Az egyház átszervezése, egyházi művelődés

A Múltunk wikiből
1054
július 16. Konstantinápolyban létrejön az egyházszakadás (schizma). IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális a Hagia Sophia-templomban kiközösíti Michael Kerullariosz konstantinápolyi pátriárkát.
1077
január 25–27. IV. Henrik Canossa-járása.
1080 körül
A Szent István-nagylegenda összeállítása.
1083
VII. Gergely bullájával engedélyezi azok szentté avatását, akik a kereszténységet Magyarországon meghonosították.
július 25. Szent Gellért testének felemelése Csanádon.
augusztus 20. Szent István testének felemelése a székesfehérvári bazilikában.
november 4. Imre szentté avatása.
1086
A bakonybéli monostor javainak összeírása.
1091 előtt
A zágrábi püspökség alapítása a Magyarországhoz tartozó drávántúli részen. Jelen van Acha esztergomi érsek és Gyula nádor.
ősz: A somogyvári Szent Egyed-apátság ünnepélyes alapítása, I. László fogadja II. Orbán pápa legátusát, Teuzo bíborost; a pápaság ellenzi az eladdig pápai hűbérben levő Horvátországnak a magyar királyság általi elfoglalását.
1092
A szabolcsi zsinaton a magyarországi főpapság a király jelenlétében és jóváhagyásával reformintézkedéseket hoz, egyebek mellett szorgalmazza a cölibátust.

István király egyházszervezetével azt célozta, hogy az országban olyan hálózatot hozzon létre, amely a tíz püspökségből mint gócból kiindulva a megyei esperességeken keresztül lehetőleg minden falu népéhez elér; téríti és templomba szoktatja a népet. A térítő munka élére, a püspöki székekbe lehetőleg képzett külföldi szerzeteseket állított, de ezek kevesen lévén, hazai klerikusokkal, nős világi papokkal töltötte meg a szervezetet. Ez a világi szervezet jól funkcionált, átvészelte a pogánylázadást, és nem következett be az, amivel VII. Gergely Lengyelországot még 1075-ben is jellemezte: „püspökeiteknek nincs szilárd érseki székhelyük”[jegyzet 1] Mindamellett a XI. század második felére a Szent István-i szervezet korszerűtlenné vált: a hálózat kiegészítésre szorult, a régi templomok újjáépítést igényeltek, és a világias papi testületnek a nőtlenség révén való egyháziasítása is időszerűvé vált.

Az István király által létesített tíz püspökség mint egyházfejlesztő góc a Kárpátok erdős koszorúján belül elegendőnek bizonyult, s ezek közül csupán egynek a székhelyét kellett alkalmasabb központba helyezni. Szent István az egyik püspökséget a dukátus székhelyén, Biharvár mellett állította fel; László ezt áthelyezte egy forgalmi központba, a Sebes-Körös révjéhez, ahol az „Szombathely-piac” működött, és az új székesegyház, valamint a 24 tagú káptalan számára átengedte „várad”-ját, földvárral erősített udvarhelyét, a hozzá tartozó gazdasági szervezettel együtt. A püspökség élére egyházi neveltetésű unokaöccsét, Könyves Kálmán herceget nevezte ki.[1]

A másik átszervezésre váró ügy a szerémi görög püspökség volt. A Száva szigetén elterülő Szerémvár, az ókori Sirmium, egy ortodox bolgár püspökséggel 1018-ban jutott görög kézre. A görög uralom alatt új görög püspökséget létesítettek, és amikor 1071-ben Salamon, Géza és László elfoglalta Nándorfehérvárt, Szerémvár – átellenben a honfoglalás óta magyar kézen levő Szávaszentdemeterrel – magyar kézre került. Ezt követően Szerémvár lett a Bolgyán határvármegyéből levágott Szerém vármegye székhelye, s az ezen kialakítandó szerémi esperességet kivették a pécsi püspök alól, akihez tartozott, és az új püspökséghez csatolták. Mivel a Szerémi végvár veszélyeztetett ponton feküdt, püspökségét 1085 előtt áttelepítették Bácsra. Kinnanosz a XII. században említi, hogy Bácson székel a szerémi püspökség, a szicíliai arab Idríszi földrajzából pedig megtudjuk, hogy még a XII. század első felében is görög egyháztudósok (káptalani tagok) éltek Bácson.

A szerém-bácsi püspökség helyzete a magyar egyházszervezetben azért volt kritikus, mert 1054-ben létrejött az egyházszakadás (schizma) a római pápa és a konstantinápolyi pátriárka között, és ilyenformán egy eretnek góc került Magyarországra. A szakadás bekövetkeztét a kortársak még nem ismerték fel akkor, amikor IX. Leó pápa legátusa, Humbert kardinális 1054. július 16-án a konstantinápolyi Hagia Sophia-templom oltárára helyezte a Kerullariosz pátriárkát kiközösítő bullát. De amikor ez a hatvanas évektől köztudottá vált, újból és újból kísérletek történtek az unióra. Dukász Mihály császár segítséget remélve Rómától az előnyomuló szeldzsuk törökök ellen 1076-ban felajánlotta VII. Gergelynek az egyházuniót, és a pápa lelkesen is fogadta a gondolatot, de Gergelyt az invesztitúraharc, Dukász Mihályt pedig belső ellenzéke bénította, s így lekerült a napirendről. 1089-ben II. Orbán tűzte az uniót az amalfi zsinat napirendjére, de ez akkor Komnénosz Elekben nem talált megfelelő visszhangra.[2] Ilyen légkörben került sor a kalocsai latin érsekség és a bácsi görög püspökség apostoli levéllel történt kánoni egyesítésére. Fábián fehérvári prépost 1083 után elnyerte a bácsi püspökséget, és amikor Dezső kalocsai érsek meghalt, a nyolcvanas évek második felében, Fábián lett az első bács-kalocsai érsek.[3] Az egyesítés révén a kalocsai érsekség bekebelezte a Szerémi esperességet és a szávaszentdemeteri monostort, amivel évszázados küzdelem indult el a kalocsai érsek és a pécsi püspök között afelett, ki alá tartozik a gazdag görög apátság. Mint a XIII. század közepén történt hamisításokból megtudjuk, a pécsi püspök azt a római vízvezetéket – latinul aquaductust, magyarul „kőárkot” – vallotta határnak, amely a Fruska-Gora vizét Sirmiumba vitte, a kalocsai érsek pedig – úgy látszik – az ezzel párhuzamos, de nyugatabbra fekvő Nagyolaszi-patakot. Egy ilyen tárgyú oklevelet Szent László nevére is hamisítottak hibás, 1093-as évszámmal és 1085 körüli méltóságviselőkkel.

A harmadik és legnagyobb jelentőségű tett a zágrábi püspökség alapítása volt az ott lakó szlavón lakosság részére.[4] A Száva-vidék a Dinári Alpokig úgy az ókorban, mint a frank birodalomban Pannonia része volt, a Dunántúllal alkotott közös politikai és művelődési egységet, szemben a tengermelléken elterülő Dalmáciával, illetve Horvátországgal. Amikor 960-ban Pannonia úgyszólván harc nélkül a magyarok kezére esett, a szlavón nemzetségeket meghagyták viszonylag független állapotukban: helyi főnökeik útján évente összeadták a nyestbőradót, egyéb kötelezettség nem terhelte őket. A nyestbőradót a fejedelmek vagy hercegek udvaraiba kellett beszállítani; ilyen volt például Zágráb felett a Fajsz nagyfejedelem nevét őrző Fajsz-Kraljevec. Ennek közelében vezetett át a nagy hadiút a Száván, amelyen a kalandozó magyarok 899-től 954-ig Itáliába felvonultak. 955 után a Száva vidékének útja a magyar fejedelemség számára jelentőségét vesztette, mert a Strata Ungarorum krajnai és aquileiai szakasza német kézre került, csupán a terület nyestadóját élvezte egy-egy Somogyban székelő „úr”, utolsóként Koppány. Amikor István király Koppány somogyi dukátusát elkobozta, a Dráván inneni és túli Somogyország dézsmáját előbb a veszprémi püspöknek, 1002-ben pedig a pannonhalmi apátságnak adta.[5] Bár a nyolcvanas évek végén, akikor a zágrábi püspökség alapítására sor került, Pannonhalma elvesztette püspöki jogait e területre, melyet a Dráván innen Veszprém, a Dráván túl Zágráb kapott meg, az apátság 1232-ig perlekedett elvesztett dézsmáiért. 1215 és 1227 között, amikor Pannonhalma és a zágrábi püspökség perét a Dráván túli dézsmák felett a pápai szék tárgyalta, mindkét fél hamisításhoz folyamodott. Az apátság amúgy is interpolált alapítólevelébe vakarással írta be Somogy comitatus nevét, a zágrábi püspökség pedig II. Endre nevében 1217-es évszámmal egy nagy oklevelet hamisított, mely szerint a Dráván túli terület minden joga a zágrábi püspököt illeti azóta, hogy Szent László átkelve a Dráván, elfoglalta Szlavóniát, és megalapította a püspökséget. Az ezt követő perek kapcsán a zágrábi püspök álláspontja több hamis oklevélbe belekerült, majd miután a spalatói klérus 1238-ban megnyerte Kálmán szlavón herceg támogatását arra, hogy a zágrábi püspökséget elszakítsák a kalocsai érsekségtől, és a spalatói érsekséghez csatolják, Tamás spalatói főesperes Historiájában történetileg „megalapozta” a követelést: a spalatói érsekség hajdan a Dráváig terjedt, és területét Szent László foglalta el. Ennek a történetírásban elterjedt nézetnek azonban 1235 előtti hiteles forrásokban semmi nyoma. Konstantin császár 952-ben Horvátország és „Turkia” határát a Karsztok, illetve a Kapella hegyláncban jelöli meg. Ez a Gozdnak nevezett határhegy maradt Horvát- és Magyarország, valamint a horvát (spalatói) és magyar (esztergom–kalocsai) egyháztartomány határa az egész középkoron át. A XII. században fel sem merült valamilyen igény a Száva vidékét illetően a spalatói érsek részéről, holott egy ilyen provincia-módosítás a római kúriát is érintő és foglalkoztató intézkedés lett volna. De amint a zágrábi káptalan kartuláriumában vezetett királytörténet Árpád vezérrel kezdi a múltat, ugyanúgy a helyi birtokosság, például a Vojk-nemzetség 1240-ben Szent Istvántól és I. Bélától nyert privilégiumaira hivatkozik Dráván túli birtokpöreiben.

A zágrábi püspökség alapítását egy hiteles 1134. évi oklevél beszéli el.[6] Ebben szó sem esik arról, hogy az alapítás elfoglalt területen történt volna, csupán annyit tartalmaz, hogy László azért alapította a püspökséget, hogy a „bálványimádásba” süllyedt népet az egyházba vezesse, s ezért egy Duch nevű csehet állított oda püspöknek. A püspökség alapításának idejét a XIII–XIV. századi hamisítványokat követve többnyire László horvátországi hadjárata (1091) utánra tették, az oklevél tanúnévsora azonban nem hagy kétséget afelől, hogy előtte történt. Így például az alapításnál jelenlevő nádort, Gyulát és a veszprémi püspököt, Kozmát legkésőbb 1091-ben Péter nádor és Almár püspök váltotta fel.

A püspökség alapítása mindamellett nem volt helyi jelentőségű ügy. A Száva-vidék szorosan kapcsolódott a Balkán területéhez, ahol a manicheus tanokat hirdető bogumil eretnekség a X. század óta terjedt, és éppen korszakunkban mind több hívet szerzett még a görögség körében is. A reformpápák kifejezetten ellenzői voltak a szláv rítusnak. László az ő irányvonaluk szellemében cselekedett, amikor egy szláv nyelven beszélő, de latin rítust követő cseh papot állított élükre. Lászlónak jó barátja volt unokaöccse, Jaromir–Gebhard prágai püspök († 1090), tőle kaphatott szlovén nyelven értő cseh klerikust. Latin rituális könyvekkel a különböző magyar püspökségekről látták el Zágrábot: Esztergomból kapott Benedictionalét, Győrből, Hartvik püspöktől Agenda Pontificalist és alighanem a Veszprém|veszprémi egyházmegyében fekvő Hahótmonostorból Sacramentariumot, amelyeket Zágrábban máig őriznek.[7] A püspökség anyagi ellátásáról gondoskodó szolgáló népeket (officinarii) a király Somogy és Zala megye Dráván túli területéről adományozott, így Csázmán és Gorán, és ezt kiegészítette a Csázma melletti Dombró-erdővel, melyet a somogyi várjobbágyoktól vett el.

A püspökség alapítása olyan időben történt, amikor a pápai szék válságban volt. VII. Gergely utóda, a tehetetlen III. Viktor 1087 végén halt meg, és II. Orbán 1088-ban még nem tudott Rómába behatolni, ahonnan ez év folyamán vonult ki III. Kelemen ellenpápa. László tartotta a kapcsolatot a „legális” pápákkal, és az adott helyzetben könnyen szerezhetett írásbeli beleegyezést püspökség alapítására, de annak nincs nyoma, hogy pápai legátus jelen lett volna az alapításnál. Lehet, hogy a Szent István tiszteletére emelt zágrábi püspökség alapításánál László – úgy is mint az „apostoli király” utóda – szélesebb jogkört formált magának, mint ami ez időben Rómához hű uralkodókat megilletett.

A püspökség általában a szlávok lakta területre terjedt ki, s ezért a Murán inneni vend vidéket is alája rendelték, viszont nem kapta meg a pozsegai esperesség területét, melyet a Szerémségben megrövidített pécsi püspök megtarthatott magának. Területén tíz esperességet állítottak fel, melyekből szétsugározva megindult a plébániák építése.

László bizonyára a már meglevő püspökségek területén is szaporította az esperességeket, ezt a folyamatot azonban adatok híján nem tudjuk nyomon követni.

Ami a plébániák szervezését és a templomépítést illeti, erről az 1092-ben megtartott szabolcsi zsinat rendelkezései informálnak. A belháború (seditio) idején lerombolt és felégetett egyházak helyreállításáról úgy rendelkeztek, hogy a hívek (parochiani) kötelesek újjáépíteni, kelyhekkel és ruhákkal a király, könyvekkel pedig a püspök látja el a templomot (7. §), viszont a régiség miatt romba dőlt templom helyreállítását a püspök végzi (8. §).

A templomépítésben szerepet hagytak a magánkezdeményezésnek is, de – okulva a sok félbemaradt felbuzduláson – kötelezték a templomépítő magánkegyurakat, hogy amit alapításkor ígértek, azt tartsák is be (5. §).

Az új templomok építésének üteméről némi tájékoztatást nyújthatnak az ekkor kultivált szentek, akiknek a templomot felajánlották, s akiknek ereklyéit az oltáron elhelyezték, bár megjegyzendő, hogy egy-egy szentkultusz „divatja” hosszabb időre is terjedt. Az 1083-ban szentté avatott István király tiszteletére nem csak a zágrábi püspökséget emelték, hanem a XII. század közepén az esztergomi és fehérvári keresztes házat is. Mindamellett joggal kapcsoljuk a Szentistván, Szentkirály és Szentimre nevű falvak templomait, valamint a Szent Gellért nevéből torzult Szentgrót egyházát javarészt az ekkor kelt templomépítési hullámhoz. Elterjedésük arra mutat, hogy nem csupán az ország belső területein szaporodtak a templomok, hanem az erdős hegyvidék felé hatoló völgyekben is. Garamszentbenedek felett Ruda falu Szent Imre plébániája vagy Sáros megye déli csücskében Szentistván és Szentimre falvak ugyanúgy tanúskodnak erről, mint a Hunyadvár körüli Szentkirály és Szentimre.[8]

László király idejében a templomozás már megszokottá vált, de azért a szabolcsi zsinat végzései még mindig botozással sújtották a vasár- és ünnepnapon távol maradót. Sok templom még mindig egybeesett a vásárhellyel, s ha ilyenkor valaki a templomozást a vásár miatt elhanyagolta, annak lovát elvették. De tilalmazták a vasár- és ünnepnapon az olyan világi szórakozást is, mint a vadászat; a vadászó ember kutyáját elvették, és lovát csak egy ökörrel válthatta meg (XII §). Abban az esetben, ha a falu távol esett a templomtól, a falubeliek képviseletében egy ember kellett megjelenjen az istentiszteleten, kezében bottal, 3 kenyeret és egy gyertyát víve ajándékba (11. §). A zsinat nem engedélyezte, hogy a falu átköltözzék a templom mellől más helyre (19. §), amit részint az új szántóföld feltörése vont maga után, részint a birtokos parancsa, amikor például a falu határát megosztották, lakóit széttelepítették.

Mindez arra mutat, hogy a templomi hálózat Szent László korában már lehetővé tette a lakosság túlnyomó részének a rendszeres vallásgyakorlást. Sőt éppenséggel ekkor mutatkozik először nyoma a templomon kívüli hitéletnek, a laikus vallási körök alapításának. Európában az elsők között Magyarországon mutatható ki a „kalandos”-szövetkezések létrehozása. A kalandosok nevüket a hónap első napjának latin calendae nevéről vették, amikor a szövetkezés tagjai a helyi plébános vezetése alatt összejöttek, és imádkozással egybekötött lakomát tartottak. E szövetkezések közfunkciót is vállaltak magukra, nevezetesen, ha bárki a határukon belül meghalt, közös erővel eltemették. Valószínű, hogy a kalandos-szövetkezések a pogány rítus utolsó menedéke, az ősi, „útravalós” temetkezések ellen is irányultak, és elősegítették a templom mellé temetést, amelynek elmulasztóit a szabolcsi zsinat 12 napi vízen és kenyéren való böjtöléssel és kalodával sújtotta (25. §). Annak, aki tagja lett egy kalandos-szövetkezésnek, a lakomán – „tagdíjként” – felajánlásokkal kellett megjelennie. A zsinat előírta, hogy a szerzetes barátok a kalandos-összejöveteleken nem ülhetnek a tagok közé az asztalhoz, hanem a felajánlásokkal – nyilván a rájuk eső borral, kenyérrel és aprójószággal – a kolostorba kell vonulniuk (39. §), s ilyenformán az áhítat utáni profán lakomáról ki voltak tiltva. A kalandosszövetkezést olyan komolyan vették, hogy a mentség nélkül elmaradót 10 pensával büntették (14. §), ami egyben arra is mutat, hogy rab cselédek nem vehettek részt benne.[9]

Az egyházi tized szedése e korban már olyan megszokott volt, hogy nem is kellett külön előírni, csupán a módját szabályozni. A püspöknek való tized fizetésére volt kötelezve minden termelő háznép házanként, akár szabad, akár szolgarendű volt. Ez alól az egyházi birtokon élő szabadok sem vétettek ki (27., 30.§). A tizedszedés módja az volt, hogy a püspök poroszlója házról házra járva megállapította a gabona- és állattermést, nyilván fel is rótta az összeget. A jövedelem eltagadóját büntették, aki pedig nem tett bevallást, annak – tanúk előtt – a poroszló becsülte fel termését. A megállapított tizedet karácsony napjáig kellett beszolgáltatni. A gabonát csépelt állapotban, csöbörmértékkel mérve tizedelték. Akinek 10 csöbörnél kevesebb gabonája termett, fel volt mentve a dézsmaadás alól (40. §).

A szabolcsi zsinat végzései első helyen foglalkoznak az egyházi reformmozgalom egyik fő törekvésével, a papi nőtlenség (coelibatus) megvalósításával. IX. Leó, majd VII. Gergely fellépésétől kezdve a cölibátust tekintették az egyház elvilágiasodása elleni harc fő gyógyszerének. Kétségtelen, hogy nőtlen papi testülettel jobban lehetett függetleníteni az egyházat a világi hatalomtól, óvni az elanyagiasodástól, tehát a cölibátus segített az invesztitúra és a szimónia elleni harcban is. Ezen túlmenően a nőtlen pap inkább volt hajlandó a híveket gyermekeinek tekinteni, mint a nős. Ugyanakkor a papok leszármazottai jelentékeny módon hozzájárultak egy kulturált középréteg kialakításához, és ennek kiesése egy olyan országban, ahol a városi fejlődés gyenge volt, szegényítette a társadalmat.

A XI. századi Magyarországon a papi házasság olyan általános volt, hogy László kifejezett tilalommal nem léphetett fel ellene, csupán korlátok közé szorította. A szabolcsi zsinat az alsópapságra azokat a végzéseket emelte érvényre, amelyeket II. Orbán az 1089. évi amalfi zsinaton hozott. Ezek szerint subdiaconus (nálunk presbiter és diaconus) csupán egyszer léphetett házasságra, éspedig erkölcsös hajadonnal. A másodszori házasodás, továbbá özvegy vagy rossz hírű asszony elvétele, valamint ágyas tartása tilos.

Ugyanakkor László a pápaság által régóta szorgalmazott cölibátust a vezető papság számára nem rendelettel, hanem az intézmény átszervezésével kívánta megoldani. Az új szervezet döntő eleme a káptalanok kifejlesztése volt, elsősorban a püspökségek mellett levő székeskáptalanok, másodsorban a prépostságokhoz tartozó társaskáptalanok kiépítése.

A káptalan olyan papi testület, amelynek tagjai együtt laknak, együtt étkeznek és együttesen végzik az egyházi szolgálatot, a kapitulumok olvasását. A káptalan élén áll a prépost, tagjai a kanonokok: a szervezeti ügyeket intéző dékánkanonokok, az oktatást irányító olvasókanonok (lector vagy grammaticus), az istentiszteletet és kórust vezető éneklőkanonok (cantor) és az anyagi ügyeket kezében tartó őrkanonok (custos vagy thesaurius). A székeskáptalanban melléjük sorakoztak az esperesek.[10]

Az esperes a XI. században a vármegyei keretbe szervezett alsópapság vezetője volt, kezdetben presbyter volt a neve, később archipresbyter, és a századfordulón ezt szorította ki az archidiaconus 'főesperes' elnevezés. Az esperesek beterelése a káptalanba azt jelentette, hogy a középpapság legjelentősebb rétege közös életre kényszerült, ez pedig megkívánta a nőtlenséget. Az esperesek káptalanba költözésük után tovább gyakorolták esperességük területén az egyházi bíráskodást, részben kiszállva a területre, részben beidézve a vétkeseket.

A káptalan alakulására jellemző, hogy 1083-ban Székesfehérvárt a custos tisztet még nem kanonok, hanem egy klerikusi renden levő szerzetes töltötte be, 1111-ben viszont a nyitrai káptalan már szabályosan kanonokokból és presbiterekből állt. A nagy létszámú káptalanok fenntartására László király olyan páratlanul bőkezű adományokat tett, amelyek messze meghaladták az alapító Szent István adományait, sőt utóbb a királyi bevételeket hátrányosan befolyásolták. Sajnos László adománylevelei nem maradtak nem maradtak fenn, de későbbi összeírásokból, amilyen az egri, tudjuk, hogy ez a püspökség és káptalanja 16 falut kapott adományba.

A káptalanok kiterjesztésének művelődési profilja is van. Géza fejedelem óta a magyarországi egyházi kultúra latin bencés monasztikus irányzatú volt, melyet csak helyenként tarkított görög bazilita hatás. A művelődési központok azok a királyi monostorok voltak, amelyek a Pannonhalma alapítását követő században létesültek. A székeskáptalanok kifejlesztése, valamint egy társaskáptalan alapítása Titelen, és kettőnek adományokkal való fejlesztése – Óbudán és Nyitrán – azt eredményezte, hogy a bencés művelődési központoknak mind erősebb versenytársa akadt a káptalanokban. A XI. század bencés iskoláit háttérbe szorították a káptalani iskolák az immár kollégiumi közösségben élő klerikus papság vezetése alatt, amelyekben a stúdium is szélesebb alapokra épült. 1079-ben egy veszprémi adománylevélben szereplő kanonok magister, 1111-ben pedig a nyitrai káptalan egyik tagja grammaticus címet viselt, jelezve, hogy a káptalani stúdium lépést tartott a nyugati iskoláztatással.

A nagyobb bencés monostorokban és káptalanokban az oktatás az akkori tudást összefoglaló hét szabad műveltség (septem artes liberales) három alsó fokozatára terjedt ki. Ez a trivium a három ars, a grammatika, retorika és dialektika elsajátítását tette lehetővé, amely a latin írás-olvasás, fogalmazás, hangsúlyozás, ének és beszéd tudására okított. A magasabb fokú quadrivium, amelyet néhány nagy múltú nyugati központban tanítottak, további négy ars, az aritmetika, „muzika”, asztronómia és geometria megismerését biztosította. A hét szabad műveltség birtokosa viselhette a magister címet. Káptalanjainkban ilyen tudással rendelkező kanonokok bizonyíthatóan voltak, de hogy ilyen szinten nálunk oktattak-e e korban, arra nincs adat.

A káptalanok az oktatáson kívül közjegyzői funkciót láttak el, és közreműködtek az igazságszolgáltatásban. A káptalanok speciálisan magyar „hiteles helyi” működése ebben a korban veszi kezdetét.[11] Első eredetiben fennmaradt magánoklevelünket, Guden 1079-ben kiadott végrendeletét a veszprémi egyház javára az egyik dunántúli prépostságban állították ki, amint az oklevélben felsorolt tanúkból kiderül.[12] Sokkal jelentősebb volt a káptalanok szerepe ez idő tájt az igazságszolgáltatásban, nevezetesen az „istenítéletek” foganatosításában.

Az istenítélet, hazai szláv szóval pravda, a középkori igazságszolgáltatásban a bizonyítást helyettesítette. Ha valamit tanúkkal nem tudtak bizonyítani, akkor azt, akinek igaza kétes volt, a bíróság „próbára” utasította. Magyarországon a tüzesvas- és forróvíz-próba terjedt el. Az előbbi esetben egy tüzes vasat kellett kézben vinni rövidebb távolságon, az utóbbiban pedig egy forró vízzel teli edény aljáról kellett egy tárgyat kiemelni. A próba után a kezet bekötötték, lepecsételték, és három nap múlva megvizsgálták, hogy van-e égési seb rajta. Akin találtak, az elvesztette a pert. Szent László főként a tolvajlások bizonyításában alkalmazta, így például, ha valakit az egész falu vagy a falubeliek egy része tolvajnak kiáltott ki, próbára küldték (II. 4. §). A próbán, amelyet az egyháznál a papság közreműködésével tartottak, legalább három tanúnak kellett jelen lennie. Az egyház a tüzesvas-próba végzéséért 2 pensa, a vízpróbáért 1 pensa taksát számíthatott fel (I. 28. §). Lévén ez elég jelentékeny jövedelem (2, illetve 1 bizánci arany), a káptalanok mind foglalkoztak vele.[13]

Ha László egyházpolitikájában a káptalanok kifejlesztését tartotta is szem előtt, nem hanyagolta el a monostorok támogatását sem. Így például Pannonhalmát 8 birtokkal gyarapította, többek közt egy nagy zselici erdőséggel, melyhez ekkor 30 disznópásztor tartozott, de utóbb 10 makkoltató falu létesült rajta. Ahány monostorról régi adatunk van, mind megemlékezik László adományáról, még a minden apátság között leggazdagabb pécsváradinak is adott 4 falut.

A királyi apátságok anyagi helyzetének e korbeli stabilizálódására jellemző, hogy ekkor összegezték először ingó és ingatlan vagyonukat birtokösszeírásban. 1086-ban készült a bakonybéli összeírás, melynek egykorú másodpéldánya – a végén későbbi hozzátoldásokkal megrontva – reánk maradt. Az összeírás nem csupán a birtokhatárokat írja körül, hanem – ami a Sarchas-féle összeírás óta lényeges – a rajta lakó népeket is név szerint, továbbá pontosan meghatározza kötelmeiket. Utólag hozzáírták a templomi felszerelést, textíliákat, ötvösműveket és könyveket; külön kiemelve egy „arany”- és két „ezüst”-evangéliumot, és summázva 84 könyvet.

A pécsváradi apátság István király nevére hamisított birtokösszeírása ez időben nyerte el mai lényeges tartalmát: a három adományozó, Szent István, Domoszló herceg és László király birtokainak sematikus körülírását, és ekkortájt kerülhetett hozzá az ingóságok jegyzéke, amely egyebek mellett 34 könyvet, köztük 6 misszálét és 4 zsoltároskönyvet sorol fel.[14]

Eredetiben maradt ránk a pannonhalmi apátság 1090 körüli összeírása, amely nagyobb teret szentel az ingóságoknak, mint a birtokoknak. A 80 kötetre rugó könyvtárban a latin nyelvű liturgikus könyveken kívül már az akkori tudományosság fő kézikönyvei, például Isidorus Etymologiarum libri című műve, sőt francia, héber és görög psaltérium is fellelhetők voltak.[15][16] Még a zalavári apátság hamis 1019. évi alapítóleveléhez is egy László kori összeírás szolgálhatott forrásul.

László támogatta Szent István bencés alapítványait, sőt maga is hozzájárult alapításokkal, de uralkodása alatt következett be az az irányváltozás, amely a régi, hagyományos montecassinói és Rajna-vidéki bencés vonallal szemben a clunyi reform keltette burgund-francia monasztikus irányzat felé fordult, s ez vezetett oda, hogy XII. századi uralkodóink már csak a Burgundiában megreformált cisztercita és premontrei rend számára alapítottak apátságokat.

László alapításairól, egy kivételével, nem maradt biztos emlék. A XIV. században neki tulajdonítják Kolozsmonostor és a Tolna megyei bátai apátság alapítását.[17] Valószínű, hogy mindkettő királyi udvarház monostor céljára való szentelése révén jött létre, de hogy az alapítás tényleg László műve volt-e, avagy László csupán adományokat és oklevelet adott már fennálló királyi apátságoknak, az nem dönthető el egyértelműen a Szent László privilégiumára utaló szavakból. Az erdélyi Kolozsmonostor esetében például utóbb I. Bélára, sőt Szent Istvánra is történt hivatkozás.

László legjelentősebb és irányváltást mutató egyházalapítása a somogyvári francia apátság volt. László idősebb korában, Szent István példáját követve, követségekkel, levelekkel és ajándékokkal fordult a nagy hírű latin főapátokhoz, ereklyéket és szellemi táplálékot kérve tőlük. A reformpápák fő támaszának ekkor Montecassino és Saint Gilles számított. Montecassinói apátból lett pápa például VII. Gergely utóda, III. Viktor. László 1091-ben Oderik montecassinói apáthoz intézett levelében írja, hogy e két főapátsággal kíván kapcsolatokat kiépíteni, és beszámol Saint Gilles-i alapítványáról.[18] A Rhône deltájában alapított Szent Egyed (Saint Gilles)-apátsággal ugyanis már korábban felvette a kapcsolatot;az apátságnak adta monostorépítés végett a somogyi földvárat, az úgynevezett „Kupa várát” a hozzá tartozó „várossal” együtt. A hely kiválasztásakor, amikor Odilo francia apát is megjelent, még csak egy püspöki joghatóság alá tartozó királyi apátság létesítéséről volt szó, 1091-ben azonban az alapítási aktusra és a birtokok átadására megjelent Teuzo pápai legátus is, és akkor ki kellett derülnie, hogy sajátlagos jogi helyzet áll fenn, Saint Gilles ugyanis a pápa „tulajdona” volt, s így Somogyvárnak is pápai tulajdonba kellett volna átmennie. Szent László alapítólevele nem maradt reánk, csupán a franciák utólagos feljegyzése az alapításról, és ebben – a kényes kérdést kikerülve – csupán annyit foglaltak írásba, hogy a király Somogyvárat Szent Péter és Pál (azaz Róma) és Szent Egyed (azaz Saint Gilles) tulajdonába adta, de a királyi kegyuraság és a püspöki jog fenntartásával.[19] II. Orbán nem tudta Lászlóval szemben érvényesíteni tulajdonjogát, mert az 1092. évi szabolcsi zsinat után, 1093 folyamán megtörtént a szakadás II. Orbán és László között, és ezzel az a nagyvonalú egyházpolitika, amely tulajdonképpen megteremtette az egyházi nagybirtokot Magyarországon, abbamaradt.

Lábjegyzet

  1. P. Fabre, La Pologne et le Saint-Siége du Xe au XIIIe siécle. Paris, 1869. 7–8.

Irodalom

Szent László egyházpolitikájára összefoglalóan lásd Györffy György, Emlékkönyv a túrkevei múzeum fennállásának 20. évfordulójára (Túrkeve, 1971). 63—71.

  1. A váradi püspökség alapítását lásd SRH I. 203, 416; II. 519; Bunyitay Vince, A váradi püspökség története. I—III. (Nagyvárad, 1883—1884) és Györffy, Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. 681. kk.
  2. VII. Gergely egyházpolitikájára és IV. Henrikkel való harcára az 1077—1085. években lásd Meyer von Knonau, Jahrbücher des deutschen Reiches unter Heinrich IV. und Heinrich V. III. és IV. 1—69; Investiturstreit und Reichsverfassung. Hrsg. F. Fleckenstein (Vorträge und Forschungen 17. Sigmaringen, 1973); R. Morghen, Gregorio VII. e la riforma della Chiesa nel secolo XI. (Roma, 1974).
  3. A szerémi, illetve bácsi görög püspökség és kalocsai latin érsekség egyesítésére az adatokat lásd Gy. Városi, Schematismus cleri archidioecesis Colocensis et Bachiensis (1885). VII—XXVII. és Györffy György, Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi-Történeti Tudományok Osztályának Értesítője 2. 1952. 337. kk.
  4. A zágrábi püspökség alapítására lásd Tkalčić, Monumenta Historica Episcopatus Zagrabiensis Saec. XII. & XIII I. 1—2; Pauler, A magyar nemzet története az Árpádházi királyok alatt I2. 171, 452; Hóman Bálint, Turul 28. 1910. 100—113, igen jó kronológiával.
  5. Az előzményekre lásd Györffy György, Levéltári Közlemények 41. 1970. 224. kk.
  6. kifejezetten káptalani kiadványnak tekinthető a cirografált 1134. évi oklevél, melyet zágrábi ügyben a váradi káptalan adott ki. L. F. Šišić, Priručnik izvora hrvatske historije (Zagreb, 1914). 322—323.
  7. A zágrábi liturgikus könyvekre lásd Kniewald Károly, A "Hatóti kódex" (zágrábi MR 126. kézirat) jelentősége a magyarországi liturgia szempontjából Magyar Könyvszemle 62. 1938. 97—112; Hartwick győri püspök Agenda Pontificalisa (Magyar Könyvszemle 65. 1941. 1—21.
  8. Szent István, Imre és Gellért kultuszára lásd Karsay Géza, Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján III. 155—256.
  9. A kalandosok irodalmára lásd G. G. Meersseman, Ordo fraternitatis. Confraternite e pietà dei laici nel medioevo. I. (Roma, 1977) 113—135.
  10. A káptalanokra általában lásd Békefi Remig, A magyarországi káptalanok megalakulása és Szent Chrodegang regulája (Katolikus Szemle 1901. 3—25, 97—111, 204—213); A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig (Budapest, 1910); Mályusz, Egyházi társadalom a középkori Magyarországon 59. kk.
  11. A hiteles helyek előzményeire is lásd Eckhart Ferenc, Mitteilungen des Instituts für Österreichische Geschichtforsung, Ergänzungsbände 9. 1915. 393. kk.;
  12. Guden oklevelét lásd Fejérpataky László, Oklevelek II. István korából (Budapest, 1895). 8;
  13. Az istenítéletekre lásd Hajnik Imre, A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyesházi királyok alatt (Budapest, 1899). 251. kk.
  14. A Szent László kori összeírásokat lásd Pécsvárad: Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustratia 1/4. 578—579;
  15. Pannonhalma: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története I. 590–591; Bakonybél: A pannonhalmi Szent Benedek-rend története VIII. 268. kk.;
  16. a könyvekre lásd Mezey László, A kéziratosság századai (In: A könyv és könyvtár a magyar társadalom életében. Összeállította Kovács Máté. Budapest, 1963); Csapodi Csaba, A legrégibb magyar könyvtár belső rendje (Pannonhalma a XI. században) Magyar Könyvszemle 73. 1957. 14—24.
  17. Kolozsmonostorra és Bátára lásd Sörös Pongrác, A pannonhalmi Szent Benedek-rend története XII/B 69. kk., 119. kk.;
  18. Montecassinóra lásd Fraknói Vilmos, Szent László levele a montecassinói apáthoz (Budapest, 1901); új kiadása: CD Croatiae I. 197—198.
  19. Saint Gilles somogyvári alapítására lásd Baumgarten Ferenc, Századok 40. 1906. 389—411. és Gombos I. 27.


A lovagszent uralkodása
Szentté avatások Tartalomjegyzék Külpolitika. Horvátország megszállása.