Az avar–bizánci háborúk

A Múltunk wikiből
573
II. Justinus bizánci császár békét köt az avarokkal.
578–582
II. Tiberius keletrómai császár uralkodása.
582 tavasza
Baján kagán többszöri próbálkozás után, kihasználva a perzsa–bizánci háborút, elfoglalja Sirmiumot.
582–602
Maurikiosz keletrómai császár uralkodása.
582 után
Singidunum is avar kézre kerül, az Al-Duna menti határerődök elesnek, csak a nagyvárosok állnak ellen.
591
Maurikiosz bizánci császár előnyös békét köt a perzsákkal, megkezdődik az ellentámadás az avarok ellen.
597 ősze
A perzsa frontról átirányított bizánci hadsereg Priszkosz vezetésével beveszi Singidunumot, és kiűzi a birodalom területéről az avarokat.
600 ősze
Priszkosz a Tiszántúl déli vidékén mér súlyos vereséget az avarokra.
602
A bizánci sereg fellázad, és császárrá kiáltja ki Phókasz centuriót.
602–610
Phókasz keletrómai császár uralkodása.
604
Phókasz felemelt évi adó árán békét köt az avarokkal.
610-641
I. Hérakleiosz keletrómai császár uralkodása.
623–624
Az Alpesek vidékén elő szlávok Samo vezetésével fellázadnak az avar uralom ellen.
626
július–augusztus Az avar haderő perzsa szövetségben sikertelenül ostromolja Konstantinápolyt, vereségük magával vonja, hogy a bizánciak megvonják az évi segélyt.
628
Az itáliai hadjárat során a kagán vezette avar sereg feldúlja Forum Iulii (Cividale) városát.

Bajánt vérig sértette II. Justinus kormányzatának váratlan beavatkozása a gepida háborúba. Már 567 őszén Sirmium ellen vonult, a jól megerősített várost azonban nem merte komoly ostrom alá venni. Követeit, akik Sirmium átadását és a gepida Usdibad kiadatását kérték, II. Justinus elzavarta. A bizánci határzár kezdetben áttörhetetlennek látszott, 568 elején Baján kénytelen volt fegyverszünetet kérni, és diplomáciai úton megkísérelni céljai elérését. Csak a tárgyalások újbóli megakadása után szánta magát támadásra, de ismét sikertelenül (570). Egy kisebb győzelem nyomán azonban újból tárgyalásokba bocsátkozott. Az avarok későbbi győzelmes hadjáratait elsősorban az tette lehetővé, hogy az 570-es években a keletrómai hadsereg színe-javát a perzsa frontra irányították. A bizánci kormányzat, abban a hitben, hogy az avarok támadása majdcsak megtörik a nagyobb városokon, éveken át arannyal igyekezett feltartóztatni az egyre vakmerőbben előnyomuló ellenséget. Bármilyen mesésnek tűnik is azonban a bizánciakból Baján által kipréselt adó, valójában soha nem haladta meg a birodalom évi aranyjövedelmének 1,1%-át, nem okozott tehát elviselhetetlen gazdasági gondot.[1]

Az 573-ban kötött béke egészen 579-ig fennmaradt, mi több, az avarok segítséget nyújtottak a birodalomnak az al-dunai szlávok ellen. A háború II. Tiberius hatalomra jutása után (578–582) tört ki ismét. Baján összeszedette a Dunán a teher- és komphajókat (tehát a folyami hajózás a népvándorlás kor legsötétebb századaiban sem szünetelt), majd a Dunán és Száván át Sirmium alá vontatott tarka hajóállományból bizánci ácsokkal a város alatt hajóhidat veretett a Száván. Ezenközben Singidunum (Belgrád) bizánci parancsnokát azzal áltatta, hogy a szlávok ellen készül. Utána másik hidat építtetett a folyón Sirmium felett. A hidak nemcsak a bizánci flottát vágták el a várostól, de lehetővé tették a sziget teljes bekerítését is. A várost védő Salamont a hosszú ostrom és éhség megadásra kényszerítette, ő maga, katonái és a városi lakosság egy szál ruhában vonulhattak el (582).

A kapu megnyílt. Az avarok két évvel később elfoglalták Singidunumot, lakosait országuk belsejébe hurcolták (584). Közvetlenül ezután elárasztották a Balkánt. Az Al-Duna mentén fekvő határerődök egészen a mai Dobrudzsáig sorban elestek, a legtöbb véglegesen elpusztult. Baján seregeit csak néhány nagyváros verte vissza, kudarcba fulladt Thesszaloniké ostroma is (586. szeptember).[2]

A Haemus (Balkán) hegység és az Al-Duna közötti vidék az avarok és szláv szövetségesei kezére került; az avarok kezdtek berendezkedni a meghódított területeken. A lakosokat nem hurcolták el többé; dolgozzatok, vessetek és arassatok, mi az eddigi adónak csak a felét szedjük tőletek – édesgették magukhoz a parasztokat.[3] A birodalmi kormányzat évekig tehetetlen volt. Az új császár, Maurikiosz (582–602) 591-ben végre békét kötött a perzsákkal, a csapatokat visszavonták keletről.

A császári hadak élére a korai bizánci birodalom nagy hadvezére, Priszkosz került. Priszkosz először az avaroktól többé-kevésbé független szláv Ardagast ellen vonult, és súlyos vereséget mért rá (593–596), majd az avarok ellen indított támadást. Rövid ostrom után bevette Singidunumot, helyreállíttatta a város lerombolt falait, s ezzel az avarokat lényegében kiverte a Balkán félszigetről (597 ősze).

A 600. év őszén a bizánci seregek Viminakionnál átkeltek a Dunán, s behatoltak a Temesközbe, az avar birodalom területére. Priszkosz egyik győzelmét a másik után aratta, az egyik csatában rengeteg avar pusztult el, köztük Baján négy fia. A keletrómai sereg 30 napig nyomult előre, és a Tiszához érkezett. Úgy látszott, ütött az avar birodalom végórája. A győzelmek kellős közepén azonban Maurikiosz leváltotta túlságosan sikeres hadvezérét. Utódát, Petrust 602 őszén arra utasította, hogy költségkímélés végett a sereg az ellenség földjén, a Duna bal partján teleljen. Ez mentette meg az avar birodalmat. A keletrómai sereg az egyik tiszt, Phókasz vezetésével fellázadt, és a főváros ellen vonult (602. november). Phókasz, az új császár (602–610) kénytelen volt felemelt évi aranyösszeg árán békét kötni az avarokkal (604).

601 után nem hallunk többé az agg kagánról, Bajánról, nyilván ebben az időben halt meg. Utódai másfél évtizedig békében éltek a birodalommal, legfeljebb az adriai peremterületeket zaklatták (612, Salona bevétele).

A bizánci sikerek hatására az avar politika már a VI–VII. század fordulója táján kezdett nyugat felé tájékozódni. Az 568 tavaszán kötött avar–langobard „örökbékét” Agilulf uralkodása alatt (590–616) többször meg kellett újítani. Aligha avar–langobard összetűzésekről volt szó, inkább az avarok szövetségesei és védencei, a szlávok itáliai kalandozásairól. Ugyanez figyelhető meg a Duna völgyében. Amikor II. Childebert (575–595) frank királytól vazallusként beiktatott I. Tassilo bajor herceg hadjáratokat kezdett a dunai szlávok ellen, egyszeribe avarokkal találta szembe magát, akik alaposan elvették a kedvét hasonló vállalkozásoktól (595). Bizánc ellen újabb avar megmozdulásra csak a perzsák sikerei nyomán került sor, Jeruzsálem elfoglalása (615) után perzsa csapatok nyomultak Kisázsiába. Ezt igyekezett kihasználni az avar kagán. 617 nyarán a Márvány-tenger partján fekvő Hérakleia városig tört előre, állítólag százezrével ejtette a foglyokat, s csak 200 000 aranysolidusért volt hajlandó békét kötni Hérakleiosz császárral (610–641) – ez a legnagyobb összeg, amelyet valaha is kikényszerítettek Bizánctól. Egyiptom elvesztése után Hérakleiosz császár (610–641) kénytelen volt személyesen a perzsák ellen vonulni (622). A perzsa seregek egy része azonban ügyesen elkerülte a bizánci hadakat, 626 júliusában váratlanul feltűnt a Boszporusz partján, és elfoglalta a fővárossal szemben fekvő Khalkédónt. A szövetséges avar hadak a perzsákkal csaknem egy időben értek Konstantinápoly alá. A kagán alaposan felkészült az ostromra, lovasseregét a gyalogos és vízi harcban edzett segédnépek harcosainak ezrei kísérték (szlávok, gepidák). A nyári hőségben indított rohamok azonban sorra megtörtek a theodosiusi falakon, a szlávok csónakos hadát könnyedén szórta szét a bizánci flotta. Hiába hajtotta korbáccsal maga a kagán rohamra a csapatokat, augusztus 10-re összeomlik a támadás. Vele omlott össze az avarok harci tekintélye, mind alattvalóik, mind Bizánc szemében.

A mindörökre elmaradt bizánci aranyjövedelmet egykori szövetségesük, a langobardok megsarcolásával kísérelték meg pótolni. Az egykorú források tanúsága szerint a több mint egy évtizeddel Agilulf halála utánra, 628-ra keltezhető hadjárat mély nyomokat hagyott Itália történetében. A Konstantinápoly falai alatt csúfos kudarcot vallott kagán vezette avar sereg elfoglalta Langobardia gyöngyét, Forum Iuliit (Cividale), s ezrével hajtotta el a foglyokat. Köztük volt a langobard történetíró, Paulus Diaconus dédapja, a Warnefrid nembeli Leupchis is. A krónikás szerint az avarok visszavonulásuk közben valamennyi férfi foglyukat lemészárolták, csak a nőket és gyermekeket vitték magukkal, s telepítették le országukban. Olyan híradás ez, amelyet sem megcáfolni, sem megerősíteni nem lehet, mégsem valószínű, hiszen maga a dédapa is visszatért. Az avaroknak nagy szükségük volt a langobard mesteremberekre, de mint a példátlan rablókaland mutatja, még nagyobb szükségük lett volna a mindörökre elmaradt bizánci aranysegély pótlására.

Irodalom

Az elsősorban a bizánci forrásokra támaszkodó avar–bizánci történettel foglalkozó munkák után J. Deér berni professzor elsősorban az avarok és a nyugat (frankok, langobardok) kapcsolatait elemzi. A korai avar történetet mint a nyugati kapcsolatok előjátékát foglalja össze: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches (In: Karl der Grosse I. 731–740).

A standard történeti összefoglalások csak az avarság európai feltűnésének korával foglalkoznak: Bury, Later Roman Empire II. 314-316; Stein, Histoire du Bas-Empire II. 541-545.

  1. A bizánci-avar háborúk korai szakaszát E. Stein dolgozta ki részletesen (Studien zur Geschichte des byzantinischen Reiches vor­nehmlich unter den Kaisern Justinus II. und Tiberius Constantinus. Stuttgart, 1919), korábban ugyanerről a témáról K. Groh írt (Geschichte des oströmischen Kaisers Justin II, nebst den Quellen. Leipzig, 1889).
  2. A 6. századi avar-bizánci háborúk és kapcsolatok áttekintését nyújtja L. Hauptmann, Les rapports Byzantins avec les Slaves et les Avares pendant la seconde moitié du VI. siecle (Byzantion IV. 1929. 152. skk.). Az avar honfoglalás kérdése és Sirmium elfoglalásáig az avar–bizánci kapcsolatok időrendje tekintetében Nagy Tibor két fontos dolgozata emelendő ki: Studia Avarica. I–II. (Antiquitas Hungarica I. 1947. 56–63; II. 1948. 131–149). – Nagy Tibor meggyőzően helyesbíti az imént emlitett szerzők adatait.
  3. Az avar hadjáratok jelentőségét hangsúlyozza a délszlávok balkáni honfoglalásában: H. H. Howorth, The Avars (Journal of the Royal Asiatic Society 21. 1889); Stein, Histoire du Bas-Empire I–II.; J. B. Bury, The Invasion of Europe by the Barbarians (London, 1928; New York, 1962).


Az avarok
Tartalomjegyzék A korai avar hatalom összeomlása