Az egyes iparágak fejlődése

A Múltunk wikiből
Fájl:A legfontosabb bányatermékek termelésének alakulása Magyarországon.jpg
A legfontosabb bányatermékek termelésének alakulása Magyarországon
Az ipar és a közlekedés gyors fejlődése rohamosan bővülő keresletet támasztott a modern gazdaság fűtő- és alapanyagai, elsősorban a szén és a vas iránt. Az ország szén- és ércvagyona nemzetközi viszonylatban nem volt számottevő, emellett a rétegek kedvezőtlen geológiai elhelyezkedése költségessé tette a kitermelést. Ez a körülmény fékezte a bányászat fejlődését.

Bár a széntermelés megnégyszereződött, mégsem tudott lépést tartani a fogyasztás növekedésével, elsősorban a magas kalóriaértékű, jól kokszolható feketeszénkészletek (Mecsek-vidék, Krassó-Szörény megye) korlátozottsága miatt. Ezért az első világháború előtt már évente 4 millió tonna kőszenet kellett importálni.

Az 1890-es évek elején a nógrádi szénbányák adták a legtöbb szenet, de 1913-ig megelőzte a gyorsan fejlődő tatabányai és zsil-völgyi szénmedence (évi 2,2, illetve 2,1 millió tonnával), s 1895 után szorosan felzárkózott mögéje a borsodi, majd a vasút megépítése után az esztergomi szénmedence. A barnaszéntermelésnek több mint a felét két nagyvállalat, a Salgótarjáni Kőszénbánya és a Magyar Általános Kőszénbánya szolgáltatta. A szénbányászat-technikai fejlődése terén a legfontosabb újítás a bányák villamosítása volt: elsősorban világításra és szállításra használták a villanyáramot. A háború előtt már használatba kerültek a sűrített levegővel működő fúrókalapácsok és réselőgépek is. A bányák jelentős része azonban elmaradt a technikai fejlődésben, ez volt az egyik oka az 1900-as években gyakran jelentkező szénhiánynak. A szénkartell működése és a nagy társaságok által lefoglalt bányaterületek egy részének parlagon hevertetése is erősen fékezte a széntermelés növekedését.

A századfordulón indult hódító útjára az elektromos energia. Az első magyarországi áramfejlesztő telep 1884-ben létesült; 1913—ban számuk már meghaladta a kétszázat. 215 millió kW áramot termeltek, s több mint 300 várost és községet láttak el villanyárammal. A petróleumfinomító-ipar előbb román és orosz, majd galíciai kőolajat dolgozott fel. A Rothschildok érdekköréhez tartozó osztrák–magyar petróleumkartell heves harcot vívott az európai piacokon az amerikai Standard Oil Companyval. Rockefeller trösztje az Osztrák–Magyar Monarchiában is megvetette a lábát, s Budapesten megalapította a Vacuum Oil Companyt, amely Almásfüzitőn létesített nagy olajfinomítót. 1908–1909-ben Erdélyben hatalmas kiterjedésű földgázmezőt tártak fel, amelynek, kútjai 1913-ban már napi 2,4 millió m3 gázt szolgáltattak.

Fájl:A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A színesfémtermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
A színesfémbányászat régóta tartó hanyatlása folytatódott. A réz- és ólombányászat szinte semmivé zsugorodott, az ezüstbányászat pedig stagnált. A bányák berendezése elavult, s a kis hozamú, mély bányák rekonstrukciója nem volt kifizetődő. Hasonló okokból stagnált a felvidéki aranytermelés is. A nagyobb hozamú erdélyi aranylelőhelyeken az 1880-as években külföldi – főleg német – tőke alapított korszerű vállalatokat. Az 1890-es évek fellendülése azonban átmenetinek bizonyult, s a nagy tőkebefektetések végül is nem hozták meg a várt eredményt. Annál nagyobb lendülettel fejlődött a vasércbányászat. A kitermelt érc 30–40 %-át nyers vagy pörkölt állapotban kivitték Ausztriába, miközben idehaza a vastermelés – részben nyersanyaghiány miatt – nem tudott lépést tartani a fogyasztás növekedésével.
Fájl:A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
A vas- és acéltermelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
Az ősi múltú vaskohászat az 1890-es években a nagy átalakulás és a gyors fejlődés időszakát élte. Ekkor vált uralkodóvá a modern vasipart megalapozó két fontos technikai újítás: a koksszal való vasolvasztás és ez acélgyártás. Ezeket az újításokat az Osztrák–Magyar Államvasúttársaság resicai és aninai vasműveiben már az 1860–1870-es években bevezették, így ez a vállalat az 1890-es évekig mind a termelés volumenét és minőségét, mind műszaki fejlettségi szintjét illetően a magyarországi vasipar élén haladt. Az 1890-es években felzárkóztak mellé a felső-magyarországi és az állami vasművek is. Likéren, Vajdahunyadon, Korompán, Kalánban és Ózdon modern, oszlopos, fémköpenyes, 200–300 m3 űrtartalmú, évi 30–40 ezer tonna termelőképességű kohók épültek. 1890-ben 60 kohó működött, 1913-ban már csak 30; de míg 1890-ben egy kohóra 5000 tonna nyersvas jutott, addig 23 év múlva egy kohó már 21 ezer tonnát termelt.

A vasipar fejlődésének legfontosabb mozzanata az acélgyártás térhódítása volt. Eleinte a szélfrissítő eljárás dominált, de a gazdaságosabb – az ócskavas feldolgozására is alkalmas – Siemens–Martin-kemencék hamarosan kiszorították a Bessemer- és Thomas-konvertereket. Resica (1868) és Diósgyőr (1879) után 1889-ben Salgótarjánban, 1896-ban Ózdon is megindult az acélgyártás. 1886 és 1906 között a Martin-kemencék száma 7-ről 37-re emelkedett, évi termelőképességük pedig 16 ezer tonnáról 440 ezer tonnára; a hengersorok száma 74-ről 95-re, kapacitásuk 160 ezer tonnáról 820 ezer tonnára nőtt.

A magyar ipar legnagyobb ipari kombinátjai a vasiparban alakultak ki a múlt század második felében. Egy-egy vállalat keretében összpontosult a nyersanyagtermelés és -feldolgozás valamennyi művelete. A legnagyobb nehézipari kombinát a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt. volt, amely üzemeiben fokozatosan szakosította a termelés különböző ágait. Az acélgyártást Ózdon összpontosították, s az ózdi acélt a salgótarjáni hideghengerműben és a borsodnádasdi lemezgyárban dolgozták fel. 1900-tól egy sor kisebb vasművet is érdekkörébe vonva, a Rimamurányi több mint 100 millió koronányi állótőkéjével és 16 ezer munkásával a vas- és acéltermelés 56–57 %-át szolgáltatta. Az Osztrák–Magyar Államvasút-társaság Krassó-Szörény megyei üzemeiben 1898-ban 17 ezer munkást foglalkoztatott, s 40 millió korona értékű bruttó termelést ért el. Az államkincstár vajdahunyadi kohóinak nyersvasát a diósgyőri és a zólyombrézói vasművek dolgozták fel acéllá s különféle hengerelt és öntött áruvá. 1898-ban e három nagyvállalat adta a vas- és acéltermelés 85%-át, 1913-ban pedig 96%-át. A különböző készárukat gyártó vasfeldolgozó ipar – mai nevén fémtömegcikk-ipar – főleg 1900 után fejlődött jelentős mértékben, ámbár sok téren visszafogta a vaskartell tevékenysége, amelynek magas monopolárai megdrágították a nyersanyagot, s ezzel csökkentették a hazai vasáruk versenyképességét.

A gyáripar egyik legfejlettebb, legerősebben koncentrált ága a gépgyártás volt. A gépipar 60%-a a fővárosban összpontosult. Vidéken csak Győrött, Aradon és Resicán voltak nagyobb gépipari üzemek. A legtöbb gépgyár sokféle terméket gyártott, s nem igyekezett eléggé kihasználni a specializálódásban és a sorozatgyártásban rejlő előnyöket. Bár a gépipar egészének fejlődése nem volt kielégítő, egyes ágai nemzetközi viszonylatban mégis számottevő színvonalat értek el. Legjelentősebb volt a járműipar: vasúti mozdonyok, vagonok, vasúti berendezések, folyami hajók, közúti villamos járművek gyártása és az ezekkel kapcsolatos javítóműhelyek tevékenysége. A Magyar Államvasutak budapesti gépgyárának mozdonyai, a Ganz és a Győri Vagongyár kocsijai nemzetközi elismerést váltottak ki. A folyami hajógyártás központja a Duna-Gőzhajózási Társaság (DGT) óbudai hajógyára és a Ganzzal egyesült Danubius hajógyár volt. A Ganz–Danubius Fiumében tengeri hajógyárat is létesített, s már a világháború előtt megkezdte a hadihajók gyártását, 1915-ben pedig vízre bocsátotta az egyetlen magyar gyártású nagy csatahajót, a 20 ezer tonnás „Szent István”-t. Említésre méltó fejlettségi szintet ért el a gépipar az általános ipari gépek, főleg az erőgépek: gőzkazánok, álló és félstabil gőzgépek, lokomobilok, Vízi- és gőzturbinák gyártása terén (Láng gépgyár, Ganz, Röck, Schlick-Nicholson gépgyárak). Bár a mezőgazdasági gépgyártás egyenetlenül fejlődött, 1912-ben nem alaptalanul állapította meg a gépgyárosok szövetségének évi jelentése, hogy a minőség, a szerkezet, a gépek kiállításának csínja és kivitele tekintetében gyáraink állják az erős külföldi versenyt. Az 1900-as években a Hofherr és Schrantz kispesti üzeme a mezőgazdasági gépgyártás vezető üzemévé fejlődött. Legelmaradottabb a műszerek, a munka- és szerszámgépek gyártása volt, jóllehet malomipari, cukoripari és szeszgyári berendezésekből számottevő kivitel is volt. Az első világháború előtti években biztató kezdetekkel találkozunk a belső égésű motorok gyártása (Ganz), valamint az automobilipar terén (Martha és Rába kocsik). A traktor- és repülőgépgyártás kezdetei is 1912–1913-ra nyúlnak vissza.

A Ganz Villamossági gyára a századfordulóig megtartotta azt a világviszonylatban előkelő helyet, amit az 1880-as években a transzformátor-rendszer feltalálása és bevezetése révén kivívott magának. A 20. század első éveiben felépítette és üzembe helyezte a világ első villamosított vasútvonalát (Valtellina-vasút Észak-Olaszországban), de a villamossági ipar új ágaiban már nem tudott bekapcsolódni a nagy világversenybe, s fejlődésében elmaradt a gyorsan felnövő hatalmas német és amerikai világcégek mögött, Az 1905-ben önálló részvénytársasággá alakult gyár nemzetközi viszonylatban csak közepes méretűnek számított, a Monarchia piacán azonban megtartotta vezető helyét a villamos erőművek, közvilágítási és gyárvillamosítási berendezések építése, a közúti és a bányavasutak villamosítása terén.

Az Egger-féle villamossági gyárból 1894-ben alakult Egyesült Villamossági Rt. 1900-ban Újpesten építette fel új gyártelepét. A vállalat 1906. évi kettéválásakor létesült Egyesült Villamossági és Gépgyár Rt. erősáramú berendezésekre specializálta magát, az Egyesült Izzó pedig sikeres gyártmányfejlesztő tevékenysége révén hamarosan nemzetközi hírnévre tett szert, s izzólámpa exportjával tekintélyes pozíciót vívott ki a világpiacon, valamint a nemzetközi izzólámpakartellben. A magáncégből 1904-ben részvénytársasággá alakult Telefongyár a fővárosban épített fel új, korszerű gyárat.

A világháborút megelőző években alakult ki a gépipar új ága, a hadiipar. Többnyire a nagyobb vas- és gépipari üzemek rendezkedtek be hadianyagok, főleg töltények és tüzérségi lövedékek gyártására. Ennek érdekében nagyobb beruházásokkal fejlesztették üzemeiket. Kialakultak önálló hadiipari központok is: köztük Weiss Manfréd csepeli gyára volt a legjelentősebb, amely 1913-ra 5000 munkást foglalkoztató, hatalmas hadiipari kombináttá fejlődött. 1913-ban az állam, a Skoda- és a Krupp-művek közreműködésével Győrött nagy ágyúgyár létesült.

A vegyipar korunkban egyre inkább nehézipari jelleget öltött. Elsősorban a nyers- és segédanyagok termelése terén volt fejlett, a finomabb készítmények (festékek, szerveskémiai termékek, illatszerek) terén a hazai ipar nem volt versenyképes. A vegyipar egyes ágaiban a gyártmányok jelentős részét exportálták: főleg a falepárlás termékeit, a cserzőanyagokat, a keményítőt, a robbanószereket és az enyvet. Az 1900-as években indult fejlődésnek a műtrágyagyártás, élén a modernizált Hungária műtrágya és vegyipari vállalattal. 1911-ben létesült a Chinoin gyógyszergyár.

Részben a nehéziparhoz tartozott az az iparcsoport is, amit a korabeliek kő-, föld-, agyag- és üvegiparnak neveztek, s ami elsősorban építőanyagokat gyártott. Fejlődését a korszak gyorsan növekvő magán- és középítkezései, valamint a korszerű építőanyagok terjedése biztosították. Az ország minden részében voltak helyi szükségletre dolgozó téglgyárak, nagyobbak pedig Budapesten és környékén. A cementgyártás technikai berendezéseinek korszerűségével, s új találmányok (nagy szilárdságú cement) alkalmazásával európai viszonylatban is jelentőségre tett szert.

A könnyűipar vezető aga kezdettől fogva a faipar volt, amelynek bőven szolgáltattak nyersanyagot az ország nagy kiterjedésű erdői. Igazán jelentős nagyiparrá, azonban csak a fűrészárugyártás fejlődött. 1913-ban 347 fűrésztelep 130 millió korona értékű árut termelt, túlnyomórészt exportra. A bútorok és az egyéb készáruk gyártása viszont lényegében mindvégig megmaradt a kézmű- és háziipar szintjén. A 120 ezer kis asztalosműhely termelését 1906-ban 90 millió koronára becsülték, szemben a bútorgyárak 15 milliós termelésével és a 21 millió korona értékű asztalosáru-behozatallal. A nyersfa és a félgyártmányok (fűrészáruk) nagyarányú, de 1900 után már stagnáló kivitelével szemben jelentősen nőtt a készáruk behozatala. Ugyanez volt a helyzet a papíriparban is: a cellulóz- és papirosanyag-termelés felét exportáltak, s a kész papírt külföldről visszavásárolták.

A bőrgyártás nagyipari fejlődése az 1890-es években vette kezdetét, részben az állami ipartámogatás hatására. Gyáraink a századfordulón kezdték alkalmazni az újabb gyorscserző eljárásokat és a krómcserzést, amely korszerű elméleti kémiai tudást és kísérletezést igényelt. A bőrgyárak elsősorban talpbőröket és durvább felsőbőröket készítettek, a finomabb bőrök gyártása terén elmaradtak a nemzetközi színvonaltól. A bőrfeldolgozás még nem emelkedett a nagyipar szintjére. 1906-ban a néhány cipőgyár 12 millió korona értékű termelésével szemben a mintegy 100 ezer cipész, csizmadia és papucsos kisiparos készítményeinek értékét 150 millióra becsülték, s ehhez járult a 26 millió korona értékű cipőbehozatal. Ugyanezt mondhatjuk el a ruházati és konfekcióipar egyéb ágairól is: a fogyasztást 65%-ban a kisipar, 30%-ban az osztrák konfekcióipar elégítette ki.

A nagyüzemi textilipar szinte a semmiből nőtt ki és erősödött meg a világháborút megelőző negyedszázadban. 1885-ben még csak 5000 munkás dolgozott a gyári jellegű textilüzemekben, főleg a textilipar másodlagos ágaiban: a kartonnyomásban, a juta- és kender-feldolgozásban és kikészítésben. Ez a szám 1898-ig 14 ezerre, 1913-ig pedig 46 ezerre növekedett. Az erőgépek teljesítménye ugyanezen idő alatt 3000 lóerőről 55 ezerre nőtt. 1896-tól 1913-ig az orsók száma 108 ezerről 499 ezerre, a gépi szövőszékek száma pedig 3 ezerről 13 ezerre emelkedett. A textilipar fejlődésében nagy szerepet játszott az állami támogatás, a katonai megrendelések növekedése, valamint a gyorsan bővülő hazai fogyasztás.

A fejlődés élén a pamutipar járt, gyors növekedési ütemét jól érzékelteti a pamutbehozatal évi 10%-os emelkedése. A pamutfonó orsók száma 1890-ben még csak 32 ezer, 1913-ban már 350 ezer; a gépi szövőszékek száma ugyanezen idő alatt ezerről nyolcezerre emelkedett, ezt követte a termelés hasonló arányú növekedése is. Főleg durva és középfinom fonalakat, nyers és színnyomatos pamutszöveteket állítottak elő, exportra is. A finomabb és fehérített fonalak és szövetek terén azonban továbbra is nagyarányú behozatalra szorultunk. Az 1895-ben alapított rózsahegyi Magyar Textilipar Rt. a Monarchia legnagyobb pamutfonodája volt. A Magyar–Amerikai Northrop Szövőszék és Textilgyár 1901-ben létesített pestlőrinci szövőgyárában automatikus szövőszékeket alkalmaztak, amelyeket a cég rózsahegyi textilgépgyára készített. A Magyar Pamutipar újpesti gyára 1906 és 1909 között nagyarányú bővítésen és rekonstrukción ment keresztül. 1899-ben alapították a szombathelyi, 1901-ben a pápai és a győri, 1906-ban a kőbányai, 1907-ben a kispesti textilgyárat. A kartonnyomásban a századfordulón a több színnel dolgozó nagy teljesítményű hengeres nyomógépek foglalták el a régi típusú rakva nyomó gépek helyét. Az iparág élén továbbra is a két nagy múltú óbudai üzem, a részvénytársasággá átalakított Goldberger és a Fürst-féle gyár (Kartonnyomóipar Rt.) állott.

A gyapjúipar fejlődése elmaradt a pamutiparé mögött. A modern posztógyárak az ipar ősi fészkeiben, a Felvidéken és az erdélyi szász városokban létesültek. Legjelentősebb volt közülük a zsolnai (1891), a csacai (1905), a trencséni (1908), a késmárki (1908), a losonci (1911) posztógyár, valamint az 1909-ben létesült soproni szőnyegszövőgyár. A len- és kenderipar fejlődését a gyárak számának 1898 és 1906 közötti megnégyszereződése mellett a behozatal csökkenése is jelezte. A legnagyobb kenderfonó- és szövőgyárak Szegeden voltak. A modern textilipar legfejlettebb ága az 1880-as években a jutaipar volt, fejlődése azonban a századfordulón lelassult, elsősorban a nyersanyagellátás nehézségei miatt. Újabb nagyobb gyár csak 1905-ben létesült Pesterzsébeten, angol tőkével. Bár az ország nyersselyemtermelése jelentős volt, a selyemipar mindvégig a textilipar legelmaradottabb ága maradt. 1898-ban létesült az Első Magyar Jacquard-szövőgyár, amely 1911-ben Hungária néven részvénytársasággá alakult és Kispestre települt.

A textilipar tehát 1890 után kétségkívül a hazai nagyipar látványosan fejlődő ága volt, de a gyors növekedés ellenére mind nemzetgazdasági méretekben, mind nemzetközi összehasonlításban igen szerény helyet foglalt el. Félmillió orsója és 14 ezer gépi szövőszéke valósággal eltörpült Ausztria és Olaszország 4–4 millió, Oroszország 8 millió, Németország 10 millió, Nagy-Britannia 54 millió orsója és több százezer szövőgépe mögött.

Fájl:Az élelmiszeripari termelés alakulása Magyarországon (1865-1918).jpg
Az élelmiszeripari termelés alakulása Magyarországon (1865-1918)
A vezető iparcsoport, az élelmiszeripar, mindvégig jellegzetes exportiparág maradt, amely a hazai fogyasztás fedezésén túlmenően évente több százmillió korona értékű készterméket helyezett el a Monarchiában és a világpiacon. 1906-ban az élelmiszeripar termelésének 30%-a került kivitelre: 22 %-a Ausztriába, 8%-a vámkülföldre.

A malomipar az 1890-es években érte el fejlődése tetőpontját. A gőzmalmok száma 1885 és 1895 között megkétszereződött. 1906-ban 2200 gőzmalom és 562 motorosmalom mellett még 16 600 vízimalom, 700 szélmalom és 650 szárazmalom dolgozta fel az ország rekordtermését. A malomipari gépek teljesítménye meghaladta a 200 ezer lóerőt, a hengerszékek száma pedig elérte a 10 ezret. Budapest a századfordulóig a világ első malomvárosa volt, ekkor azonban túlszárnyalta az amerikai malomipar központja: Minneapolis. A tucatnyi budapesti nagymalom évente több mint 600 ezer tonna lisztet gyártott, pedig kapacitását általában csak 60–70%-ban használta ki. Az iparág fejlődése a századforduló után megállt. A kereskedelmi malmokra súlyos csapást mért az „őrlési forgalom” megszüntetése 1900-ban: ezzel véget ért a vámmentesen behozott olcsó balkáni gabona feldolgozásából származó extraprofit időszaka. A lisztkivitel ennek ellenére nem csökkent, továbbra is évi 6–8 millió mázsa körül mozgott. Az USA után Magyarország volt a világ második lisztexportőrje.

Az élelmiszeripar legdinamikusabb ága korszakunkban a cukoripar volt. Fellendülése nem kis részben a hathatós állami támogatásnak tudható be. 1888-ban a cukorgyárakra kedvező új cukorfogyasztási adórendszert vezettek be, s jelentős szállítási kedvezményekben és kiviteli jutalmakban részesültek. Azon nyomban négy új cukorgyár létesült: Hatvan, Szerencs, Mezőhegyes, Selyp. A cukorgyárak zöme a Kisalföld cukorrépa-termelő területei körül helyezkedett el. A másik nagyobb cukorvidék az Alföld északi peremén alakult ki. A cukorgyárak mind erősen koncentrált, nagy tőkeerejű, a legkorszerűbb gépi berendezésekkel felszerelt üzemek voltak, amelyek jól álltak a versenyt a világpiacon. A termelés 70%-a kivitelre került Nyugat-Európába, Indiába, Egyiptomba, Törökországba. Az 1902-es brüsszeli egyezmény értelmében megszűnt a kiviteli jutalom, s ez átmenetileg csökkentette az exportot. 1908 után ismét gyorsan emelkedett a kivitel, s vele együtt a világviszonylatban rendkívül alacsony hazai cukorfogyasztás is (1900-ban évi 4 kg-ról 1913-ban 9,7 kg-ra fejenként).

A szesziparban a kormány továbbra is a mezőgazdasági szeszgyárakat favorizálta, így azok tovább terjeszkedtek az ipari jellegű szeszgyárak rovására. A stagnáló szesziparral szemben a sörgyártás éppen 1890 után lendült fel, mivel a városiasodás nálunk is a sörfogyasztás növekedésével járt. A termelés a kis sörfőzdékből fokozatosan a nagy sörgyárakban koncentrálódott, amelyek közül a négy nagy budapesti sörgyár az össztermelésnek mintegy kétharmadát adta.

Irodalom

A bányászatra és a kohászatra vonatkozóan adatok találhatók: Déry Károly, Magyar bányakalauz című 1883–1914 között megjelent kötetében és A magyar szénbányászat ismertetése (Budapest, 1900); Aliquander Ödön, Magyarország bánya- és kohóipara az 1912–1926. évben. I–II. (Budapest, 1931); Edvi Illés Aladár, A magyar vaskőbányászat és vaskohászat ismertetése (Budapest, 1900). Az egyes iparágak történetére: A Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének évkönyve 1911–1913; Konkoly-Thege Miklós, Gépipar Magyarországon az utolsó 40 év alatt (Budapest, 1912); Százéves a magyar szerszámgépgyártás (1872–1972). Szerkesztette Ulbrich Sándor (Budapest, 1972); Straub Sándor, Magyarország elektromos áramfejlesztő telepei az 1911-es évben (Budapest, 1913); Wiener Moszkó, A magyar cukoripar fejlődése. Adalékok a mezőgazdasági ipar múltja, jelene és jövőjéhez. I–II. (Budapest, 1902); Bereczky EndreReichard Ernő, A magyar cementipar története (Budapest, 1970).

Az egyes iparágak fejlődésére vonatkozóan gazdag adatanyagot szolgáltat az üzemtörténeti irodalom. Az 1967-ig megjelent üzemtörténeti munkák bibliográfiáját és értékelését lásd: Hanák Péter, Az üzemtörténet kutatásának problémái (Századok, 1968. 5–6).


Az iparosodás fellendülése
Az ipar szerkezete és területi elhelyezkedése Tartalomjegyzék