Az együttműködés megszakítása Oroszországgal (1887–1890)

A Múltunk wikiből

Ha Oroszország és Ausztria–Magyarország konzervatív kormánykörein múlott volna, a bolgár egység nem éri meg az új esztendőt. Hamarosan megmutatkozott azonban, hogy az együttműködés fenntartásához a 19. század utolsó harmadában már nem elegendő a kölcsönös lojalitás és a dinasztikus érdekekre vigyázó konzervatív szolidaritás. Zavart okozott mindenekelőtt, hogy Anglia újra kivált az „európai koncertből” és pártfogásába vette az egységes Bulgáriát. A konstantinápolyi konferencia határozatának nem tudtak érvényt szerezni és angol javaslatra a szultán Battenberg Sándort nevezte ki a Bulgáriával egyesült Kelet-Rumélia kormányzójává. Az angol okvetetlenkedést még csak elhárították: 1886 nyarán Bismarck és Kálnoky szabad kezet biztosított az oroszoknak a bolgár fejedelem elmozdítására és a trónfosztás rövidesen bekövetkezett. Most azonban kiderült, hogy a bulgáriai orosz befolyásnak nem Battenberg Sándor személye az egyedüli akadálya. A nagy történelmi múlttal rendelkező fejedelemség teljes önállóságra törekedett. A presztízsét féltő cári nagyhatalom viszont nem állhatott meg félúton. 1886 szeptemberében orosz kormánybiztos jelent meg Szófiában, Bulgária orosz megszállását helyezte kilátásba. A dinasztikus egyezkedő politika húrja tovább feszült, de Oroszország eljárásával még nem lépte túl a szerződéses kereteket és partnereitől további támogatásra számított. Bismarck és Kálnoky részéről meg is volt a hajlandóság, ám amikor az osztrák–magyar külügyminiszter az orosz eljárás támogatását tervezte, olyan kötelezettséget vállalt, amelyet nem állt módjában betartani. A magyar liberális párt nyomásától átszakadtak a dinasztikus érdekszféra-politika belső védgátjai. Tisza Kálmán a magyar parlamentben tiltakozott Bulgária orosz megszállása ellen és Kálnoky nem hagyhatta többé figyelmen kívül legerősebb belső ellenzéke álláspontját. Az osztrák–magyar külügyminiszter 1886 októberében nyilvánosan szót emelt Bulgária önállósága mellett. Az eljárás szakítást jelentett az öt év óta egyetértésben folytatott osztrák–magyar—orosz érdekszféra-politikával.

Kálnoky a magyar liberális párt nyomására szakított azzal a politikával, amely Bulgáriát a cárizmus érdekszférájának minősítette, az Oroszországgal való együttműködésről azonban nem szándékozott teljesen lemondani. Visszautasította a német és orosz részről érkező, az érdekszféra-politika fenntartására vonatkozó kívánságokat, de nem zárkózott el attól, hogy bizonyos orosz érdekeket továbbra is elismerjen. Miközben hangsúlyozta, hogy Bulgáriának meg kell védenie önállóságát, egyben azt tanácsolta a bolgároknak, hogy lépjenek jó viszonyra Oroszországgal. A Bécsben járó bolgár küldöttséget lebeszélte Battenberg Sándor visszahívásáról, és a bolgárok fejedelemjelöltjének, Koburg Ferdinándnak is megmondta, hogy trónra lépéséhez nem látja a szükséges előfeltételeket. A pétervári osztrák–magyar nagykövetnek megírta: a Monarchiában változatlan a szándék, hogy Oroszországgal fenntartsa az eddigi jó viszonyt. Az orosz külpolitika irányítói tisztában voltak az osztrák–magyar külpolitika fordulatának okaival. Giers külügyminiszter rosszallását fejezte ki Tisza Kálmán oroszellenes parlamenti megnyilatkozásai miatt, a cár pedig szemére vetette a pétervári osztrák–magyar nagykövetnek, hogy a magyarok össze akarják veszíteni Oroszországot és Ausztria–Magyarországot. Az orosz államférfiak a magyar befolyás kiküszöbölését és az eddigi politika folytatását kérték Kálnokytól. A konzervatív meggyőződésű osztrák–magyar külügyminiszter az adott belső körülmények között azonban csak az érdekszféra-politikát elvető együttműködési hajlandósággal válaszolhatott. Az együttműködésnek ez a fajtája értéktelen volt Oroszország számára. Amikor III. Sándor cár meggyőződött arról, hogy érvei Bécsben hatástalanok, kibékíthetetlenül megneheztelt Ausztria–Magyarországra.

Oroszország és Ausztria–Magyarország viszonya 1886 végétől rohamosan rosszabbodott. Bécsben és Pétervárott mutatkozott némi békülési hajlandóság, de az éledező balkáni önállóságon zátonyra futott minden konzervatív egyezkedő szándék. A bolgár nemzetgyűlés 1887 nyarán az osztrák–magyar tanács ellenére Koburg Ferdinándot választotta fejedelméül. Pétervárott úgy tudták, hogy az új uralkodó az osztrákok embere, akit az orosz törekvések keresztezése céljából juttattak Bulgária trónjára. A pánszláv körök nyíltan követelték, hogy Oroszország fegyverrel szerezzen magának elégtételt bulgáriai sérelmeiért. A cári kormány nem osztotta a szélsőséges körök hangulatát, de presztízsokokból és a belső ellenzék kielégítése céljából maga is célravezetőnek ítélte a háborús fenyegetés politikáját. A fegyverek éle a hűtlen szövetséges, Ausztria–Magyarország ellen irányult. 1887 nyarától nagyarányú orosz csapatösszevonásokat hajtottak végre Galícia határán.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában igen erős volt azoknak a tábora, akik elkerülhetetlennek tartották az Oroszországgal való megmérkőzést. Az orosz csapatösszevonás kapóra jött e körök számára, mert a régóta tervezett támadó fellépést a védelmi háború köntösébe lehetett burkolni. Az 1888. januári közös minisztertanácson Tisza Kálmán erőteljesen szót emelt az olyan törekvések ellen, amelyek arra irányultak, hogy a háborút, mint mondotta, mesterséges eszközök igénybevételével elkerüljék. Tisza háborús politikája mögött ott állott az egész magyar liberális párt és a kardcsörtetők táborának a volt külügyminiszter, Andrássy Gyula pártfogása adott különleges nyomatékot. A magyar liberálisok háborús álláspontja a tíz év előtti helyzettől eltérően most nem volt elszigetelt. Az osztrák katonai vezetők időközben maguk is eljutottak az Oroszország elleni preventív háború elméletéig. A befolyásos bécsi személyiségek közül Rudolf trónörökös is a magyar liberálisok álláspontját vallotta. A főherceg évek óta kitartó harcot folytatott az Andrássy-féle külpolitika visszaállításáért. Az udvari körök nagyobbik része azonban még távol volt attól a gondolattól, hogy kardot rántson Oroszország ellen. A közös minisztertanácson Taaffe osztrák miniszterelnök kétségbe vonta, hogy Oroszország valóban rá akar támadni a Monarchiára. Kálnoky ugyancsak elutasította az Oroszország elleni, szerinte meggondolatlan vállalkozást. Az volt a véleménye, hogy az osztrák–magyar—orosz ellentétek nem áthidalhatatlanok, és a háború mérhetetlen szenvedésen kívül semmit sem hozhat a Monarchia számára. Kálnoky arra is figyelmeztetett, hogy a balkáni kérdésben osztrák–magyar kezdeményezésre keletkező konfliktusban a Monarchia nem számíthat Németország segítségére, mert a kettősszövetség csak orosz támadás esetére írja elő a casus foederist. Végül is Németország nyílt állásfoglalása döntött. Bismarck és Kálnoky megállapodása alapján 1888 februárjában nyilvánosságra hozták a kettősszövetség szövegét. A német segítség várható mértékéről ezek után nem lehetett többé vita, azt pedig a leghevesebbek sem kívánták, hogy a Monarchia egyedül háborúzzon Oroszország ellen. A nekitüzesedett magyar liberálisok elcsendesedtek, mivel pedig Oroszország valójában nem akart háborút, az 1887–88-as nagy feszültség háborús összeütközés nélkül oldódott fel.

A belső háborús törekvések visszaszorítása Kálnoky jelentős sikere volt, de a külügyminiszter 1888 elejére már maga is messzire hátrált eredeti álláspontjától. Amikor 1886 őszén magyar nyomásra szakított az érdekszféra-politikával, korántsem gondolt gyökeres változtatásokra, csupán új tartalmat kívánt adni az osztrák–magyar—orosz egyezkedésnek, A hazai és külföldi szélsőségek miatt azonban a középutas elgondolás nem érvényesülhetett. Kálnoky akarva-akaratlan egyre inkább távolodott Oroszországtól. 1887 februárjában, a hármasszövetség felújítása alkalmával teljesítette a régi olasz kívánságot, kötelezettséget vállalt arra, hogy a Monarchia a balkáni status quót csak Itáliával egyetértésben változtatja meg. A következő hónapban csatlakozott a földközi-tengeri status quo megőrzését proklamáló angol–orosz megállapodáshoz. Mindez nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy a Monarchia pozícióit a fokozódó orosz nyomással szemben megerősítse. A végleges szakításra továbbra sem gondolt és éppen 1887 nyarán, az orosz harag csúcspontján üzente Pétervárra, hogy Bécsben változatlan az egyezkedő szándék. Csakhogy az orosz–német viszontbiztosítási szerződés megkötése világossá tette, hogy Oroszország a Monarchia vonatkozásában a teljes szakítást határozta el. Kálnoky ekkor hajtotta végre a tulajdonképpeni fordulatot és szakított végérvényesen eddigi módszereivel. A fordulat dokumentuma az 1887 decemberében aláírt osztrák–magyar—angol—olasz megállapodás, a keleti hármasszövetség. Az addig Oroszországgal az érdekszférákat elhatároló, tehát a Balkán felosztását folytató külügyminiszter most Angliával közös eljárást helyezett kilátásba arra az esetre, ha egy negyedik hatalom – nyilvánvalóan Oroszország – a balkáni állapotok egyoldalú megváltoztatására törne. A magyar liberálisok háborús politikájának elhárítása így korántsem jelentette a konzervatív egyezkedő politika egyértelmű győzelmét. A keleti hármasszövetség aláírásával Kálnoky a dinasztikus érdekszféra-politika halotti levelét is kiállította.

Kálnoky külpolitikai koncepciójának lényege a balkáni terjeszkedésben állott, ennek a politikának a Monarchia hatalmi adottságai következtében azonban csak az Oroszországgal való egyezkedés esetén volt realitása. A szakítás egyetlen lehetséges módja az aktív dinasztikus politika feladása lett volna, a külügyminiszter azonban még látott lehetőséget és úgy döntött, hogy az aktív hatalmi politikát Oroszország ellenére is folytatja. Az Oroszországra gyakorolt nyomás eszközével kívánta eredeti elképzeléseit megvalósítani. Ehhez a szövetségesek támogatását is felhasználta. A 90-es évek kezdetén sor került az Olaszországhoz, Romániához és Szerbiához fűződő szövetségi kapcsolatok megújítására. Nagyobbrészt az eredeti megállapodások szövegét írták újból alá. A Monarchia szempontjából a szerződések azonban nem az egyezkedő politika hátvédjét jelentették többé, hanem az Oroszország ellenére folytatott erőpróba nélkülözhetetlen kellékeit. Az aktív Balkán-politikához Kálnoky elsősorban Németországtól és Angliától remélt támogatást. A 80-as évek végén szüntelenül reklamálta a német segítséget annak hangsúlyozásával, hogy egy eljövendő német–orosz összeütközés miatt mindenképpen elkerülhetetlen. Az osztrák–magyar—angol viszonyban a határozottabb angol kötelezettségvállalás kicsikarása dominált. Nem nehéz felismerni: Kálnoky ugyanazt tette, amivel elődei – Andrássy és Haymerle – más megfontolásoktól vezettetve többször próbálkoztak. Az eredmény sem lehetett más. Németország magatartása Oroszországgal szemben Bismarck 1890-ben bekövetkezett távozása után némiképp módosult. Az új vezetés nem újította fel a viszontbiztosítási szerződést és bizonyos balkáni kérdésekben a Monarchia mögé állt. Az Oroszországgal való háborús összeütközést akár a Balkán, akár Lengyelország miatt azonban továbbra sem óhajtották, Kálnoky ilyen irányú ajánlatait és célzásait a leghatározottabban elutasították. Angliáról pedig egyre inkább megmutatkozott, hogy számára a keleti hármasszövetség megkötése az oroszellenes keleti politika utolsó fellángolása volt. A szigetország már a 90-es évek elején éreztette, hogy keleti érdekeit a jövőben más eszközökkel kívánja védelmezni. Az Oroszország ellenére folytatott aktív balkáni politika a Monarchia belső erői részéről sem számíthatott jelentős támogatásra. Igaz ugyan, hogy az oroszellenesség bázisa továbbra is meglehetősen széles volt, a balkáni terjeszkedés híveinek tábora azonban szűk maradt, alig terjedt túl valamivel az udvari körökön. Ilyen körülmények között az Oroszország ellenére folytatott aktív balkáni politika a 90-es évek kezdetén nem ígért több eredményt, mint egy évtizeddel korábban az Oroszországgal való egyezkedés.


Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája az 1880-as évekbenDiószegi István
A Monarchia a bismarcki szövetségi rendszerben Tartalomjegyzék