amely a Quedlinburgi, Hersfeldi, Hildesheimi és Altaichi Évkönyvekben maradt fenn: „955. Ottó király a magyarokat saját maga és övéi nagy veszedelmével kegyetlen öldökléssel szétszórta, amely háborúban Konrád herceg, a király veje sok másokkal elesett.”[jegyzet 4]

Az augsburgi csatát két tényező avatta a magyarokat megsemmisítő korszakos német győzelemmé. Egyrészt Ottó király trónjának 955. évi megszilárdulásával megindult a nagy uralkodó dicsőítése, ami csak fokozódott császárrá koronázása, 962 után. A propagandát maga Ottó indította el az Isten adta győzelemről szétküldött proklamációval. A propagandának a továbbiakban fontos eleme volt a magyarokon vett győzelem nagyítása, ami két tódításban nyilvánult meg: egyrészt a magyar sereg létszámának a sokszorosára való nagyításában, másrészt a megsemmisítő győzelemnek a Lech mellé helyezésében, ahol Ottó is jelen volt. Ezt a tendenciát tükrözi még a realitás határai között a Salzburgi Évköny következő években bejegyzett adata: „a magyarok legnagyobb serege megöletett Bajorországban a Lech mellett”[jegyzet 5] Egy Sankt Gallen-i évkönyvíró már 100 000 emberből álló magyar sereg legyőzéséről beszél, a Kaiserchronik szerint pedig a 128 000 magyart 26 000 német győzte le. Ha figyelembe vesszük, hogy 870 körül a magyarok fejedelme 20 000 lovassal vonult ki, és a brentai csatát eldöntő magyar haderő létszáma 5000 fő volt, továbbá, hogy a Lech-mezőről még sikerült a magyar sereg zömének sietve elvonulnia, akkor Ottó győzelmének nagyítása nyilvánvaló.

A másik tényező, ami a győzelmet egyedülállóvá fokozta, az a néhány év elmúltával észlelt jelenség volt, hogy a magyarok nyugati hadjáratai ezzel abbamaradtak, sőt még bosszuló betörésre sem került sor. A nyugati krónikások pedig ebből azt a logikus következtetést vonták le, hogy a magyarok azért nem támadnak, mert mind elpusztultak a csatában. Hogy mekkora volt a magyarok vesztesége, arra az első feljegyzők nem tértek ki. Nem is tudhatták, hogy a Lechtől az Ennsig különböző területeken hány magyar esett el, még kevésbé sejthették, hogy mennyi tért belőlük haza a folyókat átúsztatva. Az egykorú Sankt Gallen-i feljegyzés szerint a 100 000 magyarból „sokan” vesztek ott. Az Ottó dicsőítésére tollat ragadó Widukind corvey-i szerzetes gestájának 967-ben lezárt részében már így fogalmaz: „egy sem tudott megmenekülni, vagy csak kivételesen.”[jegyzet 6] A XII. század közepén, Freisingi Ottó krónikájában merült fel az az állítás, hogy csak „hét magyar” menekült meg a csatából, és ez a vélemény utat talált több XII. századi német évkönyvbe, sőt a XIII. századi Magyar Krónikába is. A „hétmagyar” megnevezésnek azonban semmi köze az augsburgi csatához, eredetileg a hét magyar törzs elnevezése volt, Anonymus pedig a hét magyar vezért jelölte vele.

Az augsburgi csata valóban azt eredményezte, hogy a magyarok a kalandozásokat nyugat felé abbahagyták, de ennek oka némileg más volt, mint amit a kortársak és a krónikások véltek.

Mi volt a 955-ös vereség tényleges hatása a magyar társadalom életére?

Ennek megválaszolásához először is arra kell felelnünk, hogy mennyiben képviselte a magyar sereg a magyar népet.

A 955-ben elfogott magyar vezérek, Bulcsú, Lél és Súr uralmi területét elég jól ismerjük, egyrészt a magyar krónikákból, másrészt a nevüket fenntartó szálláshelyekből.

Bulcsú harka, mint fentebb már szóltunk róla, a Balatontól északnyugatra uralma alatt tartotta Zala és Vas megye területét és talán a Rába vidékét. Lél herceg a krónikák szerint a nyitrai részek ura volt. Téli szállása a Duna komáromi partján fekvő Lél nevű faluban lehetett, míg nyári szállásának emlékét a Nyitra folyó felső völgyében fekvő Lelóc (Lelovci) falunév tartotta fenn. A vele együtt elfogott „király”-t, Súrt a dukátushoz tartozó Pozsony megye népessége uralta. Szállásai – mint a nevét őrző Súr falvak fekvése mutatja – a Kis-Kárpátok, a Kis-Duna és a Vág között terültek el, éspedig a Fekete-víz és a Dudvág felső szakaszánál, valamint összefolyásánál. A Veszprém megyei Súr falu, Fajsz szállásának közelében, a fejedelemmel közelebbi kapcsolatot sejtet.

A három vezér telephelye világosan elárulja, hogy 955 nyarán csak a Nyugat-Magyarországon élő vezérek haderejét mozgósították; legfeljebb tíz-tizenkét vármegyényi terület vitézei, a magyar haderő egynegyed része gyülekezett a Bulcsú harka vezette seregbe. Ez a haderő legalább 5000, legfeljebb 10 000 főt tehetett ki, tehát körülbelül egyenértékű volt a német sereggel.[3]

Nem vett részt a hadjáratban – a szokásnak megfelelően – a fejedelem, a második méltóságviselő (gyula), továbbá a trónörökös, ha a Nyírséget kézben tartó Tas már nem volt életben, akkor Taksony, továbbá a Bizáncot megjárt Tormás herceg. A Balaton és Garam vonalától keletre lakó vezérek hadereje érintetlen maradt.

Bizonyos, hogy a menekülő magyarokat a felkelt nép megtizedelte, de ilyen veszedelem az Apuliából, Aragóniából, Belgiumból és Brémából hazatérőket is sokszor fenyegette, és teljes megsemmisülés a háromszor, ötször távolabbi útról hazatérőknek sem lett osztályrésze, mert – ha kellett – a folyókat tömlőn átúsztatták, és az Alpok hágóit megmászták. Valójában a magyar hagyomány fenntartotta a hazatérők emlékét.

Az igen archaikus Lehel-kürt monda az Ákos mesternek tulajdonítható V. István kori krónikában egy olyan történettel folytatódik, mely szerint egy másik, 40 000 harcost számláló magyar sereg Augsburgtól nem messze, egy szigeten táborozott, és a harcosok nagy csatákat víva hazatértek. A sereg létszáma kitalált, és a csaták németellenes bosszuló kalandozássá való átnövesztése krónikás hozzátoldás, éspedig Regino adatainak felhasználásával, a tömeges hazatérés történetének azonban hagyományos magva lehet.[4]

A XI. század végi gestaíró az augsburgi csatához felhasználhatta Regino rövid híradását; röviden szól a Lih menti harcról, és Ottó nevét ki sem ejtve, egyedül Konrád halálát említi. Kézainak az őskrónikával való vitájából az is kiderül, hogy szó volt benne Lél és Bulcsú fenyegető tiltakozásáról: Ha megölik őket, többé német fogoly nem marad életben. Halálukat 20 000 „teuton” lemészárlása követte. Az ősgesta írója még közvetett hallomásból is tudhatott Augsburg következményeiről. Bulcsú és Lél legöregebb veteránjai ugyanis az 1010–1020-as évekig élhettek, és az író még beszélhetett olyan öregemberrel, aki gyermekkorában a nagy csata utolsó résztvevőit szent borzalommal szemlélte, énekeiket hallgatta.

Anonymus a kürtös Lehel említésén kívül mellőzte az erről szóló mondákat, írott forrásainak adatait összekeverve Lél és Bulcsú pusztulását az Inn melletti vereséggel azonosította. A valótlan bosszuló hadjáratra vetette a fő súlyt, és a hazatérő seregrész vezérének Botondot tette meg. Ennek azonban aligha van alapja, Botond ugyanis egy későbbi balkáni kalandozás mondabeli vitéze volt.

Ákos mester mentette meg az utókornak a Lehel-kürt mondát, és a csatából megmenekült hétmagyar motívumát is bedolgozta a Magyar Krónikába, de tévesen: nem az augsburgi csatához, hanem egy állítólagos türingiai, eisenachi vereséghez kapcsolta. Ennek, valamint a XIV. századi Pozsonyi Krónika hozzáfűzésének csak annyiban lehet hagyományértéke, hogy fenntartotta annak emlékét, hogy Szent István idejéig éltek a kalandozók veteránjai, akik házról házra járva énekeltek és koldultak. A Magor név Góg–Magóg névpárral való rokonítása nyomán alkothatta meg Ákos mester a Hetmogor et Gok elnevezést, amiből a XV. században Hetmagiar ez Gyak, az újkorban pedig „gyászmagyar” lett.

A „gyászmagyarok” történetének elfogadható magja, az ugyanis, hogy e veteránok István király idejében énekmondóként tengették életüket, történeti statisztikai meggondolások alapján éppenséggel cáfolja a hét gyászmagyar meséjét, hiszen ha a XI. század elején volt egy társadalmi problémát jelentő augsburgi veteránréteg, akkor ez a 70 éven felüli embercsoport az akkori halandósági viszonyok között csak egy több ezres tömeg maradéka lehetett.[5]

Mennyiben okozott demográfiai veszteséget az augsburgi csata a sereget kiállító Nyugat-Magyarország számára?

A Nyugat-Dunántúlon a haderő nem a „népből” rekrutálódott, hanem a középrétegből, a törzs- és nemzetségfők katonai kíséretéből, amelyhez a módos nagycsaládfők ifjai is csatlakozhattak. A nyájat őrző és földet művelő köznép aligha vehetett részt benne. Bulcsú területén éppenséggel jelentős szláv népesség élt együtt a magyarokkal, és hogy itt nem a szláv nyelv kerekedett felül, eléggé mutatja, hogy a helyi magyar köznép vesztesége nem volt számottevő. Az a körülmény pedig, hogy egy-egy dunántúli törzsfő, nemzetségfő elvesztette katonai kíséretének zömét, nem gazdasági következményekkel járt, hanem az erőviszonyok eltolódásával az uralkodó rétegben.

Súlyosabban érintette a vereség azokat a nemzetségeket, amelyek etnikailag a csatlakozott kabar–székely népelemekhez tartoztak. A katonai segédnépek ugyanis zömmel a középrétegbe sorolható nagycsaládokból álltak, és férfinépességük egyetemlegesen harcolt, természetesen a háziszolgák kivételével.

Valószínűnek tartjuk, hogy a nyitrai dukátus területén ilyen népelemek laktak: Nyitra megyében káliz, Pozsony megyében székely lakosságnak maradt nyoma, de az is joggal feltehető, hogy a megtelepedéskor a Bécsi-medence több határvédő kabar nemzetségnek jutott osztályrészül.

A Lél és Súr vezette kabar–székely sereg emberanyagban bekövetkezett vesztesége sokkal mélyebben érintette e területek honfoglaló lakosságát, mert itt a nomád állattartó nagycsaládok férfi tagjai több mint felerészben elpusztulhattak, és ez a megmaradt rokon aulok összevonását, a nomád családi termelőegységek számának jelentékeny csökkenését eredményezhette. Némileg enyhítette a demográfiai következményeket a magyar és kabar–székely társadalom házassági rendje, amennyiben a többnejűség lehetősége fennállt, és ehhez e levirátus szokása járult, ami megkövetelte, hogy az özvegyek a család következő férfitagjának asszonyaivá váljanak, s így a gyermekek és az állatvagyon a családban maradjanak. Bár ez elősegítette, hogy az emberutánpótlás a 970-es évekre jelentős részben biztosított legyen, ez is csak a családok összevonása árán vált lehetségessé.

A legsúlyosabb demográfiai veszteség a Bécsi-medencében és a mosoni síkon élő nemzetségeket érhette. Ez lehetett ugyanis az a terület, ahonnan Henrik bajor herceg 951. évi váratlan betörésekor sok magára maradt asszonyt és gyermeket elhurcolt, és bár a foglyok cseréjének lehetősége általában fennállt, és rendszerint éltek is vele, egy ilyen megrázkódtatás nem maradt minden következmény nélkül. Az ezt követő 955-ös férfipusztulás itt nem csupán a lakosság kevesebb telephelyen való koncentrálódását, hanem a védettebb magyarországi oldalra való visszahúzódását is eredményezhette. Valószínű, hogy ekkor szélesebb lakatlan gyepűelvét hoztak létre, ahol sem német, sem magyar, sem szláv nem maradhatott meg, csak néhány előretolt őr- és lövőtelep.

Nem érte idegen támadás a nyitrai dukátust, ezért itt csak a férfiállomány jelentékeny csökkenésével kell számolnunk. A népszaporulat visszaesése e területen – más magyarországi vidékekhez viszonyítva – hozzájárulhatott ahhoz, hogy a Kisalföldbe észak felől torkolló folyóvölgyekben kevésbé jöttek létre magyar falutelepülések, mint az Ipoly, Zagyva, Tarna, Sajó, Bódva és Hernád völgyeiben. Mindez a Morva, Vág, Nyitra, Zsitva és Garam völgyeiben és hegylábaknál élő morva és szlovén lakosság fennmaradásához is hozzájárult, aminek következtében e népesség helyi összetevőjévé válhatott a hegyvidék XII–XV. századi betelepítése után kialakult szlovák etnikumnak.

A Morva menti régi morva városok az ásatások szerint 950 tájáig éltek lecsökkent életműködéssel tovább; a 960-as évektől terjedő S végű hajkarikák divatját már nem élték meg. Valószínű, hogy lakosságukat, amely Henrik 951. évi támadása után helyben maradt, a gyepűelvévé változtatott területről a belső részekre telepítették, és ekkor keletkezhetett a Marót ‘Morva’ nevű falvak egy része.

Összegezve az elmondottakat, az augsburgi vereség a magyar és a magyarokkal együtt élő szláv köznépet, valamint, annak mezőgazdasági termelését lényegében nem értintette, tehát az életforma megváltozására komoly hatása nem lehetett. A középréteget jelentő katonai kíséretnek és katonai segédnépeknek hozzávetőleg csak egynegyede vett részt az akcióban, s bár számottevő, de meghatározatlan részük odaveszett, a demográfiai veszteség a többnejűség és a levirátus révén nagyrészt pótlódott.

Az magyar népet az augsburgi vereség katonailag nem sodorta olyan válságos helyzetbe, hogy fennmaradása veszélyeztetté vált volna.

Magyarok iránt ellenséges historikusok nem egy ízben felvetették, hogy Ottó az augsburgi csata után miért nem semmisítette meg a magyarokat, mint annak előtte Nagy Károly az avarokat.

Ennek első és legfontosabb oka a nomád avar és a félnomád magyar társadalom közötti különbség. Az avar birodalom vitézei szétverésével szükségszerűen szétesett, a magyar nép a vitézek részleges pusztulása után is fennmaradt. Emellett Ottó tisztában volt az erőviszonyokkal, és nyilván felmérte, hogy ha a magyarok külföldön is olyan súlyos veszteséget okoztak az egyesült német seregnek, mint 955-ben Augsburg mellett, az ismeretlen Magyarországon seregére könnyen megsemmisülés várhat. Henrik bajor herceg is csak akkor mert támadni, amikor a nyugatmagyarországi sereg Franciaországban kalandozott.

Az újabb német támadás elmaradásának az is oka lehetett, hogy az agresszív Henrik herceg 955 őszén meghalt, és négyéves fiúgyermeke, „Civakodó” Henrik helyett bajor régensként anyja, Judit (Jutta) uralkodott, aki nem volt más, mint a magyarokkal hagyományosan jó viszonyt fenntartó Arnulf herceg leánya. Judit nyilván tartott attól, hogy a magyarok bosszuló hadjáratot indítanak, és ezt igyekezett azzal is elkerülni, hogy az Enns folyót mint a gyepűelve nyugati határát továbbra is tiszteletben tartotta.

Mindehhez hozzájárult az is, hogy Ottó királyt személyi és családi törekvései más célok felé vonzották. 951-ben, az olasz királyi cím megszerzésekor Paviából követséget küldött Rómába II. Agapit pápához, hogy a császári koronát elnyerje. Ezt nem sikerült elérnie, de továbbra is ez maradt egyik fő törekvése. Szász uralkodóként a kelet felé törés, a „Drang nach Osten” színteréül a szomszédos elbai szláv területet választotta. Már az augsburgi csata előtt megfogadta, hogy ha győz, Merseburgban püspökséget alapít, és itt levő udvarházát felajánlotta e célra. Ide sietett vissza Augsburg mellől, s miután októberben Reknitz mellett legyőzte a német lázadókkal szövetkezett szlávokat, a keleti markokban a kereszténység és a németség elterjesztésére törekedett.

Csehekkel kapcsolatos politikájában megelégedett a 950-ben elért hűbéri függéssel, sőt a 955-ben hűnek bizonyult Boleszlav cseh fejedelmet azzal jutalmazta, hogy szabad kezet adott neki a saját portáján való „Drang nach Osten”-re; Boleszlav az elkövetkező évtizedben a magyarok által feladott Felső-Morvaországon át benyomulhatott a viszlyánok központjába, Krakkóba.

Magyar politikájában Ottó leszámolt az életképtelennek bizonyult „Karoling Pannonia” visszaszerzésének gondolatával, és a fennálló Magyarországot úgy fogta fel, mint Avaria, Avarország folytatását. Ezt a felfogást világosan tükrözi a dinasztia szász történetíróinak, Widukindnak és Thietmárnak a szóhasználata, akik a X. század utolsó harmadában újból elkezdték a magyarokat Ungarii > Ungri helyett avaroknak nevezni, s még inkább Piligrim passaui püspök Avaria megjelölése, amelyet a magyar püspökség megszerzésének jogcíméül használt. Az avar–magyar kontinuitás gondolata a német udvar felfogásában a XII. századig kimutatható, amikor az egyik császári írnok a magyarokat a Nagy Károlytól elszenvedett vereségre figyelmeztette.

Ha az augsburgi csata sem demográfiailag, sem katonailag nem jelentett katasztrófát a magyarság számára, akkor mi az oka annak, hogy a kalandozások nyugat felé teljesen abbamaradtak? Liudprand szerint a magyarok a vereség óta „moccanni sem mernek”. A vereség lélektani hatása ugyanis sokkal nagyobb volt, mint demográfiai és gazdasági következményei. Ennek oka pedig a honfoglaló magyarok hitvilágában rejlik, amely lényegesen eltért a keresztény ideológiától, s még inkább korunk racionális szemléletétől.[6]

Az ősmagyarok a halálon túli életet ugyanolyan realitásnak tartották, mint az evilági életet. Úgy vélték, hogy a halott átmegy egy másik létező világba. Ezért kellett a halott mellé útravalót adni, ételt és italt, a vitéznek fegyvereit is és lovát – vagy legalábbis lovának bőrét a fejjel és a lábcsontokkal –, az előkelőnek pedig méltósága jelvényeit is. A túlvilági mindamellett nem különült el teljesen az élők világától; nemcsak át lehetett menni oda halott állapotban, hanem a táltosoknak megadatott, hogy érintkezzenek az odaát levőkkel, sőt, az odaát levők befolyásolhatták az itteniek életét. A halottak veszedelmet is hozhattak az élőkre, természeti csapást, betegséget, bajt okozhattak. Sok mindent, aminek közvetlen okát nem ismerték, a halott bosszújának tulajdonítottak. A halott mindenekelőtt akkor „járt vissza”, és „állt bosszút”, ha temetésekor nem kapta meg az útravalót. Továbbá a halott „megkívánta”, hogy sírjánál meghatározott idő, 40 nap, 1 év stb. elmúltával áldozatot mutassanak be; a sírnál tett áldozatokkal meg lehetett engesztelni a bosszúálló halottat.

Ez magyarázza, hogy a nomád népek rendkívüli módon ragaszkodtak halottaikhoz. Bulcsú saját öccse fejéért, amit Cambrai lakói 954-ben lándzsára tűztek, mindent hajlandó lett volna megadni. Rubruk 1251-ben a Krím közelében egymás mellett két mongol temetőt látott; az egyikben a közönségesen elhaltak voltak eltemetve, a másik a Magyarországon elhaltak temetője volt. Bizonyos, hogy a mongolok nem vitték át minden halottukat a Krím mellé. A Mongolok titkos történetében olvassuk, hogy a hozzátartozók számára elég volt az elhalt fejét elvinni és eltemetni.

A Sankt Gallen-i kaland résztvevői elhalt bajtársuk tetemét megégették, és valószínű, hogy testének hamvából jelképesen egy darabot, csontot vittek haza, és számukra a hamv darabkája ugyanúgy az egész lényt jelképezte, mint a keresztények számára a szentek testének egy darabkája. Egy hazavitt testrésznek, hamvnak pedig meg lehetett adni a végtisztességet, amivel az élők a saját nyugalmukat biztosították.

Lél, Bulcsú és az augsburgi csatában elesettek ezrei pedig a túlvilági élet folytatásához szükséges útravaló és a végtisztesség megadása nélkül mentek át a másvilágra, és ezáltal az élőket nyugtalanító bosszúálló lelkek légiójává váltak.

Ehhez járult a magyarok azon hiedelme, hogy a megölt ember a túlvilágon a gyilkos szolgája lesz. Az augsburgi csatában nemcsak a magyar sereg java lett a németek szolgája, hanem a magyarok főemberei, Bulcsú harka, Lél és Súr vezér haláluk órájától kezdve a bajor hercegnek szolgáltak a túlvilágon. Az élő és a túlvilág vélt összefüggéséből adódott az a szilárd hiedelem, hogy a németek szolgálatába kerültek a magyarok fővezérei, akik a magyarok minden titkát ismerték, és akik mint kielégítetlen, nyugtalan lények készek voltak ártani az itt maradottaknak. Ez a hiedelem válthatta ki, hogy a tényleges veszteség olyan csapássá nőjön, ami teljesen megbénította a magyarokat nyugat irányában.

Milyen ellenhatást váltott ki mindez az itthoniakban?

Bulcsú Cambrai előtt megölt öccsét, dárdahegyre tűzött fejét a foglyok lemészárolásával bosszulta meg. Valószínűleg igaz hagyományt őrzött meg a Magyar Krónika, amikor arról számol be, hogy a megmaradottak – Bulcsú és Lél halálát megbosszulandó – németek ezreit mészárolták le. Ha maradtak az Ennsen innen szolgasorba került német kolonusok, elsősorban ők szenvedték meg a vezérek kivégzését. A bosszú adott esetben nem csupán a harag és elkeseredés kegyetlen kiélése volt, hanem ezzel próbálták a nagy halottakat kiengesztelni, bosszújuk alól mentesülni. Ilyen esetekben a főemberek meghallgatták a táltos-sámánok javallatait, és többnyire eszerint cselekedtek.

A kivégzett vezérek idegen szolgaságba kerülésének bénító hiedelmét ellenpropagandával próbálták kiegyenlíteni. Minthogy Konrád herceget magyar nyíl ölte meg a csatában, és Henrik bajor herceg a kivégzések után rövidesen meghalt Regensburgban, halálukat az énekmondók Bulcsú és Lél kivégzésével kapcsolták össze, és a vezérek bosszújaként állították be. Így keletkezett a Lehel-kürt monda, mely szerint az elfogott vezéreket „Konrád császár” elé vezették, aki megkérdezte őket, hogy miért oly kegyetlenek a keresztényekhez. „Mi a legfelső Isten bosszúja vagyunk – mondták –, aki ostorul rendelt rátok. Ha mi nem üldözünk benneteket, ti öltök meg és ejtetek fogságba bennünket.” Erre a császár: „Válasszatok magatoknak olyan halált, amilyet akartok!” Lél így válaszolt: „Adjátok ide kürtömet, hadd fúvom meg, azután válaszolok!” Átvéve a kürtöt a császár felé lépet, és úgy vágta a kürttel homlokon, hogy a császár tüstént szörnyethalt. Lél ezt mondta neki: „Te előttem mész és engem szolgálsz a másvilágon!”[jegyzet 7][7]

Ennek a lelki nyomást enyhítő történetnek a hirdetését bizonyára a csatából hazamenekültekre bízták. Az itthon maradottak az urukat elhagyott katonai kíséret tagjait nem fogadták örömmel. Hűtlenekként kezelték őket, akik szabadságukat elvesztették, és azt a feladatot kapták, hogy házról házra járva énekeljék Lél és Bulcsú bosszújának történetét. Ha ezáltal ha a vitézek létszáma csökkent is, a lelki nyomás könnyebbedett, és meg lehetett kezdeni a védelemre való berendezkedést.

Lábjegyzet

  1. Gombos II. 1465.
  2. Gombos II. 1678.
  3. Gombos I. 187.
  4. Gombos I. 92, 140, 186.
  5. Gombos I. 754.
  6. Gombos III. 2664.
  7. SRH I. 308.

Irodalom

  1. A csatát európai fordulópontként értékeli például Heer, Tausend Jahre Abendland: Deutsche und europäische Perspektiven der Lechfeldschlacht és Leyser, THE BATTLE AT THE LECH, 955. A STUDY IN TENTH-CENTURY WARFARE. A kérdésben módszertani fordulatot jelent Weinrich, Tradition und Individualität in den Quellen zur Lechfeldschlacht 955 cikke, mely a források "Aussagefähikeit"-jét vizsgálja, s filológiai módszerrel mutatja ki, hogy a csata jelentőségét I. Ottó propagandája fújta fel.
  2. A magyarok behívására lásd Reindel, Die bayerische Luitpoldinger 216–219.
  3. Bulcsú, Lél és Súr nyugat-magyarországi szállásaira és viszonylag kisebb haderejére lásd Györffy György, Archeologiai Értesítő 97. 1970. 221–224.
  4. A Lehel-kürt monda és a csatatérről hazatérők előfordulásai a magyar krónikákban: SRH I. 109–113, 167, 169–170, 307–310; II. 51.
  5. A gyászmagyarokra az európai krónikairodalomban lásd DümmlerKöpke 588–592, R. F. Kaindl, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung Ergänzungsbände VI.; Sebestyén Gyula, A gyászmagyarok. Ethnographia 11. 1900. 1–11, 49–62, 111–115.
  6. A magyar hitvilágra lásd Solymossy Sándor, Magyar Néprajz III. 402. kk.; Diószegi, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben; Diószegi Vilmos, A pogány magyarok hitvilága (Budapest, 1967); Dienes, Honfoglaló magyarok 47. kk.
  7. A Lehel-kürt mondára lásd Sebestyén, A magyar honfoglalás mondái II. 140–152; Kristó Gyula, Ősi epikák és az Árpád-kori íráshagyomány Ethnographia 81. 1970. 113–135; Mályusz, Az V. István-kori gesta 96–101.


Békés beilleszkedési kísérlet és kudarca
Az utolsó nyugati hadjáratok és az augsburgi csata Tartalomjegyzék